„Akik nem megrögzöttek, szépen lassan át fognak állni” – Hogyan lehetne felpörgetni az átoltottságot?

Fischer Gábor, fotó: MTI/Vajda János - szmo.hu
2021. október 19.

Elakadt az oltási program. Sokszor és sokan mondták már ezt. A védekezés hatékonyságát persze nem ez az egy szám méri. Átoltottság tekintetében a jelenlegi 66 százalékunkkal csupán öt százalékkal maradunk le Ausztriától. Csak ez az egy adat nem is annyira tragikus. Más színben tűnik fel a dolog, ha azt is összehasonlítjuk, hogy a sokkal jobb egészségügyi rendszerrel rendelkező nyugati szomszédunknál az egymillió lakosra jutó eddigi halálos áldozatok száma csupán 1258 fő, míg nálunk 3098. Így nézve, ha a túlélés esélyeit a leamortizált kórházaink csaknem harmadára csökkentik, akkor egy reményünk marad mégis: a megelőzés, azaz az oltás. Ebben a korai felfutás után mégiscsak rosszul állunk.

A megtorpanás szociológiai hátteréről Sík Endre szociológust, a pszichológiai, szociálpszichológiai problémákról pedig Németh Erzsébet pszichológust kérdeztem.

– Itt állunk a negyedik hullám előtt, az oltakozás meg megrekedt. A lakosság egyharmada nem oltatta be magát. Köztük vannak nyilván azok, akik sosem fogják, de sokan lehetnek olyanok, akik elérhetőek lennének. Mi az oka a megtorpanásnak?

– Jelenleg nagyon bizonytalan mindaz a tudás, amivel nemcsak az orvosi, a genetikai, de a szociológiai is, amivel a témában rendelkezünk. De példamutató volt a tudósok gyors reagálása és az a nemzetközi együttműködés, amivel a járványra reagált a világ. Ha ez lesz a járvány egyetlen pozitív hozadéka, azt ne becsüljük le.

Amit látni lehet, az annyi, hogy miközben mi is küzdöttünk a járvány ellen, a magunk módján, s egy darabig erősek is voltak a pozícióink, küzdöttek mások is. Kicsit más eszközökkel. De ha a lemaradásunk okait keressük, annyi történt csupán, hogy a helyünkre kerültünk.

A be nem oltottak sokasága egy nagyon összetett csoport. Abban egyetértünk, hogy a bolondokkal nincs mit csinálni. És ebben nem is Magyarország a durva példa, hanem mondjuk az Egyesült Államok, ahol erre intézményesen ráépül a politika. Ez nálunk nincsen meg. Azonban a tudatlanság nagyon is jelen van nálunk. Az iskolázatlanság, a tájékozottság alacsonyabb mértéke. Ezzel együtt a társadalom iránti felelősségvállalás is alacsony szintű. Miközben az a durva individualista mondat, ami Németországban, Franciaországban nagyon erős, és sokakat visszatart az oltakozástól, hogy az én testem, és rendelkezem felette, nálunk nem jellemző, viszont inkább az van, hogy nem törődnek vele. Nekem jó így, kit érdekel, hogy mi lesz. A közérdek semmibevétele. Az bizony Magyarországon, a magyar kultúrában eléggé elterjedt, más vonatkozásban is.

És a harmadik csoport, nemcsak az öregek, de az ország elmaradott, lepusztult részein élő roma és nem roma emberek, akiknek ezermillió egyéb baja van. Rettegni ők is rettegnek, de nincsen intézményes elérésükre mód, nem folyik felvilágosítás, nem fontos senkinek sem, hogy rábeszélje őket, akkor bizony kimaradnak.

– Hogyan érhetnék el őket?

– Sehogy. Nincs meg az az intézményi tudás, az az áttekintés, ami segítségével elérhetik őket, ha bármi baj van. Nemcsak a mostani járvány. Hanem bármi baj. Ha indul a háború, akkor ők nem fogják megtudni, hogy már háború van, csak amikor már ott van az ellenség. Ők sajnos kívül vannak a társadalmon. Alul és kívül. Persze, hogy nem lehet őket elérni. De hát komoly kísérletek nincsenek is erre, hogy elérjék őket. Bár nem vagyok ennek a szakértője, de amennyire ismerem a magyar gazdaság- és társadalompolitikát, az nem a legszegényebbeknek a gyors és hatékony felemelésén dolgozik.

