hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Csak a tüzet láttam, óriási tüzet, 10 percenként megszólalt a sziréna” - civilek az Izraelt sújtó rakétaesőről


Link másolása

hirdetés

Egy másik helyi lakos arról számolt be, hogy egy nő a rakétázás idején szívrohamban meghalt az utcán. Másnap egy idős férfit lehetett látni a nő házánál, aki épp egy megrongálódott autót tisztított meg az ablaküveg-daraboktól. Egy babaülés is előkerült a kocsiból.

Tel Avivban most a félelem és a harag lett úrrá az embereken a helyiek szerint. Egy 76 éves asszony, aki már az izraeli államalapítás előtt ott élt, az egész muszlim világ elleni támadásnak nevezte az al-Aksza mecsetnél történteket.

"Nem tudom, ki hozta ezeket a döntéseket, de ez az egész helyzet most ennek az óriási butaságnak köszönhető"

- véli az idős nő.

Az egyik kávézó tulajdonosa szerint most sosem látott közharag tombol, egy másik helyi lakos pedig azt mondta, sokan küzdenek azért Tel Avivban, hogy a gyűlölet és az erőszak ne terjedjen el.

"Együtt élünk, akár tetszik, akár nem"

- utalt az újabb háborúskodást kiváltó konfliktus okára.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Ha a melegek a heteroszexuálisokkal egyenlő jogokat kapnak, akkor nem melegből lesz több, hanem boldog emberből

Szerzőnk szerint nemhogy nem pedofilellenes, de még csak nem is kizárólag melegellenes a kedden a Parlament által elfogadott törvény. Publicisztikájában arra próbál rávilágítani, hogy miért tartja emberellenesnek az új szabályozást, és hogy miért érint ez többeket, mint a szexuális kisebbségek csoportjait.

Link másolása

hirdetés

Egy történetet mesélnék el úgy 15 évvel ezelőttről. Egy kedves ismerősöm épp hazatért Torontóból, ahol egy melegfelvonuláson kapott apróságot mutatott meg nekem. Mivel abban az évben (is) itthon komolyabb atrocitások mellett zajlott a budapesti Pride-felvonulás, megkérdeztem, vajon Kanadában hogyan állnak ehhez az ellenzők. Mint kiderült Torontóban egy keresztény közösség éppen közös imát szervezett a mássággal élők lelki üdvéért, ahova mindenkit vártak egy közeli templomba. Bár sem vallásos nem vagyok, sem nem gondolom, hogy bármilyen módon jogunk vagy feladatunk lenne megváltoztatni emberek szexuális irányultságát, de ez a megoldás, bevallom, meglehetősen tetszett. Az illetőknek volt egy hitük és meggyőződésük, amit saját körükben gyakoroltak is. Mikor (egyébként sokáig ott élő) ismerősömet megkérdeztem, hogy oké, mindez szép, de balhé nem volt-e a felvonuláson, teljesen értetlenül nézett rám: „Minek mentek volna oda, ha egyszer nem értenek egyet velük?!” Hát, igen, ez arrafelé ennyire egyértelmű volt.

Parlamenti szavazás a pedofiltörvénynek álcázott melegellenes törvénymódosításról; Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Amit tegnap a Parlamentben elfogadtak a honatyák és -anyák, azt hívják pedofiltörvénynek, ami hiba. Mostanra már nyilvánvalóan látszik, hogy egy szexuális bűnöző csoportot csak álcaként használtak ahhoz, hogy egy Európában példátlanul embertelen, a társadalmat megosztó (ám a párbeszédre nem törekvő), egy egész csoportot ab ovo megbélyegző törvényt hozzanak. Adná magát, hogy „melegtörvénynek” vagy – nem kerülgetve a forró kását – homofób törvénynek nevezzük.

De én itt sem állnék meg: a kedden az Országgyűlés többsége által elfogadott törvény egyszerűen emberellenes.

Mikor egy kommentszekcióban kifejtettem a véleményem a törvényről, egy vicceskedő ellenoldali röhögős emojik mellett megjegyezte, hogy: „Érintett vagy a témában, mi?” Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy: igen. Harmincas éveiben járó, heteroszexuális párkapcsolatban élő férfiként naná, hogy érintett vagyok abban, ha hozzám rengeteg dologban hasonló honfitársaimat egy születéskor eldőlő adottságuk miatt nemhogy másodrendű, de kifejezetten nem kívánatos állampolgárnak tartanak. Érintettebb már nem is lehetnék. Rendkívül ostoba az, aki nem veszi észre, hogy ő is érintett. Mindannyian azok vagyunk, még ha sokan most legyintve azt is gondolják, hogy „Hja, már megint hisztiznek a buzik!” Ilyesmi esetekben nagyon óvatosan kell fogalmazni, de szeretném, ha egy pillanatra belegondolnánk azokba az időkbe,

amikor utoljára kellett honfitársainknak így vagy úgy bűnhődniük azért, amilyennek születtek. Hol vagyonelkobzással, hol megkülönböztető jelzéssel – hol pedig 18-as karikával és 22 óra utánra száműzve.

Az elmúlt napokban sokan belementek abba a kérdésbe, hogy ezt most vajon miért kellett. Érdekes megoldások születtek, valószínűleg van bennük igazság. Jó ez a törvény a koronavírus utáni részben talán megtépázott renomé visszaállítására azzal, hogy egyben tartja a tábort egy új ellenségkép kialakításával. És valószínűleg az sem elvetendő ötlet, hogy igyekeztek olyan törvényt alkotni, amivel potenciálisan szétszabdalhatják a számukra oly kellemetlen (és oly sokszor gúnyolt) „nagy politikai összefogást” is. Ez mind meglehet, de ha hátrébb lépünk, ezek a napi politikai kérdések csak apró és jelentéktelen kis foltocskák az egyébként összképében is ocsmány (az elmúlt 30 év egyik legocsmányabb) törvénykiegészítésén.

