Amikor az önkéntesnek is sírnia kell – ingyenes segítséget kapnak ők is, mint a menekültek
Két évvel ezelőtt a Covid-járvány miatt lett a szokásosnál jóval több embernek szüksége pszichés segítségre. Füredi Krisztián és felesége, Füredi Évi akkor összetoborozták kollégáikat, hogy önkéntesként segítsenek a lelkileg nehéz helyzetbe kerülteknek és a leterhelt egészségügyi dolgozóknak. Létrehozták a pszi.hu oldalt, ahol gyorsan és ingyen találhattak szakembert a rászorulók. A háború kitörésekor újra megkérdezték az önkénteseket, hogy segítenek-e, ezúttal a menekülteknek és a segítőiknek. A legtöbben azonnal igent mondtak.
Füredi Évi elmondta, hogy a háború egy kollektív trauma, amiben mindenkinek megvannak az egyéni traumái is.
„Ez egy olyan esemény, amire az embereknek nincs megoldókészletük, mivel még nem találkoztak ilyesmivel. A menekültek sokszor olyan lélektani krízisben vannak, amikor megérkeznek, hogy az alapvető dolgokra sem képesek, például megtalálni egy információs pultot vagy eljutni A-ból B-be, mert egyszerűen le vannak fagyva. A krízis egy beszűkült tudatállapot, amiből nehéz kimozdulni. Sokszor szakmai segítségre van szükség ehhez.”
Mostanra 13 nyelven, több, mint 300 pszichiáter, pszichológus és mentálhigiénés szakember végzettségű segítő van a listán. Az adott nyelv zászlójára kattintva érhető el az azon a nyelven beszélők névsora és elérhetősége, őket szabadon lehet keresni.
„Nyilván aki ilyesmiről számol be, bombázott vidékről érkezett. Sok édesanya jön a gyermekével, nekik hiányzik a férjük, de van olyan is, aki a 18 éves fiát nem tudta magával hozni, mert hadköteles Ukrajnában. Vannak, akik az idős szüleiket hagyták otthon, mivel az idősek nehezen mozdulnak el a megszokottból, még akkor is, ha ez veszélyes. Jellemző a menekülteknél a PTSD-s tünetek megléte, emlékbetörések, szorongás, fokozott készenléti állapot. Bűntudatuk van azok miatt, akiket otthagytak Ukrajnában.”
Akik befogadják a menekülteket, komplett élettörténeteknek, családok szétszakadásának, félelemnek, szorongásnak, traumatizáltságnak a tanúi. Ez nagyon mélyen megérint minden empatikus embert. Sokszor nehéz ezt elválasztani a saját életüktől, főleg, ha ezek az emberek egy élettérben élnek velük.
„Ezt hívják másodlagos traumatizációnak. Ilyenkor náluk is jellemző a sírás, a szorongás, a témára való beszűkültség. Sokaknak bűntudatuk van azért, mert itt Magyarországon nekünk jobb körülményeink vannak” – magyarázza.
Egy fiatal önkéntes lány, Niki is beszámolt hasonló tünetekről. Azonnal segíteni akart, amikor meghallotta, hogy ezrével jönnek a menekültek, de azzal nem számolt, hogy ez milyen megterhelő lesz lelkileg.
„Rengeteg érzés jelent meg bennem, mint például: szégyen, düh, szomorúság, szorongás, a biztonságérzés elvesztése. Szomorú vagyok és bármikor el tudnám magam sírni, mert látom az emberek szenvedéseit. Borzasztó megélni, hogy valaki nem kap szállást vagy elszakad a családjától, meghal egy szerette, látom a gyerekeket, és tudom, hogy mennyire traumatizálódni fognak.”
Niki amiatt is dühöt érez, hogy csak kevés embernek tud ő maga segíteni.
„Szégyenlem magam, mert látja az érzéseimet. Nekem kéne stabilnak legyek, de nem tudok mindig higgadt lenni. A stílusom alapból hangos és olaszos, de szerintem az én személyiségem pont nem a legjobb nekik. Egy nyugodt, stabil ember kellene nekik, nem én. Azt érzem, hogy nem vagyok elég jó. Nem tudok olyan lenni, amilyennek lennem kellene. Sokszor nem is tudok olyan jól kommunikálni velük és magamat hibáztatom” – mondja.
Azért is bűntudatot érzett, mert egyetemistaként bejárt órákra, amikor úgy érezte, a pályaudvarokon vagy a határon lenne dolga. Mindig egy belső feszültséget szorította. Nem tudott eleget aludni, ezzel álmodott, és sokat remegett a keze.
„Tudni szeretném, hogy más önkéntesek mit éreznek? Ők is dühösek néha a menekültek előtt? Ők is szoktak sírni? Hogy kezelik, hogy nekik kell most erősnek lenni, amikor legszívesebben ők is zokogni tudnának?”
Füredi Évi szerint Niki nincs egyedül.
Szerinte idejében segítséget kell kérni, hogy ne jussanak el idáig.
Elmesélte, hogy egy anyukákat gyerekekkel befogadó család is megkereste őket, miután az egyik asszonynak annyira hiányzott a férje, hogy inkább visszament Ukrajnába. Nem akart segítséget, hiába próbálta a befogadó család minden úton-módon enyhíteni a szomorúságát.
„A befogadóknak azért volt szükségük támogatásra, mert azt élték meg, hogy nem elég jók, nem elég jól segítettek, miközben azt kell tudatosítanunk, hogy sajnos csak annak lehet segíteni, aki hagyja” – hangsúlyozza Füredi Évi.
Elmondása szerint jellemzők még az együttélésből adódó konfliktushelyzetek is.
„Általában az van a háttérben, hogy amikor megérkezik a menekült, nem egyből a határok és a szabályok kijelölése jut eszünkbe. Aztán ha tovább marad, lehetnek súrlódások, mint ahogy egy átlagos családban is, ahol nincsenek idegenek. Ilyenkor a befogadóknak abban tudunk segíteni, hogy kijelöljék saját határaikat.”
„Mindenképpen fontos és a határaink megtartásához kapcsolódik, hogy amennyire tudjuk, akkor is próbáljuk a megszokott módon élni a mindennapjainkat, ha menekülteket fogadtunk be. A mi rituáléink az ő biztonságérzetüket is növelik, amit teljesen elveszítettek azáltal, hogy otthagyták az egész életüket” – tanácsolja.
A pszi.hu oldalon megadott elérhetőségeken jelentkezhetnek a rászoruló önkéntesek és a menekültek is. Minél előbb érdemes felkeresni szakembert, hogy megakadályozzák a komolyabb, hosszú távú problémákat.