Az éhség megőrjítette az embereket – a mariupoli pokolról beszélt az egyik túlélő
„Mariupol most egy szellemváros. Mindig is egy hatalmas lyuk lesz a lelkünkben. Nagyon félelmetes úgy élni, hogy nincs többé hely, ahová tartozol” – mondta a Szeretlek Magyarországnak a félig orosz Maria. Ömlik belőle a negatív jelzők sora az átélt hetek és az elviselhetetlen bizonytalanság miatt.
„Azok az oroszok, akik támogatják ezt a háborút hazugok, fasiszták, gyilkosok, kannibálok.”
Maria Mariupolban élt 31 évig, a születése óta. A több diplomás fiatal nő egy nemzetközi civil szervezetnél dolgozik fordítóként.
Az év elején aggódva figyelte férjével a híreket, de sohasem gondolta volna, hogy ekkora háború tör ki. Azt hitte, csak Donyeck és Luhanszk megye bizonyos részein lesznek összecsapások.
„Követtük a nemzetközi híreket és a munkahelyemen hallottam néhány orosz diplomatától, hogy hamarosan mindenhol orosz zászlók lesznek. Azt gondoltam, hogy ezek egyre őrültebbek, de nem fordítottam erre kellő figyelmet. Elmondtam ezt a kollégáimnak, a családomnak, ők is kételkedtek.”
Óvatosságból azért bevásároltak egy kevés tartalékot: élelmiszert, kását, konzervet és benzint.
Február 24-én hajnali 5-kor rémisztő zajokra, robbanásokra ébredtek. Az ablakaik remegtek, közel csapódtak be a rakéták. Nem akarták elhinni, amit hallottak a hírekben, hogy az oroszok gyakorlatilag minden régióban támadtak.
Egy óra múlva összepakoltak, úgy számoltak, maximum két hétre. Abban bíztak, hogy az ukránok gyorsan kinyomják az oroszokat. Meleg ruha, dokumentumok mellett katonai gyorsétel, konzervek, zabkása és csoki került a táskába, majd hívták a rokonokat. Ők viszont magukból kikelve közölték, hogy nem hajlandók elmenni.
Mariáék sem indultak végül el, mert a helyzet mindenhol veszélyes volt, nem tudták, merre menjenek. Hozzájuk költöztek a szülei és pár barátjuk is, mert az ő házuk közelében rakéták csapódtak be.
– emlékszik vissza Maria a nehézségek kezdetére.
Azt mondja, a légiriadó az első két nap működött, de az erőmű lekapcsolása után az is megszűnt. Egyik éjjel az összes boltot kirabolták. Maria szerint azért tették, hogy az emberek éhen vagy szomjan haljanak.
Március első napjaiban eltalálta egy gránát a házukat.
Elmenekültek otthonról. Maria munkahelyének az alagsorába mentek. 80 emberrel éltek ott két hétig, köztük a szétbombázott görög negyed lakóival.
„Olvasztottuk a havat, hogy megmossuk az arcunkat, leveseket ettünk vízzel és krumplival. Néha a rendőrség és a katonák hoztak nekünk némi ételt.
A helyzet fokozatosan tovább romlott. A menedékhelyen összeverekedtek az emberek az ennivalóért.
„Sokan sírtak, elveszettek, idegesek voltak. A gyerekek nem tudtak aludni, egyre nyügösebben, agresszívabban viselkedtek, nem tudták feldolgozni, hogy éhesen, fázva kell ülniük a sötétben.”
Március 8-án kezdődött az igazi pokol.
„A vadászgépek 10 percenként repültek, mindent bombáztak, a város égett, bűzlött, és mindenhonnan fekete füstfelhőket lehetett látni. Az éjszakák borzalmasak voltak. Szörnyű hideg volt. Székeken aludtunk. Hallgattuk a fölöttünk szálló repülőket, és egyre kevésbé hittük, hogy életben maradunk.”
Egy súlyos légibombázás után, március 17-én ezrek indultak el a városból autóval vagy gyalog. Úgy gondolták, jobb kockáztatni, mint várni a biztos halált a leomló falak alatt.
Maria férje novemberben vett egy autót az új jogosítványhoz. Ez mentette meg az egész családot.
„Nem volt zöld folyosó, mert a tűzszünetről nem tudtak megállapodni, csak ígéretek voltak. A kikötő felé hajtottunk, ahol csak egy ép út volt. A bombázás folytatódott egész úton Mariupolból kifelé. Szörnyű volt a bizonytalanság, hogy eljutunk-e élve egy biztonságos helyre.”
Két nap alatt értek ukrán ellenőrzőponthoz, előtte tucatnyi helyen állították meg őket Maria szerint szlávok, burjátok, dagesztánok, grúzok és csecsenek. Puskát szegeztek a menekülőkre, lelövéssel fenyegették, megmotozták őket, és sokakat megvádoltak, hogy a CIA kémei.
Mariaék most Nyugat-Ukrajnában vannak, biztonságban. Az utánuk menekültektől úgy tudják,
Sokan nem tudnak elmenekülni, mert nincs autójuk vagy benzinjük, rokkant hozzátartozóról gondoskodnak, vagy maguk is megsebesültek.
Maria úgy tudja, az oroszok úgynevezett szűrőtáborokat állítottak fel. Itt két hetet kell eltölteniük azoknak, akik bekerülnek. 150 politikai kérdésre kell válaszolniuk. Aki rossz választ ad, eltűnik vagy börtönbe csukják.
Nem tudja, mi van a Mariupolban maradt nagybátyjával. A közösségi médiában több ezer eltűnt embert keresnek. Van, akit megtalálnak élve, de sokakról nincs hír.
Azt meséli, egy barátja önkéntesként vitt benzint Mariupolba, hogy segítsen kijutni embereknek, de elfogták és börtönbe zárták. Egy 16 éves ismerősének a családját 17 napig tartották fogságban, aztán 14 napot töltött az egyik szűrőtáborban, ahol az édesanyja szíve többször megállt. Semmilyen orvosi segítséget nem kaptak. Édesapját megverték, majdnem megvakult. A család külföldre menekült, mert miután több interjút adtak az ukrán médiának, az oroszok csináltak egy filmet válaszul, A propaganda gyermekei címmel. Ezután feltörték az adományokat fogadó bankszámlájukat és több ezer üzenetet kaptak halálos fenyegetésekkel.
„Ideges vagyok, depressziós, dühös és elveszett. Ahogy mindenki más Ukrajnában” – mondja Maria.
