Bojár Iván András a mini-Dubajról: Az Orbán-kormány nem tudja ellopni Budapestet
Ma szavaz a Fővárosi Közgyűlés arról, él-e az elővásárlási jogával, és megveszi-e az arab befektetők elől Rákosrendező területét, ahová a kormány mini-Dubajt álmodott. A hatalmas ingatlant 51 milliárd forintért adnák el az Egyesült Arab Emírségek egyik befektetőjének, aki a szerződés alapján akár 500 méteres felhőkarcolókat is felhúzhatna, egy 2000 milliárd forintos beruházás részeként. A kormány egy általuk az arabokkal kötött nemzetközi szerződésre hivatkozva eddig azt is vitatta, hogy a fővárosnak egyáltalán lenne elővásárlási joga, de a Nemzeti Vagyonkezelő leveléből az derült ki, mégis van. Magyar Péter azt közölte, ha a jogi érvek nem elégségesek, a Tisza Párt kész utcára vinni a magyarokat az ügyben.
Bojár Iván András művészettörténész, építészkritikus, íróval arról beszélgettünk, hogyan változtatná meg a városképet egy ilyen mega-beruházás, milyen hatással lenne a budapesti lakásárakra, a klímaváltozás elleni küzdelemre, és mit gondol, mi lesz végül az ügy sorsa.
– Más európai városokban is épülnek magas épületek, vannak felhőkarcolós üzleti negyedek Varsótól Németországon át Londonig. Mi a baj velük Budapesten?
– Jó tíz évvel ezelőtt, sőt 15 is talán, amikor még bőven építészettel foglalkoztam, volt egy Építészet Hónapja nevű fesztiválsorozatunk minden évben. Az egyik témája az volt, hogy „Jönnek a felhőkarcolók”. Ez alkalmat teremtett arra, hogy a szakma alaposan körbejárja a kérdést. Nagyon sok komoly építész, például Virág Csaba, koncepcióterveket készített arról, hogy ha egyszer lennének felhőkarcolók Budapesten, akkor hová volna érdemes őket elhelyezni, hogy ne tegyék tönkre a 19. században kialakult, védendő városképet. Vizsgáltuk azt is, hogy logisztikai vagy közlekedési szempontból mely helyszínek lennének alkalmasak, illetve milyen fejlesztésekre lenne szükség, ha ilyen épületek épülnének.
Azért közelítem meg innen a kérdést, mert ahogyan le tudtam mondani a kortárs építészet iránti imádatomról, amit 30 éven át képviseltem, és azon belül a modernitás szószólója voltam, úgy fel lehet ismerni azt is, hogy, ami tegnap még jó ötletnek tűnt, mára elveszítette az alapját. Ha Budapest jövőjéről, a közösségért és a holnapi életért felelős emberek közös munkájáról van szó, akkor, ahogyan egykor a Fővárosi Közmunkák Tanácsának szakmai grémiuma tette, egy hasonló körkörösen figyelő és elemző várostervezési műhelyben prioritást kellene adni a környezetvédelmi szempontoknak.
– Mik ezek a szempontok?
– Először is, nem kell ennyi lakás. Egy csökkenő népességű országban, egy csökkenő lakosságszámú fővárosban nincs szükség újabb lakásokra. Aki azt mondja, hogy erre piaci kereslet van, az simán hazudik.
Megépítenek egy 100 négyzetméteres lakást 35 millió forintos bekerülési értéken, majd 250 millió forintért árulják. A felülárazás révén ezek már teljesen más értéket képviselnek a nemzetközi piacon. Nem a szegényedő és alkalmasint valódi lakhatási gondokkal küzdő magyar lakosság vásárolja meg őket, hanem például kínai befektetők, akik nem egy, hanem 34 lakást vesznek, nyilván nem lakhatási céllal. Azt is mondják, hogy ezek a projektek munkahelyeket teremtenek. De ez sem igaz. Az építőiparban gyakran ukrán és román feketemunkásokat alkalmaznak.
A technológiai fejlesztések miatt pedig egyre kevesebb emberi munkaerő kell az épületek karbantartásához. Az érvek, amelyeket használnak, politikai lózungok. Az emberekkel azt próbálják elhitetni, hogy ez majd jó lesz nekik, de valójában a közelben élők számára semmi kézzelfogható jót nem hoz.
Egy gyönyörű város vagyunk, de csak 1,5–1,7 millió lakossal. Az, hogy pénzügyi központtá váljunk, már a 90-es években meghiúsult.
– Lehettünk volna?
– A Monarchia örökségével okosan bánva lehettünk volna, de Budapest és Magyarország a rendszerváltás után sajnos soha nem nőtt fel ehhez a szerephez. Pozsony például sokkal ügyesebben startolt. Bécs agglomerációjaként, a fapados járatok fogadóhelyeként. 40 kilométeres gyorsvasúttal van összekötve az osztrák fővárossal, körülbelül tőlünk Székesfehérvárnyi távolságra, és tökéletesen működik. Pénzügyi és gazdasági funkcióit Bécs közelségére alapozva építette ki. Ez a csoda történt Győrrel is, de természetesen ennek lényegesen nagyobb a léptéke egy főváros, Pozsony esetében. Budapest viszont soha nem válik erőteljes gazdasági központtá, még akkor sem, ha felhőkarcolókat építenek. Ezek önmagukban nem hozzák el ezt a státuszt.
– Milyen veszélyeket rejt, ha mindezek ellenére idehozzák a felhőkarcolókat úgy, hogy azoknak ezek szerint nincsen organikusan kialakuló funkciója?
– Építészeti szakíróként annak idején foglalkoztunk vízparti fejlesztésekkel, mert Budapest Duna-partja hihetetlen, máig kiaknázatlan lehetőségeket rejt magában. Hosszan tanulmányoztuk a tengerparti, folyóparti és tóparti fejlesztéseket. Akkoriban Belgrádban is volt egy nagy pályázat, amelyet azt hiszem, a Libeskind iroda nyert meg. Az elképzelések szerint Belgrád egy abszolút korszerű, modern városnegyedet épített volna ki.
Épp azoknak, akik most Budapest tönkretételén szorgoskodnak.
Belgrád, Dubaj
A Száva-part egy túlépített, ronda, lelketlen városrésszé vált, tele silány épületekkel. Nem történt más, mint hogy futószalagon készültek az épületek, és semmi nem maradt a Libeskind által tervezett nagyszabású elképzelésekből. Miért gondoljuk, hogy itt máshogy lenne? Miért fáradna egy arab beruházó egy világszínvonalú projekt megvalósításával Magyarországon, amikor sem Szerbia, sem Magyarország gazdasági ereje nem indokolja ezt? A helyzetet súlyosbítja az a közöny, ami a Fideszben tapasztalható.
A Mol-torony például már most is tönkretette Gellért-hegy városképi arányait, és hasonlóan negatív hatással lennének ezek az épületek a Hősök terére, de a Várból szemlélve a Parlamentre, Bazilikára nézve is. Ez a tér a magyar nemzeti emlékezet kiemelt helyszíne, és monumentális építészeti értéket képvisel.
Párizsban sem építenek magas épületeket az Eiffel-torony vagy a Diadalív környékén, ahogyan Berlin sem helyezne felhőkarcolókat a Brandenburgi kapu mellé. Ezek az ikonikus helyszínek a nemzeti identitást is szimbolizálják, nem is teszik tönkre őket. Ezzel szemben Magyarországon a Hősök terével már megtörtént a degradáció amikor a térnél jelentősen szélesebb épületet, a Néprajzi Múzeum tömbjét helyezték el mellé. Ez a lépés városkompozíciós szempontból leértékeli az Andrássy utat, nyilván azt szolgálja, hogy a Fidesz korszakának építészeti lenyomata elnyomja a Hősök terének jelentőségét.
– Az elején említetted, hogy az azóta brutálisan ránk robban klímaváltozás miatt is okosabb lenne elengedni az ilyen építkezéseket...
– Ha városi jövőképet akarunk alkotni a klímakatasztrófa közepette, nem szabad környezetterhelő beruházásokat engedni. Az ilyen építkezések erősítik a cement- és betonipart, amely a globális felmelegedés egyik jelentős tényezője. A szállításuk, az építési por és a szennyezés tovább növelnék az egyébként is súlyos problémákat. Van még egy gondolat, amit fontosnak tartok. A sajtótájékoztatón senki nem kérdezett rá Gulyás Gergelynél arra, hogy miért nem kezdett semmit az Orbán-kormány a területtel uralkodásának közel 20 éve alatt, pedig annak a nagy része állami tulajdon. Most viszont ők Karácsony Gergelyen kérik számon, hogy ő miért nem foglalkozott a területtel. Ez arcpirító.
A Fidesz minden erővel próbálja elhitetni, hogy a főváros tehetetlen. Ezért van az, hogy Budapest népe rendre nem a kormányra szavaz, aztán mégis a Fideszt hatalomba juttató falu népe határozza meg a jövőjét.
– Ezek után már csak azt tudom kérdezni: demokrácia vagy felvilágosult abszolutizmus?
– Sajnos, a jelenlegi körülmények között, keserű iróniával azt mondanám, a felvilágosult abszolutizmus környezetvédelmi szempontból talán hatékonyabb lenne. A parancsuralmi és kollektivista Kína, amelyet gyakran kritizálunk, egyértelmű programokkal és parancsokkal rendelkezik a karbonsemlegesség elérésére, míg a demokráciák nem tudnak ilyen gyorsan reagálni. A közpénzből feltőkésített nemzeti oligarcha réteg, nem szokva a valódi versenyhez, képtelen a valódi innovációra. Primitív módon másolják más országok már elavult és meghaladott megoldásait.
de a szomorú realitás ebben az, hogy ha ellenállás is lesz, végül akkor is a magyarok fizetik meg az árát a nemzetközi kártérítési perek révén, mint tettük annak idején a bősi vízlépcső esetében is.
