Anyám megkért, hogy öljem meg, amikor már csak feküdni tudott a rák utolsó fázisában
Anyám megkért, hogy öljem meg. Nem túl felemelő ezt a mondatot leírni. Rákos volt. Harmadszorra újult ki. És mire észrevették, megette a veséjét, a nyaki csigolyáját, és nagyon úgy nézett ki, hogy az agya fele tart a kórság. Csak feküdni tudott, és pelenkába tudta végezni a dolgát. Már ha tudta beöntés nélkül. Alig volt 58 éves.
Nagyon félt a fájdalomtól. Ezért kért meg, hogy ha elviselhetetlenné válnának a fájdalmak, szerezzek morfiumot, és adagoljam túl. Zsibbadnak az ujjaim, ahogy ezt most leírom, pedig már majdnem egy évtized telt el. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, vagy a Jóistennek, hogy végül nem kellett ezt a döntést meghoznom. Mert valószínűleg meghoztam volna.
De ott, amikor megkaptuk a Nagy Végső Diagnózist, és számolgattuk, hogy milyen évszak lesz, amikor letelik a megjósolt 3-6 hónap, még elveimmel ellentétes lett volna az, amit anyám kért. De engem úgy neveltek, hogy a szeretet igazsága felül kell, hogy írja az elméleti igazságokat. És mi szerettük egymást.
Furcsa, de talán a tagadás óvó-védő ködébe burkolva, nem is a tettől féltem elsősorban, hanem hogy ne kerüljek bajba. Joghallgató voltam. Tudtam, hogy idehaza nincs kivétel: az emberölés az emberölés, és kész. Pörgettem az agyamban, hogy honnan szerezzek morfiumot? Hogy magyarázzam ki, hogy több hiányzik? Ha boncolják, és felfedezik valahogy a túladagolás nyomait, mit mondjak?
Tagadjak? Fogjuk az ápolás okozta kimerültségre, hogy elszámoltuk? Adjam a hülyét, hogy azt hittem, ez még belefér? Találjunk ki valami kacifántos történetet, hogy mostohapám is beadott egyet, én pedig azt hittem, nekem kell, ezért „duplázódott” az adag?
Szoktak-e még boncolni? És egyáltalán mennyi morfium az „annyi”? Melyik az a pont, amikor már „ez nem lesz jobb”. Hisz a haldoklás nem egy egyenes vonalú dolog. Rémes és kétségbeejtően reményvesztett szakaszokat követ egy hirtelen javulás. Van-e orvos ismerősöm, akitől kérdezhetek, úgy, hogy nem keverjük bajba egymást? Ha a hospice nővért kérdezem, nem leszek-e gyanús?
Végül a csodálatos orvosoknak, és a lenyűgözően hatékony fájdalomcsillapítóknak köszönhetően anyám viszonylag fájdalmak nélkül, álmában ment el. A kemótól és a ráktól legyengül szervezete egy felsőlégúti bacival már nem tudott megbirkózni, és csendben megfulladt. Fel se ébredtem rá. Mert valami isteni sugallat miatt aznap éjjel nem bírtam a szobámban aludni, és befeküdtem mellé.
Mélyre temettem minden emléket. Azt is, amikor egy rettenetes fulladásos roham közben mentőt hívtunk. De mire kiértek, pont elmúlt az, amiről azt hittük, itt a vég. A mentők megértőek voltak, de azt mondták, ha még egyszer hívjuk őket, be kell vinni – pedig ő otthon akart meghalni.
Köszönöm Istenem, hogy kíméletes voltál mindkettőnkhöz, és nem volt mit kibírni.
Pár hónappal később anyám nagynénjét látogattam meg a kórházban. Búcsúzni mentem. Hónapok óta bent feküdt. Öreg volt már. Ami érdekes, hogy kora és súlyos betegségei ellenére, egész jó volt a vérképe. A lenyűgözően hatékony gyógyszeres kezelés tartotta életben.
Azt hittem, egy haldokló ápolása után nem lepődöm meg semmin. De ahogy beléptem a kórterembe, sokkot kaptam. A nagynéném, aki egy masszív, vastag, kerek asszonyság volt – Maci volt a beceneve – ott feküdt a magas ágyon. Vagyis csak a feje és a mellkasa. Valami „ZS” kategóriás horrorfilmbe illően fel volt püffedve és el volt folyva. Nem tudok rá jobb szót. Mint egy napon felejtett olvadó gyurma figura. Még anyámtól tanultam, hogy a fekvő betegeknek át kell masszírozni a lábát, hogy élénkítsük a vérkeringését. De hiába puhatoltam végig a takarót, nem találtam, hogy hol kezdődnek a végtagjai – kitakarni meg nem akartam. A keze és a lába összezsugorodott és szétaszott. Szinte négy csonk állt ki a töpörödött és püffedt testből. Magánál volt. Valamennyire. Kicsit észlelte, hogy ott vagyunk. A rokonai emiatt látogatták is minden nap. De a nap további 23,5 órájában riadt, kidülledt szemekkel bámulta a plafont. Kicsit megsimogattuk. Mutattunk képeket az unokákról, aztán eljöttünk.
Dühös voltam a büntetőjog tanáromra, aki egész meggyőzően magyarázta, hogy az eutanázia legalizálása miccccsoda jogtechnikai akadályokba ütközne. És mennyire megzavarna öröklésjogi viszonyokat, és még a legszabályozottabb jogi környezetben előállhatna – amúgy Agatha Christie regényekbe illően csavaros – eset, amikor egy gyilkosságot fednének el eutanáziával.
Én meg ott zokogtam, hogy hogyan lehet a jogtechnikával takarózni? Pedig ha adótörvényekről van szó, zokszó nélkül csinál a jogalkotó fából vaskarikát – kivételekkel, vélelmekkel, fikciókkal és egyéb jogi varázsigékkel. De ha az emberi méltóság a kérdés, akkor hirtelen jajj, de fontos a kristálytiszta jogegység és kivétel nélküli logika! Egyáltalán, hogy lehet öröklési jogi kérdéseket előrébb sorolni, mint a legfontosabb és legalapvetőbb emberi jogot: az emberi méltóságot. Anyagi-pénzügyi kérdések nem sérülhetnek az emberi jogok kárára?! És tényleg hagyunk évente sokezer kegyes halált választó haldoklót minden, emberi mivolt minimumát jelentő méltóságtól megfosztva szenvedni, hogy nehogy valami furmányosan ritka csavaros esetben visszaéljen valaki az eutanázia adta lehetőségekkel? Nem értem. Nem értem, hogy történhet ez meg.
És haragudtam azért is, mert minket, hozzátartozókat, magunkra hagynak. Hiába kéri a haldokló, hogy otthon szeretne meghalni, ritka, amikor ez békésen megy végbe. És az a nagy helyzet, ha valaki nem olyan szerencsés, hogy ne egy utolsó, nagy és látványos rohammal támadjon a betegsége, a szervezet ellen, akkor bizony lesz egy „csúnya jelenet”. Ám ha ekkor nem hívjuk ki a mentőt, az segítségnyújtás elmulasztása. Kettőtől öt évig tartó szabadságvesztés. Erre senki se készít fel, és nem is hallhattál ilyen történetekről, nem lehet párbeszéd része, nem kapsz tanácsot. Így hát reflexből tárcsázod a 112-t. Mert soha senki nem beszélt arról, hogy a mikor lehet még valóban „menteni”, és mikor „nyersz” csak 5-15 kórházi napot, ahol majd magányosan kell elmúlnia a szerettednek. Ott állsz egyedül. Magadra hagyva. És dönts, ahogy bírsz.
Évi sokezer méltatlanul haldokló – aki kérné a kegyes halált – még több gyászolót hagy maga után, akiket a jogi és lelki sötétségbe löknek. Ha megteszik, azért. Ha megtagadják, és végignézik a méltatlan kínlódást, akkor azért. Az ő emberi méltóságuk se számít. Viseljék. Az őrjítő lelki terhet egyedül. Örüljenek, ha nem kerülnek börtönbe…
Én nem így képzeltem el a Rendet.
Utólag, sok sorstársi történeteket végighallgatva haragszom azért is, mert emberségből jelesre vizsgázó orvosok és nővérek fölött lóg a szabadságvesztés damoklészi kardja, akik félrenézve nem számolják a felírt és elfogyott morfium injekciók számát. Akik nem kérdeznek, és nem írnak elő boncolást. Akik nem értik, mire mennek ki a kérdések. Akik elöl felejtik a gyógyszert a kórházban az ágy melletti éjjeliszekrényen. Aztán sose számolnak utána. Isten áldja őket, mert jobban védik az emberi méltósághoz fűződő emberi jogot, mint sok nagytudományú jogász, aki erre esküdött fel.
Köszönöm neki, hogy az őt ért sorscsapásból erőt merít, és olyan harcra készül, amivel könnyebbséget hozhat szinte mindannyiunk életébe. Mert hiába nem gondolunk bele, csak a legszerencsésebbek azok, akik így vagy úgy, de sose kell hogy találkozzanak a dilemmával – akár meg kell lépniük végül, akár nem.
