SZEMPONT
A Rovatból

„A vevő már látja, hogy mi a helyzet, az eladó meg még nem” – Balla Ákos a változó ingatlanárakról

A rezsiválság csak lassan gyűrűzik be az árakba. Az ingatlanszakértő szerint az eladók nehezen veszik tudomásul, mi ma a reális ár, de a vevők sem elég tudatosak.
Fischer Gábor - szmo.hu
2023. január 24.


Link másolása

Amikor nyáron kiderült, hogy a rezsicsökkentés megbukott, és hirtelen felugrottak a gáz- és áramdíjak, sokan azt gondolták, hogy az emberek már ősszel tömegesen menekülnek a magas rezsijű ingatlanokból, melyeknek az ára ennek hatására leesik. De több ingatlanszakértő már akkor azt mondta, hogy ezek a hatások csak késleltetve, az első pár hónap után jelentkeznek majd a piacon. Igazi változásra az idei év elején számítottak. Megkérdeztük Balla Ákost, a Balla Ingatlan tulajdonosát, bejöttek-e a jóslatok.

– Ősszel beszélgettem egy kollégájával, és ő is azt mondta, amit ön is mondott korábban, hogy ingatlanpiacon igazából most januártól, tehát az év elejétől lesznek látványosak a rezsiszámlák miatti változások. Tapasztalják már ennek a jeleit?

– Még nem. Én egy picit több tudatosságot vártam az átlagembertől. Csak olyan ingatlant szabadna manapság megvenni, aminek láttuk a rezsiszámláját. Ha felújítandó, akkor ki kellene számolnunk, mennyibe kerülne az esztétikai mellett az energetikai felújítás. Szerintem ez evidens, és azt gondoltam, hogy ezt a piac is így fogja árazni. Azonban azt látom, hogy ez még továbbra is teljesen másodlagos.

Most inkább az egyéb bizonytalanságok dominálnak, például a hitelek hiánya, pontosabban a magas kamatok.

Emiatt lelassult a piac. Az emberek inkább az olcsóbb ingatlanokat keresik, mert nem jutnak hitelhez, miközben az olcsóbb ingatlanok nagyon sokszor energetikailag problémásak. Az esetek többségében a pénztárca mérete határozza meg azt, hogy hol vagy mit vásárolunk, és kevésbé mérlegeljük azt, hogy energetikailag mennyire fenntartható a kiválasztott ingatlan.

– Tehát még nem történt meg a piac kettéválása az energetikailag problémás, magas rezsijű, és az alacsony rezsijű ingatlanokra?

– Megyünk effelé, de még nem tartunk ott. Még mindig nem érzem eléggé a vevői tudatosságot ebben a kérdésben.

– Nem lehet, hogy ebben a nagyon enyhe télnek is szerepe van?

– Ennek is, illetve jönnek jó hírek is. Például az, hogy mérséklődött a gáz ára. Persze azt, hogy a holland gáztőzsdén mérséklődött az ár, én itthon kilojoule-re nem tudom lefordítani, de jönnek ilyen hírek. És szerepe lehet a kormányzati kommunikációnak is, ami minden pozitív hírt felnagyítva juttat el a sajtóba.

Ha van egy pozitív hír, akkor az sajnos hátráltatja a kijózanodást, azt a fajta tudatos fejlődést, aminek be kellene következnie.

– Ennek a változásnak az sem tett jól, hogy az elmúlt időszakban sorozatosan jöttek olyan intézkedések, amik megnehezítették az energetikai beruházásokat, például kitolták a napelemek megtérülési idejét, korlátozták a szaldó elszámolást, sőt, ideiglenesen ki is zárták a visszatáplálásos rendszerből a novembertől napelemet telepítőket. Ami még létezik, az a hűtő-fűtő klíma H-tarifával, de az sem ér sokat rendes szigetelés nélkül.

– Ez így igaz. Csak komplex rendszerekben szabad gondolkozni. Tehát nemcsak az a lényeg, hogy mennyi pénzből állítjuk elő a hőt, hanem az is, hogy ne engedjük ki az ablakon, a födémen. Ezek szakembert igénylő munkák. Szakember pedig nincs elég az országban. Aki van, az is drágán elérhető. Az építőanyagok is drágultak. Tehát ezeket a felújításokat ma csak nagyon költségesen végezhetjük el.

– Ha azt mondjuk, hogy egy energetikailag felújított ház értékesebb, akkor engem azért érdekelne egy olyan számítás, hogy amennyiben valaki X tőkét fektet be a háza energetikai korszerűsítésébe, akkor az ingatlan értéke X-szel, az X valamennyi hányadával, vagy az X valamilyen szorzatával nő?

– Igen, nagyon jó a kérdése. Nem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy például egy panellakás szigetelve van vagy nincs. És nem csak azért, mert a szigetelt panelek szebbek, hiszen a homlokzatuk festett. Az esztétikai és műszaki értékük is magasabb.

Ehhez képest azt látjuk, hogy az ügyfelek alig tesznek különbséget a kettő között.

Pedig ha egy panel nem szigetelt, azt is jelentheti, hogy a társasház közössége vagy a közös képviselő nincs a helyzet magaslatán. Mert miért van az, hogy tízből nyolc ház tudott pályázni egy panelprogramban, vagy más pályázatokon, kettő meg nem? Akkor ott vagy a lakóközösséggel van nagyon nagy probléma, vagy a közös képviselővel, tehát ezek problémás házak. Ennek értékcsökkentő tényezőnek kellene lenni.

– És nem az?

– Nem. Kimegy az átlagos vevő, és azt mondja, hogy jó ez. És szinte ugyanannyit ad a felújítandóért, mint a felújítottért. Pedig a kettő között 10-20 százaléknyi különbségnek kellene lennie. Azt várjuk, hogy a felújított és a felújítandó ingatlanok közötti olló elkezd nyílni. A paneloknál leginkább ez szigetelési kérdés, egy családi háznál sok minden más is számít. Ott van a kazán, a szigetelés, a nyílászáró, a tető.

Egy családi háznál szerintem legalább 30 százaléknyi különbségnek kellene lennie a jó és a rossz energetikájú ingatlanok ára között.

Ez a 30 százalék nagyjából a kivitelezés nyers költsége. Tehát ebbe még nincs benne a munkám, a befektetésem ellenértéke. Ahhoz, hogy az is megjelenjen az árban, a felújított és a felújítandó ingatlanok ára között 30 százalénál is nagyobb különbségnek kellene lennie.

– És nem így van?

– Ezt még nem látjuk. Jelek vannak rá, a vevők már fel-felteszik ezeket a kérdéseket, de ennek a legtöbbször az lesz a következménye, hogy nem jön létre az üzlet. Tehát a vevő már látja, hogy mi a helyzet, az eladó meg még nem. Még formálódik a piac.

– Az hogy formálódik, mit jelent? Mikorra várható, hogy ez egyértelműen díjazza a piac a jobb energetikájú ingatlanokat?

– Félév, egy év is lehet, ameddig kialakul egy új árszint. Erre rásegít, hogy fél éven belül kifut a hitelmoratórium. Sőt, akiknek fix kamatozású hitelük van, és lejár egy kamatperiódus, ott a törlesztők is megemelkednek. Ez kínálati dömpinghez vezet majd a piacon, miközben a vevők száma nem nő. Emiatt a rosszabb adottságú ingatlanok eladói előbb-utóbb kénytelenek lesznek engedni az árakból.

– Csak ők? Ez nem lesz általános árcsökkenés?

– Nem kizárható egy általános árcsökkenés, de én nem számítok rá, mert az eladók nagyon-nagyon nehezen engendek. Ez inkább pszichológiai kérdés. Például hiába került már sok devizahiteles 2008-ban súlyos helyzetbe, a piac ezt 2012-2013-ig nem igazán tudta feldolgozni. Sokan azt gondolták, hogy majdcsak megoldódik a helyzet, majd lesz ez jobb. Mások arra számítottak, hogy „akkor majd megsegít az állam.” Segített valamennyire, de nem nagyon. Még olyanok is voltak, akik abban reménykedtek, „majd a végrehajtó jól jár ezzel, majd a végrehajtó segít rajtunk.” Ehhez képest a végrehajtó felszámolt még másfél millió forintot azért, hogy megoldhatta ezt a problémát.

Pedig megtörténhetett volna az is, hogy mindenki reálisan beárazza az ingatlanát, eladja, visszafizeti a banki tartozását és elkezdi újból az életét.

Azok közül, akiket a végrehajtó 2013-ban az utcára tett, sokan máshol tartottak volna, ha ezt 2009-ben végigcsinálják. Akkor tehát négy-öt év volt, mire a piac ezt a helyzetet feldolgozta, mire az emberek elfogadták, hogy hol van a valós piaci szint. Ebből kiindulva ha a legoptimistábban nézem, akkor is legalább 2-3 évnek el kell telnie ahhoz, hogy mindenkinek egyértelmű legyen, hol vagyunk ma.

– Mitől van az, hogy sokan ennyire nem képesek átlátni a helyzetet?

