Az önkényuralom maga készíti elő összeomlását – Vlagyimir Putyin és rendszere a történész szemével
Oroszország évszázadok óta a Nyugat elérésére, túlszárnyalására törekszik, miközben ma is ugyanabban az egyszemélyi hatalmi struktúrában él, mint a cárok idejében – vélekedik Stephen Kotkin, az orosz-szovjet történelem egyik legelismertebb amerikai kutatója. A princetoni egyetem professzorával a New Yorker készített interjút az orosz-ukrán háború kapcsán a putyini diktatúráról, az orosz hatalmi struktúráról és ennek várható következményeiről.
Kotkinnak a legnagyobb elismerést Sztálin-életrajza hozta meg, amelyből eddig két kötet jelent meg, és előkészületben van harmadik, amely a II. világháborútól Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig és a totalitárius örökségig tárgyalja az eseményeket. Az életrajz és más irányú kutatásai megerősítik azt a nézetet, mely szerint Vlagyimir Putyin rendszere mélyen gyökerezik az orosz történelemben.
Oroszország már a 19.században is autokrata, elnyomó, militarista állam volt, amely gyanakodva tekintett az idegenekre és a Nyugatra. Egyben hangsúlyozza, hogy a NATO keleti bővítésével a Nyugat jobb helyzetben van jelenleg, mint anélkül lenne, különben Lengyelországgal vagy a balti államokkal ugyanaz történne, mint Ukrajnával. Így viszont Lengyelország, amellyel szemben Oroszország már többször kudarcot vallott a 19.századtól egészen a Szolidaritásig, megerősítette a NATO gerincét a térségben.
Fotó: Wikimedia Commons
A történész hat évvel ezelőtt írt egy tanulmányt, amelyben azt állította, hogy az orosz külpolitikát 500 éven keresztül, kezdve Rettegett Iván cár hatalmas területszerzéseivel, mindig olyan ambíciók jellemezték, amelyek meghaladták a képességeit. És hiába voltak nagy pillanataik Nagy Péter uralma idején, Napóleon, majd Hitler legyőzésével, Oroszország mindig is „gyenge nagyhatalom” maradt. Kotkin elismeri az orosz civilizáció nagyságát, de felhívja a figyelmet arra, hogy Oroszországban ma is él a világgal szembeni küldetéstudat, amely a keleti ortodoxiából ered. Ezzel magyarázhatók a nagyhatalmi törekvések, a Nyugat legyőzésének vagy legalább utolérésének igénye gazdasági és katonai téren. Ehhez egy erősen központosított államrendre van szükség, egy darabig látszólag sikerül is, de aztán falakba ütköznek, és jön a hosszú stagnálás, és újra nő a Nyugattól való távolság. Az orosz történelem e dinamikájának legrosszabb része, hogy az erős állam létrehozása helyett személyi diktatúrát építenek ki, amely általában despotizmusba torkollik, ahogyan ezt a hasonló modellt követő Iránban és Kínában is látjuk.
A putyinizmus nem azonos a sztálinizmussal, vagy a cárizmussal – hangsúlyozza a professzor. Az ország, a külvilág óriásit változott, éppen ezért döbbenetes, hogy mégsem képesek szabadulni ettől a modelltől.
Mindezek csak feltételezések, mert nagyon kevés ember beszél Putyinnal. Mindenesetre magát felsőbbrendűnek tekinti. Ez a despotizmus problémája: egyszerre hatalmas és törékeny” – hívja fel a figyelmet Kotkin, aki szerint a despotizmus saját maga teremti meg összeomlásának körülményeit: egyre kevesebb az információ, növekszik a hízelgők száma, elapadnak az ellenőrző mechanizmusok, és mindezekből egyre több hiba következik.
A történész emlékeztet arra, hogy Putyin azt hitte, Ukrajna nem valóságos ország, népe pedig egy az orosszal. Nem vette komolyan az ukrán kormányt, azt hitte, hogy hadserege olyan szinten modernizált, hogy villámgyorsan elfoglalja Kijevet, és vagy bábkormányt állít fel, vagy pedig rákényszeríti a jelenlegit egy szerződés aláírására. Felidézi, hogy 1968-ban milyen nevetséges helyzet volt, amikor a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába az „emberarcú szocializmus” megállítására. Alexander Dubceket először letartóztatták, Moszkvába vitték, majd visszaküldték, és 1969 tavaszáig még hatalmon maradt.
A másik ballépés Afganisztán volt 1979-ben, amikor a szovjet különleges egységek legyilkolták a kabuli vezetést, és bábjuk, az addig csehszlovákiai száműzetésben élő Babrak Karmal alakított kormányt. Csakhogy az új rezsimet meg kellett erősíteni, egyre több katona érkezett, amely ellen az afgánok fellázadtak, és a tíz évig tartó háborút a szovjetek elvesztették. Feltételezhető, hogy Ukrajnában az afganisztáni forgatókönyv sikeres változatában bíztak, csak nem számoltak az ukránok hősiességével és ellenállásával és nem jött be Volodimir Zelenszkij elnök lejáratásának kísérlete sem.
A riporter Putyin és az oligarchák viszonyára is rákérdezett, felidézve, hogy az elnök figyelmeztette az orosz hipergazdagokat: megtarthatjátok vagyonotokat, de tartsátok magatokat távol a politikától. Aki nem így tett, az börtönbe került, mint Mihail Hodorkovszkij, elkobozták a vagyonát vagy külföldre menekült. Milyen ma az orosz rendszer és milyenek, akik lojálisak hozzá?