Mit állít egy egyszeri homofób a melegekről? (Most ne jöjjünk azzal, hogy nem azok: akikről itt és most beszélek, azok bizony vastagon homofóbok, bárhogy igyekeznek kozmetikázni magunkat, akárhogy lobogtatják a Freddie Mercury-lemezüket vagy takaróznak azzal, hogy Oli úr volt a kedvenc Szomszédok-szereplőjük). „A melegekkel semmi baj nem lenne, ha nem nyomulnának ennyire”. Azaz, ha csendben, meghúzódva gyakorolnák teljesen alapvető emberi jogukat a szeretetre. Ismerős? Néhány éve Orbán Viktor is „megdicsérte” azokat a homoszexuálisokat, akik „tudnak viselkedni”, akik nem „provokálnak”. „Akkor most mi vagyunk a jó buzik?” - tette fel a legendás és zseniálisan találó kérdést a Kossuth-díjas Kulka János. Aki hamarosan ilyeneket lehet, hogy csak 22 óra után tehet fel. Egyáltalán: szerepelhet ő még a tévében 18-as karika nélkül? Énekelve például a több értelmezés szerint a másság himnuszaként is felfogható Hallelujah című Leonard Cohen-dalt? Kínzó kérdés, és sokkal komolyabb jelentőségű, mint sokan gondolják.

hirdetés

Szóval homofóbék szerint a melegek állítólag túlságosan nyomulnak, és mit ad isten: ott az utalás a törvényben! Nem tehetik be a lábukat az iskolákba olyan szervezetek, akik akár csak utalás szintjén is beszélnének arról, hogy létezhetnek a többségtől eltérő szexuális irányultságú egyének. Nem „nyomulhatnak” be a gyerekek életébe olyan szakértők(!) sem, akik adott esetben egy fiatalnak tudnának segíteni azzal, hogy megmutatnák: „nem vagy egyedül, amit érzel, teljesen normális, segítünk abban, hogy ezzel együtt tudj élni”. Ehelyett a törvénykiegészítés az amúgy is zaklatott és zavart tinédzsernek kimondja: „amit érzel és amivel vívódsz magadban, az bűn. Te egy két lábon járó tizennyolcas karika vagy, sötétedésig itt látni sem akarunk”.

Ha eddig is voltak tizenévesek, akik nem bírva az érzéseikkel és a környezetük által rájuk nehezedő nyomással, inkább a halált választották a szenvedések helyett, mi várható akkor, ha az állam, amiben élnek, deklaráltan is kirekeszti őket a társadalomból?

Nem kell szeretni vagy pártolni a melegeket ahhoz, hogy felismerjük, amit fentebb említettem: az új szabályok nem melegellenesek, hanem emberellenesek.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Magyarország Országgyűlésének választott képviselői közül több mint másfél százan (igen, a "szent leváltó összefogás" tagjai is) minden idők legprimitívebb, legalpáribb és legaljasabb melegellenes tételére húzták fel javaslatukat: a pedofilok és a homoszexuálisok összemosására. Egy percig se gondoljuk, hogy a képviselők ne tudnák, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. (Na jó, legyünk megengedőek: az elmúlt évek politikusi nyilatkozataiból kiindulva talán mégis lehet, hogy néhányan valóban megrekedtek ezen a szinten.) Ez az összemosás semmi más, mint a legalantasabb érzelmekkel való tudatos játék. Egy olyan veszélyes és kegyetlen játék, amit általában a legvaskosabb diktatúrákban "játszanak" – és most, a 21. század harmadik évtizedében az Európai Unió egyik tagállamában is.

Civil szervezetek kezdeményezésére több ezren tiltakoztak hétfőn a Parlamentnél a homofób törvénykiegészítés ellen.

”[...] tilos tizennyolc éven aluliak számára […] olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely […] a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” Minden bizonnyal a szöveg megalkotói is érezték, hogy a szexuális másság bemutatásával senkinek nem a népszerűsítés a célja, hanem a megismertetés, az elfogadás erősítése. Úgyhogy akkurátusan, egyszersmind a leggonoszabb módon kiegészítették azzal, hogy a fiatalok soha ne is láthassanak ilyet. Mert nem szabad - sem látni, sem ilyennek lenni. Ezután viszont semmi túlzás nincs abban, amit sz RTL Magyarország üzent.

Persze a rendelkezés nem fogalmaz ennél részletesebben (az efféle szövegek sosem teszik), így a szabály gumi volta miatt ki-ki kedvére büntetheti az iskolai tanárt, aki mondjuk Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című, homoerotikus vonallal fűszerezett művét mutatja be. Vagy akár meg akarja ismertetni Márai Sándor rendkívül fontos, Egy polgár vallomásai című művének teljes szövegét, olyan mondatokkal, mint például: „A legtöbb ember néha homoszexuális, néha nem az”.

Kérdezhetném, hogy ennek az őrületnek vajon hol van a vége, de az igazság az, hogy azt sem nagyon látjuk, hol kezdődik.

Egyáltalán beszélhetünk-e a fiataloknak Csajkovszkijról, az említett Wilde-ról, Verlaine-ről és Rimbaud-ról (nem beszélve kettejük viharos kapcsolatáról), Pilinszky Jánosról? És amíg pont nem kerül az irodalomtörténeti vita végére, énekelhetjük, taníthatjuk-e a jó eséllyel homoszexuális Kölcsey Ferenc Himnusz című művét?

Én nem vagyok meleg - de erről nem tehetek. Sokan mások azok – és épp annyira nem tehetnek róla, mint én az ellenkezőjéről.

Nem akarnak plusz jogokat, de ahhoz ragaszkodnának, hogy annyi illesse meg őket, mint engem. Miért gondolunk vajon sokszor a jogra úgy, mint egy véges dologra? Amiből ha rajtam kívül részesül valaki, akkor az én érdekeim sérülnek? Ha Zsolt és Judit összeházasodnának, ezt akkor is gond nélkül megtehetik, ha János és Zoltán is részesülhetnek ebből az alapvető jogból. Ha Zsófia és Adrienn egy párként örökbe fogadhatnak egy gyereket, miért gondoljuk azt, hogy ez sérti Gábor és Szilvia családalapításának jogait? Márpedig aki a családok védelmében korlátozná a melegek jogait a fenti dolgokban, az ezt gondolja. És vajon az a gondolat honnan jön, hogy ha valaki szembesül azzal, hogy léteznek melegek, maga is azzá akar válni? Annyi mindent látunk felnőtt korunkig a filmekben, klipekben, Híradóban vagy akár csak a mindennapokban, és a töredékét sem akarjuk magunk megélni.

Meggyőződésem, hogy ha a melegek a heteroszexuálisokkal egyenlő jogokat kapnak házasságra, családalapításra, bujkálásmentes életre, akkor nem melegből lesz több, hanem boldog emberből.

