Bihari Viktória: a humornál nem ismerek nehezebb műfajt

- Amikor 2010-ben elkezdted a Tékasztorikat, a baráti körnek írtad?

- Videotékában dolgoztam hosszú évekig, nagyon unatkoztam, elkezdtem írni a blogot. Ezt először a haverok olvasták, és mondták, hogy írjak minél többet. Aztán az egyik olvasó ajánlotta az Indexnek, kitettek a blogketrecbe, többször is, innen jött egy nagyobb olvasóbázis. Ami aztán elkezdett nőni, majd csináltam hozzá egy Facebook-oldalt.

- Nem volt először ijesztő, mit indítottál el?

- De, elég félelmetes volt.

- Mi volt benne a legijesztőbb?

- Az, hogy van egy privát szférád, és egyszer csak elkezdenek közelebb jönni vadidegen emberek. Amikor megvolt az első pár száz like a tékasztoris Facebook-oldalon, elkezdtem pánikolni, de aztán láttam, hogy ezek kedves népek, és békével közelednek felém, úgyhogy megnyugodtam.

- Megpróbáltak belemászni a magánéletedbe az olvasók?

- Nem tolakodtak, csak mégis ijesztő, amikor tényleg egy senki vagy, egy tékás alkalmazott, és azt veszed észre, hogy emberek jönnek, írogatnak, szeretnek és egy idő után követelőznek, hogy még többet írj. Látod az írásodat az Indexen, interjút készítenek veled, felkérések érkeznek, hogy ezt írj, azt írj, és ez elkezd túlnőni rajtad a történet. Volt egy időszak, amikor a blog már nagyobb volt, mint én, a kis ember. Azt rohadt nehéz volt kezelni. Most már okés.

- Gondolom, az elején nem hitték el, hogy nő vagy. A nőkkel valahogy nem a humort azonosítják.

- A mai napig megkapom, hogy vagy pasi vagyok vagy leszbikus. Sajnos egyik sem, pedig nagyon szép barátnőim vannak. A humor eleve férfi-szakma, ne kérdezd, miért. Szerintem a humorhoz férfi agy kell, nekem az agyam egyik része az ilyen férfiasan gondolkodó, és ezért tudok néha vulgáris, berúgós, karosszéria-lakatosos történeteket írni, mert ez abszolút nem női dolog. Ezért is hitték azt sokan, hogy férfi írja a Tékasztorikat. Mivel van nyilvános Facebook-profilom, és látnak, ezért kezdik elhinni, hogy én írtam. Most azzal jönnek, hogy biztos van egy pasim, aki súg a háttérből…

- A Tékasztorik elég szókimondó blog volt. Származott ebből valaha hátrányod?

- Csak előnyöm. Olyan ajtók megnyíltak, amelyek az azt megelőző 10 évben nem. Az, hogy nekem most olyan munkahelyem van, ahol jól érzem magam, és ahol megfizetnek, az kizárólag a blognak és az olvasóknak köszönhető. Ma, ha megírok egy önéletrajzot és elküldöm egy céghez, az art director ránéz, és azt mondja: "Jaj, hát ez a Viku, hívjuk be interjúra!"

- Nem csak az olvasóidhoz, de magadhoz is kíméletlenül őszinte vagy. Miért?

- Az online világhoz két kulcs van. Ezt nem tanítják sehol, ez az én tapasztalatom: az egyik az őszinteség, a másik a szeretet.

A másik, hogy ezek az emberek szeretnek – persze nem a szó klasszikus értelmében, mert ez egy virtuális szeretet. Igazából nem engem, hanem az írásaimat szeretik. Ha negatív példát akarnék hozni a hitelességre, akkor Pataky Attilát említeném. Az Edda nagyon jó volt, a rock nagyon jó volt, de most selyeming, Dáridó... na így lesz hiteltelen valaki.

- A szüleid mit szólnak ehhez a néha kíméletlen kitárulkozáshoz?

- Anyukám eleinte rosszul volt ettől, ő egy külsőségekre nagyon odafigyelő valaki, nem egy kitárulkozós fajta, de most már úgy van vele, hogy 38 év alatt megszokta, hogy ilyen vagyok. És őszintén megmondva, világéletemben elvetemült gyerek voltam, nem igazán érdekel, mit gondolnak rólam a szüleim, mindig is a magam útját jártam, és pont letojtam, ki mit mond.