– Mi lehet ennek az oka? Biztos van emögött valami számítás, vagy hagyomány. Vagy ez a félperiféria sajátossága?

– Jó kérdés. Szerintem egyértelműen a félperiféria jellemzője. A periférián egyértelműen nem törődnek vele, pénzük sincs, nem is érdekli őket. Itt azért vannak kísérletek. Ha lassabban is, nem olyan hatékonyan, de azért jutnak olyan javak a közösségi újraelosztásból, melyek valamilyen védelmet biztosítanak a leszakadók számára. Nemcsak járványügyben, egyéb ügyben is. Itt azért ez megtörténik, csak elég esetlegesen, kiszámíthatatlanul. Jó példa erre a sokat vitatott közmunka. Ez biztosan nem egy hatékony dolog, gazdasági értelemben. De másfelől, a semmivel szemben egy minimális megélhetésre mégis jó megoldás, átmenetileg. De ha ez intézményesen kiépül és ez lesz a fő megélhetési mód, ráadásul helyben ennek a gazdasági, sőt politikai hasznát a helyi hatalmasságok kihasználják, akkor ezzel több negatív dolog jár. Ezek igazi félperifériás torzulások. Megvannak a lehetőségek, de azok valahogy elhalnak és torzan működnek.

– Német és angol tudományos körök azt pedzegetik, hogy, amennyiben az átoltottság jól alakul, akkor jövő tavaszra már csak rossz emlék lesz a járvány – náluk. De nálunk, vagy máshol, ahol elakadt az oltási ütem, mi lesz? Lehetséges, hogy a világ kettéválik, egy tiszta, és egy járvánnyal folyamatosan sújtott részre?

– Nem. Ez elképzelhetetlen. Kezdettől fogva azt gondolom, hogy nem lehet “legyőzni” ezt a járványt. Biztos voltam benne, hogy velünk fog maradni, megtanulunk vele együtt élni, ez nem az emberiség vége. Ez morális pánik: “a járvány után már sosem lesz ugyanolyan a világ” – mondják. Hát naná! És akkor mi van?

– Visszatérve a futóbolondokra. Ez sem egy homogén társaság. Vannak a menthetetlenek, a chipekkel, és egyéb hajmeresztő ötletekkel, de vannak olyanok, akik ugyan hajlamosak az összeesküvés-elméletekre, de ezeket a nyilvánvaló sületlenségeket azért nem osztják.

– Ez nagyon így van. Például a New York Timesban egy publicisztikában is szóvá tették, hogy igenis másként kell beszélni azokkal, akik nem oltatják be magukat, de nem is tartoznak az elkötelezett oltásellenes-táborba. Mert az emberekhez sok esetben sem a tudósok, sem a politikusok nem találják meg a megfelelő hangot. Mögöttes érdekeket sejtenek sok esetben az ilyen-olyan magatartások mögött, pedig az egyáltalán nincsen. Nagyon nagy feladat az “átlagemberrel” (ami természetesen nincsen) úgy beszélni, hogy érzékelje, hogy ez az ő problémája, ez róla szól elsősorban. Hogy elhiggye, hogy rá most tényleg figyelnek, tényleg az ő érdeke a fontos az adott politikusnak, tudósnak, és hogy jó lesz ez. Ez nehéz szakma. A kommunikációnak az a könnyű része, amelyik az összeesküvés-elméleteket gyártja. A közösségi média jeleskedik is ebben. De jól beszélni a sokféle “átlagemberhez”, az egy nagyon nehéz feladat.

– Ha lett volna Facebook és internet az ötvenes években, még mindig lenne gyermekbénulás.

– Mondjuk az UFO-hit az internet előtt is szépen elterjedt. De alapvetően igaza van. Lehetett tudni, bár egy ideig nem erről szólt a diskurzus, hogy egy ilyen alapvetően új, a kommunikációt új alapokra helyező technológia kapcsán, hogy annak azért negatív hatásai is vannak. Először mindenki azt ünnepelte, hogy ez demokratizálni fogja a médiát. Hát demokratizálta is. Na de ki mondta, hogy a demokráciát azt csak okos emberek, értelmes dolgokra használják? De a hagyományos médiában is lehet tudni, hogy a nyereségorientált média, az hírt akar. A hír nagyobb eséllyel negatív, mint pozitív. Akkor negatív hírek fognak dominálni a médiában és a média fog maga rossz híreket gyártani. Ezek szükségképpen így vannak. Viszont a példában említett gyermekbénulással kapcsolatban az is igaz, hogy a második világháború után az volt az az időszak világszerte, amikor nagyon megerősödött az állam szerepe,nemcsak a szocialista világban.