Amikor fiatal fiúként majd felnőtt férfiként a páromról kérdeztek, sosem kellett köhécselve elmismásolnom a kérdést. Amikor a munkahelyemen jelezték, hogy egy összejövetelre elhozhatom az élettársam is, sosem kellett kimentenem magam (vagy őt), esetleg hosszan tépelődnöm, hogy jó ötlet-e felvállalnom mások előtt. Az utcán bármikor megfoghattam szerelmem kezét, a parkban bármikor megcsókolhattam – anélkül, hogy emiatt atrocitás vagy megvetés lett volna a jutalmunk. Ez az a dolog, amit egyáltalán nem irigylek el meleg honfitársaimtól, hovatovább boldoggá tenne, ha ezt mindenki szabadon megélhetné.

Nem tudom megérteni, hogy másoknak miért fáj ez ennyire. Azt pedig végképp nem tudom – mert nem lehet, sőt nem szabad – elfogadni, hogy az eddig is csak nyomokban meglévő, törékeny egyenlőséget egy ország vezetése deklaráltan elvegye a körülöttünk elő emberek egy részétől.

Ne a melegek miatt álljunk ki a súlyosan homofób és emberellenes törvény ellen – hanem magunk, mindannyiunk miatt.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Szilágyi János: Nem megyek bele, hogy az egyik szidja Orbánt, a másik szidja Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam

A népszerű műsorvezető mesélt a pályájáról, arról, miért hagyta abba annak idején a „Halló, itt vagyok”–ot, és elmondta, milyen a kapcsolata Vitray Tamással.

Link másolása

hirdetés

Több mint 30 év kihagyás után a 168.hu-n újraindult Szilágyi János legendás műsora, a Halló, itt vagyok. Ebből az apropóból beszélgettem az élő legendával.

– Először is, némileg megkésve, de boldog születésnapot kívánok, hiszen májusban töltötte be a 85-öt.

– Így van, köszönöm szépen.

– Az első és számomra legfontosabb kérdés: hogy bírja, honnan veszi a hihetetlen energiát?

– Erre nem lehet mit mondani. Én legalábbis nem tudok. Nem teszek érte semmi különöset. Sportolok ugyan, de ezt leszámítva nincs semmi különösebb titkom. Szerencsés vagyok.

hirdetés

– Ön tulajdonképpen maga az élő médiatörténet. Akkor kezdte a szakmát, amikor a mai értelemben vett elektronikus média elindult. Hogy emlékszik a kezdetekre?

– Teljesen más volt a helyzet. Ég és föld, össze se lehet hasonlítani. Sokkal kevesebb médium volt. Egy tévé volt, és bár akadtak kisebb vidéki rádióadók, országos rádió is csak egy működött, az állami. Ebből adódóan azokat sokkal többen nézték és hallgatták. Voltak olyan műsorok, aminek milliós nézettsége vagy hallgatottsága volt, mivel nem volt más lehetőség. Újságból volt három. Politikailag eltérő nézetű lapok nem voltak, mindegyikben a rendszer elvárásainak megfelelő írások jelentek meg. Persze, ha csak lehetett, igyekeztünk be-becsempészni a műsorainkban egy-egy olyan üzenetet, ami kicsit áthallásos volt. Kikacsintgattunk. De ez sem volt könnyű, mert akkoriban még volt „lehallgatás”. Ez azt jelentette, hogyha az ember megcsinált egy riportot vagy műsort, akkor a főnökség egy-két tagja leült, meghallgatta, és elmondta, hogy mit kell kivágni belőle..

Ha tudtuk, hogy van az anyagban valami politikailag necces mondat, ami félő, hogy nem maradhatna benne, akkor amikor az a rész jött, elkezdtünk köhögni, vagy másféle zajt csapni, hogy ne hallják meg.

– Utólag nem volt belőle sosem probléma?

– Nem. Ha valaki lehallgatta már a műsort, akkor az engedélyezve volt. Persze voltak nagy viták, előfordult, amikor megmakacsoltam magam, és nem voltam hajlandó kivenni. Egyszer valaki valami baromságba kötött bele, és bár nem vagyok egy dühbegurulós fajta, annyira felhúztam magam, hogy lekaptam az illető szemüvegét és széttapostam a földön.

– Mik voltak a Halló, itt vagyok előtti korszak legfontosabb állomásai a pályafutásában?

– A legsikeresebb műsorom, amit sokan hallgattak és amiben felfigyeltek a nevemre, az a Táskarádió volt. Minden vasárnap délután ment, ha jól emlékszem 2-től 3-ig. Én a rádió ifjúsági osztályán dolgoztam, az ő műsoruk volt a Táskarádió. Többen csinálták, egyik héten ez, másik héten az, és nem volt valami jó. Javasoltam, hogy a műsort egy kézbe kéne adni. Egy szerkesztő legyen, aki egységes stílust ad neki. Kérdezték, hogy ki legyen az, én pedig mondtam, hogy ha nagyon kell, elvállalom – nyilván ezért javasoltam az egészet. Rám bízták, én pedig teljesen átalakítottam. Sokkal személyesebb hangvételű lett és nagyon nagy sikere lett. Olyan volt, mintha élő adás lenne, pedig nem az volt.

Még vájt fülű kollégák is benyalták, kérdezték, hogy „Hülye vagy? Vasárnaponként bejársz adást csinálni?”

Állandó stábom volt. Ha azt mondtam, hogy következik a Beatles és véletlenül Harangozó Terit tették fel, akkor nem álltunk le, hanem hagyták, én pedig lereagáltam. „Ez talán mégsem a Beatles, cseréljük ki. Vagy beszéljek Harangazó Teriről?” Dumáltam, ők pedig közben kicserélték a számot. Ez így ment, és a hallgatók nagyon csípték.

– Aztán jött a Halló, itt vagyok. Emlékszem, óriási dolog volt a 80-as években. Mindenki hallgatta, mindenki beszélt róla. Jól gondolom, hogy ez volt az első betelefonálós műsor a magyar rádióban?

– Egyáltalán nem volt ilyesmi előtte. Akkor már a szórakoztató osztályon dolgoztam, és baráti viszonyban voltam a főnökkel. Mindenbe beavatott, kikérte a véleményemet. Szóltak neki az elnökségből, hogy kéne valami esti szórakoztató műsor. Valószínűleg azért jutott eszembe ez a műsor típus, mert nagyon kényelmes. Nem kell kimozdulni, nem kell megszervezni a riportot. Csak beülök a telefon mellé a stúdióba, elbeszélgetek az emberekkel, és a végén meg kell vágni. Erről is azt hitték sokan, hogy élő, pedig nem az volt. Nem azért, mintha baj lett volna belőle, ha valaki felhív, és teszem azt elküld a fenébe, hanem mert rengeteg unalmas beszélgetés volt, amikor az illető tíz perc alatt tért csak rá a tárgyra. Meg kellett vágni.

