Az első hó áramszünettel, gyertyafénnyel, és egy beszélő porszívóval – szubjektív napló az agglomerációból
Egy ideje a havazás ritkaságszámba megy mifelénk, viszont amióta az eszemet tudom, főleg az első hó általában feje tetejére állítja az országot. Ezen az sem változtat, hogy a meteorológia jó egy hete jelzi, hogy ez a havazás bizony jön. Igaz, először egy nappal korábbra jósolták, de jó pár napja már a péntek hajnalt írja minden előrejelzés.
Íme az első idei havazás szigorúan szubjektív naplója Pilisvörösvárról.
Hajnali három óra. Pittyenésre ébredek. Egy elektromos eszköz hangja, ami ezt a hangot akkor adja ki, ha az áramra csatlakoztatjuk. A nagyszoba felől a robotporszívó ugyanekkor hangosan közli, hogy „I’m charging”. Hoppá! Tehát áramszünet volt. Ha már felébredtem, kimegyek a konyháig, megnézem, mi a helyzet, esik-e a hó (olyankor könnyebben kelnek a gyerekek). Esett, méghozzá rengeteg.
Ezek szerint az ébredésemet okozó géphangok csak egy visszakapcsolási kísérletet jelentettek. Az a jó ilyenkor, hogy mivel a fűtés is elektromos, innentől kezdve egyáltalán nincsen. Egyelőre baj sincs, van hőszigetelés, hosszú idő, amíg igazán megéreznénk, hogy hűl a ház. Visszafekszem tehát.
Hajnali hat óra. Szól az ébresztő. Kelni kell, ébreszteni a hetedikest. Persze első szóra felkel. Szerencsére maradt két adagnyi lefőzött kávé (a kávéfőző is elektromos), a telefonok és gyertyák fénye mellett megmelegítjük a gáztűzhelyen. Bár hazafiasságból (és környezettudatosságból) régóta tervben van, hogy a gázt is kiköttetjük, most jól jön, hogy van.
A kávé melegítése után a tűzhely égve marad. Most ezzel fűtünk, zabálja az oxigént, de nincs más megoldás. Szén-monoxid jelzőnk az van, nem félünk tehát.
Még én voltam kisiskolás, december ötödike volt, és a Mikulás áramszünetet hozott. Ez mondjuk Budapesten volt, de máig megmaradt az emlék, ahogy a késő délutáni sötétben összegyűltünk a szobában az asztal körül, és gyertyafénynél narancsot ettünk.
Az ablakunk alatti úton szokott elmenni félóránként a busz. Amivel elvileg suliba kellene menni a gyermeknek. Busz nem jön. Ránézek az online térképre: késik.
A vonatok is jócskán késnek. Ami szórakoztató, mert a félóránként járó vonat, ha félórát késik mindegyik járat, az olyan, mintha pontos lenne. Majdnem.
El kellene menni a boltba. De ha nincs áram, bolt sincs, az biztos. És nem tudjuk, hogy ahol a bolt van, van-e áram. Így hát nem indulunk el.
Válságtanácskozás. Eleve egy hete köhögős a gyerekem, csak nem lehet meggyőzni arról, hogy maradjon itthon. Mindig be akar menni a suliba, mert érdekes órái lesznek. Nem viccelek, így van bekötve. Én rimánkodom neki, hogy egy napot maradjon otthon, ő meg menni akar, és ha menni akar, megy is. Kamaszlány.
De most komolyabb a helyzet. Nincs busz, azaz nem biztos, hogy mikor jön. Továbbá köhög, fáj a torka. Megmondom neki, hogy ne menjen. Márpedig menni akar. Végül megérti, hogy ez most tényleg kockázatos, de lelkiismeretfurdalása lesz, megnyugtatom, senki sem fogja azt gondolni, hogy nem akart suliba menni.
Eközben még mindig sötét van. Feleségemmel megbeszéljük, hogy a két éve, a nagy rezsipánik idején vett kicsi kandallót be kellene köttetnünk, mert az ilyenkor jól jönne. Azóta is a dobozában van a lépcső alatt, bár befektetésnek nem volt rossz, mert ma kétszeres áron lehet hasonlót kapni. Valószínűleg a gázt is akkor tudjuk kiköttetni, ha ez a menekülési útvonal már működik.
Eközben érkezik a hír, hogy a suliban ma hószünet van. A lányom láthatóan megkönnyebbül, a komorság eltűnik az arcáról, minden rendben. Kivéve azt, hogy hét óra is elmúlt, de az áram még mindig nem jött meg.