- A rendszeres írás, a blogolás mi mindenre tanított meg?

- Iszonyatosan sokat lehet tanulni belőle. És az írás jó terápia. Egyrészt, nem hiszem azt, hogy tudok írni. Az, hogy nekem ennyi olvasóm van, az minket minősít, hogy nekünk Oravecz Nóra, meg Coelho kell, az instant bölcsességbonbonok és a Fejős Éva-regények, de basszus, ez nem irodalom. Én sem tudok írni, próbálok nyilván fejlődni, de legalább tudom magamról, hogy hol vannak a határaim, és nem butítani, hanem gerilla-népnevelni szeretném az online világot.

Kapnak az olvasók elég agymosást, én inkább vért izzadok és a forgalommal szemben megyek, de nem butítom őket, igenis gondolkodjanak, érezzenek, szálljanak szembe velem, köpködjenek, szeressenek, csak szálljanak ki a kényelmes foteljükből végre egy kicsit.

A nagy titok amúgy annyi, hogy vagy meg kell az olvasókat nevettetni, vagy meg kell őket ríkatni. Meg kellett tanulnom nekem is, mi működik, és mi nem. Az a célom, hogy ha ennyi ember olvassa, amit írok, olyat írjak nekik, amin vagy el tudnak filózni, vagy pedig szórakoztatja őket. Párkapcsolat, pszichológia, egy kis önismeret – ezt az emberek nagyon szeretik, és most a reneszánszát éli. A humor meg alap. Mindenki szeret nevetni.

Egy epizód a Tékacomicsból - ez a Tékasztrorikból készült képregény volt

- A Tékacomics képregénnyel mi lett?

- Hú, az nagyon jó volt. Azt a BZ-vel kezdtük csinálni, és imádtuk. Csak sok negatív visszajelzést kaptunk az olvasóktól. Amikor megjelentek a képregényfigurák, akkor írtak, hogy "de a Fatert azt nem így képzeltem el!" Jöttek a kommentek: "én azt hittem kövér, én azt hittem sovány, én azt hittem, ennél fiatalabb." Kaptak egy kész anyagot, de ők a blogbejegyzéseket szerették, amihez ők maguk képzelhették el a figurákat. Ezért volt csalódás a képregény. Tudod, mint általában a kedvenc könyved filmváltozata. Klasszikus eset: "Á, a könyv sokkal jobb volt!"

- Ezért nincsenek a YouTube-csatornádon saját videók a sztorikkal?

- Nem szomjazom a közönség előtt való szereplést. Egyrészt baromi gyenge standup-os vagyok, másrészt nem érzem magaménak a színpadot, de Edu mindig szól, hogy menjek, és akkor viszek közönséget. Alapvetően sokkal jobban szeretek csöndben írogatni, mint szerepelni.

- Lámpalázas vagy? Érzed még azt a fajta izgalmat, mint amit a Tékasztorikban is publikáltál az első fellépésről?

- Meg kell inni két fröccsöt és egy jégert, attól az ember lelazul, és utána húsz percig tudok egyfolytában beszélni, jobban, mint egy kormányszóvivő.

- Pár éve egy interjúban úgy fogalmaztál, önmagadat keresed. Tudod már definiálni, mi vagy, ki vagy?

- Ugyanott tartok. De megnyugtat, hogy azt mondják, a nagy emberek soha nem tudják, kik ők. Ha valaki ex cathedra kijelenti, kicsoda, az kizárja az összes többi szakmát vagy kategóriát. Ha azt mondom, író vagyok, az egyrészt túlpozicionált titulus lenne nekem, másrészt mi van, ha kiderül, hogy remekül táncolok, énekelek vagy főzök?

- Hogyan kezdted a standupot?

- Edu olvasta a blogomat, és hívott standupolni. Úgy gondolta, ha valaki jól ír, akkor szövegelni is biztos tud közönség előtt. A kettőnek számomra köze nincs egymáshoz.

- Tanulmányoztad a tengerentúli standupos fellépőket?

