„A bántalmazottak többsége csak utólag ismeri fel a kapcsolatában az intő jeleket”
Ám amikor mások felett gyakorolunk hatalmat – ez nyilván kapcsolódik a jogosultságtudathoz is –, akkor hierarchia alakul ki. A bántalmazó kapcsolatokban a bántalmazó a főnök, az van, amit ő akar, ő a kiképzőtiszt, ő az, aki tágítja a másik tűréshatárát. Ez az egyik oka annak, hogy a nők bennmaradnak a rossz kapcsolatban, az egészséges érzékelésüket a bántalmazók már legyengítik annyira, hogy az áldozatok eltűrik azt is, ha megalázzák őket mások előtt, azt bizonygatva maguknak, hogy alapjában vége az jó kapcsolat. Optimális esetben egyébként elér a bántalmazó egy olyan pontig, amikor az áldozata azt mondja, eddig, és nem tovább. Akkor szokott megtörténni a kilépés vagy kimenekülés a kapcsolatból.
– Erről eszembe jutott a nyári budai családirtás és a nyáregyházi gyilkosság. Mindkét esetben megölte az férfi a párját, illetve a volt párját és a közös gyermeket is. Ezekben az esetekben meg lehetett volna előzni a tragédiát?
– Ha csak a budai gyilkosságot nézzük, akkor az egy tipikus eset volt. A bántalmazó oldaláról megnyilvánult a jogosultságtudat és a hatalomgyakorlás: „Nekem jogomban áll elvenni a te életedet, azért, mert te az enyém vagy”. Ebben az esetben a hatóság is hibázott. Ment jelzés, mégis megtörtént a gyilkosság.
Ahhoz is nagyon nagy erő kell, hogy az áldozatok segítséget kérjenek. És ha az áldozatnak a hatóság nem segít, vagy nem áll mellé száz százalékosan, vagy az áldozat úgy érzi, hogy megkérdőjelezik a története igazságtartalmát vagy elbagatellizálják a történteket, akkor az amúgy is gyenge énereje tovább gyengül.
A bántalmazottak igazsága című könyvem pont erről szól: hogyan válnak a hatóságok a bántalmazó cinkostársaivá. Sokat segítene az edukáció, hogy a hatóságok ismerjék a bántalmazás lélektanát.
– A budai gyilkosságot megakadályozta volna, ha az áldozat kilép a kapcsolatból és otthagyja a bántalmazó párját?
– A bántalmazással kapcsolatos egyik tévhit az, hogy a bántalmazott nők kilépnek a kapcsolatból. Nem tudnak csak úgy kilepni, kimenekülnek – ha tudnak.
Minden bántalmazott nő szó szerint az életéért menekül. Azért, mert a bántalmazó dönti el a bántalmazás formáját, fajtáját és mértékét. Ez az áldozattól teljesen független.
Olyan nincsen, hogy valaki kiprovokálja, hogy a párja megverje. Ha a másiknál bekattan az, hogy ezt vagy azt ő megteheti a másikkal, az már önbíráskodás.
Amikor valaki kijön a bántalmazó kapcsolatból, hosszú ideig, évekig tart a felépülése. A bántalmazás pillangóhatása ugyanis a bántalmazottat kíséri el. Én még hat év után is el tudtam sírni magamat egy interjúban, pedig jártam terápiába, segítő beszélgetésekre, három könyvet írtam, és még mindig bennem van. Rájöttem, az fáj, hogy az emberek hogy mernek így viselkedni egymással. Hogyan lehet így pusztítani a másik életét és az életének a méltóságát? Ehhez senkinek nincs joga.
És sajnos az is megtörténik, hogy valaki csak gyilkosság árán szabadulhat az évekig tartó súlyos bántalmazásból, a földi pokolból. Az első mindig az élet védelme. Mindig. A hatóság ne csodálkozzon, hogy ha valakinek nem védik meg az életét, akkor az majd megvédi a sajátját. Bármi áron. Így generálják a hatóságok a bántalmazottak által elkövetett gyilkosságot. A méltó élethez való jogunk alapvető, ez minden mást felülíró alap.