Mindig a rádió újságban volt meghirdetve, hogy mikor, melyik számon várom a hívásokat. Akkoriban egyetlen ilyen újság volt, amiben közzé tették a rádió és tévé műsort, százezer számra vették. Engem is meglepett, milyen hihetetlen sikere lett. Nem tudtam az emberekkel másról beszélni. Bárhova bemenetem, rögtön arról kérdeztek, ami a műsorban volt. Jól is kerestem vele, mert rengeteg hakniba elhívtak, ahol a Halló, itt vagyokról lehetett kérdezni, és sztoriztam a műsorról.

– Ön szerint mitől volt ennyire sikeres?

– Attól lehetett, hogy egy nagyon őszinte hang volt benne. Az enyém. Lehetett érezni, hogy tényleg azt mondom az illetőnek, amit gondolok. Nem amit illik. Miután az emberek 95%-a névtelenül hívott, ők is nyugodtan elmondtak olyasmit, amit az emberek a rádióban amúgy nem hallhattak.

– Miért lett vége?

– Egyfelől, tíz év után már untam, de főleg azért, mert 88’-89-’ben, amikor közeledett a rendszerváltás, egyre több politika jött be a műsorba.

Azzal viszont egyáltalán nem akartam foglalkozni, hogy ki dögöljön meg, az miért mondta azt...

Nagy felhajtást csináltam az utolsó adásban, hosszabb volt a műsoridő is. Szerénytelenül mondhatom, hogy nagyon sokan hallgatták, és sokan megsiratták.

– Akkoriban az sem volt megszokott, hogy egy hasonló műsorból könyv készüljön.

– A könyvből is rengeteget eladtam. Sajnos rossz emlék, mert akivel összeálltam, hogy intézze a nyomdát és a kiadást, csúnyán átvert. Nemcsak a pénz miatt vagyok mérges, hanem hogy ennyire hülye voltam. De mindegy, a lényeg, hogy nagyon sikeres volt a könyv is.

– Egyébként, ahogy most beleolvasgattam a kötetbe az interjú előtt, valóban szembeötlő, hogy mennyire őszintén bekérdezett a telefonálóknak. Ebből sosem volt konfliktus? Elfogadták ezt a fajta nyers őszinteséget az interjú alanyok?

– Az interjú alanyokkal nem nagyon, egyébként is, soha többé nem találkoztam velük. A főnökséggel volt probléma. Emlékszem, egyszer hülyét csináltam egy munkásőrből, mert meg volt a véleményem a Munkásőrségről. Kiderült például, hogy vasárnap tartják a lőgyakorlatokat. Erre megkérdeztem tőle: Mi jobb vasárnap? Lövöldözni, vagy otthon enni a húslevest? A Munkásőrség főparancsnoka ezen nagyon kiborult. Felhívta a rádió elnökét, ő pedig jól letolt engem.

Szóval voltak azért negatív élményeim is. Például még a műsor indulása körül felhívott egy srác, aki elmondta, hogy fogyatékos, tolókocsiban ül. Magántanuló, egész nap otthon van egyedül, mert a szülei elmennek dolgozni. Magányos, hiányoznak neki a barátok, a kapcsolatok. Én hülye azt mondtam neki, hogy itt a remek alkalom: mondja be a telefonszámát, és hívják föl.

Kis idő múlva felhívott az édesanyja, hogy a műsorom után a fiúhoz felment valaki, akivel összebarátkozott. Aztán amikor az illető a srác bizalmába férkőzött, egyszer a szeme láttára kirámolta a lakást. A fiú nem tehetett semmit, hiszen a tolókocsiból nem tudott kiszállni. Akkor elhatároztam, hogy soha többé nem fogok telefonszámot bemondani a műsorban.

Ám egyszer felhívott egy nő, hogy három gyereke van, és nagyon hiányzik egy férfi a családból. Gondoltam, ebből mi lehet? Adja meg a telefonszámát. Pedig egyszer már megfogadtam, hogy nem teszek többé ilyet! Egy idő múlva visszahívott, és kiderült, hogy mindenféle gennyes, tetű alakok kezdték hívogatni a számát. Felvette a gyerek, mondta, hogy anyu nincs otthon. Mire a pasas: Kár, pedig úgy megb...nám. Ilyen szövegeket nyomtak a 4-5 éves gyerekeknek. Akkor aztán tényleg megfogadtam, hogyha élet-halál múlik rajta, akkor sem mondok be többet telefonszámot.

– Soha, egy interjú alannyal sem találkozott? Akár csak úgy, hogy az illető meglátta valahol és bemutatkozott, hogy én vagyok ez és ez a betelefonáló?

– Egyetlen egyszer rávett valaki, hogy találkozzunk egy presszóban. Már arra sem emlékszem, hogy pasas vagy nő volt. Csak arra emlékszem, hogy ültünk az asztalnál, ő pedig elkezdte mondani a problémáját. Rühelltem az egész helyzetet. Nem akartam elküldeni, ha már beleegyeztem, hogy odamegyek. Mondtam, hogy jó-jó, majd utánanézek, megpróbáljuk elintézni. Hiba volt.

– Két paródia is született, az egyik Kern Andrással, a másik Gálvölgyi Jánossal, amiben ön alakította önmagát. Ezekről van valami érdekes emléke?

– Verebes Pista és a Kern akartak írni egy számot a Kernnek. Az írásba is beszálltam, és nagyon élveztem.

A Gálvölgyi verzióra viszont bevallom, egyáltalán nem emlékszem.

– Említette, hogy részben a politizálás miatt hagyta abba annak idején a műsort. Most mégis a folytatás mellett döntött, pedig most aztán végképp minden a politikáról szól.

– Amikor felkértek, mondtam, hogy ez őrültség. Más világ van, nem fognak telefonálni az emberek. Erőltették, hogy legalább csináljunk egy próbát. Végül megegyeztünk, hogy készítünk egy adást, és ha nem jön össze, abbahagyjuk. De összejött. Hívnak szerencsére, nagyon érdekes témákkal.

Már örülök, hogy elvállaltam. Élvezem ezeket az egy órákat.