– Ha megnézünk egy külföldi ingatlanpiacot, azt látjuk, hogy sokkal kisebb a magántulajdon aránya. A nyugat-európai ingatlanpiacokon sok az intézményi befektető, akik abszolút professzionális gondolkodást képviselnek. És sok az olyan befektető, akinek több ingatlanja van, magas egzisztenciával rendelkezik. Az átlagemberek többsége viszont bérlő. Nálunk egy nagyon nagy tömegű magántulajdon van, különféle tudásszintű, képzettségű, edukációjú embereknek van ingatlantulajdona, és ők együtt alkotják a piacot. Ahol nagyobb az intézményi befektetők vagy a tudatos befektetők aránya, ott egy válsághelyzetet jobban dolgoz fel a piac.

– Mi a helyzet a kiadó lakásokkal?

– Mondok egy példát: Mari néni idős, nyugdíjas. Ő a bérbeadó. Elromlik a csap, felhívjuk. Ezt ugye jog szerint az épület bérbeadójának kell javíttatni. De nem történik semmi. Mint bérlők, megcsináltatjuk. Utána hó végén vitatkozunk Mari nénivel, hogy 25 ezer forintért ez a csapjavítás sok vagy kevés volt. Majd megkérdezzük Mari nénit, hogy nem kellene-e kifesteni. Természetesen ő nem fogja kifesteni, tehát ha nekem fontos, majd én kifestem, és így megy hónapról-hónapra, évről-évre. Aztán ebbe beleun a bérlő, elmegy, és Mari néni hoz egy új bérlőt.

Ehhez képest kimegyünk Ausztriába, és nagyon komoly törvények védik az embereket, meghatározzák a bérleti díjat, meghatározzák az égvilágon minden paraméterét annak, hogy hogyan tudunk lakni, élni.

– Hát, elvileg törvények itt is vannak, ha konkrétan a bérleti díjat nem is határozzák meg, de a bérlők és a bérbeadók jogait tisztázzák.

– Igen. Csak nem kötnek szerződést, illetve nincs meg az a tudatosság, hogy a szerződést kikényszerítsék oda-vissza a felek a másikon. De nemcsak a tudatosság nincs meg, a törvények is elavultak és végrehajthatatlanok, és nem védik egyik fél érdekeit sem. Ezekben a törvényekben ma még olyan paragrafusok szerepelnek, amivel nagyon csúnyán vissza lehet élni. Nagyon sok olyan esetről tudunk, ahol bérleti díjat és rezsit nem fizető ember lakja másnak a lakását, és őt védi a törvény, hiszen ő birtokon belül van, persze másnak a lakásán belül. Őt be kell perelni, aztán az ítéletet valahogy végre kell hajtani.

Tehát a normálisan eljáró félnek van ezzel költsége, meg problémája.

Amikor a bérlakáspiacról beszélünk, mindig felmerül, hogyy mekkora állami szerepvállalásra lenne szükség. És mindig elmondják, hogy az államnak nincsen pénze 10 ezer vagy 100 ezer bérlakás építésére. Ami egyébként helyes is, mert ha az állam építene 100 ezer bérlakást, akkor utána rögtön arról szólnának a cikkek, hogy ki építi, miért építi, miért az a cég építi, miért oda építi, satöbbi, satöbbi. Nem ezzel kellene szerintem első körben foglalkozni. De van egy nagyon egyszerű dolog, ami ingyen van.

Rendbe kellene rakni a rá vonatkozó törvényeket, hogy a piaci folyamatok rendeződjenek.

– És ezt törvényekkel lehetne rendezni?

– Magyarországon van egy mondás, hogy 100 ezer forintért nem éri meg bíróságra menni. Miért nem? Teremtsünk olyan feltételeket, hogy ha én önnek százezer forintnyi kárt okozok, akkor legyen értelme elmennie a bíróságra, annak tudatában, hogy a jogsértésnek rövid időn belül gátat szabnak.

– Tehát eljutottunk oda, hogy az államszervezet nem hatékony működése is gátolja azt, hogy jól működjön az ingatlanpiac.

– Igen. Rakjuk rendbe úgy a törvényeket, hogy ne történhessenek visszaélések. Arról is gyakran beszélünk, hogy van Magyarországon egy üres ingatlanállomány, ami nincs hasznosítva. Nagy részben azért, mert félnek az emberek attól, hogy kár éri őket a hasznosítás kapcsán. És azt se felejtsük el, hogy bérbeadóként az ember beárazza a bérleti díjba azt a rizikót, amit az jelent, ha nem fizet a bérlő.

Ha ezt a bizonytalanságot ki tudom vonni az egyenletből, akkor mi történik? Csökken a bérleti díj!

Ha be tudok vonni ma még üres lakásokat a piacra, mi történik? Növekszik a kínálat, tehát csökken a bérleti díj! Azaz, ha jót akarunk tenni sok emberrel, akkor nem százezer lakást kell építeni, hanem átlátható, gyorsan érvényesíthető jogi feltételeket kell teremteni.

– Biztos benne, hogy az elvileg üresen álló lakások tényleg nincsenek bérbe adva?

– Teljesen jogos a kérdés. Ha jól emlékszem, a Statisztikai Hivatal 500 ezer lakást tart nyilván, mint nem lakott lakást. Én is úgy gondolom, hogy ennek egy jelentős része feketén van bérbe adva, ez egy külön problémakör. De ha ezeket a problémákat megoldjuk, akkor például egy budapesti lakás esetében arról beszélünk, hogy 140-160 ezer forintos bérleti díjaknál

egy kis lakás esetében is 2 millió forint bérleti díjról mond le az, aki üresen tartja a lakását. Hát azért 2 millió forint mindenkinek 2 millió forint.

Annak is, akinek van, akinek meg kevés van, annak főleg.

– Messzire jutottunk. Ott kezdtem ezt a beszélgetést, hogy ősszel azt az információt kaptam, hogy majd januárban itt megváltoznak a dolgok. De annak alapján, amit most elmondott, inkább úgy tűnik, hogy egyszer megváltoznak a dolgok, de gőzünk sincs, hogy mikor.

– Igen, én ezt inkább egy iránynak tekinteném. A változás az leginkább onnan jön majd, ahol a legjobban szorít a cipő.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Orbán tulajdonképpen megmondta, hogy kilépünk az Európai Unióból” – Bojár Gábor a miniszterelnök stratégiájáról
A Graphisoft alapítója szerint a miniszterelnök szavaiból ilyen szándék következik, ami tragédia lenne. Bojár Gábor azt mondja, Magyarország számára az egyetlen védelem, ha egy tömb tagjai vagyunk.
Fischer Gábor - szmo.hu
2023. január 23.


Link másolása

Regionális középhatalommá tenné Magyarországot és kimaradna a blokkosodásból - többek közt erről beszélt Orbán Viktor a Széll Kálmán Alapítvány karácsonyi vacsoráján, zárt körben. Az ott elhangzottakat politikai igazgatója foglalta össze a Mandineren. A miniszterelnök sajtófőnökét később az RTL megkérdezte, a blokkon kívüliség a NATO-ból és az Európai Unióból való kilépésre utal-e, de Havasi Bertalan szerint már a kérdés is abszurd és rosszindulatú, Magyarország a NATO és az EU elkötelezett tagja. Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója és korábbi tulajdonosa, illetve az Aquincum Institute of Technology magánegyetem alapítója szerint azonban nagyon is egyértelműek voltak a miniszterelnök szavai, és őt nem is érték váratlanul az elhangzottak.

– Orbán Viktor arról beszélt, hogy Magyarországból regionális középhatalom lehet. Mekkora erre az esély?

– Nem vagyok se külpolitikai, se katonai szakértő, tehát nem tudom, mekkorának kell lenni ahhoz, hogy regionális középhatalom legyünk. Attól függ, mekkorára vesszük a régiót, ha Lengyelország már kívül van, akkor a többivel egy nagyságrendben vagyunk nagyjából, bár Románia akkor is nagyobb nálunk. Nem tudom, mire gondolt Orbán Viktor, de engem a gondolatainak nem ez a része fogott meg. 2016-ban a HVG-ben jelent meg egy cikkem „Brexit után Huxit” címmel, amelyben azt a meggyőződésemet fejeztem ki, hogy Orbán kivezeti az országot az Európai Unióból. Talán én és akkor használtam először a Huxit kifejezést, persze ha más már használta, nem ragaszkodom az elsőséghez. Szóval akkor rengetegen vitatkoztak ezen, sőt mindenki, szinte egyedül voltam, aki akkor ezt komolyan gondolta. Na most ebben a mostani kiszivárogtatott beszédben

Orbán tulajdonképpen megmondta, hogy kilépünk az Európai Unióból. Ezeket a szavakat nem használta, de egy ezzel értelmileg teljesen azonos mondatot mondott.

Azt mondta, a világ arra halad, hogy tömbösödik. Ez nem friss információ, hiszen tömbösödés elég régen van. De most azt mondta, nekünk ki kell maradni a tömbökből. Úgy tudom, hogy az Európai Unió az egy tömb. A NATO az egy tömb. Ezeknek mi részei vagyunk. Ha Orbán azt mondja, hogy nekünk a tömbökből ki kell maradni, akkor azt jelenti, hogy ezekből ki kell lépni, ami az ország számára tragédia lenne. És ezzel sajnos én beigazolódva látom azt, amit hét éve vészmadárként jósolok, hogy az ő egész mentalitásának nem felel meg, hogy benne legyünk az Európai Unióban. Azért, mert az ő egyénisége nem tűri el azt, hogy főnöke legyen. És hogyha mi az Európai Uniónak tagjai vagyunk, akkor bizonyos értelemben ott van főnök, mert nem dönthet el egyedül azt, amit akar. A döntések egy részét közösen gyakoroljuk, tehát a szuverenitásunk egy részéről lemondunk. Így működik az Európai Unió. Mindenki azt mondta, hogy onnan kapjuk a pénzt, ezért Orbán nem lép ki. Erre én kezdettől fogva azt mondtam, hogy

Orbán számára a hatalmának a korlátlansága az sokkal fontosabb, mint a pénz. A pénz az nála nem cél, hanem eszköz a hatalom érdekében. És ha ezért az eszközért cserébe a hatalomnak egy jelentős korlátozását kell vállalni, akkor le tud mondani az eszközről.

