Az élete szintézise mindannak, amiért érdemes embernek lenni – születésnapi köszöntő 100 éves nagyapámnak
Szándékosan nem a századik születésnapján írom ezt, hanem pár nappal előtte. Október 20-án (micsoda szám, 20201020, már előre mulatunk rajta) csak a legszűkebb család lesz vele. És telefonon, neten, égen-földön, éterben és hullámhosszon több száz ember. Már most özönlenek a gratulációk, emléklapok, médiamegkeresések. Mondtam neki, lassan fizethetne, mert a főállású sajtótitkárává léptem elő, de egye fene, neki mosolyban számítom az órabért.
Reggel én vittem el a féléves kardiológiai felülvizsgálatára. Körülzsongták a nővérek, és a madárcsontú, imádnivaló adjunktus-asszony, aki direkt azért rendelte be mára, hogy ő is felköszönthesse. "Nem nagyon látunk százéves embert a kardiológián" – pillantott felém szórakozottan a doktornő, miközben szúrós, szakértő szemmel a szívultrahang-monitort figyelte. A műszer siklott nagyapám mellkasán, ő engedelmesen feküdt a vizsgálóasztalon, mély csend volt. Figyeltem, rám izzadt a maszk. "A papája jól van" – hangzott el végül a felszabadító mondat, én sóhajtva fészkelődtem, hálásan ráragyogtam a belépő nővérre. Míg a doktornő a vizsgálati lapot és a receptet írta, ráadtam a kis öregre a pólóját meg a pulóverét. Egyesével beledugtam a karjait az ujjakba, mert egyedül már nem megy neki. Úgy nézett rám, ahogy...csak ő nézett rám egész életemben.
Délután titokban megrendeltem a tortáját. A fiatal fiú a kedvenc cukrászdánkban gyakorlott mozdulattal jegyzetelt.
Erdei gyümölcsös sajttorta, igen, arany gyertya jó lesz, mi is a szám? "Száz" – böktem ki kicsit szégyenlősen. A teljes, háromtagú, fityulás személyzet rám meredt, a pogácsa megállt a pultnál majszoló hölgy kezében.
Egyszerre hűháztak, és ejháztak, még a minyonok is nevetgéltek az üvegpultban, én meg csak álltam ott, büszke és boldog voltam. Negyvenhét éve van velem ez a boldogság. Nagyapámhoz kötődik a legelső, megtapadt emlékem, ahogy a balatoni nyaralónk körül köröz velem. Óvón tartja a két kinyújtott kezemet, én a kétéves, kacska lábaimmal totyogok, ezerszer a ház körül, mert nekem mennem kellett, mindig úton voltam valami felé, és ő kísért, vigyázott, örökké. Ő szobrozta végig az egész éjszakát a kecskeméti kis lakásunk vécéajtaja előtt, amikor tizennégy éves koromban borzasztó hasi görcsökre ébredtem, és senkit nem akartunk felébreszteni, de ő nem tágított az ajtó elől, egészen addig, amíg egy kicsit jobban lettem. Másnap anyu persze két perc alatt kiszúrta, hogy bizony az első női bajjal találkoztam azon az éjszakán, és adott egy görcsoldót, de papának ezt nem mondtuk el, zavarba jött volna.
Negyvenhét éve őrködik fölöttem. Harminc éve az öcsém, hatvannyolc éve az anyám, hatvannégy évig a már eltávozott nagymamám fölött.
Látom a hátát, ahogy a fajszi földeken (Fölihatárban, mi úgy hívtuk), végeláthatatlan sorokban kapál, gazol, hajlong, izzadt homlokát törölgeti a sildes sapkája alatt. Látom az erős karját, amellyel rálendíti a fejszét a tűzifa kerek törzsére, ahogy a malacok vályújába zúdítja a kukoricacsávát, ahogy végigbiciklizik a főutcán, ahogy szigorú tekintettel, aprólékosan metszi mami rózsabokrait. Látom, ahogy szürke öltönyében leszáll a kalocsai buszról, csatos táskájában a paprika-vállalattól hazahozott aktákkal, munka otthon is, látástól-vakulásig. Látom, ahogy kalapját emelve, lebegő ingujjal, azzal a csak rá jellemző jóember-mosollyal üdvözli a falu népét, mindenkit, kicsit, nagyot, egyesével. Látom, ahogy a karácsonyfa alatt kibontja nekem a szaloncukrot, megnézi, hogy valóban vaníliás konzum-e, a kedvencem, és felém nyújtja. Látom, ahogy rázza a fejét, ha banánnal kínáljuk (kilencven éves kora után tudtam meg, hogy valójában imádja, csak mindig nekem meg az öcsémnek hagyta meg). Látom, ahogy nevet, viccet mesél, az ágya fölé akasztott, rozoga kis lámpa fényénél olvas, pemzlivel veri a borotvahabot a lavór fölött, a szőlőlugas hűvösében borotválkozik. Ahogy halászlét eszik, gyengéd puszit lehel a nagymamám vagy az anyám feje búbjára. Ahogy katonásan kezet ráz az egyetlen fiúunokájával. Ahogy az ebédlőasztalnál a kezemre teszi az övét.
Ha igaza van a buddhistáknak, és azért születünk le újra és újra a Földre, hogy fejlődjünk, neki szerintem már nem nagyon van hová. Az ő élete szintézise mindannak, amiért érdemes embernek lenni. Anyám néhány napja "rajtakapta", ahogy a szobájában a nagymamám falra akasztott képe fölé hajol, és megpuszilja. Anyám szerint olyan volt, mintha azt mondta volna neki: "Nemsokára jövök utánad, Ilonkám." Nem szeretném, ha menne, de tudom, hogy mami már nagyon várja. És ha esetleg úgy alakul, és mégis újjászületik, biztos vagyok benne, hogy neki már a legmagasabb rendű létforma jár: csillag lesz belőle.
De hol van ez még. Még itt van. Még van nekünk. És én hálás vagyok a sorsnak, hogy az unokája lehetek a világ egyik legjobb emberének. Nagyon boldog századikat, Papa!
(A köszöntőben szereplő nagypapával, Farkas Ernővel készült nagyinterjúnkat a jövő héten olvashatjátok).