Arra viszont figyeljünk, hogy ezeket a nagyon negatív dolgokat, amiben egyetértünk, ne próbáljuk úgy orvosolni, hogy az intézkedések okozta károk végül a demokrácia rovására menjenek. Mert lehet, hogy akkor járvány nélkül élnénk de abban a társadalomban, ahol a járványt ilyen módon akadályozzák meg, nem biztos, hogy baromi jó lesz az élet.

– A szociálpszichológusokat is meglepte ez a dolog. A társadalomnak vannak olyan tagjai, akik ellenségesen viszonyulnak az intézményekhez, a vezetéshez. Alacsony a bizalom az intézményekben. Egy szűkebb csoportnál paranoid jelenségeket is megfigyelhetünk. Ez végképp ritka, voltaképpen ez már kórkép. Tehát, amikor az ember azt gondolja, hogy chipezik, vagy mérgezik, lehallgatják, és még sorolhatnám.

Azt gondolom, hogy az, amit a szociálpszichológia vizsgált ezzel kapcsolatban, azt újra meg kell vizsgálni, hiszen annyira tömeges ez a jelenség. Mi lehet ennek az oka? Ez a társadalom mentális egészségét mutatja, hogy ez a bizalom akár egymás,akár magunk iránt, a felelősségtudat meggyengült. Miért, és miért vált ennyire tömegessé?

– De azt nyilván nem feltételezhetjük, hogy ilyen nagy arányban vannak komoly pszichológiai problémákkal rendelkező emberek?

– Ezt az egyharmadot, amelyik nem oltatta be magát, most már megrögzött ellenzőnek kell tekintenünk. Sőt, azt kell mondanom, hogy az ezzel kapcsolatos meggyőző kommunikációra immunissá váltak. Ha kaptak volna oltást, a fertőzésre lennének immunisak. Mivel sok rábeszélés, meggyőzés, könyörgés stb. történt a saját környezetükben az orvosok, vagy a kormányzat részéről, olyan erővel álltak ellent mindennek, hogy mára azt kell mondani, ez a rész homogén.

Az emberek az attitűdjüknek megfelelően gyűjtik az információkat, sőt az algoritmusok is a megfigyelt attitűdnek megfelelően szelektálják az egyes egyéneknek. Mindenesetre ez az egyharmad nagyon sok, ez társadalmi szempontból nem egészséges.

– Ha lett volna közösségi média a gyermekbénulás idején, még mindig létezne a betegség?

– Ha megfelelő mennyiségű oltás lett volna, és kötelezővé teszik az oltást, ugyanúgy, mint a gyermekbénulásnál, akkor nem alakult volna ki ez a fajta rendkívüli és immunis ellenállás. Akkor kialakult volna a meg nem változtathatóság pszichológiája. Ha egy ember lehetőséget kap arra, hogy válasszon, hajlamos a félelmei és a bizonytalansága szerint választani. Viszont, hogy ha időben kötelezővé tesszük az oltást, akkor ezt a magatartását kezdi igazolni, a saját önképének a fenntartása érdekében. Ezért van az, hogy a Sabin-cseppekkel utólag is egyetértenek. Hiszen megkapták, a gyerekeik is megkapták. Közben nem is veszik észre, hogy ez kötelező volt. A harmadik hullám letörésének időszaka tette megrögzötté az ellenállást.

– Az oltást ellenzőknél megfigyelhető egy vakság a saját érvrendszerükkel szemben, sokszor egymásnak ellentmondó érveket is képesek hangoztatni, holott valószínűleg más esetben észrevennék az inkoherenciát.