Meg is mondta ebben a kiszivárogtatott beszédben, hogy miért. Azért, mert ha egy tömb részei vagyunk, akkor annak csak a perifériája vagyunk. Ő így fogalmazott, hogy periféria, én meg úgy fogalmaznék, hogy ott nem mi vagyunk a legnagyobbak. Én persze egy gazdag és prosperáló, a nyugati értékrendemmel hasonló értékeket valló tömbnek még kisebb társaként is szívesebben vagyok tagja, mint valami tőlem idegen világban kakas a szemétdombon. Üzleti hasonlattal élve inkább vagyok kisrészvényes egy jó üzletben, mint nagyrészvényes egy rosszban.

– Ezzel a fajta tömbönkívüliséggel eddig jobbára gazdag államok próbálkoztak, például Svájc. Ráadásul ők is úgy vannak tömbön kívül, hogy igazából nincsenek kint.

– Nincsenek kint.

– De papírforma szerint igen.

– Ha papíron semlegesek is, de gyakorlatilag ezer szállal függnek a nyugati világtól. Bár katonailag tényleg kívül vannak, mert Svájc a NATO-nak nem része.

– De ha ránézünk a térképre, láthatjuk miért nincs is szüksége arra Svájcnak.

– Igen. Olyan hegyes vidéken, mint Svájc, valószínűleg meg tudja magát védeni. Másrészt senkinek sem fáj rá a foga. Tehát megengedheti magának, hogy egy katonai tömbön valóban kívül legyen.

Magyarországnak azonban a katonai szövetségre is szüksége van, mert Trianon óta egy nagyon-nagyon könnyen lerohanható országgá váltunk.

Sík vidék, védhetetlen. Továbbá felvonulási területként mindkét oldalnak fontos lehetünk egy kelet-nyugati konfliktusban, ahogyan ezt számtalanszor "élvezhettük" történelmünk során. Na most, ezért számunkra az egyetlen védelem, ha egy tömbnek tagjai vagyunk. És ha választani lehet – a sors ritka ajándékaként 30 éve szabadon választhattunk – akkor én inkább a NATO-t választanám.

– Mi lehet a baj azzal a tömbbel, amit a NATO képvisel?

– Talán ha összekapcsoljuk a beszéd másik részével, ami a regionális középhatalmi státusról szól, megértjük.

– Mármint?

– Simán elképzelhetőnek tartok revizionista igényeket, amit eddig nem mondtak ki, de valahol a mélyben ott lehettek. Tehát egy jelentős irredentizmus is lehet emögött. És ez a NATO-n belül nem működhet, hiszen

a NATO a II. világháború után kialakult európai határokat szentnek és sérthetetlennek tekinti.

Államszövetségek bomlottak fel, de határrevízió NATO egyetértéssel nem történt, ezért sem tehet most mást a NATO, mint hogy Ukrajna területi sérthetetlenségét támogatja, még ha etnikai és történelmi szempontok esetleg mást indokolnának. Lehet, hogy Orbán ezt nem szereti.

– Ön szerint a miniszterelnöknek a pénz nem cél, hanem eszköz. És erről az eszközről a hatalom érdekében le tud mondani. De a hatalom fenntartásához is pénz kell. Ha az eddigi cáfolatok ellenére esetleg kilépnénk az unióból, ezt hogyan finanszírozná?

– A népnek a száját be tudja tömni ideológiával is, olyannal, amire hallgatnak, amivel tényleg meg tudja az embereket fogni, és persze alamizsnával is, sokáig. Annyit azért ez az ország uniós pénzek nélkül is meg tud termelni, amivel Orbán be tudja fogni azok száját, akiknek ha nem lenne vesztenivalójuk, lázadnának. De ha egy nagy életszínvonal visszaesés nyomán mégis lenne valamiféle lázadás, azt hiszem, hogy a mai – hogy is mondjam – fejlett technológiai rendfenntartó eszközök birtokában egy jól képzett, jól megfizetett de viszonylag kis csapattal rendet lehet tartani. Tehát a lázadást le lehet törni viszonylag kis költséggel is.

– Ugyanakkor egy kilépést nem lehet egyik napról a másikra végigcsinálni.

– Jó, jó, ezt szokták mondani, hogy a briteknek is nagyon nehezen sikerült, de nekünk sokkal könnyebb dolgunk lesz.

– Miért?

– Ránk az Uniónak nincs szüksége, sőt, nyűg vagyunk a nyakukon. A britekre lett volna szüksége, hiszen az egy atomhatalom, azonban ránk nincs szüksége se katonailag, se gazdaságilag. Továbbá a briteknél a legnagyobb probléma, amit mai napig sem tudtak megoldani, az az Írország és Észak-Írország közötti határ átjárhatósága. Nekünk ilyen problémánk nincs.

– Ha szorosan vesszük, akkor mondhatjuk, hogy van. A szomszédos magyarlakta területek. Amikor az Európai Unió tagjai lettünk, akkor volt egy olyan vízió is, hogy légiesül a határ, útlevél nélkül utazhatunk megint Kassáig, Kolozsvárig.

– Hát elképzelhetőnek tartom, hogy az a lázálom is létezik, miszerint ez a határ egy kicsit - vagy nagyon is - arrébb tolható.

– Nagyon jól tudjuk, hogy ennek nincsen katonai realitása.

– Nincsen katonai realitása, de Orbán bízhat benne, hogy helyzet alakulhat úgy, hogy lesz.

Az európai határok sérthetetlenségének elvét most próbáljuk Ukrajnában megvédeni. És amögött, hogy Orbán nem áll ki határozottan Ukrajna mellett, hanem Oroszország felé kacsintgat, ez is állhat.

Azt mondja, hogy a béke mellett vagyunk. De a béke most azt jelentené, hogy a jelenleg megszállt ukrán területek frontvonalaiból de facto határok lesznek. Ezért nem mennek ebbe bele az ukránok. Ha ezt Oroszország elérné, netán béketárgyalásokkal, akkor megszűnik az európai határok szentségébe vetett hit.

– Ebből még nem következik az, hogy Orbán Viktor nekiinduljon annak az Ukrajnának, amit éppen most fegyvereztek fel, állig.

– Emlékszem arra, hogy amikor boldogult Antall József aláírta a magyar-ukrán államszerződést, akkor a szélsőjobb azzal támadta, hogy Antall valószínűleg el se olvasta, hogy mit írt alá. Mert az, amit aláírt, abból az következik, hogy amennyiben úgy alakulnának a dolgok, hogy az oroszok tálcán kínálnák nekünk vissza Kárpátalját, akkor azt nekünk vissza kellene utasítanunk. Ezt mondta a szélsőjobb már akkor. 92-ről beszélek. És ez azért most visszaköszön, pedig ez most már több, mint 30 éve volt. Tehát ezzel azt akartam mondani, hogy a szélsőjobb lelke mélyén az az álom, hogy a frissen függetlenné vált Ukrajnából visszakaphatunk területeket, több mint harminc éve él.

– Ön évek óta hevesen kritizálja Orbán Viktor politikáját. Mi az, amit a mostani rendszer legnagyobb hibájának tart?

– Orbán Viktor három fő bűnét fel tudnám sorolni. Azt szokták mondani, hogy a bűnök közül az a nagyobb bűn, amit nehezebb kijavítani. Az első az, amiről ez az interjú elsősorban szól, hogy ezt az országot, ami mindig egy nyugati orientáltságra vágyott, átfordította Kelet felé. Ezt meg lehet talán még fordítani egyszer. Ennél eggyel nagyobb bűnnek tartom, hogy az ébredező demokratikus tudatunkat lerombolja. Kezdte megtanulni az ország, mi a demokrácia, mire valók a független intézmények, mit jelent a fékek és ellensúlyok rendszere, röviden miért jó, ha a hatalom nem korlátlan. Mert így kisebb a hibás döntések valószínűsége. A korlátlan hatalom könnyebben követ el hibát, lásd Ukrajna lerohanása. Mi sok száz év alatt azt szoktuk meg, hogy főnök hatalma korlátlan, ha akarsz valamit, nála kell lobbizni. Orbán most újra erre tanít minket. Nagy bűn, ezt is nehéz kijavítani

De egy olyan bűnt is elkövetett és elkövet, amit nagyon-nagyon nehéz kijavítani. És ez az oktatás tudatos lerombolása.

