„Ha továbbra is maradok, azzal vajon milyen példát mutatok?” – Berta Beáta a tanári felmondásáról

Néhány napja érkezett a hír, hogy beadta a felmondását Berta Beáta, a pestszentlőrinci Karinthy Frigyes Gimnázium tanára, aki az elmúlt hónapokban számos alkalommal vett részt polgári engedetlenségben, valamint több tüntetésen is felszólalt.

Néhány hónapja már beszélgettünk egyszer, most a történtek fényében újra felkértük, meséljen arról, hogy jutott idáig, hogyan képzeli el a jövőjét, és ad-e még esélyt a tiltakozások sikerének.

– A legutóbbi interjúnkban úgy fogalmazott, hogy ha a mostani tiltakozásokkal nem sikerül változást elérni, akkor soha. Feladta a harcot?

– Nem mondanám, hogy feladtam, inkább csak úgy érzem, hogy a rendszeren belül elértem a cselekvési lehetőségeim végét. Azt pedig nem tudom megtenni, hogy innentől nem cselekszem, csak hagyom, hogy menjenek a dolgok tovább az eddigi mederben. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább felállok.

– Milyen szakaszai voltak ennek?

– Túl messzire nem kell visszamenni, a döntő tényező az volt, amikor november végén kirúgták a kollégáimat. Ez óriási döbbenetet okozott, annak ellenére, hogy amikor elkezdtünk engedetlenkedni, benne volt a pakliban, hogy megtörténik. Mégis beleálltunk, mert azt mondtuk, hogy muszáj tenni valamit, nem mehet így tovább. A sztrájk egyszerűen nem ütötte át az ingerküszöböt, szóval úgy voltunk vele, hogy akkor legyen polgári engedetlenség, annak minden lehetséges következményével együtt. Amikor a kollégákat kirúgták, engem viszont nem, az egyrészt érthetetlen volt: mindenki az okokat kérdezgette, de nem tudtam válaszolni. Másrészt úgy voltam vele, hogy jó, akkor ha valamiért bennmaradtam, én csinálom tovább. Folytattam az engedetlenkedést, de nem történt semmi.

Ezen a ponton adtunk ki egy nyilatkozatot 26 másik kollégával az országból, amiben összegyűjtöttük, kinek hány engedetlen órája volt. Azt is láttuk már ekkor, hogy a bérpapírjainkon az akciók nagyobbik része nincs elszámolva, vagyis fel se tüntették őket, így pénzt se vontak le miattuk. Úgy nézett ki, mintha az egész meg se történt volna. Erre a nyilatkozatra se kaptunk semmi hivatalos választ, viszont kijött a rendelet, amely szerint a polgári engedetlenséget már 15 napon túl is lehet büntetni. Itt kezdett igazán kilátástalanná válni a dolog: azt éreztem, hogy oké, engedetlenkedhetem tovább, de lehet, hogy fél évig se rúgnak majd ki, sőt egyáltalán nem lesz semmi reakció. Rájöttem, hogy simán meg tudják csinálni, hogy levegőnek néznek, aztán mondjuk augusztus elején közlik velem, hogy ennyi volt. És akkor ott állok majd munka nélkül egy olyan félév után, amikor a tananyaggal is alig haladtam, így a gyerekek is inkább a kárát látták az egésznek.

– Tipikus szalámitaktikának tűnik.

– Abszolút. Szerintem azzal tud a legkevesebbet kezdeni az ember, ha egyszerűen nem állnak vele szóba. A Tudásmenet végén egymástól függetlenül hárman is úgy fogalmaztunk, hogy bántalmazó kapcsolat áll fenn a közoktatás és a kormány között. A hasonlat tényleg találó: a lényeg, hogy te szólsz, először szépen, majd csúnyán, végül sírva és ordítva, de nem történik semmi, teljes félrenézés a válasz.

A Tudásmenet utáni tüntetésen a Kölcsey Gimnázium előtt. Fotó: B. Molnár Béla

– A diákjai miatt se lett volna értelme folytatni a tanítást?

– Sokáig az volt bennem, hogy ha már bennmaradtam, hiába nem nagyon van eredménye a tiltakozásoknak, becsületből végigcsinálom legalább ezt a tanévet. Ennél tovább nem gondolkodtam, de az osztályom és a többi diákom miatt ennyit mindenképp szerettem volna. Aztán volt egy olyan eset, amikor egy kollégám hétfőn megkérdezte, fogom-e ezt bírni, mire én azt mondtam, hogy igen. Majd kedden is megkérdezte, és akkor már azt feleltem, hogy nem. Egy nap alatt nem változott igazából semmi, egyszerűen csak rájöttem, hogy biztos nem fog menni. Órákat tartani nagyon jó volt, teljesen elvitt a flow a gyerekekkel. De az, hogy reggel bemenjek, majd délután ismét egyedül maradjak ezekkel a gondolatokkal, már meghaladta a lelkierőmet.

– Több tüntetésen is felszólalt, talán nem túlzás azt mondani, hogy országosan is a tiltakozások egyik arca lett. Hogyan élte ezt meg, akarta a szerepet, vagy csak belesodródott?

