Amikor a cipész dönt az atomfizikus helyett – miért vitt be ekkora gyomrost az oroszoknak a Csernobil-film?
Aztán 1986. április 26-án az arcukba robbant egy atomreaktor. Bocsánat, nem az ő arcukba, több százezer ártatlan emberébe, de hát őértük ugye nem kár, amíg az egészet agyon lehet hallgatni, el lehet tussolni, hivatalosan bevallani 31(!) halálos áldozatot, aztán mindenki menjen szépen tovább, nincs itt semmi látnivaló.
Egyszóval egy rendszert, ahol a "kiválasztottaknak” elképesztő dőzsölést, bebetonozott luxust és mámorító fontosságérzetet biztosító hazugságokért a “nem kiválasztottak” tömeges halála és mérhetetlen szenvedése sem nagy ár.
Igen, ez a rendszer szörnyű. És megértem, hogy az HBO sorozata, amely biztos kézzel és lélegzetelállító profizmussal rántotta le a leplet erről a rendszerről, nagyon fáj az oroszoknak. De még mielőtt végleg rájuk sütnénk a szégyenbélyeget, hadd térjek vissza a már említett gondolatmenetemhez: végül is nem így működik az egész világ? És néhány ritka kivételtől eltekintve nem így működött mindig is?
Én nem vagyok se történész, se szociológus. Én csak annyit látok, hogy vannak okosabban szervezett, élhetőbb és kiegyensúlyozottabb részei a világnak, meg vannak nagyon nem olyanok. Igen, a kommunizmus a történelem egyik szörnyszülöttje.
Csernobil nem mindenütt lett volna Csernobil. De azt is látom, hogy a hatalom lényegében mindenütt ugyanolyan. Nem szokása észbe kapni tömegek szenvedését látva. Csak akkor, amikor már neki fáj. Személyesen.
Tegnap megnéztem a Forrongó jég (Ice on Fire) című, új dokumentumfilmet az HBO GO-n. A Csernobil mellett ezt is kötelezővé tenném mindenkinek. Az az érdekessége, hogy Leonardo DiCaprio a producere és a narrátora is. A globális felmelegedésről szól, kizárólag a világ legnagyobb tudósai szólalnak meg benne, Grönlandtól Kanadán át Szerbiáig. Elmondják, mekkora a baj, azt is, jól érthetően, számokkal, adatokkal, hogy miért.
Kivétel nélkül mind azt állítják: még épp abban az évtizedben vagyunk, amikor több módon – és sokszor kifejezetten olcsón, elképesztően ötletes, már létező eszközökkel, technikákkal, fejlesztésekkel – megakadályozhatnánk, hogy a gyerekeink (de lehet, hogy már mi is) megfulladjanak, élve megégjenek, vagy éhen haljanak.
A film is azt a kérdést teszi fel a végén (nem szó szerint), amit én: most, hogy ez a bolygó a közelgő klímakatasztrófával nem csak egy, hanem gyakorlatilag egymillió Csernobil küszöbén áll, vajon a globális hatalom hogyan fog vizsgázni?
Vajon a lesötétített limuzinablakok mögül, a luxusjachtok fedélzetéről, az angolkertes kastélyok ablakából, a világ legdrágább, kávékapszulás feketéit szürcsölgetve hányan hallják majd meg a hozzáértők szavát? Okosabbak, nagyvonalúbbak lesznek-e, mint a Csernobil-filmben Borisz Scserbina? A pöffeszkedő élet-halál ura, a szovjet potentát, aki csak akkor értette meg az élet – mindannyiunk élete – értékét, amikor a mentési munkálatok megkezdésekor Legaszov elmondta neki, hogy öt éven belül ők is halottak lesznek? És amikor már halálos betegen ücsörgött egy padon, ellágyulva nézett egy pondrót a kézfején?
Azt hiszem, a választ nem is olyan sokára megkapjuk.