Állatgyűlölő emberbarátok – tényleg magasabbrendűek vagyunk az állatoknál?
Tegnap este olvastam el az ismert HVG publicista Embergyűlölő állatbarátok című cikkét. Vegyes érzéseim támadtak, aludtam rá egyet, aztán ma reggel kikívánkozott belőlem néhány gondolat.
Nem akarok nekiesni a kollégámnak, tisztelem az egyébként nagyon következetesen és racionális végigvezetett érvrendszerét, jó néhány pontjával egyet is értek. Jó néhánnyal meg nem, sőt, kifejezetten pusztítónak érzem.
A cikk alapvetése az, hogy a radikális állatszeretők kezdenek egy kicsit túllőni a célon (legalábbis az utóbbi idők magyarországi történéseit látva), és egyértelműen jobban felháborítja őket egy kutya kínhalála, mint egy emberé, sőt tehetetlen kis csecsemőé. Balavány György szerint ez a hozzáállás egy "perverz, önpusztító ideológia" eredménye, amely nem fogadja el, hogy az ember magasabb rendű az állatoknál, és arra született, hogy leigázza a többi fajt, sőt a természetet.
Mert hogy a táplálkozási lánc csúcsán mi vagyunk (ezt már én teszem hozzá, nem ő írta), így akarta a Jóisten és/vagy Darwin, és vemhes szurikátákat neveletlenségből a földhöz csapkodni egy állatkertben, hogy ott dögöljön meg, maximum bunkóság, de egyébként ez nekünk "jár".
Sőt, a földhöz csapkodó kisfiút kell sajnálni, mert a tiltások ellenére cseszegetett állat beleharapott az ujjába. Szóval nekünk az ilyesmikhez jogunk van, mert hiszen az oroszlán is megzabálna minket, ha tehetné.
Előrebocsátom: nem vagyok természettudós, nagyon nem, csak állatbarát, sőt ezer éve kutyatartó, tehát a dolog zoológiai hátteréhez nem szólnék hozzá, mert amihez hülye vagyok, abban inkább nem okoskodnék.
Viszont az állatokat szeretem, és soha életemben, egy pillanatra sem gondoltam, hogy én, emberként magasabb rendű vagyok náluk.
A fél gyerekkoromat falun, a nagyszüleim házában töltöttem, ahol végignéztem, amint a nagymamám elvágja egy csirke nyakát a húsleveshez, sőt segítettem neki forró vízben megkopasztani. Etettem a falu utcáin csapatokban kóborló, gazdátlan kutyákat (ahogy a helybéliek mind), és láttam meghalni egy kandúrharcban szinte miszlikbe tépett macskát, aki (igen, nekem aki, elnézést) még haza tudott vánszorogni hozzánk, de aztán a fatüzelésű kályha előtt, egy puha takarón, ahova lefektettük, a gondos ápolás ellenére belepusztult a sérüléseibe.
Parasztemberek közt éltem, akik az állatokat megették, disznótorokat tartottak, sőt, a kutyát meg is kötötték, ha nagyon harapós volt. De SOHA nem láttam, hogy kínozták, vagy perverz "kedvtelésből" bántották, éheztették, gyötörték volna.
Egyetlen pillanatra sem kérdőjelezték meg, hogy az állatnak alapvető joga szenvedés nélkül élni, enni, melegedni, ha kemény tél van, fülvakarást és néhány jó szót kapni, és valamiféle ősi, természetes közösségben együtt létezni az emberrel.
Azt gondolom, innentől kezdve én alapjaiban másként gondolkodom erről az egészről, mint az idézett cikk szerzője. Ő ugyanis – maga is leírja – "a Facebook-univerzumban kerengő megnyilvánulásokra" alapoz, azok pedig szerintem köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Aki rendszeresen olvas kommentszekciókat, az pontosan tudja, hogy az internetről a szemünkbe fröcsögő hozzászólás-cunamik KIZÁRÓLAG az emberi frusztráltságról szólnak, nem az állatvédelemről. Vagy bármi másról.