Az anorexiások el akarják pusztítani magukat
Azt mondták, szóljak, ha vécézni megyek, mert megnézik
A súlyos eseteknek nincs olyan ház, mint például Lengyelországban, ahol barátságos körülmények között szakszerű ápolók foglalkoznak a súlyos esetekkel. Itthon kórházba kerülnek a legsúlyosabb betegek, ami alanyaink szerint csak egy újabb trauma, még ha meg is menti őket az életveszélytől. A családterapeuta szerint a kórházi kezelés azért sem célravezető, mert ott begyógyszerezik a betegeket, ledugnak egy csövet a torkukon, és állandó kontrollt gyakorolnak az étkezésük felett, ami csak még több ellenállásra és fogyókúrára készteti a betegeket.
Vivi és édesanyja szerint a kórházak abszolút nincsenek felkészülve az evészavaros betegekre, és csak többet ártanak, mint használnak, mert néha olyan megjegyzéseket tettek Vivien súlyára, amitől csak még jobban fogyni akart. Szerintük is nagyon megterhelő, hogy mivel nincs Magyarországon olyan speciális részleg, ahol csak az evészavarosokkal foglalkoznak, ezért más pszichiátriai betegekkel kerülnek egy szobába az anorexiások.
Vivien négy napot töltött a Vadaskert Alapítvány kórházában, amely kifejezetten gyermek- és ifjúságpszichiátriára specializálódott, éppen akkor ő volt az egyetlen anorexiás az intézményben. A benn töltött idő alatt részt vett művészetterápián és pszichológus is kezelte, de sok rossz élmény kapcsolódik az ott töltött időhöz. Édesapja, látva, hogy mennyire szenved a lánya a kórházban, haza is vitte saját felelősségre négy nap után.
,,Mérték a vízadagomat, hogy mikor mennyit ihatok, és azt mondták, hogy ha vécéznem kell, akkor szóljak, mert megnézik. Ez iszonyatosan megalázó volt. Ráadásul én még nem láttam előtte pszichiátriai betegeket, ez is sokkoló volt” – mondja Vivien.
A családterapeuta szakértő hallott olyan esetről is, amikor addig nem engedte a főnővér felállni az asztaltól a betegeket, amíg el nem fogyott minden a tányérról, ami szerinte egy nagyon rossz stratégia.
Megkérdeztük azt a három kórházat, ahol foglalkoznak evészavaros tinikkel, hogy hogyan kezelik a betegeiket.
A Vadaskert Alapítvány kórháza megerősítette, hogy az evészavarral küzdők más pszichiátriai betegekkel vannak együtt, mivel nem működik Magyarországon izolált osztály evészavarosoknak. Nem állították, hogy náluk nincs olyan, hogy valaki nem állhat fel az asztaltól, amíg el nem fogy az étel, de nem is cáfolták, a következő választ adták: ,,az étkezések alatti és utáni evési magatartásról, az étkezés körülményeiről a beteg és kezelőorvosa szerződésben állapodnak meg.” Azt is hozzátették, hogy a kezelés minden esetben egyéni vagy családterápiával együtt jár.
A Semmelweis Egyetem I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikájának Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Osztálya így tájékoztatott a kezelés módjáról: ,,az osztályon soha nem minősítik a páciensek étkezését, nem szólnak bele abba, hogy mennyit esznek, és a családokat is erre kérik. A cél elérni azt, hogy a fiatalok saját felelősséget vállaljanak az étkezésükért, a testi jóllétükért, a gyógyulásukért.” Szondás táplálást, akkor alkalmaznak, ha a gyerek életveszélyes állapotban van.
A Szent János Kórház Gyermekpszichiátriai Rehabilitációs részlege nem reagált a megkeresésünkre.
Vivit az anorexia után a falásrohamokkal a Thalassa Ház pszichiátriai rehabilitációs intémzényben kezelték, rendszeresen járt oda terápiára, ahol megtanult beszélni a problémájáról, de véglegesen ott se tudtak segíteni rajta. Édesanyja állítása szerint már több mint egy millió forintjuk van a lányuk kezelésében, de még mindig nem gyógyult meg.
Felébredtem, hogy ne álljon meg a szívem
Pangl-Szarka Dorottya dietetikus felnőtt korában lett anorexiás, néhány évvel ezelőtt. Dorottyát papíron sosem diagnosztizálták anorexiával, egy orvos sem mondta ki, hogy mivel áll szemben. Dietetikusként ma már tudja, hogy milyen betegsége volt, de akkoriban tagadta saját maga előtt is.
A most 29 éves nő öt évvel ezelőtt kezdett el egészségtelenül sovány lenni, akkoriban egy kórházban dolgozott, folyamatosak voltak a rosszullétei. Éjszakánként felébredt, nem volt menstruációja, nem tudta tartani a vizeletét. Dorottya dietetikus lévén, ahogy ő mondja, okosan diétázott, sohasem éheztette magát, egyszerűen csak tudta, hogy mit egyen ahhoz, hogy egyáltalán ne hízzon, például rengeteg gyümölcsöt fogyasztott.
Már csak harminc kiló volt, amikor a kolléganője nem tudta tovább nézni, és be akarta bizonyítani, hogy a rosszullétek csak a soványsága miatt vannak, nem pedig a stressz miatt, amire Dorottya mindig fogta. A kolléganő mindenféle vizsgálatra elcipelte, gyomortükrözésen is volt, gasztroenterológusnál is járt, aki bár megállapította, hogy sovány és változtatni kellene az életmódján, nem jött rá, hogy anorexiáról van szó.
Akkor vált világossá, hogy mivel állnak szemben, amikor a kardiológus egy 24 órás EKG mérőt rakott Dorottyára. Kiderült, hogy az éjszakai felébredései azzal állnak összefüggésben, hogy lemegy 30-ra a pulzusa, és a szervezete saját magát kelti fel, hogy ne álljon le a szíve, amiben már az izom is elkezdett sorvadni. Ez Dorottyát nagyon megijesztette, ezért azonnal változtatott az életmódján. Szerinte azonban ebből mentálisan sosem lehet kigyógyulni, ez épp ugyanúgy csak tünetmentes, mint az alkoholfüggőség.
Blogjának köszönhetően viszont rengeteg evészavarral küzdő megtalálja. Őket kizárólag pszichoterápia, családterápia mellett vállalja el, mert nem hiszi, hogy ezek nélkül dietetikusként bármit is tudna segíteni. Többnyire csak felnőttekkel foglalkozik, de néha 15 év felettieket is elvállal. Az egyik ilyen esete során még a gyámhivatal is megkereste, hogy szakvéleményt kérjenek arról, hogy a páciense biztonságban van-e a korának megfelelő súlyt elérte-e, ugyanis az édesanyja elhozta a kórházból, mert nem tudta nézni, ahogy a csövet ledugják a torkán. Ő dietetikusként azt szokta javasolni, hogy a család kezdjen el együtt bevásárolni, főzni, próbáljanak ki új dolgokat.
Egy évig nem tudtam kimondani azt a szót, hogy bálna
Gersei Csenge azon szerencsések közé tartozik, aki másfél év alatt túljutott az anorexián, ma pedig már pszichológus hallgatóként írja szakdolgozatát az evészavarokról. Nála még az általános iskolában kezdődött a testképzavara azzal, hogy nagyon korán, már tízéves korában elkezdett nőiesedni, aminek következében kicsit ki is szélesedett. Ekkor többen csúfolni is kezdték, kocának hívták, és egy osztálytársa azt kívánta, hogy bárcsak elütné egy busz. Csengét ezek nagyon rosszul érintették, ezért amikor átkerült egy 8 osztályos gimnáziumba, elkezdett fogyókúrázni és sportolni. Napi ötször evett keveset, de akkor még egyáltalán nem vitte túlzásba a testsúlycsökkentést.
,,Két év alatt le tudtam annyira fogyni, hogy olyan legyek, mint a többi lány, és azt hittem, hogy akkor már senki nem fog bántani, de sajnos ez nem így történt. A barátnőm születésnapi buliján az egyik fiú osztálytársam, az egész osztály előtt lebálnázott. Nekem a fejemben ez nagyon megmaradt, hogy valaki egy nagy állathoz hasonlította a külsőm. Annyira szégyelltem magam miatta, hogy évekig nem tudtam kimondani azt a szót, hogy bálna”
– magyarázza a lány.
A kaput az tette be, amikor Csenge egyébként is vékony barátnői közölték, hogy még kevesebbet fognak enni, és néha még reggelizni is elfelejtenek. Csenge ekkor kezdett őrült fogyókúrába, ő is kihagyta a reggelit, legfeljebb egy joghurtot evett, a menzán csak a leves levét ette meg, este pedig maximum csak egy kis csirkemellet és salátát fogyasztott. A szülei sokáig ebből semmit nem vettek észre, mert Csenge mindig a tanulásra hivatkozott, amikor kihagyta a vacsorát.
Amikor negyven kilóra fogyott, a szülők elkezdtek gyanakodni, hogy baj van, Csenge viszont tagadta, hogy probléma lenne a testével. Ennek bizonyításaként el is mentek édesanyjával egy dietetikushoz, aki közölte, hogy a lány teljesen egészséges, fel se tűnt neki a kényszeres fogyókúra. Ezen felbátorodva Csenge még kevesebbet evett. A szülők viszont egyre jobban gyanakodtak az evészavarra, az interneten is utánaolvastak, ezután pedig felkeresték a Heim Pál Gyermekkórházát anorexia gyanújával, ahol pszichológust, családterapeutát ajánlottak nekik.
Azonnal el is kezdtek családostul, Csenge testvéreivel együtt családterápiára járni, ahol kiderült, hogy a lánynak kötődési gondjai vannak, ezért alakulhatott ki a betegsége.
,,Amikor anyáék elvittek orvoshoz, akkor fel voltam háborodva, hogy én csak azt csinálom, amit a többi lány, tök normális vagyok. A családterápiára is iskola utáni elfoglaltságként gondoltam, hogy majd megyünk és beszélgetünk családosan, de közben zavarban voltam, hogy miattam van ott az egész család” – meséli Csenge.
Csenge édesanyja nem esett kétségbe, úgy fogta fel, hogy tűzön-vízen át kell keresniük a megoldást. Csenge kisebb testvéreit jobban megviselte nővérük betegsége, az egyikük később bevallotta, hogy minden este attól rettegve feküdt le, hogy a testvére meg is halhat. Csengét végül az ábrándította ki, amikor a pszichológus megmondta neki, hogy ha még öt kilót fogy, akkor kórházba kerül, ha pedig még többet, akkor bele is halhat.
Csenge szerencsésen másfél év alatt ki tudott jönni a betegségből, ezalatt az idő alatt hetente kellett testsúlymérésre járnia és étkezési naplót vezetnie. Ma már úgy látja, hogy ha egy anorexiás nem eszik, az csak a jéghegy csúcs, minden más, amivel foglalkozni kell az a víz alatt van.