– Az érvek egy része érzelmi indíttatású, ezek állnak szemben a tudományosan alátámasztott kemény tényekkel. Tudni kell, hogy az emberek a lelküket, szívüket, érzelmeiket megmozgató történésekre sokkal inkább reagálnak, illetve a félelem az emberek viselkedését jobban mozgatja, mint a pozitív hír. Például, ha egy híres ember azt mondja: “megkaptam mind a két oltást, most mégis milyen beteg vagyok”, akkor sokkal jobban terjed, mint egy olyan hír, ami arról szól, hogy statisztikailag milyen elhanyagolható az oltás után megbetegedők aránya. Sőt még inkább elenyésző a komolyabban megbetegedők aránya. Ott van ugyanis egy hús-vér ember, akivel azonosulni tudnak. Ezért érzelmi érvelést kellene használni (most már immunis a társaság, persze).

– Ha azt mondom, amióta felvettem az oltást, sokkal nyugodtabban élem az életem, nem elég erős érzelmi érv?

– Az, hogy nyugodtabb vagyok, nem olyan erős érzelmi töltés, mint az, hogy akár egyetlenegy ember meghalt az oltás ellenére. Ráadás, ha mindezt képekkel is illusztrálják. Viszont be lehetne mutatni olyan eseteket, mint például, amit ma hallottam: egy orvost eljárás alá vontak, mert lebeszélt egy kismamát, hogy beoltassa magát, és a kismama a gyermekével együtt meghalt. Itt bizony be lehetne mutatni a síró rokonokat, nagymamát, férjet, árva testvéreket, hogy milyen szörnyű mindez. Amikor a chip beültetéstől rettegnek, nem elég érv az, hogy én megnyugodtam az oltástól. Ráadásul nem biztos, hogy van még tér és idő a nyomásgyakorlásra. Eldönthetjük azt, hogy különböző csoportoknak fokozatosan kötelezővé tesszük az oltást, bár ennyi idő után a kötelezővé tétel is furcsán hangzik.

De működnek a finom célzások is. Én például megkérdeztem a hallgatóimat az egyetemen, hogy ki az, aki nem oltatta be magát. Szégyenlősen kettő-hárman feltették a kezüket, mire én annyit mondtam: azért vagyok most nagyon zavarban, mert ők azok, akiket meg kell védenünk. Ők veszélyhelyzetben vannak. Hogyan tudjuk megvédeni őket? Négy órát leszünk együtt egy kis teremben. És ha csak egyetlen vírushordozó van, akkor azt ők el fogják kapni. Mit csináljunk? Üljenek egymástól távol. Kinyitjuk az ablakot. Nagy zaj van, de elviseljük a zajt, az ő érdekükben. Mit tehetünk még, hogy megvédjük őket, hiszen magunkat mi már megvédtük. Ezen elgondolkodtak, elcsöndesedtek. Erre nem tudtak mit mondani.

– És történt valami változás?

– Persze. Beoltatták magukat.

– Jó történet.

– Az az érdekes, hogy ha nem akarja az ember szidni, bántani őket, hanem csak annyi történik, hogy felteszi néhány ember a kezét, hihetetlen csönd van, mindenki rájuk néz. De senki egy rossz szót nem mondott. Azért hatott, mert nagyon-nagyon más volt, mint amivel korábban próbálkoztam, szintén sikeresen.

Illetve később lehetett volna kemény érveket is mondani, hogy most már pár milliárdan beálltunk kísérleti nyúlnak, most már elég. Számított az is, amikor a lezárásoknál volt különbség azok között, akik be voltak oltva, illetve akik nem. Persze ez már nem meggyőzés. Ez már kényszerítő erő.

Furcsa nekem az, hogy a harmadik hullám idején volt kijárási tilalom, bezárták a boltokat, szolgáltatókat, színházakat. Mindenütt kellett maszk. És az államhatalom intézkedései egészen mélyen érintették a mindennapokat, sőt, sokszor a megélhetést is. Ehhez képest az államok tartózkodnak attól, hogy az oltást kötelezővé tegyék. Furcsa dolog ez.

Ezt meg lehetett volna csinálni, de ezt nem csinálták meg. Ez is egy betegségtünet, hogy ezt nem merték meglépni. Számos korlátozást bevezetnek, de az igazán hatékony védekezést nem merik meglépni.

– Mi ennek a kifutása?