Mivel élőben megy, nincs mód vágni, szelektálni. Rögtön rá kell éreznem, ha egy beszélgetés uncsi. Akkor gyorsabban abba kell hagyni.

– Nem szűrik a betelefonálókat? Rögtön Önhöz kapcsolják őket?

– Igen. Kikötöttem, hogy két téma nincs: politika és Covid. A Covid már a könyökünkön jön ki, abba pedig én nem megyek bele, hogy az egyik szidja az Orbánt, a másik szidja a Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam. De legnagyobb csodálkozásomra sokan telefonálnak. Működik, úgyhogy egy darabig biztos tartani fog.

– Ilyen hosszú pályafutás után van még valami a bakancslistáján? Akár egy műsor ötlet, amit még nem valósíthatott meg, akár egy interjú alany, akivel nem beszélgethetett?

– Szó van róla, hogy ugyanitt, ahol a Halló, itt vagyok megy, csinálunk két másik műsort is. Az egyikben nagyon ritka foglalkozású emberekkel beszélgetnék, a másikban pedig nagyon sikeres, 30 év alatti fiatalokkal.

– Ha megengedi, a végén még egy személyes élményt felidéznék. Kedves emlékem gyerekkoromból, hogy egy szilveszteri műsorban Vitray Tamással duettet énekeltek. A Hegedűs a háztetőn „Szeretsz engem” című dalát írták át magukra. Ez tulajdonképpen azt sugallta, hogy milyen jó barátok és kollégák, együtt küzdöttek végig mindent. Valóban ilyen közel álltak egymáshoz?

– Vitray Tamással egy percig nem voltam barátságban. Eleve nem nagyon lehetett vele barátkozni, és őszintén szólva nincs is róla túl jó véleményem.

– Ezek szerint ez nem volt több egy vicces műsorszámnál.

– Persze. A műsor az mindig más. Nagyon sok műsort csináltam egyébként együtt a Vitrayval. A leghosszabb ideig tartónak az volt a címe: Ti és mi. Nők és férfiak vetélkedtek, de úgy, hogy a miskolci tornacsarnokban csak férfiak, Szombathelyen pedig csak nők. Hárman vezettük, Antal Imre, Vitray és én. Mindig forogtunk. Egyikünk bent volt a központban, a másik kettő pedig valamelyik helyszínen. A műsort én találtam ki. Nagyon nagy sikere volt. Amúgy ma is meg lehetne csinálni, szerintem tetszene.

De én már nem megyek sehova ilyenekkel, hogy műsort akarok csinálni. Lejárt az időm.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Honnan tudhatod, hogy egy nárcisztikus ragadozó hálójába kerültél? 

A „nárci” az, aki soha nem jár terápiára, körülötte viszont majdnem mindenki. Egy ilyen ember egy mentális rémálom. Egyetlen védekezés van ellene: az elején kiszúrni, és menekülni. Kis, szubjektív útmutató párkapcsolati vámpírok ellen. 

Link másolása

hirdetés

Érdekes, hogy az angol "narcissist" szónak nincs magyar megfelelője. Ha úgy fordítjuk, "nárcisztikus", nem adjuk át a jelentést. Ugyanis mindenki nárcisztikus egy kicsit. A nárcizmus egy spektrum, ki az elején van, ki a közepén, ki a végén. A "túltolt" egón, nagyképűségen, fennhéjázáson, arrogancián bárki rajtakaphatja olykor-olykor önmagát, ettől nem kell megijedni. A "narcissist" viszont egyértelműen olyan embert jelent, akinek a személyiségén eluralkodik ez a torzulás, és megmételyezi nemcsak a "nárcit" (nicsak, mégis van rá szó, ha kicsit gügyögős is), és érzelmi ronccsá teszi a környezetét. 

A nárcisztikus személyiségzavart, ami a spektrum legszéle, csak szakember diagnosztizálhatja, ahogy a nárcizmussal együtt gyakran megnyilvánuló pszichopátiát és szociopátiát is. Ahhoz viszont sajnos nem kell szakembernek lenni, hogy valaki áldozatul essen egy ilyen mérgező személyiségnek. Én magam vagy tíz évvel ezelőtt túléltem egy ilyen kapcsolatot, végigcsináltam utána egy pszichoterápiát (komoly poszttraumás stresszben szenvedtem, teljesen kicsinált a "nagy szerelem"). Számtalan cikket, videót néztem meg, szakértőket hallgattam, online támogatói csoportokban kutakodtam, "túlélőket", és ilyen kapcsolatokban jelenleg is vergődő áldozatokat hallgattam meg.

Nem vagyok szakember, de a saját pokoljárásom egy kicsit kiokosított arról, hogyan szúrjam ki az érzelmi ragadozókat, akár a magánéletben, akár barátságban, munkakapcsolatban.

Ugyanis sokkal többen vannak, mint hisszük, sokkal több kárt okoznak, mint hisszük, és (ami elég meglepő) sokkal kiismerhetőbbek és megjósolhatóbbak, mint hisszük. Az alább felsorolt "vészjelzés-lista" ettől függetlenül szubjektív. NEM szakértői vélemény. 

1. Várj, bombázó

A nárcizmus egy elképesztően komplex jelenség, de ha kapásból rá kellene vágnom, mitől olyan pusztító, azt mondanám: ezek belül kicsi emberek, akik mások kárára akarnak nagyok lenni. Mindenáron. Olyanok, mint egy csili-vili diszkógömb (tudjátok, amelyek a 80-as évek bulihelyein lógtak a plafonról). Mindenhonnan szívják magukba a villódzó fényt, és aztán szikrázzák szét, ezerfelé: "Nézz rám, nézz rám, hogy csillogok, milyen klassz vagyok, az egész világ engem imád!" De bent, a gömb belsejében egy síró-nyöszörgő kis ruhakupac kuporog, amely a külső fény nélkül képtelen lenne életben maradni.

hirdetés

Ebből már az is kiderül, hogy a nárcizmus alapvetően egy védekezési mechanizmus, ahogy egy pszichiátertől hallottam valahol: ez egy sors. Senki sem választja, genetikai tényezők és gyerekkori traumák (többnyire érzelmileg elérhetetlen szülői magatartás) együtt okozhatják, és akkor se mindenkinél. Az a fájó helyzet, hogy a nárcik nem tehetnek róla, hogy azok, és többségük még csak nincs is tudatában az állapotának. De ettől még borzalmasak. 

Ahhoz, hogy egy nárci "életben" tudjon maradni, állandó külső fényforrásra van szüksége, mint a diszkógömbnek. És ezt másoktól kell elvennie. Bárkitől, aki kapcsolatba kerül vele.