Mert ennek az országnak, Magyarországnak nagyon erős oktatási hagyományai voltak. Ezt pusztulni hagyni egy kicsit olyan, mintha mondjuk a franciák hagynák kipusztulni Bordeaux-i és a burgundiai szőlőket. Még annál is rosszabb! A huszonegyedik században, amikor tudásalapú gazdaságról és tudásalapú társdalamról beszélünk, az oktatás óriási érték, nagyobb talán, mint a civilizáció történelme során bármikor volt. Ezt az értéket rombolja most szét Orbán Viktor. És csak azért, mert minél műveletlenebbek az emberek, annál könnyebb befolyásolni őket.

– Pedig Orbán Viktor évekkel ezelőtt még Szingapúrt hozta fel példaként, ahol azért elég jó az oktatás.

– Akkor még talán nem végezték el azokat a felméréseket, melyek megmutatták, hogy a Fidesz támogatottsága a legalacsonyabban képzettek között a legerősebb, és diplomások között a leggyengébb. Azóta megmérték, úgyhogy levonta belőle a következtetést. Miért igazán tragédia ez a döntés? Egyrészt azért, mert megerősíti a hatalmát. De nem ez a fő baj, mert az alakulhat úgy, hogy mégsem lesz olyan erős. Hanem azért, mert nehezen, és nagyon-nagyon sokáig fog tartani ennek a kijavítása, még azután is sokáig, ha már Orbán Viktor megbukott. Az emberek tudatát megváltoztatni nagyon nehéz.

És ma beleivódik az emberek tudatába, a mai fiatalok tudatába, hogy tanárnak elmenni nem szabad, mert akkor éhen halsz, és leköpnek.

Mikor fog majd újra kialakulni egy olyan köztudat, hogy tanárnak lenni dicsőség? Mikor fogják a szülők a legtehetségesebb gyerekeiknek azt mondani, hogy menj el tanárnak, mert akkor megbecsült ember leszel? Ehhez nagyon sok idő kell.

– De vajon miért nem látják az oktatás fontosságát?

– Amikor Navracsics Tiborhoz került az oktatás az Európai Bizottságban, egy zártkörű beszélgetésen megkérdeztük tőle, hogy miért nem kap nagyobb szerepet Magyarországon az oktatás? Akkor azt mondta, hogy azt kell megértenünk, hogy a demokrácia úgy működik és ezen nem tudunk változtatni, hogy egy kormánynak, kormányzó pártnak az a prioritás, hogy a következő választást megnyerje. Viszont az oktatásba fektetett pénznek négy év alatt nem látszik a hatása. Tehát ezért szorul mindig háttérbe. Erre azt tudnám mondani, hogy ez nagyon logikus magyarázat, főleg ha azt gondolja, hogy itt még demokrácia van. De hát azért Finnországban is demokrácia van, és még mondhatnék néhány olyan országot, ahol demokrácia van, de az oktatásba mégis rengeteg pénzt tesznek!

– Erre van egy mechanizmus, amikor ezt kiemelik a pártok versengéséből, és kötnek erre egy paktumot. Ezt egy pár országban megcsinálták.

– Mert olyan pártok állnak egymással szemben, amiben egy dolog közös, hogy az országnak jót akarnak. Csak legfeljebb másképp képzelik el azt a jót, de ami egyértelműen jó az országnak, azt meg tudják együtt csinálni.

– Ha valóra válna az, ami Ön szerint Orbán Viktor stratégiájából következik, és komolyan felmerülne, hogy Magyarország kilép az Unióból, eljöhet az a pont, amikor úgy érezné, menni kell, hogy nincs tovább?

– Az én szüleim és nagyszüleim nem érezték meg, hogy mikor kellett volna elmenekülniük. Én remélem, hogy meg fogom érezni, ha kell. Ez a hazám, és amíg nem muszáj, nem szeretnék elmenekülni.

Attól, hogy nincs demokrácia, és hogy nem a Nyugathoz közeledünk, attól nagyon rosszul érzem magam, de elmenekülni még nem fogok.

Mert ez az ország az enyém. Persze ha az életemet veszély fenyegetné, akkor el kell menekülni. Hős nem vagyok.

– Egy bőrönddel akár?

– Az az igazság, hogy nem egy bőrönddel, mert van egy szép házam Franciaországban, amit nyaralónak használok, adott esetben oda tudok menekülni. A lányom és az unokáim New Yorkban élnek, oda is tudok menekülni. De amíg nem muszáj, addig szeretnék itt maradni. Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy miért nem élek Franciaországban? Hiszen ott van egy gyönyörű házam, csodálatos az idő, megengedhetném magamnak, hogy ott éljek. Akkor éppen François Hollande volt a francia köztársasági elnök, aki egy nagy marha volt, ezt azért lehetett látni. Azt mondtam, hogy azért nem, mert az az ország nem az enyém. Nagyon jól érzem magam, de ott én örökké vendég leszek. És én François Hollande-ra soha nem fogok tudni annyira haragudni, mint Orbán Viktorra, mert Hollande nem az enyém. Sok minden más mellett az a harag is hiányozna, amit Orbán Viktor ellen érzek. Mert ő az enyém is. És hogy enyémnek érezzem a miniszterelnököt, az bizony hiányozna. Még akkor is, ha olyan, mint Orbán Viktor.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„25-30 év szolgálat után pofán vágja az embert a valóság” - főtisztek és tisztek sorát teszik utcára
Az üzleti világból érkezett új honvédelmi miniszter tömegesen rúgja ki a katonákat. Vannak, akik szerint ezzel csak azt a problémát oldja meg, amit a Fidesz a szolgálati nyugdíj eltörlésével maga okozott, mások szerint politikai tisztogatás zajlik.

Link másolása

„Most sok matuzsálemet kiraknak, ez jó, de a bólogatóik egyelőre bent maradtak” – így foglalta össze lapunknak a honvédségnél múlt héten elkezdődött elbocsátásokat egy fiatal katona. A kormány fiatalításra hivatkozik, az ellenzék politikai tisztogatásról és NATO-mentesítésről beszél. Egyelőre sok a bizonytalanság az ügyben: például továbbra sem tudni, hány embert érintenek a kirúgások, és múlt heti a rendelet alapján az sem világos, hogy pontosan mire számíthatnak majd a távozók.

Január 17-i évértékelőjében beszélt arról Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter, hogy „a modern katonai technológia beszerzésével párhuzamosan zajlik a haderő szervezeti átalakítása is, illetve hogy

„a haderő személyi állományának is meg kell újulnia”.

Ezen a napon megjelent egy kormányrendelet is, amely lehetővé tette, hogy a 25 év tényleges szolgálati idővel rendelkező, 45 évnél idősebb katonák szolgálati viszonyát kéthavi felmondási idővel megszüntethetik. Erről a rendelet szerint a honvédelmi miniszter dönt.

Az érintetteknek ezzel párhuzamosan bevezettek egy eddig nem létező új juttatást is, „elismerve a honvédelem ügye iránti elhivatottságukat, áldozatvállalásukat és az ország érdekében tett erőfeszítéseiket”. Ez azonban nem jár automatikusan minden távozónak, erről is a miniszter dönt – egyénenként.

Reform nélkül újratermelődik a probléma

A kormány szerint a rendelet célja „a Magyar Honvédség parancsnokságainak, alakulatainak és támogatói szervezeteinek, valamint a Honvédelmi Minisztérium katonai állományának fiatalítása”.

Ez pedig valós érvnek is tekinthető, hiszen a magyar hadsereget több helyen is „fejnehézként” jellemezték, ahol egyszerűen túl sok a főtiszt.

Gyarmati István biztonságpolitikai szakértő szerint azonban nem az a fő probléma, hogy túl sok a tábornok, hanem hogy a rendfokozatok feltorlódnak.

„Ennek megoldásával már többször próbálkoztunk, csak eddig soha nem fejeztük be. Ha nem reformáljuk meg az előmeneteli rendszert, nem szüntetjük meg például a soronkívüli előléptetéseket, akkor ez a probléma néhány év múlva újra fog termelődni”

– mondta a biztonságpolitikai szakértő. Gyarmati szerint a másik gond a vezetési rendszer, vagyis hogy a szervezeten belül túl magas szinten hoznak meg döntéseket.

„Az oroszok most pont ebbe fulladnak bele Ukrajnában, így ugyanis nem tudnak elég gyorsan reagálni. Ebben a magyar hadsereg sokat javult, de még mindig nem elég decentralizált a szervezet” – mondta Gyarmati. A szakértő szerint, ha ezek az elbocsátások, egy átgondolt reform részei, akkor jó, de ahogy fogalmazott: erre nincs rálátása.

20 évre megragadtak alacsonyabb rendfokozatokban

Szalay-Bobrovniczky Kristóf mindenesetre láthatóan óriási lendülettel vetette bele magát a honvédség fiatalításába.

Egy lapunknak név nélkül megszólaló katona azt mondta, szerinte egyszerűen annyi történt, hogy az üzleti világból érkező új honvédelmi miniszter egy HR-es céggel felmérte az állományt, „az egyes beosztások költségeit”. A most elküldött embereknek pedig szerinte „nem volt megfelelő a tudása a felállított mércéhez képest”. Ő ezt a folyamatot általánosságban üdvözlendőnek tartja, bár azt elismerte: „vannak sajnos járulékos veszteségek” is, szerinte körülbelül az érintettek 5-10 százaléka.

A probléma 2011-ig vezethető vissza, amikor a Fidesz a hadseregben is megszűntette azt a lehetőséget, hogy 25 év szolgálat után a katonák nyugdíjba vonulhattak. Ez messzemenő követezményekkel járt.

