KULT
A Rovatból

Csapongva indul az Eufória második évada, de annál nagyobbat üt a befejezés.

Az Eufória alkotói két és fél évvel az első évad után ugyanott folytatták Rue, Jules és a többiek történetét, ahol annak idején abbahagyták. A kezdés kicsit kusza és nehezen követhető, de a harmadik rész környékén úgy beüt a cucc, hogy csak pislogunk.


Az Eufória első évadát egyből ledaráltam annak idején. Az akkor még csak óvatosan hype-olt széria már a szokatlanul őszinte bevezetőjével rabul ejtett, epizódról epizódra jobban szerettem, az évad lezárása pedig felülmúlt számomra mindent, amit addig tévésorozatban – pláne tinikről szólóban – valaha láttam. Imádtam, ahogy részről részre elkapott, felrepített, aztán visszaejtett a földre, néha egyenesen pofára, valahogy úgy, mint a főszereplőjét a drogok, és függő lettem. Mármint Eufória-függő.

Hamar egyértelmű lett, hogy az, amit a sorozat kreátora, Sam Levinson az íróival, Rév Marcell operatőrrel, a színészekkel és a stáb többi tagjával teremtett, sokkal több profin összerakott szórakoztatóipari terméknél.

Tehetséges és elkötelezett művészek olyan szívvel-lélekkel létrehozott alkotása, ami ritkán születik ebben a műfajban, és ennél is ritkábban övez ilyen nagy érdeklődés.

A széria ugyanis, több hasonlóan induló, bátor és provokatív projekttől eltérően nem csak egy szűk réteg kedvence lett, hanem hatalmas nézettséget is tudott produkálni. A sok elismerés mellett ugyanakkor több irányból érték kritikák is, például amiatt, hogy a végletekig eltúlozza a kamaszok külső és belső világának ábrázolását, öncélúan sok benne az erőszak, nem utolsó sorban pedig egyesek szerint vonzóvá teszi a fiatalok számára a drogfogyasztást és a szexualitás szélsőséges megélését.

De a negatív felhangok sem tudtak változtatni a tényen, hogy az Eufória popkulturális mérföldkő lett.

Kompaktul lezárt első évadának szakmai és közönségsikere után pedig nem volt kérdés, hogy lesz folytatás. Azt viszont akkor még nem sejtette senki, hogy erre (ha nem számítjuk a kétrészes különkiadást) két és fél évet kell majd várnunk, és hogy a második évad már egy egészen más valóságba érkezik. A két szezon között lefutott egy globális járvány, aminek nyomán a veszteség, a bezártság és a szorongás mindannyiunk alapélménye lett.

A világunkról pedig – amit két évvel ezelőttig egy viszonylag biztonságos helynek gondoltunk – kiderült, hogy már sosem lesz ugyanolyan, mint előtte. Azt meg pláne nem tudhattuk, hogy néhány nappal az új szezon befejező epizódja előtt a szomszédunkban kitör a háború, és a világpolitikai események egy még szorongatóbb élethelyzetbe taszítanak minket, egy minden eddiginél pesszimistább jövőképet előrevetítve, és elterelik a fókuszt a kultúrafogyasztásról meg a művészi kísérletezésről.

Mindennek értékelése kívül esik évadkritikám keretein, az viszont ide tartozik, hogy a két szezon között megélt tapasztalatok és a két és fél év kihagyás is közrejátszhatott abban, hogy a második évad kezdésénél alig tudtam felvenni a fonalat és belehelyezkedni a sztoriba. Talán segített volna egy szezonösszefoglaló, hogy visszarázódjak a cselekménybe, mindenesetre az első két rész a nagy remények és hosszú várakozás ellenére nem kecsegtetett sok jóval.

Már azt fontolgattam, hogy félreteszem a folytatást, de szerencsére győzött a kíváncsiságom, mert a harmadik epizód megtörte a kételyeimet.

Onnantól pedig lélegzetvisszafojtva követtem az új évadot, ami a kezdeti döcögés és útkeresés után egyszer csak beszippantott és nyílegyenesen repített előre a katartikusra sikerült lezárás felé.

Az első évadban a főszereplő, Rue (Zendaya) egyes szám első személyben és zavarbaejtően őszintén beszélt nekünk a gyerekkoráról, mentális problémáiról és arról, hogyan lett drogfüggő. Aztán ahogy végigkövettük őt a függőség stádiumain, részről részre felsorakoztak mellette a sorozat további fontos szereplői. Személyes háttértörténeteiket szintén Rue mesélte el, és hol mindentudó narrátorként jelent meg, hol ironikusan felhívta a figyelmet arra, hogy valójában megbízhatatlan elbeszélő.

Ez a fajta narrációs eljárás, az ebből fakadó humor és a szereplők bemutatásának módja a második évadban is megmaradt. Ahogy haladunk előre a szezonban, tovább árnyalódnak a már ismert karakterek (Nate, Cassie, Maddy), és kerülnek fókuszba mellettük teljesen új (Elliot), vagy korábban jelentéktelennek tűnő szereplők (Lexi, Fezco, Ash, Cal), Kat karaktere viszont az első évadbeli hangsúlyos jelenléte ellenére most alig kap teret, talán ez az új évadban majd változik.

A történet gerincét most is Rue elvonó utáni újabb drogos mélyrepülése adja, aki ezúttal tényleg a pokol legmélyebb bugyraiba száll le, ahonnan néha már egyáltalán nem látszik a visszaút. Az első szezonban nagyon erősen elindított Rue-Jules szál viszont már a kezdésnél megtorpan és a helyzet nem is változik nagyon, Levinsonék mintha nem tudtak volna mit kezdeni az általuk teremtett karakterrel. De ugyanígy nem teljesen tiszta a Fezco és Nate között kirobbanó konfliktus sem, ami pedig egy sor fontos következménnyel jár majd az évad során.

Annál izgalmasabban alakul viszont a Nate, Cassie és Maddy között kibontakozó szerelmi háromszögtörténet. Magasságainak és mélységeinek felvillantásával Levinson szédületesen pontosan képes ábrázolni a női barátságok működését, a szeretetlenségből fakadó önbizalomhiány és megfelelési kényszer pszichológiáját és azt, hogy micsoda pusztításra képesek az elfojtások meg a feldolgozatlan traumák.

Ebben az évadban a legnagyobb reflektorfényt mégis Cassie húga, Lexi kapja, aki az események csendes és szürke szemlélőjeként elkezd írni egy színdarabot arról, amit maga körül lát és amit a barátairól gondol. Az előadás vizuális és dramaturgiai orgiaként is értelmezhető premierje lesz végül az évadfinálé, ezzel pedig már olyan kérdések is bejönnek a képbe, hogy mi a művészet szerepe, hogy az alkotás lehet-e az önismeret eszköze, vagy hogy van-e jogunk megbántani valakit, még ha jót akarunk is neki.

Az ide-oda kacskaringózó, de végül szépen egymásba futó szálakból pedig végül kirajzolódik valami más is: Levinson látképe egy apák nélkül felnövő generációról. Ami az első évadban még csak megkapargatva volt, az mostanra egyértelműen ki is van mondva: az apák meghaltak, leléptek vagy soha nem is voltak, akik maradtak, azok meg tönkretették a gyerekeik életét.

Az anyák a vallásba, az alkoholba vagy a munkába menekülnek a magány elől, és egyedül küszködnek az apahiányt feldolgozni képtelen kamaszgyerekeikkel, akik az élet értelmét a drogokban vagy a szexben keresik ebben az értelmetlen és jövőkép nélküli világban.

Bár a második évad az elsőhöz hasonlóan kerek lezárást kapott, a fináléhoz közeledve már tudni lehetett, hogy az HBO berendelte a folytatást. Egyes szereplők történetében még bőven van annyi potenciál, ami izgalmassá tud tenni egy évadot, de nem vagyok benne biztos, hogy például Rue apahiányából és szerfüggéséből, vagy Rue és Jules szálából ennél többet ki lehet hozni. Nagy kár lenne, ha a folytatás kényszere miatt mindaz, amit eddig felépítettek, egy végtelenre nyújtott szappanoperaként fulladna bele az érdektelenségbe.

Eufória (2. évad)

Amerikai filmsorozat, 60 perc, 2021

Rendező: Sam Levinson

Forgatókönyvíró: Sam Levinson, Daphna Levin, Ron Leshem,

Szereplők: Zendaya, Hunter Schafer, Sydney Sweeney, Jacob Elordi, Eric Dane, Maude Apatow

HBO


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk