„A magyar oktatási rendszernek sokkal súlyosabb a problémája, mint a birtoktöbbesítő jel”
Az elmúlt héten a szülőket és pedagógusokat tömörítő csoportokban, és így egy idő után a médiában is végigsöpört a központi középiskolai felvételi feladatsora, abból is leginkább két feladat. Egybehangzó vélemények szerint ezek, ha nem is haladják meg egy átlagos 13-15 éves diák teljesítőképességét, de kétségkívül nehezek voltak, ráadásul kevés idő is áll a diákok rendelkezésére a megoldásukhoz. Mire ezeket a sorokat írom, már túl vagyunk azon is, ahogy a Rádió 1 reggeli szórakoztató showműsorában Sebestyén Balázsék – persze kellő humorral kezelve a dolgot – szintén megállapították, hogy a feladatok jókora kihívást okoztak – nekik.
Előre kell bocsátanom, hogy egykori közép- és általános iskolai magyartanárként nem fogom megmondani, hogy a feladatsor biztosan könnyű vagy nehéz volt – sokkal inkább árnyalatokat kívánok adni a vitához, amiket érdemes megfontolnunk, ha legközelebb iskolás gyerekek magyardolgozataival találkozunk.
Már nem teljesen pontos, hogy Magyarország a tízmillió politológus és futballszakértő országa, mert ezek a szakmák régen kiterjeszthetők a vírusszakértőre, világpolitikai szakemberekre, és – mint a példa jól mutatja – önjelölt oktatáskutatókból és nyelvtantanárokból sincs hiány.
Csak közbevetőleg jegyzem meg: figyelemre méltó, hogy a matematikai feladatokkal kapcsolatban mennyire nincs ilyen habzású közösségi vita. Hisz ahhoz általában konszenzusosan nem értünk, „jaj, én ehhez mindig is hülye voltam!”, mint valami nemzeti összetartozást őrizzük ezt a képünket, így az ezirányú felvételi és érettségi feladatokat sokkal inkább hajlamosak vagyunk hagyni békében nyugodni.
Nem így a nyelvtant, amiről nagy buzgalmunkban nem is vesszük észre, ha finoman átcsúszik nyelvészetbe, amely két terület messze nem ugyanaz. A nyelvészet mint tudományág sokszor nem érinti a -tan kérdéseit, és fordítva: amit nyelvtanórán tanul(t)unk, sokszor nem nyelvészeti, sokkal inkább szokások, sőt olykor hiedelmek kérdése. (Lásd pl. „olyat nem mondunk a magyarban, hogy...” Pedig de.)
Rátérve a konkrét feladatsorra: sokan, köztük szakemberek állítják, hogy nehéz volt. Én sem fogom azt mondani rá, hogy nem, kétségkívül tárgyilagosan nézve az utóbbi éveket, volt már ennél könnyebb is. De néhány dolgot meg kell jegyezni.
Egykor ezek egy részét még nem is tanultuk, de jó esetben is több évtizeddel ezelőtt. Hogy lenne elvárható, hogy azonnal beugorjon a birtoktöbbesítő jel vagy a határozói igenév képzője? (Lám, elsőre még én is ragot írtam reflexből.) (Persze, ha semmire nem emlékszünk belőle, felmerül a kérdés, hogy biztosan ezeket, illetve biztosan így kell-e tanulnunk általánosban. De javaslom, itt és most ezt a topikot ne nyissuk meg.) A diákok, akiktől viszont elvárják, hogy tudják, nemrég tanulták ezeket – csakúgy, mint a másodfokú egyenlet megoldóképletét, a citromsavciklust vagy a röghegységek képződését. (Ismét eltekintünk ezek „hasznosságától”, mivel ezt nem lehet egy publicisztika félmondatainak keretében vizsgálni.) Tehát nem az a mérce, hogy „még én sem tudom”, hanem az, hogy vajon a diák emlékszik-e rá, adott esetben kellően begyakorolta-e a hasonló feladatokat.
Némileg torzításnak érzem, hogy az idei központi felvételi feladatsor két legnehezebb kérdését emelték ki, és az egész médián azt hurcolják körbe, mint a magyartanítás véres kardját. (Az „alternatív” nyelvtörténet híveinek egy fricska: a véres kard motívuma számos uráli nép mondavilágában fellelhető.) Volt ezen kívül másik nyolc, amiről általában nem, vagy keveset beszélnek a hírekben. Újabb kérdésként felmerülhet, hogy vajon nem sok-e 10 kérdés – köztük egy kifejtendő rövid esszé – egy 14 év körüli gyerek (alapesetben) 45 perces vizsgájába. Valóban nem kevés, és talán érdemes lenne szakmai vitát indítani erről – de akár arról is, hogy jó-e egyetlen, stressztől terhelt dupla vizsga alapján dönteni egy gyerek 4-6-8 éves teljesítményéről, illetve további évei besorolásáról.
Egyáltalán: vizsgának vagy valamilyen más formájú teljesítménymérésnek kell dönteni minderről? Amíg azonban tudjuk, nagyjából hogy néz ki egy ilyen számonkérés, a tanárok a legtöbb esetben kiválóan fel tudnak készíteni diákokat a feladatsorra.
– hogy aztán maradék idejében nekifogjon a nehezének, amiből megpróbálja a tőle telhető legtöbb pontot kicsikarni. Ebben semmilyen „ördögi trükk” nincsen, kevés gyakorlással bármely átlagos készségű gyerek el tudja sajátítani a súlyozás képességét.
Röviden visszatérnék a Rádió 1 Balázsék című műsorának idevágó részletéhez, mert az a médiában mutatta meg a felvételi és érettségi magyar vizsgákhoz való hozzáállás egyik leggyakrabb típushibáját: a kontextusból kiemelést. A három műsorvezető és egy hozzájuk csatlakozó kolléganőjük vágott neki a két inkriminált feladatnak, természetesen a rájuk jellemző karikírozó humorral. Elsősorban az elsőre mindenki számára furcsának tűnő halandzsa-feladatnak (5. feladat) estek neki, a leginkább ez tud nevetség tárgya lenni egy reggeli szórakoztató műsorban. És ez utóbbi két szó fontos: a műsor célja a szórakoztatás, nem pedig a feladat komoly, szakmai elemzése, megoldása. Ha jókedvűen, a feladat szavain harsányan nevetgélve vágok bele a megoldásba (eleve azzal a prekoncepcióval, hogy bemutassam, mennyire lehetetlen megoldani), az teljesen más szituáció, mint amikor egy diák egy teremben, jó eséllyel minden zavaró tényező kiiktatása mellett igyekszik megkeresni a szavakban rejlő toldalékokat.
És ez fontos mozzanat: a feladat helyes megoldásához ugyanis éppenséggel pont nem kellett foglalkozni a furcsa hangzású, egyébként nem létező szavakkal, elég volt a kérdésben szereplő végződéseket felismerni. Bizonyára többeknek nehézséget okoz mindezeket kitalált formákban fellelni, de az igazság az, hogy számos tananyagban és több tankönyvben is előfordulnak hasonló feladatok. Majdnem biztos, hogy egy nyolcadikos gyerek nem először a felvételin találkozik elemzendő halandzsa-szöveggel. És itt megint érdemes elgondolkozni, feltétlenül jó-e, ha a mi felnőtt, nyelvtanfeladatoktól elszokott szemünkkel nézzük a kérdéseket, vagy igyekszünk megvizsgálni, hogy az elmúlt években az érintett gyerekek találkozhattak-e hasonlóval. Ez a feladat egyébként éppen arra az érdekes esetre világít rá, hogy a nyelvészet és az abban használatos eszközök akár el is szakadhatnak a nyelvtől, túl is mutathatnak azon. Kifejezetten érdekes és elgondolkodtató problémakör – bár a teljes igazság kedvéért meg kell jegyeznem, nem biztos, hogy általános iskola felső osztályaiban érdemes már ezzel foglalkozni a diákoknak.
A helyzet tehát az, nem tudom megmondani, hogy az országban a feladatsornak nekivágó több tízezer diák számára hánynak és milyen szinten volt nehéz a központi felvételi magyar vizsgája. Azt sem tudom, legfeljebb vitaalapom, véleményem van róla, hogy érdemes-e kétszer negyvenöt perces matematikai valamint magyar nyelvtani kérdések alapján eldönteni 10-12-14 éves gyerekek további sorsát. Az ezeken a vizsgákon szereplő feladatok valóban minden kompetenciát mérnek és helyesen, biztosan mérnek? Bekategorizálható-e ezek alapján egy diák?
Hogy mennyire nem így gondolom, arra hadd álljon itt egy személyes példa: egyik volt, akkor még teljesen ismeretlen diákom felvételijét én javítottam évekkel ezelőtt. Diszlexiája miatt dolgozatát alig tudtam kisilabizálni, és bár felfedeztem benne a jó gondolatokat, íráskészsége alapján aligha gondoltam, hogy esetleges sikeres felvétele után gyümölcsöző lehet vele a kapcsolat. De mint kiderült, ezen hátrányát tökéletesen kompenzálta kiváló kommunikációja, értelmes és releváns gondolatai, viszonylag jó szorgalma, így remek prezentációkat és vitafeladatokat lehetett vele készíteni a középiskolai évek alatt, nem utolsósorban pedig az iskolai színjátszókör egyik oszlopos tagja lett, kimagasló sportteljesítménye mellett. Továbbra sem tőle vártam a legjobb fogalmazásokat, de ez egyáltalán nem érintette őt abban, hogy évfolyama egyik értékes és megbecsült tagja lehessen. Neki szerencséje volt, mert gyenge felvételi dolgozata után mindez kiderült róla.
A magyar oktatási rendszer igazságtalan, bonyolultabb és mélyebb problémáktól szenved, mint amit két nyelvtani feladat megmutat. Ezeket a diákok nagy része, köszöni szépen, meg tudja oldani – sokkal komolyabb kérdés, hogy vajon miért kell nekik. De amíg ezeket kell megoldaniuk (a tendenciákat látva nem vagyok optimista), addig fogadjuk el tanárok (sokszor egyébként eltérő) véleményét, és ha már minden áron kényszert érzünk a témába vágó vitákhoz, próbáljuk meg alapos utánajárással tenni.