A Facebookot böngészem, a környékbeli csoportokat.
Eszembe jut, hogy majd’ egy éve, tavaly december elején, az akkori első hó hasonló helyzetet hozott: áramkimaradást. Akkor valamikor délelőtt jött vissza az áram. Amíg az áramot légvezetékek szállítják, ez előfordulhat: a nedves hó megtapad a vezetéken és a súlya leszakíthatja. Esetleg ugyanilyen módon, a hó súlyát el nem bíró fa, vagy akár csak faág is leszakíthatja a vezetéket.
És még azt sem mondhatom, hogy milyen elmaradott dolog: Európa fejlettebb részén is előfordulnak kisebb településeken.
Megnézem a város Facebook oldalát. Az áramszünet mellett arról tájékoztatnak, hogy a város kezelésében levő hókotróval a belső részeken az utakat már eltakarították. Remélem hamarosan ide is kiérnek, a kertvárosba.
Kicsit később, olyan fél nyolc után visszajön az áram. A porszívó újból bejelenti, hogy töltődik.
Körbejárom a környéket: aki előtt van járda (de jó, hogy a mi utcánkban még nem építettek ilyet), ott a háztulajdonosok lapátolják a havat.
Só helyett, ésszel a járdán – mert a hó is csak egy évszak
Böngészés közben találtam a településünk oldalán ezeket a gondolatokat. Fontosak, hát megosztom: Magyarországon papíron tilos útszóró sóval behinteni a járdákat, hogy megkíméljük a fasorokat. A gyakorlat viszont más: a rendeletet ritkán tartják be, sőt, egyre vadabb teóriák keringenek a só és klór háztáji alkalmazásáról. Olyan ötletek, amelyektől a növények és a talaj egyaránt rosszul vannak – és nem csak képletesen.
A háztartási vagy útszóró só nátrium- és klórionokra bomlik. A nátrium szikesíti a talajt: nyáron betonkemény lesz, télen csúszós és áthatolhatatlan réteg képződik. A klór pedig nem válogat: a jó és a rossz baktériumokat, gombákat egyaránt kiirtja, megzavarva a növények és a talaj természetes kapcsolatát. Ez a hó elleni harc olyan, mintha ágyúval lőnénk a hópehelyre.
A megoldás? Élvezzük a havat! Nem kell minden négyzetcentiről eltüntetni. Ahol viszont muszáj, ott a lapáté a főszerep – szívbarát mozgás és talajbarát megoldás egyben. Ha ráfagy, válasszunk okosan: az NPK-műtrágya nemcsak jégolvasztó, de növénytápláló is, a Zeokál mikroelemeket is ad a talajnak. Fakéreg, fűrészpor, homok szintén jó alternatívák, bár tápanyagot nem adnak, legalább nem rontanak a helyzeten.
Viszont a hamu és salak tabu: nehézfémekkel és lúggal pusztítanak. Szóval só helyett válasszunk tudatos megoldásokat, és élvezzük a telet – amíg még megadatik.
Időközben a hókotró ide is eljutott, egy nyomvonalon járható az út. El is száguld mellettem a sárga volán busz, úgy tűnik vége a haváriának.
Körbenézek. Mesebeli minden. Takaros házak, távolban domboldal, hócsipkézett fenyőerdővel. A fénykép pocsék lett, amit készítettem róla: az előtér tele van légvezetékkel.
Nem hagyott nyugodni a kíváncsiságom, megkerestem Fetter Ádámot, Pilisvörösvár polgármesterét. Utoljára a tavalyi első hó napján beszélgettünk, akkor is az áramszünetről. A polgármester elmondta, nem tudja ő sem, mi okozta az áramszünetet, a szolgáltató csak annyit közölt, hogy üzemzavar. Amikor szóba hoztam, hogy lehet-e légvezeték-szakadás, annyit mondott, hogy akár az is lehet, de maga a hálózat is korszerűtlen, elöregedett. Ezen szerinte egy új elosztó segítene, ami már régóta tervben van, az utolsó engedélyeket a napokban szerzik be hozzá. A telek is megvan, a város határán kívül épül majd meg, lakott területtől távol. Egyetlen gond van csupán: az erre fordítható összeget az MVM már másra fordította, azaz új forrást kell találni.
Epilógus: szerettem volna megkérdezni a szolgáltatót, mi okozta az áramszünetet. Nem értem el őket. De ha jobban meggondoljuk, teljesen mindegy. Az első hónál az áramszünet az, ami a vonatok helyett menetrendszerűen megérkezik.