„A korkedvezményes nyugdíj megszüntetése előtt a fiatalabbak azt várták, hogy az idősebb generáció tagjai majd kikerülnek a rendszerből, de ez nem történt meg. Ők mára egy akadályt jelentettek, mivel utána sokan nem is képezték magukat és nem is rendelkeztek versenyképes tudással.”

Ahogy a 17 éve szolgáló katona fogalmazott, a fiatalok közül sokan „húsz évre megragadtak alacsonyabb rendfokozatokban”, és vannak, akik el is hagyták már a pályát, mert a civil életben egyszerűen jobban tudtak érvényesülni a szakmai tudásukkal, tapasztalatukkal.

„Folyamatosan minden téren azt lehet tapasztalni, hogy a fiatal generációt elnyomják az idősek: nem engednek modern projekteket elindítani, nem hagyják a fiatalokat külföldi beosztásokban szolgálni, és visszatartották őket a NATO-országokban végzett tanulmányoktól is. Mert csak azt látták, hogy ezek sikere és a megszerzett tapasztalatok veszélyt jelenthetnek a pozícióikra.”

Ahogy fogalmazott, az idősebb főtisztek körében volt egy „véd- és dacszövetség”, de szerinte ezt most sikerült megtörni.

„Sok matuzsálemet most kiraknak, ez jó, de a bólogatóik még továbbra is a rendszerben maradnak. Nagyon fontos kérdés, hogy mi alapján választják majd ki az új vezetőket a jövőben.”

Ő attól tart, hogy most pont az említett „bólogatók” ülhetnek be a megüresedő pozíciókra.

A miniszter dönt, ki megy, ki marad

Egyelőre azonban az sem látszik, hogy pontosan hány embert érintenek az elbocsátások. Úgy tudjuk, hogy most már nemcsak főtiszteket küldtek el a múlt heti jogszabály alapján, hanem állománykategóriára való tekintet nélkül tiszteket, zászlósokat és altiszteket is.

„200 felé közelíthet az a szám, akiket eddig elküldtek, a héten a csapatoknál is elkezdődtek a leépítések. Elsősorban a rendelet hatálya alá tartozókat menesztik, de valószínűleg felhasználják az alkalmat, hogy most az alacsonyabb rendfokozatban lévők közül is elküldjék azokat, akik politikailag nem megbízhatóak”

– mondta lapunknak Vadai Ágnes.

A Demokratikus Koalíció árnyékkormányának honvédelmi minisztere szerint, ha valóban a fiatalítás lenne a terv, akkor a toborzásnak hatékonyabbnak kéne lennie, hiszen jelenleg nincs akkora beáramlás, ami pótolhatja majd a most elküldötteket. Vadai Ágnes azt is aggályosnak tartja, hogy egy kétharmados törvénybe rendelettel nyúltak bele, megspórolva így például a társadalmi egyeztetést.

„A miniszter válogatja ki, hogy ki megy, ki marad. Ő azonban a szakmai képességeket nem tudja megítélni, csak azt, hogy ki, mennyire megbízható politikailag”

– mondta a DK szakpolitikusa, aki szerint ez a helyzet most nagy bizonytalanságot teremt a bent maradók, és a szervezetbe most belépők számára is.

Az pedig valóban jogos kérdésnek tűnik, hogy mennyivel lett most vonzóbb a katonai pálya, hiszen a jelenleg hatályos szabályok szerint valakit pont a karrierje csúcsán, 45 évesen bármikor elküldhetnek.

Sok a kérdés a honvédelmi juttatás körül is

A legnagyobb bizonytalanságban persze azok lehetnek, akikkel 25 év szolgálat után most közölték: a jövőben már nem tartanak igényt rájuk a honvédségnél. Egy korábban menesztett, ezredesi rendfokozatban szolgaló katona egy Facebook-csoportban például azt írta:

„25-30 év szolgálat után pofán vágja az embert a valóság. Hetekig nem találtam még normális önkéntes munkát sem, sehol nem kapkodnak egy ötven felettiért.”

A múlt heti rendeletben bevezettek egy eddig soha nem létező juttatást is, amit a távozók megkaphatnak – már ha a miniszter így dönt. Az úgynevezett honvédelmi juttatás vetítési alapja az utolsó illetmény 70 százaléka. Ezt azonban csökkenteni kell még az irányadó öregségi nyugdíjkorhatár és a betöltött életkor közötti különbséggel, évente két százalékkal.

A honvédelmi juttatásra addig jogosult az érintett amíg el nem éri az öregségi nyugdíjkorhatárt, és mellette dolgozhat is. Nagyon sok kérdés azonban nem derül ki a rendeletből, például az sem, hogy a vetítési alapot bruttó, vagy nettó összegből számolják-e, illetve hogy a távozók megkapják-e a jövőben a katonáknak járó egyéb juttatásokat, például a lakáspénzt?

Andrejcsik Gábor kimondottan hivatásosoknak szóló pénzügyi tanácsadó blogján bruttó összegből számolta a vetítési alapot. Így szerinte

egy most nettó 598 500 forintot kereső 45 éves katona honvédelmi juttatása nettó 251 370 forint lesz.

A múlt heti rendeletben azonban van egy rendelkezés, amely azt is kimondja, hogy a juttatás nem lehet alacsonyabb, mint a minimálbér 150 százaléka.

Ez jelenleg 231 ezer forintot jelent.

Vagyis a jogszabály szerzői is számoltak vele, hogy bizonyos esetekben a távozók juttatása ennél alacsonyabb összeg is lehet.

A szakszervezet üdvözli az elbocsátásokat

A helyzet megértését bonyolítja a szakszervezetek hozzáállása is, akiktől alap esetben azt várnánk, hogy fellépnek a tömeges elbocsátások ellen. Csakhogy a Honvédszakszervezet pont hogy üdvözölte a változtatást. Szerintük „a kormány proaktív módon lépett fel az idősödő katona állomány kiválásra kényszerülő tagjai szolgálati viszonyának megszüntetése kapcsán”.

A Belügyi, Rendvédelmi és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezete pedig a honlapján azt írta:

„kérjük a minisztert, hogy a rendvédelemben is állítsa vissza a szolgálati nyugdíjat”.

Vagyis, ők úgy értelmezték, hogy ezzel az intézkedéssel a kormány kvázi visszahozta a korkedvezményes nyugdíjat a katonáknak.

A korkedvezményes nyugdíj és a mostani események között persze van egy fontos különbség: előbbi mindenkinek járt, most pedig az is a miniszteren múlik, kit küldenek el, és az is, kap-e egyetlen fillért is a nyugdíjáig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Hajnali háromig számolgatok, de hát hova emeljek, vagy infarktust kapok, vagy bezárok” – egy hazai kisboltos kálváriája
4000 kiskereskedelmi egység zárhat be idén a szakértők szerint. És ez még csak a tavalyi becsődölések alapján mért becslés. Elbeszélgettünk egy pesti, kisboltos házaspárral, akik egy szóval jellemezték a helyzetüket: kilátástalan.
hj - szmo.hu
2023. január 25.


Link másolása

Tibor és Ildi tizenhárom éve működtetik kis vegyesboltjukat egy budai lakótelep paneljének az aljában. Az asszony 55 éves, férje 61, ő anno hentesként kezdte. 47 éve kereskedő, a szakma a vérében van.

– Régóta járok hozzátok vásárolni, de soha nem hallottalak panaszkodni. Csak az utóbbi fél évben. Ennyire rossz a helyzet?

Ildi: Rossz??? Kilátástalan. Elkeserítő. Bizonytalan. Szar. Nézz körül, a polcok fele már üres.

– Mikor kezdődtek a bajok?

Tibor: Amikor elvették a cigit, 2013-ban. Harminc napot kaptunk, hogy kiáruljuk a készletünket, aztán ágyesz-bugyesz. Ez egy lakótelep, a forgalomnak majdnem a fele, havi egymillió forint körül a cigiből jött. Cigiért mindenki betért, és aki azt vett, szinte mindig vitt hozzá mást is, üdítőt, energiaitalt, rágót. Na ez egyik napról a másikra ugrott.

– De azt még átvészeltétek.

Tibor: Volt két alkalmazottunk napi váltásban, tőlük lassan meg kellett válnunk, és azóta mi ketten visszük a boltot. 6-7 éve még ott tartottunk, hogy ha mindent kifizettünk, rezsit, minimálbért (bérleti díjunk szerencsére nincs, csak közös költség, az óriási könnyebbség), akkor havonta kettőnknek maradt olyan 400-450 ezer tiszta bevételünk. A megélhetésünkre. Nem mondom, hogy dőzsöltünk, de 6-7 éve ebből azért még el lehetett lenni.

– És ma ez mennyi?

Ildi: Ma, kettőnknek havi százezer. Nem több. Még minden ki van fizetve, de nekünk ennyi marad.

– Ebből nem lehet megélni.

Tibor: Nekünk mondod? Már annyit számolgatok, hogy lassan belebetegszem, infarktust kapok, vagy valami. Hajnali háromig nem bírok aludni, írogatom tele a kockás papírokat, osztok-szorzok, hogy hogy lehetne még spórolni, mi lenne a kiút…És akkor mondják a tévében, hogy az elmúlt félévben 30-40 százalékos áremelkedés volt. Hol élnek ezek? Nyolcvan százalék, minimum, de inkább száz. Itt van például a papíráru, a vécépapír, meg a tisztítószerek száz százalékkal mentek fel. Nyár óta a kétszeresére.

– Árat emelni meg gondolom, nem tudtok a végtelenségig.

Tibor: Á, van egy lélektani határ, amit az emberek még bírnak, de afölött kész, vége. De nemcsak ez. Már a covidnál megreccsentünk, amikor volt az a szabály, hogy 9-12-ig csak a nyugdíjasok vásárolhattak. A munkába induló, reggeli vásárlókról lemondhattunk. Akkor javasolta egy jogász ismerősöm, hogy csináljunk egy ilyen kiszolgáló ablakot, hogy az üzletbe nem lehet belépni, csak kiadom az árut, az törvényes. Ez viszonylag bejött. De aztán 2021 végén ránk zuhant az ársapka.

– Az mennyire fog vissza benneteket?

Ildi: Az elején nem annyira, most viszont már katasztrófa. Az elején a kilós cukrot 320-ért vettem, 320-ért adtam. Nullszaldós volt, de még belefért. Most viszont 540-580 forintért veszem, és továbbra is 320-ért kell adnom. Így 200 forintot bukok minden kilón, miközben jogszabály kötelez minket arra, hogy a 2021-es, napi mennyiséget kell tartanunk továbbra is. Év elején meg jött egy új rendelet, hogy január 13-tól a 2021-es, napi mennyiség kétszeresét kell tartanunk az ársapkás termékekből.

Kit érdekel, hogy csak bukunk rajta? A vevők nagy része azt hiszi, hogy az állam kompenzál, hát nem. Semmilyen formában, ez egy óriási tévhit. Be kell nyelnünk a veszteséget.

– Lehet pályázni állami támogatásra, nem?

Ildi: Igen, a tízezer lakosnál kisebb településeken, ebbe mi nem esünk bele. De ott is csak az pályázhat, aki megtartja az összes, fizetett alkalmazottját, és garantálja, hogy öt évig nem zár be. Na az esetleg kaphat pár millió, egyszeri juttatást, maximum tízmilliót, azt hiszem. De kétlem, hogy vidéken olyan sok bolt meg tud felelni ezeknek a feltételeknek. Ki lát öt évre előre?

– Az ársapkán kívül mi még a legnagyobb baj?

Tibor: Az áremelkedések, meg a rezsi. Mondom, van egy lélektani határ, ami fölé nem tudunk már emelni. Klasszikus példa a tejtermék. Egy másfél decis tejföl pár éve éve még 240 forint volt, most 480-ért adom. Jelenleg veszem 380 forintért, és adom 480-ért, hogy hasznom is legyen rajta. Nem viszik. Inkább mennek a multiba. Nem mintha a multik nem emelnének folyamatosan, csak ők megtehetik, hogy lassabban, rafkósabban csinálják. Nehezebb nyomon követni, de ott is minden drágul.

– És a rezsi?

Tibor: Az fog minket végleg kinyírni. Tavaly áprilisban jött a havi villanyszámla, és akkor szembesültünk azzal, hogy az addigi havi 50 ezerről 120-150 ezerre ugrott fel a villanyszámlánk. Persze előzetes tájékoztatás erről nem jött. Köpni-nyelni nem tudtunk. Elkezdtünk megint számolgatni. Az eddigi hét hűtőből kettő maradt állandóra bekapcsolva – a fagyis meg a felvágottas – a többit felváltva üzemeltetjük. Így sikerül havi nyolcvanra kihozni a villanyt. De most megint jött év elején a szolgáltatótól egy szerződésmódosítás, hogy április 1-től újra emelnek, a “piaci árra.” Hogy ez mit jelent, a fene se tudja. Írtak valami egyenletet, ami alapján ki lehet számolni, de ezen már csak röhögni lehet. Nézd meg ezt a képletet, mi vagyok én, Nobel-díjas matematikus?

– Egyáltalán, van még valami, amit jól el tudtok adni?

Ildi: Az alkohol. Azt ugyanúgy viszik, mint öt éve. Persze valamivel mérséklődött az is, de nem annyira, mint a tej és a kenyér.

A féldecis tömény ára most 350 forint, abból elvisznek most is napi százat. Összehasonlításul: kifliből jó, ha tízet eladunk. Kocsma lettünk, ez a helyzet.

– Hogyan tovább?

Tibor: Ha ez így megy, akkor sehogy. Az április 1-et még megvárjuk, hogy a villany mennyire megy fel, meg addig még az árak is. Haszon már alig, a kettőnk után kötelezően befizetendő minimálbér fejenként havi 138 ezerre emelkedett (két éve 106 ezer volt), plusz a könyvelő díja, plusz a villanyszámla, a beszállítók is rátettek egy-két ezrest minden fuvarra a benzinárra hivatkozva, van ugye a közös költség, az ársapkások miatti veszteség…Úgy összeadódik, hogy mondom, alig marad a végére egy százas kettőnknek. Mindez napi 12 óra gürcölésért, heti öt napon át. Meg amit még otthon számolgatunk, agyalunk. Már egy ideje az évtizedek óta félretett megtakarításainkat éljük fel, amit így, lassan a nyugdíj felé nyilván nem erre szántunk. Meg nem kell már ez az ideg sem.

Ildi: Az emberek persze nem tudják ezeket a dolgokat. Azt hiszik, a boltosoknak kolbászból van a kerítés. Pedig nem. Tudom, hogy mi csak kis porszemek vagyunk egy nagy gépezetben, el is fogadom. De könyörgöm, hagyjanak élni! Nem kérünk semmit, csak ne vegyenek el, egyre többet és többet. Újra és újra és újra. Mert akkor tényleg nem marad más, mint a viszontlátás meg a rolólehúzás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„A magyar kormány elérkezett a falhoz” – Felcsuti Péter a gazdaságpolitika kudarcáról
A Bankszövetség volt elnöke szerint az út, amit a magyar kormány választott, eleve kudarcos volt, és ennek a kudarcnak a társadalom és a gazdaság szereplői most fizetik meg az árát.

Link másolása

Amíg az Unió többi országában már megállt a drágulás, nálunk jó esetben is csak a következő hónapokra várják az infláció tetőzését. Mi ennek az oka? Mennyiben hibáztatható a kormány eddigi gazdaságpolitikája? Van-e bármi esély rá, hogy kilépünk az Európai Unióból? Kockázatos-e a NER legújabb bankholdingja? És mi dolga van a borsodi szegénycsaládokkal? Többek közt erről beszélgettünk Felcsuti Péter közgazdásszal, a Magyar Bankszövetség korábbi elnökével.

– Akárhogy is nézzük, az európai inflációs számoktól a magyarországi jelentősen eltér, méghozzá a magasabb irányba, még mozgásában sem követi uniós társaink tendenciáit. Miért vagyunk ennyire speciális helyzetben?

– Az most már eléggé világos, hogy az infláció tekintetében Magyarország listavezető az Európai Unióban, és ez független attól, hogy valakinek euró-e a pénze, vagy saját nemzeti valutája van. Kétségkívül az eurózónában is voltak magas inflációjú országok, és az euró esetében is szokatlan a 8 százalék körüli infláció, de azt azért látjuk, hogy a lengyeleknél, vagy a cseheknél, vagy éppen a románoknál, amely országoknak saját valutája van, az infláció a mienkénél sokkal alacsonyabb. Kézenfekvő a kérdés, hogy mi okozza ezt a különbséget? Nehéz más magyarázatot találni, mint a hazai viszonyokat. Tehát meg kell nézni, hogy Magyarországon mi történt másképpen, mint ezekben az országokban. Mi az, ami Magyarországon rosszul sikerült, részben objektív okoknál fogva, részben kormányzati hibák miatt. Ilyeneket bőven lehet találni. Van objektív magyarázat is, persze. Általában az elég súlyos aszályt szokás említeni az élelmiszeripari árak emelkedésének fő okaként, de azt gondolom, ez biztosan csak egy része a magyarázatnak. A másik az, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika legalább öt éven át a belső kereslet erős növelésére irányult. Ennek mindenfajta fantázianeveket adtak, például magas nyomású gazdaság, ami mind arról szólt, hogy hogyan lehet a gazdasági növekedést a normálishoz képest meggyorsítani.

Ehhez többletkeresletet kell produkálni a gazdaságban, aminek magától értetődően van inflációs következménye.

Különösen akkor, ha egyéb körülmények is belépnek. Nem kérdés, hogy az energiaárak, a gázárak emelkedése az év legnagyobb részében biztosan komoly inflációs nyomást jelentett, és a forint gyengesége is nagyon komolyan az infláció irányába hatott, de itt is fel kell tenni a kérdést, hogy miért gyengült a forint sokkal jobban, mint mondjuk a zloty, hogy a cseh koronáról már ne is beszéljek? Nyilvánvalóan arról van szó, hogy a piac és a befektetők érzékelték a magyar gazdaság gyengeségét, és úgy reagáltak, hogy a forintot eladták. Valamekkora leegyszerűsítéssel nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a magas infláció a magyar gazdaságpolitika kudarca.

– Amikor a gazdaságélénkítés elindult, akkor látszott az, hogy ez az út ide vezet? Vagy pedig lehetett volna ezt okosan csinálni egy darabig, és egy adott ponton korrigálni?

– A kormányzat több mint egy évtizede arról beszél, hogy mi unortodoxak vagyunk, mi nem úgy csináljuk, ahogy azt mások csinálják, nem úgy csináljuk, ahogy ez a közgazdasági tankönyvekben le van írva, mert mindenki mással ellentétben mi jobban tudjuk, hogy ezt a dolgot hogyan kell csinálni.

Változó intenzitással, de lényegében a magyar gazdaságpolitika folyamatosan eltért és mai is eltér attól, amit jó gyakorlatnak szokás nevezni.

A bírálók folyamatosan figyelmeztettek arra, hogy a normális felfogás szerint a gazdaságpolitikának anticiklikusnak kell lennie, azaz amikor a gazdaság jól megy, akkor legyen visszafogott, tartalékoljon azokra az időkre, amikor valóban keresletet kell növelni, mert a gazdasági növekedés természetes lendülete alábbhagy. Tehát erős növekedés idejében visszafog, tartalékol, visszaesés idején pedig keresletet bővít. Ez a klasszikus, ha úgy tetszik, tankönyvi gazdaságpolitika.

– Ez az, amit a magyar kormány elvetett?

– Igen. Amikor ömlött be az uniós pénz az országba, ami erőteljes gazdasági növekedést indukált, akkor a figyelmeztető és bíráló szavak dacára a magyar kormány még inkább rálépett a gázpedálra. Ezt nevezték egykor voluntarizmusnak. Azt természetesen mindig lehet mondani, hogy más okok is voltak. De az út, amit a magyar kormány választott, eleve kudarcos volt, és ennek a kudarcnak a társadalom és a gazdaság szereplői most fizetik az árát.

– De nem lehetséges, hogy a többletnövekedéshez képest még a mostani visszaesést figyelembe véve is megérte megcsinálni? A kettőnek átlaga nem lehet pozitív?

– A társadalomban nincs ilyen, hogy átlag. Szeretünk átlagokkal dolgozni, mint a GDP, és más mutatók, ezek mind átlagszámok. De valójában nincs átlag. Azt kell megnézni, hogy nagy társadalmi csoportok hogyan néznek ki a korábbi időszakhoz képest. És ha kitágítjuk a kérdést, akkor nem kizárólag arra kell figyelnünk, hogy mennyi a pénzbeli jövedelem, hanem általánosságban milyen az életminőségük az embereknek? Az egészségi állapotuk jó-e, a gyermekeik megfelelő iskolába járnak-e? És mire számíthatnak az elkövetkező években, mondjuk a megtakarításaik milyen állapotban vannak évi 25 százalékos infláció után? És milyen mutatóba, átlagba férhet bele, hogy Ausztriához képest lakosságarányosan plusz 50 ezer ember halt meg a Covid következtében? Tehát ha mindezeket egybe vesszük, az én véleményem szerint nem lehet arról beszélni, hogy „megérte ezt az árat”!

A társadalom minden szempontból nagyon rossz állapotban van, egy viszonylag szűk társadalmi réteget, mondjuk az elitet és a felső középosztályt leszámítva.

Sok-sok millió ember sokkal rosszabbul él, mint egy évvel ezelőtt. És amikor azt mondom, hogy rosszabbul él, akkor ez alatt széles értelemben vett életminőséget értek, nem csak azt, hogy mondjuk hónap 25-ére van-e még pénze ahhoz, hogy lemenjen a közértbe vásárolni.

– Láthatjuk-e annak jelét, hogy irányváltás következik be a gazdaságpolitikában, vagy tovább megyünk azon az úton, ami ide vezetett?

– Tizenkét éven keresztül azt is hallottuk, és még ma is halljuk, hogy Magyarországnak nincs szüksége az európai uniós pénzekre. Ha nem jönnek az európai uniós pénzek, akkor majd a piacról felvesszük ezeket a pénzeket, és Magyarország ugyanúgy fog boldogulni európai pénzek nélkül is.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar gazdaság, a magyar társadalom jelene és jövője egy az egyben az európai uniós pénzeken múlik.

Még a rosszul hasznosított európai uniós pénz is valamennyire hasznosul, azért az jelen van a magyar gazdaságban, abból kereslet, beruházás és jövedelem lesz. De nyilván látjuk, hogy sokkal, de sokkal jobban is hasznosulhatott volna. Látunk más országokat, amelyek jóval sikeresebben hasznosítják az európai uniós forrásokat. Szerintem kulcskérdés az, hogy mi történik most ezekkel a pénzekkel.

Jól látható, hogy falba ütköztünk, azaz a magyar kormány, nem nagy túlzás ezt kijelenteni, elérkezett a falhoz. Beleütközött az Európai Unió megváltozott attitűdjébe, amire egy ideje már számítani lehetett.

– Eddig olyan sikeresen menedzselte a hasonló konfliktusokat a Fidesz. Mi változott?

– Az a bel- és külpolitika, amit a magyar kormány 12 éven keresztül folytatott, úgy tűnik, hogy kifutott, ennek már nincsenek tartalékai. Valamit meg kell változtatni, méghozzá alaposan ahhoz, hogy az uniós pénzekhez hozzá lehessen férni. Mert uniós pénzek híján, a magyar gazdaság alapvetően és súlyosan forráshiányos. A multikon múlik, az európai uniós pénzeken múlik, hogy van-e belföldön jövedelemtermelés. Ebből jut valamennyi fizetésemelésre, azaz ebből van valamekkora lehetőség az életszínvonal javítására is. Enélkül viszont nincs erre sem lehetőség. Ez most lóg a levegőben. Hogy az Orbán-kormánynak meddig kell elmennie a saját rendszerének a lebontásában, nem tudni. Mert itt erről beszélünk, hogy valamennyit le kell bontani abból, amit felépített, és amit egyre többen nem tartanak összeegyeztethetőnek a demokráciával, az európai értékekkel. A kérdés az, hogy az Orbán-kormány képes-e vagy hajlandó-e erre? Erre a válasz ma még nem látszik. Az látszik, hogy szívesen megtesz bármit, ami formális, és ami nem lényeges. Ezt szeretjük pávatáncnak nevezni, de ez most már igazán nem megy át. Úgy fest, hogy az Európai Unió eldöntötte, Magyarországon fog példát statuálni. Lehet, hogy Magyarország lesz az, amelyiknek a cechet fizetnie kell. És az nagyon nagy kérdés, hogy erre milyen mértékben képes vagy hajlandó az Orbán-kormány.

A következő 6-12 hónap az én megítélésem szerint tehát meghatározó lesz ebből a szempontból. Itt nagyon komoly elvárások lesznek a magyar kormánnyal szemben, amit nem lehet arcvesztés nélkül teljesíteni.

Az is látható, hogy folyamatos a lebegtetés a Fidesz oldalán, hogy esetleg nem is biztos, hogy nekünk érdemes az Unióban maradnunk, de ez nonszensz. Olyan mértékű nonszensz, olyan mértékű abszurditás, amivel én egészen biztos vagyok, a kormányoldal is tisztában van.

– Miért lenne elképzelhetetlen? 2004 előtt sem voltunk az Európai Unió tagjai. A britek most léptek ki, mi ebben az olyan elképzelhetetlen?

– Először is a britek egy nagy gazdagság, több száz éves önálló gazdaságtörténettel. És egyébként a brit gazdaság nagyon-nagyon rosszul teljesít. Azonban a britekhez képest Magyarország nyersanyaggal, emberi erőforrásokkal elég rosszul ellátott közepesen fejlett kis ország, amelyik itt van az európai szárazföld kellős közepén, mindenfajta tengeri és egyéb lehetőség híján.

Az, hogy egy ilyen ország képes lenne a saját lábán megállni európai uniós támogatás nélkül, elképzelhetetlen.

A 2004 előtti gazdasági növekedést a Bokros-csomag után valójában az a várakozás fűtötte, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lesz, és a külföldi befektetők úgy tekintettek Magyarországra, hogy érdemes jönni, mert ez az ország uniós tagország lesz. Egy Európai Unióból kiváló ország, a külföldi befektetők, kínaiak, koreaiak és egyebek szempontjából tökéletesen érdektelen. Szinte semmi nincs azon kívül, amit az Európai Uniós tagság jelent, talán csak a hatalmas állami támogatások, amiket a magyar állam ezeknek a befektetőknek ad. Ugyanarról beszélünk, mint a magas nyomású gazdaság esetén. Lehet arról fantáziálni, hogy Magyarország megállná a helyét, de ha egy pillantást vet valaki a térképre, azt látja, hogy Magyarország csupa barátságtalan országgal van körülvéve, amelyek majdnem mind az Európai Unió tagjai. Talán csak a nem EU-tag Szerbia részéről számíthatunk némi szimpátiára. De ott van Horvátország, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia. Ez körülbelül a két világháború közötti kisantant volt. Miközben erőforrás nincs, nyersanyag nincs, a magyar humán tőke sem túlságosan fejlett. Semmi ok nincs rá, hogy feltételezzük, ez az ország képes lenne a saját lábán megállni európai uniós pénzek nélkül.

– Ahogy az unortodox gazdaságpolitikával is sikerült elmenni a falig, talán a kilépés lebegtetésével is el lehet játszani még egy darabig.