- Persze, rendszeresen. Az amerikai és angol standuposok között rengeteg zseni van, kemény társadalomkritikát tolnak. Itthon ennek a legjobb képviselője Bödőcs Tibor, aki folyton Búcsúszentlászlóval jön a fellépésein, és mégis annyi csáppal nyúl ki mindenfelé. Az ő szintjét soha nem fogom megugrani, ahhoz hihetetlen szintű intelligencia és tájékozottság kell. A legtöbben profán témákba vagyunk beleragadva. Bödőcs képviseli az elmozdulást az intellektuális humor irányába.

De eleve más a közönség, más a kultúránk, mint az amerikaiaknak. Ha itt olyan témákat hoznának be a humoristák, mint az amcsik, a közönség megdobálná őket. Minden népnek megvan a maga humora, nemzetektől, országoktól függ, ki hogyan szocializálódott. Ugyanakkor magyar létünkre jót tudunk röhögni az amerikai vígjátékokon. Bár az is igaz, hogy kevesen értik a mélységét a South Parknak vagy a Family Guynak. Hogy mehet még mindig adásba a South Park? Nem értem, miért nem tiltották be! A humor kurva nehéz műfaj, annál nem ismerek nehezebbet.

- Látsz különbséget női és férfi humorérzék között?

- Amikor elkezdtem írni, és tele volt a blog trágársággal, meg suttyó történetekkel, az olvasók akkor is főleg nők voltak. Pedig alpári voltam az elején. Ha a közönséget nézem, nincs férfi, női humor. Ha van valaki, aki kimondja, amit gondolsz, röhögni fogsz rajta, akár férfi, akár nő vagy. Az a lényeg, hogy bele tudja élni magát a történetbe.

VIDEÓ: Ne hallgass az előítéletekre

- Egy videóban azt mondtad, Magyarország kétpólusú.

- Most is így gondolom: van a jobb, meg a bal. Ha emeszpés vagy, akkor zsidó vagy, ha jobbikos vagy fideszes, akkor "náci", és persze most iszonyatosan túloztam, de érted mit akarok mondani. A régi klasszikus liberalizmus eltűnt. Két pólus van. Buda-Pest, Feri-Viktor. És közben tízmillió ember képtelen egységet alkotni, összefogni, ami nehéz is, mert nem látom, kiben lehetne bízni, ki az a politikus, aki még hiteles.

- Lehet ezt valahogy kezelni, hogy nevessünk is magunkon a sírás mellett?

- Ebben a magyarok nagyon jók. Egyrészt csodálatosan gazdag a magyar nyelv. Másrészt a zsidók nevetnek a zsidóvicceken, láttam már cigányokat fetrengeni a röhögéstől cigányvicceken, rendőröket rendőrvicceken. Nálam is a legjobb posztok azok, amikben magamon nevetek: hogy szar randim volt, hogy elestem, hogy bénáztam, hogy leégettem a fél lakást. A legjobb, ha az ember a saját nyomorúságán tud nevetni, és ez a magyarokban jó esetben benne van.

Érezni kell a magyar humort, és ha érzed, akkor megvan a sava-borsa. A Bödőcs érzi. Imádom, és istenítem is érte.

- Az önirónia átlendíthet bennünket a nagy depin?

- Egyrészt van bennem egy messianisztikus küldetéstudat: rendet tenni tízmillió ember fejében. Minden nap rájövök, hogy ez lehetetlen. Egy ember életében tegyek rendet: a magaméban. Bár lehet, hogy az is lehetetlen. Amit megtanultam, hogy a sok követő arra jó, hogy gerilla módszerekkel elgondolkodtató szálat beleteszek az írásaimba. Úgy, hogy nem tudják, hogy látták, de mégis látták, mint a Harcosok klubjában a felvillanó kukit. Nem direkt mondom meg a frankót, hanem olyan posztot írok, amiből kiderül, hogy ezt egy gondolkodó ember írta. Akkor ők is gondolkodni fognak rajta. Ez a legtöbb, amit egy ember elérhet az életben: elérni, hogy mások elgondolkodjanak azon, amit mond, amit ír.

Ezek erős védőhálók, és akik ezek nélkül él, az szegény marad és élete végéig boldogtalan lesz.