"Át kellene lyukasztani a lábát, akár a vonatjegyet" – bármikor lincshangulat alakulhat ki egy poszt alatt
Mostanában egyre többször szembesülök egy olyan jelenséggel, amit leginkább a kamaszok közt folyó cyberbullyinghoz tudnék hasonlítani. De akár hívhatjuk simán örök elégedetlenkedésből fakadó trollkodásnak is, mivel itt nincs konkrét alanya a kötekedésnek, annál inkább tárgya. Amit úgy tudnék összefoglalni, hogy MINDEN. Valahogy en block kezdjük kiereszteni markunkból a problémák megoldására irányuló humánus eszközeinket. Sőt, talán mást is…
Vidéken nőttem fel, így a vidéki élet minden szépségét-másságát-nyugodtságát volt lehetőségem megtapasztalni. Gyerekkoromban megszoktam, hogy a szomszédok jól ismerik egymást, a közelben lakó gyerekek pedig összejárnak egymással focizni meg bandázás közben jókat dumálni, és ha végigmentem a kutyámmal a Fő utcán, minden második embert ismerősként köszöntöttem.A gyerekek persze akkor is fikázták egymást egymás háta mögött, és Mari néni néha annyira megorrolt a szomszéd Juli nénire, hogy kitekerte éjjel a tyúkja nyakát, rosszabb esetben Pista bácsi a fiáét a kocsmában, de ezek mind ártatlan kis összezördülések voltak ahhoz képest, ami manapság a közösségi oldalakon folyik.
Alapvetően nem a problémák forrása változott meg feltétlenül, még csak nem is az indulatok jogossága, sokkal inkább az elintézés módja és platformja…
Amikor megkezdtem felnőtt életemet egy gazdagréti panelban, úgy éreztem, mindenki össze van zárva egy marhanagy dobozba, és sosem voltam képes megszokni, hogy mindig tudtam arról, ha a szomszéd néni babfőzeléket ebédelt. Ellenben csupán egymás fültársai voltunk, nem lakótársai, mert valami rejtélyes visszafogottság okán senki sem barátkozott szívesen a szomszédaival. Ha néha összefutottunk a lépcsőházban hozzánk hasonló kisgyermekes szülőkkel, egy kósza üdvözlés után mindenki igyekezett tovább szerelme gyümölcseivel a biztonságos, személytelenségbe burkolódzó játszótérre, ahol a felületes kismamás társalgáson túl nem igazán születtek életre szóló barátságok. Annál inkább barátkoztak a partvissal, főleg az idősebb nénik, így az alattunk lakó is. Kényesen ügyelnünk kellett arra, hogy az éppen járni tanuló kislányunk lehetőleg inkább lebegjen a padló fölött., nehogy a szimpatikus néni akcióba lépjen a partvisnyéllel.
Idén lesz tizennégy éve, hogy a budapesti panelrengetegből egy pilisi településre költöztünk. Nagy reményekkel vágtam bele ismét a kertesházas éltbe: „Na, majd itt!”. Gondoltam, velünk hasonszőrű, egykori nagyvárosi lakosok kiköltöztek vidékre, és veszettül élvezik a madárcsicsergést és a jószomszédság előnyeit. Itt majd tutira mindenki hepi lesz és barátkozó. Na, de mekkorát tévedtem!
Én még ennyi kötekedő fazonnal életemben nem találkoztam, mint amennyi egy lakóparkban összegyűlik!
Ha dolgozol és nincs időd füvet nyírni, akkor beindul a közösségi oldalon a pattogás, hogy elhanyagolt a kert, méteres a fű, átnő a gaz a szomszédba. Ha viszont füvet nyírsz, nem tudsz olyan időpontot találni, ami valamelyik közelben lakó polgártársnak ne esne egybe a relaxidejével. Persze aztán bőszen ki is fejti a közösségi oldalon, hogy melyik szomszédja mennyire nem figyel mások érzéseire. Ahelyett, hogy átcsengetne, és személyesen a zajforrás okozójával meccsezné le a dolgot. Aranyszabály: hétvégén ne nyírj füvet, este ne nyírj füvet, reggel ne nyírj füvet! Amúgy napközben nyírhatsz, de akkor többnyire dolgozol. Meg amúgy is ezer fok van… Ezen felül minden másnap valamelyik elvetemült kutya a központi téma, amelyik hosszasan merészelt ugatni. Igaz, hogy előző éjjel, amikor megpróbáltak valakihez betörni, még hálásak voltunk a vehemensebb ebeknek. És ezt élénken ki is fejtettük a megfelelő közösségi csoport oldalán.
Apropó, közösségi csoport! Mivel a lakópark anno bekerült a MÁV vérkeringésébe, gyakorta utazunk vonaton. Persze a környéki közlekedésre is alakult egy csoport, ahol jelezhetjük mindenféle gondunkat-bajunkat. Sajnos van bőven miről posztolgatni, hiszen késések, kimaradó vonatok voltak, vannak és lesznek, de azért akadnak szép számmal olyan témák is, amik időről időre élénk kommentháborút gerjesztenek. Ilyenek a „cipőslábfelrakásazülésre” témájú fotók. Nyilván mindenki értesült valamilyen fórumon a szerencsétlenül járt vemhes szurikátamama esetéről. És arról is, milyen indulatokat gerjesztett. Már-már a köztörvényesekkel emlegették a fiút egy szinten, sőt, egyesek ki is végezték volna még születése előtt…Hangsúlyozom, valóban megrázó eset volt, és nem is gondolnám, hogy szemet kellene hunyni az esetleges elfojtott gyermeki agresszivitás fölött.
Ellenben elgondolkoztatott, hogy ha a neveletlen kamaszok lábfelrakása hasonlóan nyers dühöt vált ki az utca emberéből, akkor vajon milyen irányba tartunk?
A cikkem záró mondatáig mindösszesen 127(!) komment született egy, a sportcipős lábát a szemközti ülésre felrakó kamaszfiúról elcsettintett lesifotó alá, és 75 személy osztotta meg a fényképet. Többnyire gyalázkodó, anyázó, földbe döngölő, sárba tipró, a fiú vérét kívánó, szüleit átkozó megnyilvánulások. Az „ezt tanulta otthon”-tól kezdve a „a szülők ma már nem szülők, csak etetik a gyereküket”-en át egészen a „mai fiatalokból kihalt az udvariasság”-ig. Volt, aki szerint át kellene lyukasztani a lábát, akár a vonatjegyet egykor (hoppá, ez történetesen egy pedagógus véleménye volt…). Más úgy gondolta, rá kéne „b@szni a sípcsontjára lapátnyéllel”. Egyesek szerint marhavagonban lenne a helye, míg valaki azt a messzemenő következtetésre hajazó kérdést tette fel, miszerint „Ezek után szülessen még sok gyerek! Nevelni ki fogja őket? Az élet?„ Ja, és persze a liberális nevelés is említésre került. És felvetődött az is, hogy waldorfos. Azon csodálkoztam, hogy senki nem állt elő azzal a feltételezéssel, hogy Soros unokája az elvetemült fickó!
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy messzemenően egyetértek azzal, hogy (cipős) lábat nem pakolunk oda, ahova más a hátsó felét szokta. DE! Ha egy (pillanatnyi) nemtörődömségből fakadó viselkedésforma ekkora indulatok vált ki egy átlagvonat átlagutasaiból, akkor esetleg megérjük még azt is, hogy az utca emberei urambocsá meglincselik azt, aki véletlenül beléjük ütközik a járdán?
Ámbátor az is lehet, hogy csupán a virtuális arcunk ekkora. Amúgy pedig mindenki magában füstölögve, vérengző posztokon felbátorodva adja ki magából nem annyira virtuális dühét.
Mi lenne, ha átmennénk, és szólnánk a szomszédnak, a második szomszédnak, az utcában lakónak, a lábfeltevős srácnak, a minket vagy a közösséget zavaró embertársunknak,hogy aszongya: „Elnézést! Megtenné, hogy nem szombaton reggel hét órakor kezd füvet nyírni?” Vagy: „Lenne szíves máskor kiszólni a kutyának, mert senki nem tud tőle pihenni?” Esetleg: „Öreg, tedd már le onnan a csukádat, ahova mások tiszta ruhában leülnek!” Hátha a szomszéd, a srác, a gazdi, a zavaró tényező venné a lapot. Nagyobb az esélye a konstruktív és humánus problémarendezésnek, mintha utólag, egy óra múlva, másnap, máshol, mások vérgőzös egyetértésére ácsingózva átkoznánk az „elkövető” felmenőit, majd pedig elégedetten ülnénk le a kanapéra, kedvenc sorozatunkra várva, boldogan konstatálva, hogy gyermekünk békésen lövöldöz a laptop előtt…
Végszó gyanánt változtatás nélkül idézem az ominózus fénykép alatt olvasott egyetlen építő kritikát. Vagy inkább megállapítást:
„Azt hiszem, ismerem a fiút, és ha valóban ő az, akkor egy végtelenül kedves és tisztelettudó srácról beszélünk, aki kamaszként az adott szituációban nem a megfelelő viselkedési formát választotta. Ha erről figyelmeztették volna normálisan, biztos vagyok benne, hogy elszégyellve magát leveszi a lábát. De mit várunk el a fiataloktól, ha ezt látják a felnőttektől, ami itt megy? A segítő szándék, példamutatás, helyett megy a k…aanyázás, meg hogy ekkora gyökér stb. Ezt tanulják, hogyha valaki hibázik, azt ennyire földbe kell döngölni. Számomra ez elszomorító, és érzem, hogy most én leszek a következő, akit földbe döngölnek ’felnőtt’ társaim.”