- Jóslást kér tőlem, szívesen jósolok. Újabb lezárások nem lesznek. Nem is indokolt, hiszen van elegendő oltóanyag, bárki bármikor beoltathatja magát. Az egész társadalmat egy újabb korlátozással sújtani talán nem szükséges. Kivétel, ha az egészségügyi kapacitások az összeomlás felé közelednek, akkor persze be kell avatkozni.

De olyan lehet, hogy újra megkülönböztetjük a védetteket a nem védettektől. Az még bejöhet. Illetve, fel lehet hatalmazni a munkáltatókat, hogy kötelezzék a munkavállalókat, akik munkájuk során emberekkel érintkeznek arra, hogy felvegyék az oltást. Ilyenek elég sokan vannak. Például ne legyen olyan, hogy egy hatalmas gyárcsarnokban olyan emberek vannak, nem is tudjuk hányan, akik nem oltatták be magukat. Nem beszélve a szolgáltatásokban és a kereskedelemben dolgozókról. Ezek az intézkedések, korlátozások, differenciált korlátozások még növelhetik az átoltottságot.

– Akinek meggyőződése, hogy a beoltottak pár éven belül meg fognak halni, ő ennek ellenére sem fogja felvenni az oltást.

– Így van. Mégsem hiszem azt, hogy általánosan kötelezővé teszik. Egyre nehezebb lesz az oltatlan élete. Egyre kevésbé kap munkát. Egyre kevésbé tudja a különböző szolgáltatásokat igénybe venni, nem mehet színházba, moziba. Sok minden miatt el fog gondolkodni ezen, persze nem azok, akik megrögzöttek.

– Vannak azért “átállók”, akik egy családi, vagy ismeretségi körben történő tragédia hatására meggondolják magukat, de akkor ez csak elszigetelt jelenség marad?

– Nem. Amiket az előbb elmondtam, azok be fognak következni, és

Most is vannak első oltást felvevők, napi pár ezer körül. Szerintem ezt fel lehet tornászni, ha kicsit összevonjuk a szemöldökünket, akár munkaadóként. Vagy az összes közalkalmazottnál meg lehet tenni. Az nagyon sok ember. De nem is lehet másként: például egy ügyfélszolgálatosnál. Nem lehet, hogy miközben elintézem az igazolványod megújítását, közben veszélyeztetem az életedet. Lehet terhes például az ügyfél. Erre sok jó érvem lenne, hogy elmondjam, érzelmileg, hogy “nem tudod, hogy egy terhes kismama áll előtted, nem tudod, hogy annak az embernek van-e esetleg valamilyen rosszindulatú daganata, életeket veszélyeztetsz, miközben elintézed mondjuk a jogosítványát”. Tehát érzelmekre kell hatni.

Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 11.

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.

Fischer Gábor - szmo.hu
2022. július 06.

Már alig van olyan hét, hogy ne kerülne újabb és újabb történelmi mélypontra a forint az euróval szemben, ami mostanára a 410-es szintet is elérte. Arról, hogy mi történik, Jaksity Györgyöt, a Concorde Értékpapír Zrt. alapítóját, az igazgatóság elnökét kérdeztem.

– Mi az oka annak, hogy a forint gyengülése látványosan eltér a térség többi fizetőeszközének tendenciájától? Tehát amíg a forint 11 százaléknál is többet vesztett értékéből, addig más esetben ez az egy százalékot sem éri el?

– A 2010-es évek közepéig lényegében stagnáló magyar gazdaság problémájára a magyar gazdaságpolitika válasza a „magasnyomású” politika volt. Ez mind költségvetési, mind pénzügyi szempontból ciklusokat erősítő módon expanzív volt. Jelentősen nőtt – persze más tényezőkkel együtt – ennek hatására a gazdaság, de az egyensúlyhiányok (költségvetési- és fizetési mérleg romló helyzetének tendenciája) is egyre érzékelhetőbbé váltak. A pénzügyi politika bár későn, de még így is egy évvel a költségvetés előtt járva kezdett visszavenni a lendületből 2021 nyarától. Ez átmenetileg csökkentette a nyomást a forinton és tavaly év végére a piaci szereplők nagy része abban bízva, hogy a jegybank kitart az agresszív kamatemelés és a mérlegének csökkentése mellett, a forint erősödésére számított.