– Ebben a pillanatban azt gondolom, hogy egyetlen hang sincs arról a hivatalos megszólalásokban, hogy Magyarország el akarná hagyni az Európai Uniót, hogy a NATO-ról ne is beszéljek. Valamifajta skizoid állapot állt elő: egyszerre szeretnénk élvezni az Unióhoz való tartozás előnyeit (ezek elsősorban anyagi és piaci előnyök), de szeretnénk a magunk illiberális hatalmi rendszerét fenntartani. Ez tíz-tizenkét éven keresztül működött, addig összeegyeztethetőnek látszott a két törekvés. Most azonban úgy néz ki, hogy már nem összeegyeztethető.

– Az EU jelenleg támasztott követelményei mind az európai uniós forrásokkal és beruházásokkal kapcsolatosak. Ám az Európai Uniónak nincsen joghatása olyan magyarországi projektekre, melyek nem érintik az uniós adófizetők pénzét, és olyanból is van szép számmal. Ha egy kicsit közelebb megyünk az ön legszorosabb szakmájához, a bankvilághoz, rögtön itt egy kérdés. Most fog felállni egy óriás bankholding, a politika által gründolt kormányközeli óriásbank. Ezt hogyan lehet beilleszteni egy szabadpiaci működésbe?

– Ez nagyon veszélyes állapot, de azért ez egyelőre csak potenciális veszély. Ez a csoport nagyon gyakran kormányzati megrendelésre hitelez, belföldön és külföldön, és látjuk, hogy politikai célú hiteleket is nyújt, hol a Balkánra, hol Párizsba, és azt látjuk, hogy a NER projektek jelentős részét ez a csoport finanszírozza.

Ha egy ilyen hatalmas bankcsoport, amelyik nem külföldi stratégiai befektető kezében van, megrendül, elsősorban azért, mert valami baj történik a magyar gazdasággal, akkor a kimentése óriási állami pénzeket, olyan nagy erőforrásokat igényel, amire az államnak adott esetben nem biztos, hogy van elegendő pénze.

Ezt láttuk egyébként 2008-ban Németországban, Spanyolországban vagy Írországban, ezt láttuk másutt is. Tehát azt, hogy a nemzeti tulajdonú bankok kimentése óriási állami erőfeszítéseket igényel, és súlyosan eladósította az illető országokat. A korábbi időszakban ezek a bankok külföldi stratégiai befektetők kezében voltak. Amikor a magyar bankrendszernek nagyon komoly gondjai voltak 2008 után, részben a saját hibái folytán, ráadásul az állam tetézte még ezt a rettenetes mennyiségű különadóval, meg egyéb kiváló ötlettel, és a kettő összeadódott, akkor a bankok nem élték volna túl ezt az időszakot a külföldi tulajdonos támogatása nélkül. Gyakorlatilag mindegyik külföldi tulajdonban lévő bank jelentős tőkeinjekciót kapott az anyabankoktól. Így vészelték át ezt a durván 7-8 éves időszakot. Most a bankrendszernek több, mint a fele immáron magyar tulajdonban van. Ha ezekkel a bankokkal most bármi történik, akkor a kimentésnél a végső hitelező a magyar állam.

Tehát a magyar bankrendszernek és ezen keresztül a magyar államnak a sebezhetősége összességében nagyon megnövekedett.

Persze a kockázatnak az a definíciója, hogy vagy bekövetkezik, vagy nem. Tehát azt nevezzük kockázatnak, hogy valaminek esélye van, ami nem bizonyosság. Jó darabig ez az állapot fennmaradhat anélkül, hogy az államnak be kellene szállnia, de biztos vagyok abban, hogy a külföldi hitelminősítők erre odafigyelnek.

– Ez meg is történt a napokban.

– Igen.

– Hosszan elemezte a gazdasági kockázatokat. És milyen politikai kockázatai vannak egy ilyen bankholdingnak?

– Érdemes árnyaltan fogalmazni. Ugyanis nagyon sok NER-es hitel azért tekinthető biztonságosnak, mert mögöttük várhatóan vagy feltételezhetően komoly állami megrendelések vannak. Például mi a helyzet, ha valaki hitelt ad mondjuk a TV2 megvásárlására, ahogy ez meg is történt? A normál piaci viszonyok között a TV2-nek annyi reklámbevétele van, amennyi. Vagy kevesebb vagy több, attól függően, hogy mennyire sikeresen versenyzik. De ha mindentől függetlenül a TV2 számíthat arra, hogy a piaci fölött rengeteg állami hirdetést fog kapni, mondjuk a következő 5-10 évben, akkor az abból generált készpénz bőven elegendő lesz a hitel és a kamatainak a törlesztésére.

Tehát a NER-hitelek abból a szempontból tekinthetők kockázatosnak vagy nem kockázatosnak, hogy mennyi mögöttük a feltételezett, ha úgy tetszik garantált állami forrásból származó bevétel, és ez mennyi ideig marad fenn.

Viszont, ha jönne egy kormányváltás mondjuk öt év múlva, akkor egy 15 éves hitel esetén már kétséges, hogy annak a bizonyos NER-vállalatnak ugyanez a bőkezű állami megrendelés a továbbiakban is a rendelkezésére áll. A politikai kockázatot tehát így érdemes vizsgálni. Viszont mindaddig, amíg a NER megvan, addig azt gondolom, hogy a politikai kockázat viszonylag csekély.

– Ez egy elég paradox helyzet.

– Az igazság az, hogy különösen a gazdaság és ezen belül a pénzügyek a legritkább esetben feketén-fehéren megítélhető dolgok. Ennél a dolog összetettebb. Tehát ennek a nagy állami bankholdingnak rövid- és középtávon, mindaddig, amíg a NER-talpon van, az én megítélésem szerint különösebb baja nem lesz.

– Kevesebben tudják önről, hogy elkötelezett híve a roma polgárok felzárkóztatásának.

– Most már több mint 12 éve veszek részt a Kiút Programban, amit valamennyi pénzzel is támogatok. Ezt a dolgot legalább kétféle szempontból lehet vizsgálni. Az első szimpla erkölcsi kérdés.

Nekem és még sok embernek nagyon komoly erkölcsi problémát jelent, hogy Magyarországon százezres nagyságrendben élnek emberek, méltatlan körülmények között, és nem csupán anyagi körülményekről, vagy pénzügyekről beszélek.

Az egészségi állapotuk sokkal rosszabb, alacsony az iskolázottságuk, előbb halnak meg, mint az átlag. Diszkriminációban élnek, úgy értem, a többségi társadalom elutasítja, vagy súlyosan kirekeszti őket. Én, és sokan mások, úgy viszonyulunk ehhez, hogy ez nem tolerálható, valamit ebben az ügyben tenni kell. Van ennek a dolognak azonban egy haszonelvű megközelítése is, amelyik azt mondja, hogy rosszat tesz magával az a társadalom, adott esetben a többségi magyar társadalom, amelyik eltűri ezt az állapotot. Egyrészt hatalmas emberi potenciálról mond le, amely hasznosulhatna sokkal, de sokkal jobban is. De jobb lenne bizonyos régiókban a közbiztonság is, sokkal jobb lenne a viszony a különböző társadalmi csoportok között, összességében hatékonyabbak lennénk. Tehát nem egyszerűen csak erkölcsös lenne, ha ezzel a kérdéssel tényleg jól tudnánk foglalkozni, hanem a magyar társadalom kimondottan profitálna is ebből. Ha csak ezt a két motivációt veszem, ez bőven elég ahhoz, hogy az ember úgy érezze, érdemes valamit ezen a területen tenni, tegyen is meg mindent, ami tőle telik. A Kiút Program most már több mint 12 éve egyetlen fillér állami, vagy uniós támogatás nélkül működik, ahogy tud. Mindenki tegye meg ami tőle telik, ez az én felfogásom ebben az ügyben.

– Milyen eredményei vannak ennek a programnak?

– Évente általában 100 család számára tudunk értelmes munkalehetőséget, jövedelemszerzési lehetőséget biztosítani. A programunkat, amelyről nagyon hosszan lehetne beszélni, a szegénységkutatással foglalkozó nemzetközi szervezetek jó gyakorlatként ismerik el, ami azt jelenti, hogy más is használhatná. Olyannyira, hogy 12 év után, legnagyobb meglepetésünkre még az állam nevében is megkerestek bennünket, hogy lehetne-e valamilyen együttműködést kialakítani. Azt gondolom tehát, hogy érdemes lenne bővíteni ennek a dolognak a hatókörét, szélesebb körben terjeszteni.

– Mielőtt ebbe belevágott, volt-e valami személyes élménye vagy indíttatása, vagy mindez simán erkölcsi, civil elkötelezettség?

– Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy én azok közé szerencsések közé tartozom, és ilyenek azért nem kevesen vagyunk, akik egyértelműen a rendszerváltásnak a nyertesei. Úgy alakult, hogy az ember jobban jött ki a rendszerváltásból, mint ahogy korábban élt. Úgy éreztem, hogy helyes, ha ebből igyekszem visszajuttatni valamennyit a társadalomnak. Azt gondoltam, és sajnos ma is azt kell gondolnom, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb problémája a szegénység és a roma felzárkóztatás. Ezért kezdtem el ezzel a kérdéssel foglalkozni.

Link másolása
KÖVESS MINKET: