„A walesi bárd az, amivel a húst daraboljuk?” – ilyen volt irodalomórát tartani hatodikban
Bevallom, itt elbizonytalanodtam. Az óravázlat szerint újra el kellett volna olvasni a verset, ezúttal a beszélők szerepeit kiosztva (ugye többen megszólalnak benne, például maga Eduárd király, vagy az ősz dalnok), de erről egy kis sóhajjal lemondtam. Egyszerűen érezni lehetett a gyerekeken, hogy mára ennyit bírtak befogadni, egy újabb felolvasás totális káoszba és őrjöngésbe fulladna. Semmivel sem lennénk beljebb.
Másként döntöttem. Leültem az egyik pad szélére, közéjük (előbb még elkoboztam két gyerek mobilját, akik a pad alatt játszottak), és halkan, mesélős hangon azt mondtam: "Gyerekek, ez a világirodalom egyik legszebb verse. Nem könnyű, tudom, de egy nagyon fontos dologról szól. Arról, hogy vannak emberek, akik hajlandók meghalni azért, amiben hisznek. Most gondoljatok valamire, ami nektek nagyon-nagyon fontos. Lehet ez egy családtag, egy hobbi, egy háziállat, egy vágyálom, bármi. Koncentráljatok rá erősen, és mondjátok meg nekem: képesek lennétek azért a valamiért meghalni?"
Az volt az a néhány kegyelmi pillanat, amikor úgy éreztem: valamennyire megérte. Olyan csend lett, hogy hallani lehetett a nyitott ablakon át a kinti madarak csiripelését. A gyerekek akkor, abban a pár másodpercben valóban valami nagyon fontosra gondoltak.
Sorra néztek fel rám, és mondogatták: "Nem, tanárnő, én nem tudnék semmiért meghalni." Felálltam. "Ez érthető. Azt hiszem, én sem tudnék meghalni semmiért. De ez az ötszáz ember, ez az ötszáz dalnok, akikről a vers szól, megtette. Elképesztő, nem?"
Összemosolyogtunk, én, meg a húsz gyerek. Felpillantottam az órára. Két perc maradt kicsengetésig. Felírtam nekik a táblára a házi feladatot: írjanak egy fél oldalas fogalmazást arról, hogy szerintük miről szól a vers. De itt már újra tombolt az egész osztály, a saját hangomat se hallottam. Később, amikor javítottam a fogalmazásokat, szembesültem a nem is olyan meglepő ténnyel: A walesi bárdokat gyakorlatilag senki sem értette meg. Volt, aki megemlítette, hogy a dalnokok meghaltak, de a túlnyomó többség csak Eduárd király lováról írt, meg arról, hogy a király meg "az urak" sokat esznek-isznak.
Mindezt azért írtam le, hogy egy kicsit testközelbe hozzam, hogy is néz ki a Nemzeti Alaptanterv egy picike darabkája – és most szerintem az is mindegy, hogy a régi vagy az új – egy általános iskolai osztályteremben.
Lehet mondani, hogy sz...r pedagógus vagyok. Lehet mondani, hogy a gyerekek buták. Elő lehet írni, hogy a 12-ik osztályig 126 szerzőt kell egy jó irodalomtanárnak megtanítani. Csakhogy az egész szerintem köszönő viszonyban sincs a valósággal. Eddig sem volt. Már jó ideje nincs.
Az irodalom gyönyörűsége véleményem szerint abban rejlik, hogy önmagunkat megtaláljuk benne, és igen, rengeteg útmutatót kapunk az élethez. De ha tizenkét éves gyerekek torkán eszeveszett tempóban lenyomunk egy bőven a korosztályuk fölé méretezett balladát, aminek már a címét se értik, akkor csakis annyit érünk el, hogy megutálják az egészet.
Minden elismerésem azoké a pedagógusoké, akik ezt az utálatot eddig meg tudták akadályozni.