– Azt biztos nem mondanám, hogy belesodródtam, inkább arról van szó, hogy én az első perctől fogva ugyanazt mondtam: ez az egész nincs rendben és tennünk kell ellene valamit. A következetes kiállás lehetett az, ami benntartott engem ebben a szerepben: próbáltam végig hitelesen képviselni, amit gondolok. Talán pont önnek fogalmaztam úgy a múltkor, hogy nem akartam se hős, se mártír lenni. Ezzel most is ugyanígy vagyok, annak viszont örülök, ha sikerült hitelesnek maradnom.

– Van-e olyan dolog, amit utólag másképp csinálna?

– A A kirúgott kollégáimmal többször beszéltünk erről, és mindannyian ugyanúgy voltunk vele: semmit nem csinálnánk másképp, mert nem is tehettük volna. Elmentünk a falig, kockára téve az állásunkat, hogy nyíltan elmondhassuk a véleményünket. Nem irigylem a többieket, nyilván borzasztó nehéz feldolgozni nekik ezt az egészet, sokuknak máig se sikerült.

Mégse mondom azt, hogy cserélnék velük, mivel a következmények náluk is rettentően súlyosak.

– Mennyire lesz nehéz a következő két hónap, amíg kitölti a felmondási idejét?

– Én olyan vagyok, hogy ha meghoztam egy döntést, elfogadom a következményeit. Bizonyos szempontból persze biztosan nehéz lesz, például amikor tanítok egy anyagrészt, és közben arra gondolok, hogy most tanítottam utoljára Tolsztojt, vagy éppen Balassit. Ugyanakkor a diákjaimnak is azt mondtam, hogy 5 évre „szerződtem velük”, és azután is tudunk találkozni, hogy már nem leszek ott. Ha van rá igényük, örömmel segítek nekik bármiben, persze ha nincs, az is rendben van.

Fotó: Nagy Bogi

– Az alatt mit ért, hogy a „rendszeren belül” már semmit nem tud tenni az ügyért, „kívülről” viszont talán még igen?

– Ennek a kereteit át kell majd gondolni és másokkal is egyeztetni. A mondat első felét úgy értem, hogy szerintem mi mindenkit elértünk, akit lehetett: diákokat, tanárokat és szülőket egyaránt, az egész országból. Akit érdekel ez az ügy, biztosan hallott rólunk. Most már szélesíteni kellene a bázist, nagyon fontos lenne a társadalmi szolidaritás, hogy azok is megmozduljanak, akiknek nem közvetlenül az oktatással van problémájuk, hanem bármi egyébbel.

Úgy érzem, hogy ha a rendszeren kívül vagyok, sokkal inkább ki tudok látni a saját buborékomból, és észrevenni másokat is. Persze nem úgy kell ezt elképzelni, hogy innentől valamiféle szabadságharcos leszek: nyilván kell majd találnom egy munkát, amiből eltartom a családom és megtalálom benne magam. De azt remélem, lesz mellette annyi erőm, hogy segítsem az összefogás és a szolidaritás ügyét.

– Tanítana még más iskolában (akár valamennyi kihagyás után), vagy végleg felhagy a szakmával?

– Ez a dolog elég kettős, mivel ha megkérdezik, akarok-e még tanítani, nyilván azt felelem, hogy persze. Nem azért, mert ne tudnék mást csinálni, hanem mert egyszerűen ezt szeretem legjobban. Reálisan végiggondolva ugyanakkor egyértelmű, hogy tankerületi fenntartású iskolába fel se vennének, és nem is szeretném ilyen keretek között folytatni. Maradnak az egyházi és a magániskolák, nem zárom ki ezt az opciót, mivel magamat ismerve nehéz elképzelnem, hogy tanítás nélkül éljek. Viszont abszolút nyitott vagyok másfajta lehetőségekre is, és biztos, hogy ha valamire igent mondok, azt nem jobb híján teszem majd, hanem ott is a legjobb tudásom szerint fogok helytállni.

Fotó: B. Molnár Béla

– A tiltakozásoknak milyen jövőt jósol most, az október óta történteket hozzávéve?

– Az amiatti csalódottság, amit az előbb említettem, tehát hogy egyszerűen nem áll velünk szóba a hatalom, valószínűleg mindenkire bénítóan hatott. Ugyanakkor azt látom, hogy bizonyos helyeken, főleg Budapesttől távolabb most kezdenek olyan hangulatba kerülni az emberek, mint amilyenben mi voltunk ősszel. Igenis érzik azt, hogy itt cselekedni kell, bármilyen áron. Szerintem szükség van tüntetésekre, mert amikor az ember egyedül érzi magát, egy ilyen alkalom nagyon sokat adhat neki. De nem a tüntetések fogják megoldani a helyzetet, inkább a hálózatépítés: most jött el az aprómunka ideje, aminek az őszi szezon megadta a löketet, de ezen a ponton el kell érnünk olyanokat is, akiket az eddigi eszközökkel nem sikerült.