Kotkin szerint a katonai-rendőri diktatúra mellett van egy klikk, amely a legprofibb módon irányítja az ország makrogazdaságát. Jelentős külföldi valutatartalékkal rendelkeznek, kiegyensúlyozott a költségvetés, igen alacsony az államadósság, a GDP alig 20%-a. Csakhogy a makrogazdasági stabilitáshoz, a gazdasági fejlődéshez normális nyugati kapcsolatok kellenek, a rezsim domináns, katonai-biztonsági része viszont ellenségnek tekinti a Nyugatot. E két érdekcsoport közti egyensúly most éppen az utóbbi javára dőlt meg, ahonnan maga Putyin is jött. Csak azok az oligarchák jártak jól, akik Putyinnak dolgoznak, köztük azok, akikkel még annak idején együtt szolgált a KGB-ben, Leningrádban.
Putyin újra egy olyan rendszert épített ki, amelyben a magántulajdon az uralkodótól függ. Így aztán mások tulajdonának, vállalkozásának kisajátítása országos jelenség lett Putyin hívei részéről. A rezsim egyre korruptabb, egyre megbízhatatlanabb és egyre népszerűtlenebb lett – ez a diktatúrák sajátja. Mint ahogyan az is, hogy a túlélésre játszanak, de ezt csak úgy érhetik el, hogy elvetnek minden politikai alternatívát, és minden ellenzéket börtönbe zárnak vagy száműzetésbe kényszerítenek.
Számít-e vajon a népszerűség ilyen rezsimben? Kotkin szerint a titkosrendőrség, a háborúellenes tüntetések elfojtása mellett szüksége van a rendszernek az orosz nagyságról, az orosz nagyság feltámadásáról és küldetéséről, a belső és külső ellenségekről szóló történetekre, amelyeket bármikor előhúzhatnak. És ezek, ha nem is mindenkinél, de működnek, és a rendszer minden alkalmat megragad, hogy hirdesse őket.
Ami a gazdasági szankciókat illeti, Kotkin jogosnak tartja, hogy ezt a fegyvert használja a Nyugat, mert nem akar háborúba keveredni egy nukleáris hatalommal. Egyelőre azonban nem lehet tudni, hogy milyen hatásuk lesz. Be lehet ugyan fagyasztani vagy akár elkobozni nyugati bankokban lévő orosz vagyonokat. Csakhogy Putyin kezében ott az egész orosz gazdaság, és ezt nem vehetik el tőle. A legsúlyosabb szankciók a professzor szerint azok, amelyek a csúcstechnológia átadását tiltják. Az amerikai gyártmányú szoftverek és más termékek a világ összes fontos technológiáját érintik, és ha ezekhez nem jutnak hozzá, teljesen lemaradhatnak a fejlődésben.
A háború kimenetelét illetően Kotkin úgy vélekedett, hogy ha Kijev ellenáll addig, amig a támadók az utánpótlások miatt némi szünetre kényszerülnek, vélhetően hosszabb ideig kitart majd. Emellett meggyőződése, hogy Oroszország nem képes sikeresen megszállni Ukrajnát, nincs meg hozzá sem a katonai, sem a közigazgatási ereje, sem pedig a nép támogatása, ráadásul olyan sincs, akik a bábkormányzást vállalná. És akkor még nem számoltak az ukránok fegyveres ellenállásával. Ismét egy történelmi példát említ: amikor 1940-ben a nácik megszállták Kijevet, elfoglalták az összes luxusszállodát. Néhány nappal később azonban egymás után robbantották fel mindegyiket.
Lehetséges-e egy palotaforradalom Putyin ellen? – kérdezte az újságíró, hiszen erre is volt már példa az orosz-szovjet történelemben: I. Pál cár gyilkosa saját környezetéből való volt, Hruscsovot pedig akkor buktatta meg Brezsnyev, amikor a főtitkár nyaralását töltötte. Kotkin nem zárta ki ennek lehetőségét. A Nyugat nem titkoltan dolgozik azon, hogy szökésre vegyen rá egy magas rangú titkos szolgálati vagy katonatisztet, aki kiáll a nyilvánosság elé. Történt már ilyen is: 1938-ban Genrih Ljuskov, a titkosrendőrség tábornoka Japánba menekült Sztálin katonai és biztonsági terveivel, és egy tokiói sajtókonferencián ítélte őt el.
Ezzel együtt nem lehet pontosan tudni, hogy mi zajlik a belsőbb moszkvai berkekben. Ez a helyzet Putyin állítólagos őrültségével is, hiszen elhíresztelésének célja lehet az is, hogy minél nagyobb félelmet keltsenek. Például a nukleáris fenyegetéssel. A probléma az, hogy ezt nem lehet csupán blöffnek tekinteni, mivel Putyinnak valóban megvan a lehetősége arra, hogy megnyomja a gombot.
Segíthet-e az Egyesült Államok és a NATO Oroszországnak abban, hogy véget vessen az inváziónak, mielőtt a dolgok még rosszabbra fordulnak? Kotkin szerint szükséges lenne rávenni Putyint olyan tárgyalásokra, amelyben lemondana maximalista követeléseiről. Ebben fontos szerep juthatna Szauli Niinistöö finn elnöknek, akit Putyin jól ismer és tisztel, vagy Naftáli Benet izraeli kormányfőnek, akivel már kapcsolatba is lépett. De szóba jöhet Hszi Csin-ping kínai elnök is, akinek sok mindenben hasonló a helyzete Putyinéhoz, de nem hagyhatja figyelmen kívül Európát, Kína legnagyobb kereskedelmi partnerét sem. Ezzel időt lehetne nyerni, közben az események, nem utolsósorban az ukrán ellenállás ereje, alakíthatják a helyzetet.