– Akadnak, akik spirituális úton közelítenek a kapcsolatokhoz, és azt mondják, van, aki „bevonzza” a bántalmazó partnert, és azt állítják, „ez egy út volt, ami elvezet valahova”.
– Aki ilyet mond, annak azt tanácsolom, menjen végig ezen az úton. Járja végig. A bántalmazottak igazságában is leírtam, hogy amikor spiritualitás szegletkövén balettozó emberek jönnek a vonzás törvényével, akkor arra csak azt tudom mondani, hogy ez ott igaz, ahol a végtelenben a párhuzamosok találkoznak.
Az az állítás, hogy valaki bevonzotta magának a bántalmazó kapcsolatot, áldozathibáztatás.
Spirituálisan persze nézhetjük úgy, hogy ezt meg kell tanulni, hogy ő a mestereink voltak. De válasszuk szét, mert két külön dologról beszélünk. Ha velem ez nem történik meg, én nem lennék ugyanez az ember. Sokkal jobb ember lettem. De ezt nem a bántalmazómnak köszönhetem, hanem magamnak, annak hogy felálltam. Ilyen esetekben a bántalmazók csak indikátorok, de akkor sincsen joguk ezt megtenni.
– Hogyan lehet segíteni a bántalmazás áldozatának? Például akkor, ha a környezetünkben ilyesmit tapasztalunk.
– Először is meg kell ismerni az erőszak természetét. A másik, hogy mindenki ismerje meg a bántalmazás három alappillérét.
De ha még egyszerűbben akar elindulni valaki, akkor tegye fel magának a kérdés: vajon az adott szituáció, az adott kapcsolat az élethez elég méltó és tisztességes?
Ha az a válasz, hogy nem, és úgy látja, hogy a bántalmazás három alappillére is jelen van, akkor értő tanúvá kell válni. A szakirodalom így hívja azokat az embereket, akik nem kérdőjelezik meg az áldozat történetét, nem hibáztatják, nem bagatellizálnak, hanem meghallgatják az áldozatot és mellette állnak, erkölcsi állásfoglalást tanúsítanak.
Az áldozat nem biztos, hogy magától segítséget kér, mert ha valakit folyamatosan magára hagynak, elszigetelve érzi magát, félelemben és szégyenben él, akkor nem meri megtenni. Ezért kell a társadalomnak erre figyelni, mivel ha az áldozat önmagától nem tud lépni, az életerejét elvesztette, akkor a megtartó közegnek kell mellé állnia egészen addig, amíg meg tud erősödni – mert megfelelő segítséggel mindegyikük talpra tud állni és megtanulhat újra élni a bántalmazás után.
Azt is figyelembe kell venni, hogy az áldozatok világba vetett hite sérül, ezért is kell bizalmi légkört építeni a segítőknek. Nem lehet képletesen rárúgni az áldozatra az ajtót.
Ez tipikusan a rendőri intézkedésre jellemző: odamennek, megkérdezik, történt-e bántalmazás, az áldozat pedig azt mondja, nem, már megbeszélték. De az áldozat ezt azért mondja, mert fél. Ahhoz, hogy megszűnjön a félelem, az áldozatnak éreznie kell, hogy biztonságban van, utána majd elkezd beszélni. Menekülésnél, elköltözésnél is mindig a biztonság az első.
Az is fontos, hogy aki segíteni akar, az ne vegye ki az áldozat kezéből a kontrollt, ne akarjon „erőszakkal segíteni” mert az nem támogatás.
Ha valaki még nem tart ott, hogy feljelentést tegyen, kérjük meg, hogy a sérüléseit, a bántalmazás nyomát fotózza le, vetessen fel látleletet, mert ki tudja, mikor lesz rá szükség, de nem rángassuk el a rendőrségre, ha nem akar odamenni.
Ez nem azt jelenti, hogy az áldozat barátai, ismerősei vagy szülei ne segítsenek (mert egyébként ők is megtehetik tanúként a feljelentést), hanem azt, hogy fel kell mérni, az áldozat milyen állapotban van, és aszerint kell megválasztani a segítséget. Ehhez pedig olyan általános szemléletbeli váltásra van szükség, ami az erőszakmentes életet alaptézise mellett a mások segítő épülését szolgálja.