Ebben nagy szerepe volt a költségvetési politika továbbra is expanzív jellegének, ami miatt a jegybanki szigorítás hatása elenyésző volt a forint szempontjából is. Ezt súlyosbította a magyar külpolitika bukdácsolása a háború uniós kezelése kapcsán, amelynek eredményeként meglehetősen elszigetelődtünk Európán belül és ezt a befektetők sem nézik jó szemmel.

– Ez mennyire van kölcsönhatásban az inflációval? Tehát mennyivel rosszabb a helyzetünk azáltal, hogy a forintgyengülés miatt eleve folyamatosan drágul az import, ami minden bizonnyal tovább gyorsítja az inflációt?

– A forint tudatos leértékelése a 2010-es években a kormány és a jegybank egyetlen lehetősége volt rövid távon a versenyképességünk fenntartására, hiszen más területeken vagy nem történtek megfelelő lépések, vagy ha történtek volna, azok hatása csak évekkel vagy akár évtizedekkel később lett volna érzékelhető (elsősorban az egészségügy és az oktatás, képzés tartozik ide). Az infláció megjelenésével és erősödésével ez a politika nem volt tovább folytatható, hiszen a jegybank legfontosabb eszköze kis nyitott gazdaság esetében a pass through, vagyis az árfolyamon keresztül történő indirekt beavatkozás a kamatpolitika és likviditásszűkítés révén a forint erősödése, de legalábbis gyengülésének megállítása érdekében. Nos, ez eddig nem volt túl sikeres, ennél határozottabb lépésekre van szükség. A költségvetést tekintve pedig a piac nem volt túl lelkes a csak pár hete, későn bejelentett szigorítások szerkezetét tekintve, ráadásul az ún. extraprofit adó miatt komoly kommunikációs és hitelességi amortizációt is elszenvedett a kormány.

és ezt tetézi a magyar gazdaság lélegeztetőgépének szerepét betöltő uniós források körüli bizonytalanság is.

– Mi lehet a teteje az inflációnak?

– Ehhez mindössze azt kellene tudni, hogy hogyan alakul a háború, az erre adott politikai és gazdaságpolitikai valamint energiaellátás biztonsági válaszok az EU és az USA részéről, illetve az egyes országok egyedi válaszai az infláció fékezésére.

Ezt tovább bonyolítják a különadók, hiszen ezek áthárítása szintén befolyásolhatja az inflációt. Globálisan az a legvalószínűbb, hogy a pénzügyi szigorítás önmagában is, de a szintén szigorodó költségvetési politikákkal recesszió irányába löki a gazdaságokat és ez lesz a megoldás az infláció problémájára. Csak reménykedni lehet, hogy nem vezet a 70-es években megismert stagfláció jelenségéhez, bár reméljük, hogy azokat a hibákat már nem fogjuk újra elkövetni.

– Az euró bevezetéséről sokszor folytak viták, s ha jól tudom, voltak olyan évek, amikor minden feltételt teljesítettünk, csak a politikai akarat hiányzott. Mennyi veszteséget könyvelhetünk el így, hogy megmaradt a forint, vagy milyen nyereséggel járt a forint megtartása?

– Ha egy gazdaság megfelelően stabil és jó kilátásokkal rendelkezik hosszútávon, akkor számos tanulmány bizonyítja, hogy az integráció erősödését is jelentő euró bevezetés a megfelelő lépés. Ettől ma Magyarország elég messze van és nemcsak a gazdaság állapota miatt, hanem azért is, mert nincs politikai akarat erre.

Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a saját árfolyampolitika, vagyis lényegében az önálló monetáris politika nemcsak a politika játszótereként fontos, hanem makroökonómiai szempontból is tartalmaz hasznos opciókat.

Ugyanakkor ez csak átmeneti és tüneti kezelés, az igazi hosszútávú megoldás, az egyensúlyi makropályára állás, ahol nem az árfolyammal, költségvetési és monetáris stimulussal teremtünk átmeneti növekedést, amit utána a kiigazítás során elvesztünk, hanem a termelékenység tartós növekedésével, amihez jó oktatásra, egészségügyre, innovációra, modernizációra van szükség.

MTI/AP/Ukrán elnöki sajtóiroda/Olekszandr Ratusnyak - szmo.hu
2022. június 13.

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

Malinovszki András / Fotó: Gerd Altmann / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2022. június 21.

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.