Mivel nincs szilárd belső identitása, kívülről táplálkozik. A másik embert nem emberi lénynek látja, hanem használati tárgynak, amelyből a saját jó közérzetét próbálja kicsikarni. Hogy mit vár? Mindent felülmúló csodálatot, szolgalelkű ajnározást, a tökéletessége állandó megerősítését. Piedesztált, dicsőítést, kizárólagos rendelkezésre állást, és persze feltétel nélküli egyetértést. Egyszóval: kontrollt. De még ez is kevés. Sajnos másra is szüksége van: mások megalázottságára, érzelmi kiszolgáltatottságára, fájdalmára, rettegésére és akár az őrületig fokozódó összezavarodottságára. Ha találkozol egy nárcival, és beleszeretsz, sajnos az utóbb felsorolt, borzalmas érzések rendre utol fognak érni. De nem az elején.

És itt jön be a fenti alcím: bombázás. A "love-bombing", vagyis szeretettel bombázás minden ilyen kapcsolat első fázisa. A nárcik manipulatívak, sokszor igen sármosak és elbűvölőek, hamar kiszimatolják az áldozat vágyait, titkait, gyengeségeit, és mesterien rá is játszanak. Úgy söprik le a kiszemeltjüket a lábáról, mint egy hurrikán. Ha már az első randin úgy érzed, hogy megtaláltad életed szerelmét, a Nagy Rokon Lelket, a tündérmesét, amire mindig is vágytál, az embert, akivel befejezitek egymás mondatait, aki egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az a rossz hír, hogy többnyire tényleg nem igaz. Te a fellegekben jársz, én viszont azt mondom: ez az egyik legkomolyabb vészjelzés.

A túláradó imádat, a tökély-érzés, a rózsaszín felhők, a tökéletesen célba találó bókok, a napi kétezer szerelmes üzenet, és főként a szédítően gyors tempó (már a harmadik-negyedik randin összeköltözésről, házasságról, gyerekről beszél) igen ritkán jelent jót. Ez az a rész, amikor a leginkább észnél kell lenned, és lelassítani, néha hátra lépni, tiszta fejjel elgondolkozni, hogy mibe is keveredtél. Ha ugyanis egyszer úgy igazán beszippantott, szinte lehetetlen belőle kilépni.

2. Semmi sem az, aminek látszik

Ha mégsem úszod meg, és bevonódsz egy ilyen ember bűvkörébe, még mindig van visszaút. Tudom, hogy mindenki vágyik a tündérmesékre. Az imádatra. A "különleges vagy" érzésre. De ha már pár hónapja randizol ezzel a feltűnően tökéletes Nagy Ő-vel, érdemes nagggyon odafigyelni. Akár naplót is vezetni. Két dolog fogja elárulni, hogy valami nem stimmel. Az egyik, ha hiszed, ha nem, a saját belső intuíciód. Szinte minden nárci-áldozat, akivel beszéltem, azt mondta: "Úgy két-három hónap után kezdtem érezni, hogy valami nem egészen kerek ezzel a pasival/nővel. Nem tudtam megfogalmazni, de a gyomrom tájékára már beette magát valami kényelmetlenség-érzés. Fura volt."

A másik árulkodó jel, hogy imádatod tárgyának személyiségében, tetteiben, szavaiban kezdesz oda nem illő dolgokat megtapasztalni. Veled kenyérre lehet kenni, de az étteremben bunkó a pincérrel. A benzinkúton a kiszolgáló hölggyel. Az én "csupaszív" exem például egy hónap alatt két embert rúgatott ki a munkahelyéről: egy taxis diszpécsert és egy bolti pénztárosnőt. Mert udvariatlanok voltak velünk. Tényleg azok voltak, de annyit nem ért az egész. Ő viszont utánuk ment, hetekig bombázta panaszlevelekkel a főnökséget, és végül elégedetten nyugtázta a győzelmét.

Leígéri a csillagos eget, de amikor megkéred, hogy vigyen már vissza neked egy könyvet egy ismerősödnek, aki a szomszédjában lakik, csak a postaládába kell bedobni, már "nem esik útba." Miközben a közös jövőt tervezgetitek, hirtelen odavakkantja: "Mondjuk eltartani nem foglak." Szó nem volt róla, hogy eltartson, és mosolyogva mondja, de akkor is. Fura, rossz érzés kerít a hatalmába. Az esti billiárdpartitokra nem tudsz elmenni, mert belázasodsz. Nem teszi szóvá, de hideg és távolságtartó lesz. Nem érted: mintha büntetne, de hát beteg vagy, nem csináltál semmi rosszat. Ha nélküle csinálsz programot, három napra "kihűl", eltűnik az imádat. Finoman elkezd a családod, barátaid ellen beszélni. Még nem teljesen izolál, de a végcél az lesz, higgy nekem. Szavakban te vagy neki a fény az éjszakában, de a többi emberi kapcsolata zavaros. A családjával nem jön ki. Az exei mind hülyék. A kollégája érdemtelenül kapta meg a kinevezést, az neki járt volna. A sor végtelen.

A lényeg az, hogy miközben haladtok előre az időben, egyre több oda nem illő, a gyomrod tájékán kellemetlen nyomást okozó dolog bukkan fel vele kapcsolatban. Mintha a Nagy Ő mögött egy másik ember rejtőzne. Az a baj, hogy rejtőzik is. És ebben a fázisban már kezd félrecsúszni az álarc.

Még mindig nem késő menekülni, bár őszinte leszek: szerintem szinte egy áldozat sem teszi meg. Aki hinni akar, az hisz is, a vészjeleket figyelmen kívül hagyja, félresöpri, mert a bőre alá fecskendezett szerelem-drog már túl erős. 

3. Ő hazudik, te szolgálsz

Mire a fenti igazságra ráébredsz, sajnos már a "leértékelési" fázisban vagy. A nárcik ugyanis az első, szeretet-bombázós, azaz beszippantós időszak után törvényszerűen és elkerülhetetlenül belefognak a kicsinálásodba. A leépítésedbe. Az önbizalmad totális lenullázásába. Nálam ez a következőképpen történt: a kezdeti őrült, szerelmes rajongás után Tibor (legyen ez a neve) szépen, lassan elcsendesedett. Szemrehányó csend volt ez, és mivel nem tudtam, miért haragszik, megijedtem. Elkezdtem teperni. És az életem szépen, lassan beledarálódott az ő elvárás- és szabályrendszerébe. Soha nem sminkeltem magam erősen, de azt is teljesen elhagytam, mert szerinte “természetesen vagyok a legszebb”. Nem főztem rosszul, de minden ételt megtanultam úgy elkészíteni, ahogy az anyja (az anyjával betegesen erős volt a kapcsolata, a többi családtagjával hol jóban volt, hol nem).

És miközben egyre inkább olyanná váltam, mint egy stepfordi feleség, ő egyre szemetebb lett. Csendes szemét volt, de az talán rosszabb, mintha őrjöngött volna.

"Mi van, te borsólevesen kívül mást nem tudsz főzni?" – jegyezte meg lassan, tagoltan, ha egymás után két vasárnap azt főztem ebédre. "Már megint ezt a nyanyás cipődet veszed fel?" "A fürdőszobát minden héten ki kell ám takarítani, most is tiszta por volt az üvegpolc a púderedtől, különben is, nem úgy volt, hogy nem sminkeled magad? Miért akarsz mindenáron kurvásan kinézni?" Szépen, szisztematikusan döngölt bele a földbe. És én hagytam. Nem, nem tudom, miért. Talán mert még mindig volt néhány jó pillanat, akár fél-fél napok is, amikor viszonylag ki lehetett jönni vele. Talán mert ez a langymeleg terror is adott valami biztonságot, amire mindennél jobban éheztem. Mert rettegtem, hogy "ha rossz leszek", elhagy. Mert akkor már azt sem tudtam, ki vagyok. Ő rajzolta meg a személyiségemet, és ha a gondosan kontúrozott vonalakból kilógtam, kegyetlenül megbüntetett.

Így, visszagondolva, nincs ezen semmi meglepő. A nárci pontosan azért hálóz be, hogy a fent vázolt szörnyűség megtörténjen veled. Az elején őrült szerelmet, közös, mesebeli jövőt hazudik. Egyébként is sokat hazudik, sokszor apróságokban is. Számtalan sztorit talál ki saját maga fényezésére, vagy valaki más lejáratására. Ha ellened követ el valami aljasságot, azt is lehazudja. Nem úgy volt, te találtad ki, bolhából elefántot csinálsz, paranoiás vagy, sőt, elmebeteg. Menj orvoshoz.

De a legnagyobb hazugság, hogy szeret. Nem szeret, hanem használ. Nem szeret, mert nem képes rá. Nem lesz rád tekintettel, nem figyel az érzéseidre, nem tesz meg érted semmi igazán fontosat, mert nincs benne empátia, és a lelke mélyén irtózik az igazi intimitástól. És nem, nem fog megváltozni attól, hogy te feltétel nélkül szereted.

Míg te a kezdeti édenkert-hangulatot kergeted, egyre többet követel tőled. Bedob egy érzelmi hullámvasútba, hogy a végén önmagad árnyéka legyél, neki élj, a totális tulajdona legyél, és folyamatosan sugározd felé, belé azt a fényt, ami őt élteti, te viszont teljesen kiégsz. Ebben a fázisban már rettenetesen nehéz kilépni a kapcsolatból, de előbb-utóbb azért sokan megteszik. És persze az is gyakran megesik, hogy ha fényedet veszted, a nárci lecserél egy másik, ragyogóbb fényforrásra.

Ettől függetlenül több áldozattal beszéltem, akinek volt ereje lelépni, de tény, hogy óriási árat fizettek érte. Egy ilyen testi-lelki kizsigerelés szinte zombivá teszi az embert. Az áldozatnak jártányi ereje sem marad, a "semmit sem érek", "soha nem leszek elég" érzése borzalmas nyomot hagy a lelkén. Sokan pszichológus vagy más mentális segítő szakemberrel tudják csak újraépíteni magukat, és sajnos sokan vissza is esnek, újra és újra "visszaszippantja" őket a nárci bűbáj. De egy biztos: aki egy ilyenből végleg kijött, ezerszer óvatosabb lett. És bizalmatlanabb. "Nincs az az isten, hogy én ezt még egyszer átéljem" – gyakori mondat ez. 

Azért írtam meg ezt a cikket, hogy legalább egy kicsit tegyek azért, hogy ebbe a harmadik fázisba lehetőleg minél kevesebben kerüljenek bele. Ugyanis a nárcikra senki nem immunis. A szeretetéhség nagy úr, a mai világban különösen, és bárkivel megeshet, hogy oldalba kapja egy ilyen ragadozó. Ismétlem: ők nem szándékosan ilyenek. Ők torz lelkek. Beteg lelkek. Ha időben kiszúrjuk, hogy egy ilyen vett célba minket, minden létező szakember és szakirodalom szerint egyetlen dolgot tehetünk: fussunk, amerre a szemünk lát. És SOHA ne nézzünk vissza. 

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Megalázó, hogy semmibe veszik a munkánkat!" – A háziorvosoknak plusz szabadság sem jár

Ők kimaradtak a jutalomból, viszont ingyen meg kell írniuk a kétnyelvű oltási igazolásokat, ami havonta akár 100 újabb munkaórát is jelenthet.

Link másolása

hirdetés

Rendkívüli, 10 napos pótszabadság jár azoknak, akik a járvány idején részt vettek a védekezésben. Ide tartoznak:

  • az egészségügyi szolgálati jogviszonyban dolgozók,
  • a rendvédelemben dolgozók,
  • a katonák,
  • a szociális, a gyermekjóléti vagy gyermekvédelmi intézményben, hálózatban, szolgáltatónál vagy javítóintézetben,
  • a fővárosi és megyei kormányhivataloknál, a járási (fővárosi kerületi) hivataloknál foglalkoztatottak.
A háziorvosi rendelőben dolgozók nem számíthatnak ilyen jutalomra,

az orvosok 95 százaléka vállalkozó, az asszisztensek az alkalmazottaik.

Egy pesti asszisztensnő szerint a rendes szabadságot sem tudják kivenni. Ha elmennek pihenni, akkor egy kolléganőnek dupla műszakot kell vinnie, ezért pedig a szabadság előtt vagy után ez vár a pihenőre is.

„Ha a másik praxis szabin van, mi két praxist viszünk, ha mi megyünk, ők visznek kettőt. Gyakorlatilag soha nem pihened ki magad. Ez nem igazi szabadság.”

Másképp nem tudják megoldani, mert nincs, aki tőlünk függetlenül beálljon dolgozni. Még pénzért sincs. „Természetesen ez oda-vissza alapon működik, tehát annyi napot kell visszaadni a helyettesítőnek, amennyit helyettünk dolgozott.”

Ha a szabadság pénzben is kivehető lenne – és persze, ha ők is megkapták volna a plusz napokat, - annak örülnének. Azt mondják, az egy jele lenne, hogy elismerik a többletmunkájukat.

hirdetés
„Az állam szerint mi nem is vettünk részt a védekezésben, hiszen azt mondták, hogy a szabadságot azok kapják, akik részt vettek benne. Ezzel csak ellenünk fordítják a betegeket, akik most azt hiszik, hogy mi nem csináltunk semmit.”

– mondja a nővér.

Pedig, ahogy novemberben is megírtuk, a háziorvosi rendelőkön nagy volt a terhelés. Folyamatosan jöttek az utasítások. Miközben a betegek egyre türelmetlenebbek voltak és azt hitték, hogy nem akarnak velük foglalkozni, az orvos és a nővér is túlterhelt volt, egyszerűen nem volt idejük mindenre.

Egy kelet-magyarországi háziorvos is annak örült volna, ha pénzben kaptak volna „szabadságot”:

„Jobban örültem volna, ha forintosítva adtak volna szabit, mert az legalább a nyomtatási költségeket, telefonköltséget, veszélyes hulladékelszállítást fedezné. És a plusz munka még számolva sincs. De így is azt kapom kommentelőktől, hogy azért vagyok oltásaktivista, mert pénzt adnak a kínai oltásért.”

Elmondta, hogy az oltásokat mindig, hétvégén is szervezniük kellett.

Ahhoz, hogy 50 ember kapjon injekciót, háromszor annyi, 150 telefonhívást kell lebonyolítani, majd ezeket adminisztrálni. Az asszisztenseim még mindig 9-10 órát vannak a rendelőben.”

Egy főváros környéki ápoló szerint ez azért van így, mert a háziorvosi rendelőkben az orvos és a nővér mindig együtt dolgozik.

„Ez speciális nálunk. Kórházi osztályokon, szakrendelőkben ilyen nincs. Nálunk nem lehet bezárni egy napra sem, muszáj, hogy a másik praxis helyettesítsen.”

„Viszont nálunk nem volt felmondási korlát, így sok nővér el is ment a háziorvosi praxisból a járvány alatt.”

Egy nyugat-magyarországi orvos azt mondja: megalázó és dühítő, hogy ennyire semmibe veszik a munkájukat.

„Az egész járvány alatt állandó készenlétben, ha úgy tetszik, “sakkban” voltunk tartva. Rendszeresen jöttek e-mailek péntek este, olyan új rendeletekkel, amelyek hétfőtől felforgatták az életünket. Folyamatosan hülyét csináltak belőlünk azzal, hogy minden, a járványt és az oltásokat érintő új információt a betegekkel egy időben, a médiából tudtuk meg. Sőt, inkább később, a betegektől, mert nekünk nem volt időnk tv-t nézni, híreket olvasni, annyit dolgoztunk.”

Az utasítások folyton változtak. Azt mondja,

egyik héten ezt mondta a betegnek, következő héten az ellenkezőjét kellett mondania, mert az volt a legfrissebb információ.

„Amikor jeleztük több fórumon, hogy a betegek előtt szeretnénk értesülni a változásokról, az volt a fél-hivatalos válasz, hogy bármelyik háziorvostól elvárható, hogy képes legyen az interneten tájékozódni. Miközben a hivatalos honlapokon semmi nincs. Így jobb híján egymást tájékoztatjuk, facebookon, kör-e-mailben, ahogy tudjuk. A felmerülő problémákra így közösen próbálunk megoldást találni, ami egyfelől nagyon szép, hogy többszáz háziorvos, akik személyesen nem is ismerik egymást, így együtt tud dolgozni, másfelől szánalmas, hogy sem szakmai, sem érdemi érdekképviseletünk nincs.”

Neki is nagyon hiányzik, hogy elismerjék, sok feladatot kaptak és el is végezték azokat:

„Nem csak a covidos betegeket diagnosztizáltuk, kezeltük, de

az igen hamar kapituláló népegészségügy helyett kontaktkutatást is végeztünk. A leállított szakrendelők helyett gondoztuk a krónikus betegeket. Beoltottuk a fél országot, mindenféle külső segítség nélkül. Nem állt a rendelőajtóban katona, nem volt adminisztrátor, csak a háziorvos 1-2 nővérrel.

Délután, este telefonálgattunk, hívtuk oltásra a betegeket, esténként adminisztráltunk, mert az oltás mellett rendelnünk is kellett. Mindezért semmi köszönet.”

A járvány miatti teendőknek nincs vége, most a kétnyelvű igazolásokat is ki kell adniuk.

„Az illetékesek ostobasága miatt duplán dolgozunk. Amikor ezt megpróbáltuk megtagadni, elérni, hogy központilag, nélkülünk oldják meg ezt a tisztán adminisztratív problémát, Müller Cecília azt írta nekik, ez nem egy új igazolástípus, nem igényel sem nyelvtudást, sem többlet adminisztrációt, így ingyen meg kell csinálniuk.

Az orvos szerint

egy ilyen igazolás kitöltése, kinyomtatása, ellenőrizve, hogy a beteg mikor, mit kapott, körülbelül 5 perc. Ez a körzetemben 6500 perc munka, vagyis több, mint 100 plusz munkaóra.

Ha az első kártyára kellett volna ráírni a második oltás időpontját, az gyorsabb lenne és ingyen van. Most a nyomtatás is 5-8 Ft laponként.

Egy másik kelet-magyarországi háziorvos azt mondja,

csak a telefonszámlája tízszeresére nőtt.

„Naponta tesznek ránk újabb feladatokat, a legtöbb dolgot hamarabb tudja a média, meg a beteg, minthogy értesítenének minket róla.” – meséli ő is, milyen megalázó, hogy köszönöm helyett a megfelelő tájékoztatás is hiányzott.

„A covid-időszaknál leterheltebbre az elmúlt 35 év alatt nem emlékszem. Jócskán többet dolgoztunk, mint egyébként, és a kiadásaink is megnőttek. Nekem annyira betett ez az egész, hogy úgy döntöttem, inkább elmegyek üzemorvosnak.”

A nyilatkozók szerint több nővér és orvos döntött úgy a járvány után, hogy otthagyja a háziorvosi praxist.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: