Egy könyv, amit mindannyian megírhatnánk, és mindannyiunknak meg kellene írnunk ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat. Limpár Imre 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet – Metszetek egy pszichológus lelkéről című könyve, amely a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg, egyszerre őszinte, nem ritkán kegyetlen önvallomás, másfelől olyan elmélkedések gyűjteménye, amelyek sok embert foglalkoztatnak, legfeljebb nem jutnak el addig, hogy e gondolatokat meg is tudják fogalmazni, addig pedig még kevésbé, hogy kimondják. E mondatokból, amelyek mind egy-egy rövid fejezet címei, sokan ráismerhetnek saját történetükre, élethelyzetükre és talán kulcsokat is kapnak a megoldásokhoz.

Számomra külön élmény volt, hogy a szerzője egy 40 év alatti fiatalember, aki ráadásul irigylésre méltó műveltségről tesz tanúságot, és ismét megbizonyosodhatunk arról, hogy egyetemes kulturális örökségünk mennyi rejtett erőforrást kínálhat nekünk.

– Hogyan született meg ez a könyv?

– Amióta az eszemet tudom, az igazi miértek és mozgatórugók érdekelnek. Imádom az egzisztencialistákat, Martin Heideggert, Jean-Paul Sartre-ot, Irvin Yalomot. Ők valahol mindannyian létezni tanítanak. Én állandóan jegyzetelek, kis cetlikre, de van egy fekete füzetem, ami szinte a részem. Írva, írogatva villant be a cím a mondatokról, amik megváltoztatták az életemet. A 100 mondatnak pedig megvan a maga „marketing-hatása” is. Ekkor indult a gyűjtőmunka. Ennek a könyvnek meg kellett íródnia, úgy éreztem magam, mint a versenylovak a start előtt. Nagyon sok előadás-felkérésem van, ezekben extrovertált módon kell pörögnöm. Tudtam, hogy le kell nyugodnom és magammal beszélgetnem. Egy Excel-táblába gyűjtöttem a mondatokat, ezekből szűrtem ki a 100-at, majd a rövid szócikkek után következett az egész felfűzése.

– A könyvnek egyfajta vázát adják a „transzgenerációs téglák”. Valamennyien hordozunk ilyeneket, akár tudatában vagyunk, akár nem. Sokszor még abba sem gondolunk bele, hogy honnan hoztuk, mégis meghatározhatják az életünket.

– Ezek „élet-narratívák”, annak a tükrei, hogy szüleink hogyan látják, érzékelik az életet. Mi, pszichológusok, gyakran hangoztatjuk: az első 1-2 év az ősbizalom kialakulásának korszaka, és ezek a korai élmények belénk vésődnek. Legtöbbször ezek nem tudatosak, de ahogy később érnek minket különböző hatások, a mély rétegekben ezek az érzelmi lenyomatok berezonálnak. Sokszor ezek nem teszik lehetővé, hogy igazán örüljünk annak, aminek lehetne. Főleg negyvenesek mondják nekem, hogy „papíron” boldognak kellene lenniük, mert megvan a társadalmi „check-list”-jük, jó állás, kocsi, lakás, de az élmény mégsem jön. És nagyon fontos felhang a bűntudat, amelybe a szülők lökik bele, megint csak nem tudatosan, gyermekeiket. Ma egy mérnök, vagy informatikus többet tud keresni pályakezdőként, mint például pedagógus szülei együttvéve. Elvileg mindenki örül, de ez a mélyben rengeteg konfliktust okozhat. De ilyen az igényszintek belövése is. Azoknak, akik a szocialista rendszerben nőttek fel, vannak zsigeri tiltásaik. Hogy egy személyes példát mondjak: anyám a haláláig nem értette meg, hogy miért éri meg néha anyagilag is pizzát rendelni, hogy a főzés ideje hatalmas költség. Ezeket az élet-narratívákat nehéz meghaladni.

Akik ezekkel az érzelmi problémákkal hozzánk fordulnak, manapság sokszor azt várják, hogy a megoldás pontszerű legyen, megkapják a megfelelő információt, azt integrálják és minden máris jó lesz. Pedig a változások mindig folyamatok, amihez nekik is hozzá kell tenniük a magukét.

Néha úgy érzem magam, mintha műbútorasztalos lennék, akihez elhoznak a régmúlt időkből egy komódot, hogy szereljem meg. Sajnos ez nem így működik…

– Az Ön egyik szakterülete a tanatológia. Mondhatják erre, hogy egy ilyen fiatalember mit tudhat a halálról…

– Nem is az objektív tudás a gond, hanem az, hogy ki lehet hiteles. A fejlődéshez elég az ismeret és a tudás, de az éréshez nem, ahhoz idő kell, esetemben az, hogy a segítő lelke is „megkopjon” egy kicsit.

– A könyvben is utal a halál tabu-jellegére, az egyik mondat éppen a „halottról vagy jót, vagy semmit”… A másik nagyon fontos dolog ebben a témában az elengedés kérdése.

– Úgy érzem, mintha a halál témáját a társadalom egy távoli bolygóra száműzte volna, közben pedig napi szinten vannak vele problémái. Nem tudunk mit kezdeni a nagy veszteséggel, és emiatt a kis veszteség is abnormálisnak tűnik: vannak kudarcok, csalódások, nem sikerül mindig az, amire vágyunk. Ha valaki kibékül a halállal, elfogadja, hogy múlandók, esendők, emberek vagyunk, azzal segíti a napi konfliktusait. Fiataloknál látom parkapcsolati témákban, hogy amikor előjönnek a nagyobb konfliktusok, egyből arra gondolnak, hogy már nem is a másik az igazi. Mert addig az idill illúziójában éltek.

A halálnak a normalitás részének kellene lennie, és bár sokan tiltakoznak ellene, előbb-utóbb az élet megtanítja őket: meghalnak a szülők, jön az életközépi válság, a normatív krízisek sora, majd a nyugdíj. Előbb-utóbb a téma elhessegetése tehát visszaköszön, de akkor kamatostól. Az elengedésnek is az egyik módja, ha elkezdünk foglalkozni a halandóságunkkal.

Van egy technika, amit a karriertréningekbe szoktam becsempészni: felrajzolok egy táblára egy jó hosszú egyenest, amelynek egyik végére felírjuk a születési évszámunkat, a másik végére pedig, hogy R.I.P. És akkor felteszem a kérdést: jelöld be, hol tartasz. És rögtön kiderül, milyen típus az illető. Hú, már ennyit leéltem? Hú, még ennyi van? De rögvest szembesül azzal is, hogy megy az óra.

Én napokban gondolkodom: átlagosan 27.375 napot élünk. Ha napokban merünk gondolkodni, több beavatkozási pont lesz az életünkben.

– Mondatainak forrásai az ókori klasszikusoktól, Marcus Aureliustól, Senecától, Lao-cétől Oscar Wilde-ig Márai Sándorig terjednek, de bőségesen szolgáltattak nyersanyagot szülők, tanárok, haverok is. Tanulságaik pedig egyenértékűek, függetlenül a forrás „nemességétől”.

– A lelkünket nem érdekli, hogy „ki mondta”, lényeg, hogy berezonáljon, és érezzem, hogy dolgom van vagy volt velük. Ez egy visszatekintő elemzés. Sokat gondolkodom azon most, hogy túl vagyok „életem felén”, mi jön majd a második felében. És ha valaki tudatosítja visszamenőleg ezeket a nagy mondatokat, akkor az aktuális jelenben, az itt és mostban, jobban észreveszi-e őket, vagy csak 30 év múlva?

– Nyilván Ön is járt már úgy, hogy újra elolvasott egy régi kedves könyvet, újra megnézett egy filmet, és most mást jelentett, mint annak idején. Így járhatunk a mondatainkkal is.

– Vajon mi ér többet: egy nemes forrást újra elővenni, újra átélni, elmerengeni felette, vagy egy új élményt keresni? Én ebben régi típusú vagyok: kész vagyok akár hatszázadszor is újraolvasni Márai Füveskönyvét. Nagyon hiszek abban, hogy ki kell tennünk magunkat újra és újra ugyanannak a hatásnak.

– Akkor csemegézzünk egy kicsit a mondatokból: „Majd ha annyi idős leszel, mint én, megérted”.  Aki ezt mondja, azt várja, hogy ugyanazt átéljük?

– Ebben egy felülről lefelé való, már-már agresszív kommunikációt érzek. Amikor véleményt mondunk, a magunk szempontjait foglaljuk össze. Könnyen lehet, ezzel meg is fogom a másikat, de amikor ő már ezzel nem tud mit kezdeni, bedobja ezt az atombombát. A szülő részéről egy ilyen mondat mindig egy kétségbeesett lépés. Ha azon kapjuk magunkat, hogy idősödvén ilyet mondunk, akkor álljuk meg: miért volt erre szükség? Azt sugallja: lássa a gyerek úgy az életet, ahogy én, kutyakötelessége továbbvinni a sorsomat, és előbb-utóbb megjön az esze, mert nálunk az igazság. Tévedünk. Pedig mi is hányszor ráütöttünk a kalapáccsal az ujjunkra, hányszor megégettük magunkat. Ezt a tapasztalási jogot akarjuk elvenni a gyerekünktől? Ebből jön létre az „én tudom, ő nem tudja” kezdetű túlféltés, majd én megvédelek és 40 évesen is a mamahotel lakója lesz.

– Nekem is kedvencem Seneca mondása: „Céltalan hajónak egy szél sem jó”. Sokan csak élnek bele a világba, aztán majd csak lesz valahogy…

– A mindenkori hatalmaknak – média, politika – van egy közvetett célja: ne nagyon legyenek nekünk céljaink. Ha csak vágyaink vannak, akkor leszünk a legjobb fogyasztók, akkor lehet bennünket a legjobban manipulálni. A célok feltételeznek egy tudatos belassítást, gondolkodást, az életemnek felülnézetből való szemlélését, rájövök, hogy mi fontos és mi nem, látom saját életem összefüggéseit. Ez nem érdekük. A magyar közoktatásban – az elmúlt 30 év aktuális vezetésétől függetlenül – a mai napig nem tanítják meg a gyerekeket, hogy célokat tűzzenek ki maguk elé. Pedig például a SMART-célfelosztást bárkinek át lehet adni 10 perc alatt! (SMART: Specific (Konkrét), Measurable (Mérhető), Achievable (Elérhető), Relevant (Releváns), Time-boxed (Időben korlátozott)).

Ha egy cél mellett döntök, azzal felelősséget is vállalok, és nem ácsorgok a kereszteződésben, hogy majd lesz valami, és akkor mutogathatok másra. Holott azt kell kimondanunk, hogy életünkért elsődlegesen mi vagyunk felelősek.

Én egy időben annyira beleszerettem a célokba, hogy túl is toltam. Először azt hittem, hogy azt a bizonyos „100 célt” el kell érni, aztán rájöttem, hogy megélni kell. Ha az utazás nem okoz örömet, nem biztos, hogy érdemes a célig elmenni.

– Marcus Aurelius császár írta: „Olyan az életünk, amilyenné a gondolataink teszik.” Hogyan lehet rávenni az embereket arra, hogy gondolkodjanak és ne elégedjenek meg azzal, amit készen kapnak?

– Mostanában a klienseimnek szóbeli szerződésünkben meg kell ígérniük, hogy ha kilép tőlem, az onnantól számított negyedórán belül nem nézi meg a telefonját. Ha óra 40-kor még a lelkével foglalkozunk, és 48-kor, amint kilép a liftből, látja a telefonján, hogy hívta a főnöke, már nincs ott… Nincs ideje a gondolkodásnak. Kérdés, hogy lenne-e rá igény? Mert valljuk be, elég fárasztó dolog. Ha valaki például valamilyen ideológia híve, egyszerűen átveszi egy hasonló elveket valló ember narratíváját, ahelyett, hogy függetlenül gondolkodna. Nekem az egyik személyes célom, hogy minél több időt tudjak tölteni a „gondolatok kertjében.” Lehet, hogy jó vállalkozó lett volna belőlem, de az anyagi dolgokkal úgy vagyok, hogy egy ponton túl minek? Úgyis mindent itt marad…de ha van valami, amit esetleg tovább lehet vinni, az a gondolatok nemesítése. De ez is egy lassú folyamat, idő, idő, idő… miközben vannak emberek, akik már a csend-gyakorlattól is frászt kapnak.

Ülj csendben a sötétben, ingerek nélkül, és várd meg, hogy mit dob ki a tudattalan. Lehet, hogy semmit, vagy káoszt, lehet, hogy feszült leszel, mert sosem voltál így magaddal. Nagyon sokan félnek ettől a csendtől. Van, aki attól borul ki, hogy „nem csinál semmit”, miközben mennyi időt rabolnak el tőlünk a különböző kütyük, a Facebook, az Insta.

Az 1995 után születettek naponta több mint 300 percet vannak on-line. És akkor még nem szóltunk a befertőződés jelenségéről. Mivel másik nagy témám az időgazdálkodás, próbaképpen regisztráltam két populáris oldalra. Két hétig tartott a teszt és figyeltem az „eszmélési időt”, amikor rájövök, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. Nálam ez 6-8 perc volt, de sok fiatalnál ez már 15-20 percnél tart, vagy még ennél is több. Ezzel is foglalkoznunk kellene, illene…

– Két egymástól elválaszthatatlan mondat: „Nem, nem bánok semmit sem” és „Élj úgy, hogy ha lepereg előtted az életed, érdemes legyen végignézni.” Legyen-e bűntudatunk, és mi az, hogy értelmes élet?

– Azt a munkakérdést szoktam feltenni a fiataloknak: lehetsz-e boldog, ha édesanyád boldogtalan? Hol időzünk el a legtöbben? Sokan vagyunk a múltunk foglyai. Popper Péter mondta, hogy vannak olyanok, akik minden reggel bemagolják a sérelmeiket. És ebből következik egy jelen-fatalizmus, hogy nem rajtam múlik, nem tudok tenni a saját életemért, de azt is mondhatom, hogy sok mindenben determinál a múltam, de azért nem mindenben. Edith Piaf azt énekli: „Most kezdődik az életem”. Van egy fekvőtámasz-hasonlatom. Egyet mindenki meg tud csinálni, esetleg még 3-4 is megy, de 25 már nem biztos. Ha az egyén bármiben szeretne változni, meg kell nézni, hogy mi az a minimális „fekvőtámasz-egység”, amit tud. És ha sikerül, ezzel pozitív precedenst teremtünk. Éppen ezért nem hiszek az „önbizalomhiány” létezésében, legfeljebb gyakran „önbizalomhiányos állapotokban” vagyunk. Lehet, hogy ez az állapot 1000-ből 999-szer igaz, de egy esély mégis marad. Ha viszont ott a címke, hogy „én önbizalomhiányos vagyok”, abba bezárkózhatunk, és sajnos sokan meg is teszik. A nagy kérdés, hogy tudunk-e a jövő felé nyitni? Fő mottóm, hogy mindig van másik út…

– Dvorák: IX. (Új Világ) szimfónia. IV. tétele. Egy gyönyörű zenélő mondat.

– A klasszikus zene számomra óriási erőforrás, de ez akaratlanul összecseng édesapám hivatásával, aki hegedűművész. Valamiért engem a szimfóniák ragadtak meg elsősorban, például Haydn rövidebb szimfóniái, elsőszámú műként azonban az „Új Világ.” Talán a monumentalitásuk ragad meg, és mivel nincsen bennük szöveg, amikor beteszek egy darabot, közben írok, cikáznak a gondolataim. Mindenkinek legyen meg a fejében egy ilyen zene, amit bármikor fel tud idézni, és minden mást ki tud belőle űzni. Nagyon sokan nincsenek tisztában saját erőforrásaikkal. Lehet, hogy pepecs munka, de érdemes összeírni, hogy miből tudunk merítkezni, feltöltődni. Amikor gödörben vagyunk, nem jut eszünkbe, de ha kinyitjuk a „felső fiókot” és emlékezünk erőforrásainkra, előbbre juthatunk.

– Végezetül ismét a múlt és jövő találkozása: „Milyen restanciáid vannak az életben?” „Mit üzennél 18 éves énednek?”

– Reálagyú emberek szerint ez utóbbi kérdésnek nincs értelme, mert ugye az a 18 éves már nem én vagyok. De ha a kérdés nyomán elkezdek gondolkodni, még meg is csavarom: leírom, hogy mit üzenek a 18 évesnek, majd előbb kivonom a jelenlegi 40-ből a 18-at, utána pedig a 40-hez hozzáadom a 22-őt. Lehet, hogy a 62 éves ugyanezt üzenné a 40 évesnek. Annak is tükre lehet, hogy ki milyen típus. Bíztatna? Információt küldene? Számon kérne, tanácsot adna, tiltást fogalmazna meg? A restancia viszont egy hatalmas mumus. Ha valakit tisztességre, protestáns munkaerkölcsre nevelnek, minél idősebb, annál több a bűntudata. Mit nem tettem még meg? Mit tehettem volna jobban? Hosszú évekig küzdöttem azzal, hogy mennyire megkopott a gimnazista tudásom. Pedig ez az elengedéshez, vagy a „letételhez” tartozik. Lehet, hogy fellapozom még életemben egykori földrajzkönyvemet, de nem „kell”.

Ezek a „kellek” nagyon sokszor megkeserítik a lelkünket. Minek alapján mondom, hogy kell? Mert valamelyik ősöm, vagy valami tótumfaktum azt mondta?

Sokan dilemmáznak a jó és a rossz döntések között. Ilyenkor szoktam bedobni egy új szempontot: mi az igaz döntés? Pályaválasztáskor, párválasztáskor. Lehet, hogy rossz döntés, de igaz, mert mertünk dönteni.

Márciusban még influenzaszerű betegségnek látta a koronavírust a három gyerekes, miskolci Borbély család. Betegeket nem ismertek, túlzásnak tűnt számukra a vészhelyzet elrendelése. Az anyuka több betegsége miatt azért volt bennük egy kis félelem, így a maszkot rendesen hordták és a nagyszülőket is óvták, csak kültéren találkozhattak és csak tisztes távolságból beszélgettek. A második hullámban őket is elérte a fertőzés.

A két lány kapta el először, együk 23, testvére 19 éves.

– mesélte a Szeretlek Magyarországnak anyjuk, Borbélyné Lauber Katalin. Őt valahogy elkerülte a vírus, férje azonban szintén átesett a betegségen.

A következő fertőzött a 15 éves Gergely lett október vége felé. Neki enyhék voltak a tünetei, 3 nap alatt el is múltak. Egy hónappal később kezdődtek a gondok.

A fiúnak először megduzzadt a nyaka, belázasodott. Mandulagyulladással kezdték kezelni, kapott antibiotikumot. „Hányt és hasmenése volt, de mivel a lányom is így reagál erre a gyógyszerre, nem gondoltam, hogy más a baj.”

Felmerült, hogy még mindig koronavírusos lehet, ezért kapott egy másik antibiotikumot és Aspirint.

A lázát azonban semmilyen lázcsillapítóval nem sikerült lehúzni.

„40 fok csak egyszer volt, akkor hűtőfürdőt csináltam neki. Ilyet sem láttam még, nem csökkent, hanem emelkedett a láza.”

Amikor azután lejjebb ment a láza, Gergely arra panaszkodott, hogy melege van, de egyáltalán nem izzadt. Kezdett kiszáradni. Azt mondta, hogy szürke foltokat lát és hallucinált. Úgy látta, apja ül az ágyon, homokból van, és azt mondja, szereti.

A 18o centis, elgyengült fiút nem volt könnyű levinnie az apjának, anyja betegsége miatt nem tudott segíteni. Azonnal infúziót kapott, amit nehéz volt bekötni, mert szétmentek a vénái, a vérnyomása 80/30-ra esett. Nem volt mit tenni, hívták a mentőket. Ők rögtön csináltak egy covid-gyorstesztet, ami negatív lett.

- mondja Gergely édesanyja.

Amikor az intenzív osztályra került, kezdtek megnyugodni, úgy érezték, már biztonságban van. A véreredmények alapján ott is felmerült, hogy esetleg koronavírus-fertőzött, így PCR tesztet is csináltak, az szintén negatív lett.

Javulni azonban csak lassan javult.

Többször vettek tőle vért vírus- és baktériumtenyésztésre. Az orvosok először Epstein-Barr vírusra, - köznyelvben csókvírusra -  gyanakodtak.

Mivel a PCR teszt a korábbi fertőzést már nem mutatja ki, Katalinék vettek egy olyan gyorstesztet, ami elvileg igen, de az is negatív lett.

Hét nap után hagyhatta el az intenzív osztályt, de még egy hetet maradnia kellett a kórházban. Ide az édesanyjának be kellett költöznie, mert látogatni nem lehetett. „Sírógörcsöt kaptam, amikor megláttam az 57 kilós fiút 52 kilóra fogyva. Az arca is be volt esve, borzasztó volt.”

A kezelés részeként kapott szteroid segített visszahízni Gergelynek.

„Farkasétvágya lett a szteroidtól. Én kaptam két zsömlét, ő egyet. Ő kettőt evett, én egyet. Apa hozott főtt ételt is. A rakott krumpliból is egy villával jutott nekem” – mondja nevetve édesanyja.

Az orvosok Gergelynél is Kawasaki szindrómára gyanakodtak, - ahogy írják - a tünetegyüttes kimerítette ennek klinikai kritériumait. A zárójelentésén utóbbival együtt PIMS- et (Pediatric Inflammatory Multisystem Syndrome) diagnosztizáltak, mely ugyanazt jelenti, mint a MIS-C (Multysystem Inflammatory Syndrome in Children), ami a 12 éves Abony leletén szerepelt. Tehát végül Gergelynél is a Covid utáni, gyerekkori, több szervet érintő gyulladást diagnosztizáltak.

A fiú két hónap után majdnem teljesen jól van, de a lábfeje még mindig ellilul, ha sokat van talpon. A szívét nemrég nézték, az rendben van, de márciusban újabb ellenőrzés lesz, és immunológiai vizsgálatra is mennie kell még. Gergely visszaemlékezni sem akar az év végi két hétre.

Vannak, akik a mai napig nem hiszik, hogy ez a vírus hogyan pusztít. Katalin sírva panaszolja, hogyan hat rájuk a tagadók reakciója.

Tömött sorokban, a fagyos hidegben kellett várakoznia az amúgy időpontra érkezett betegeknek egy budapesti szakrendelő előtt. Egy neve elhallgatását kérő beteg a Facebookon írta meg a történteket. Írását változtatás nélkül közöljük.

"Ez a történet nem azért született, mert a szereplők közül bárkit okolni lehetne azért, aminek mindannyian áldozatai vagyunk. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is. Ebben a rendszerben, ahol mindannyian az életünkért küzdünk, és ami maga generálja az ellentéteket, az állandó feszültséget, szinte kódolva van a kiégés és az antihumanitás. (Az eseményeket átélő szerző.)

Igen, konkrétan tényleg az utcán várakozva a fagyban, egyébként mindenki egy adott időpontra érkezve. Nem esik jól a tömeg, a feszültség, a gondolat, hogy valószínűleg hamarosan fázni kezdek.

Egyébként érthetően. Én attól leszek feszült, hogy mások hangoskodása becsapódik a reggelembe. És nem esik jól a 4,7 km gyaloglástól kimelegedve ácsorogni, és érezni, ahogy telnek a percek, tényleg egyre jobban eléri a hideg a bőrömet a ruha alatt.

Gyalog jöttem, a covid óta nem tömegközlekedek, a biciklin nekem most túl hideg van, autóval pedig - ugye a zseniális ingyenes parkolás miatt - nem lehet parkolóhelyet találni. De legalább így kipipálom a napi mozgást. (Bőven, mert délutánra is van időpontom egy másik szakrendelésre.)

1-2 embert engednek be egy-egy ajtónyitáskor a melegre a lassan rövidülő sor elejéről. A benti tömegbe. Mert mindenhol sokan vannak. Amikor az előttem álló sorstárssal együtt én is bejutottam végre - több mint félóra ácsorgás után - egy 70 körüli, sápadt, hófehér arcú, sovány férfi is bejött utánunk, a csukódó ajtón. Határozottan mutatta a papírját a biztonsági őrnek, hogy sürgős, miközben mutatja és mondja is, hogy a kabátja alól a katéteréhez csatlakozó tömlő lóg ki. Nagy, hangos veszekedés kezdődik a betegirányító és a férfi között. Tőlem 20 centire. Én földbe gyökerezve. Majd a biztonsági őr is kijön a fülkéből. Mindhárman egyszerre ordítják a magukét mellettem.

És így tovább. Most már én is odafordulok, próbálom felhívni magamra a figyelmet, hogy kicsit elcsituljanak, és jelezzem, hogy akkor, ha nem fér be plusz egy fő, magam elé engedem a férfit, és kimegyek én a következő bejutási lehetőségig.

A férfit pedig kifelé, de ő hirtelen beljebb megy végre. Még utánakiabálnak a fejem felett, majd csönd, de a levegő még rezeg. A betegirányító, aki eddig a testével akadályozta meg, hogy szép csendben kimenjek, miközben ők hadakoztak, most kedvesen, de még érezhetően friss lehiggadással a hangjában csodálkozva néz rám: "Maga meg miért akarta előre engedni?" Hát - akad el a szavam hirtelen - mert nem lehet könnyű katéterrel... "Á, nekem is volt katéterem!" - horkan fel ismét, újra felizzó indulattal.

„Biztosan vannak most olyan ellendrukkerek, akik örülnek” – mondta a kétszeres Guinness-rekorder magyar hajós. Biztosan tudja már, milyen reakciót vált ki egyesekből az, amit írnak róla az újságok.

Rakonczay Gábor tizennégy éve vállalkozik extrém kihívásokra, hatszor kelt át az óceánon, 977 kilométert gyalogolt az Antarktiszon és futóként rendszeresen teljesít ultramaratoni távokat.

Múlt héten, miután hat napot töltött az általa tervezett deszkán, és állva evezve napi 80-100 kilométert haladt, úgy döntött, hogy feladja ezt az utat.

Amikor csak egy-két ilyen vélemény eljut az érintetthez, talán jót mosolyog, de így tömegesen lehangoló olvasmány lehet:

„fizika törvénye… Ez nem járt iskolába? Vagy ilyen hülye, vagy direkt csinálja…. nyomorult”;

„ott kellett volna hagyni, senki nem küldte az idiótát”; „sajnos egy őrült”;

„szerintem vigyék egyből elmegyógyintézetbe, mert ilyen ötlet csak az ilyentől származhat”;

„egyáltalán mi szükség van erre a faszméregető baromságra. Menj inkább dolgozni, öcskös.”

Vannak szelídebb hangvételű megjegyzések:

„mert nagyot álmodni… aztán a valóság felébresztette”;

„kicsit naiv elképzelés volt ez…”;

„teljesen értelmetlen öncélú terv volt”;

„nagy hűhó oszt hűha lett, ennyi”;

„nem normális kísérlet. Körülbelül erre lehetett számítani… nem volt ez átgondolva… örüljön, hogy túlélte”;

„nem kell nagynak látszani, ha kicsik vagyunk! Ez az egész próbálkozás egy hülyeség! A Balatont nem bírta volna átevezni egy ilyen szarral! Se víz se kaja! Mit gondolt!”

Többen számonkérik a sportoló realitásérzékét. Akadt olyan vélemény, hogy a hajósnak a pénzt, amit a szponzorok az útjára adtak, inkább az éhező gyerekekre kellett volna elköltenie. Néhány komment bátorítja, vigasztalja, illetve megállapítja: „az itt cinkezők 90 százalékának már az is megmérettetés, hogy a sarki boltig eljussanak, de arra van ész, hogy itt fröcsögjenek”.

Nem óceánnyi távolság választja el a százhúsz kilós, magas vérnyomással diagnosztizált negyvenéves embert attól, hogy negyvennyolc évesen lefusson egyhuzamban 160 kilométert 24 órán belül egy versenyen – ami sokak szemében szintén fölösleges őrültség, illetve „lehetetlen”, pedig ez saját tapasztalatom.

A futás ma a legnépszerűbb szabadidősport, egyre többen szeretnek bele. Az ő szempontjukból nézve már az a realitás, hogy érdemes ilyen módon életmódot változtatni, mert több öröm éri az embert – már ha ez számít –, és nem kell különleges adottság a lelkesítő eredményekhez, csak átlagos egészségi állapot, kitartás és jó futócipő. Ez nyilván sokkal jobb lábbeli, mint amilyenje a 2500 éve élt hivatásos futárnak, a Hérodotosz által említett Pheidippidésznek volt, aki másfél nap alatt tett meg mintegy 250 kilométert, aztán pihenés nélkül vissza is fordult. A technikai fejlődés azonban mindig azt szolgálta, hogy minél nagyobb teljesítményre legyünk képesek, akkor is, ha csak a monitor előtt ülünk.

A szponzorok felnőtt emberek, képesek eldönteni szabad akaratukból, kinek mire adnak pénzt. Aligha veszítettek azzal, hogy a hajós idő előtt befejezte az útját, mert így is szerepelt a hajója a fotókon, a matricákkal együtt.

Egyedül Rakonczay Gábor érezheti azt, hogy veszített, mert ezúttal nem sikerült teljesítenie azt, amire vállalkozott. Amikor kimentették, ott kellett hagynia a hajót is, amit hónapokon át épített. Ő azonban azt mondta: „nincs bennem csalódottság, elkeseredettség”.

Magyarországon az emberek 27,3 százaléka dohányzik. Egymástól nagyon eltérő adatok szólnak arról, hogy mennyi az alkoholista: a WHO szerint 900 ezren, a KSH szerint csak 380 ezren vannak. Ez szinte mindegy, mert az alkoholisták is, a dohányzók is hatnak a körülöttük élők egészségére.

Rakonczay Gábor olyan szenvedélyt talált magának, amivel legfeljebb a saját épségét veszélyezteti. Mi a gond ezzel, magyarok?

A 12 éves Abony és a 15 éves Gergely megdöbbentő története után bemutatunk egy harmadik gyereket is, akiért szintén komoly küzdelmet folytattak az orvosok.

A cecei Csajtai Aliz és férje októberben kapták el a koronavírust. Egy kirándulás után egyszerre estek át a betegségen.

„Nagyon megviselt mindkettőnket, egy hétig voltunk nagyon rosszul, a szagok nem érzékelésétől a gyengeségen át a hasmenésig volt minden.”

– meséli Aliz, hogy a 12 éves fia, Levente mikor fertőződhetett meg. Akkor azonban nem tudták, hogy a fiú is átesett a betegségen, mert neki nem volt semmilyen tünete.

Egy hónap múlva azonban 4o fokos láza lett és megfájdult a feje. Ekkor már óvatosságból pár napja otthon volt, mert az iskolában több gyerek is elkapott egy hasmenéses vírust. Először Levente édesanyja azt hitte, ez a baja a fiának is.

Csakhogy Levente lázát nem tudták csillapítani, a gyógyszer picit levitte, de gyorsan vissza is szökött. Anyja ki akarta zárni a koronát. Volt még otthon egy gyorstesztjük, az halványan pozitívnak mutatta a fiút. Elvitték PCR tesztre is. Amíg az eredményre vártak,

Azután megjött a PCR teszt eredménye, negatív lett.

Öt nap múlva a székesfehérvári kórházba vitte az anyja, a fertőző osztályra kerültek. Azonnal infúzióra tették, mert kiszáradt, nagy dózisú antibiotikumot kapott. Akkor már hasfájása is volt, vakbélgyulladás gyanújával vizsgálták.

Az orvosok sem tudták, mi okozza, csak azt, hogy nagy a baj.

Többféle antibiotikumtól sem lett jobban a fiú. Panaszkodott, hogy nagyon fázik a lába, miközben lázas volt.

- mondja Aliz, aki szerint fia ezután rengeteget aludt.

„Nem tudtam vele beszélgetni sem. Volt, hogy félrebeszélt, nem értettem, mit mond.”

A harmadik napon a kórházban, a vérvétel alapján rájöttek, mi lehet a baj, átküldték a fertőző osztályról a gyerekosztályra. Ott újabb nagy vizsgálatok következtek. Alighogy megérkeztek, oxigént kellett neki adni.

„A szaturációmérő csipogni kezdett. Jött a nővér, mondta, hogy kicseréli, mert valószínűleg rossz, aztán ahogy elment, újra nagyon csipogott. 8o volt a szaturációja. A maszkos oxigénnel visszatornázták.”

Levente keringése kezdett összeomlani, átvitték az intenzív osztályra. Az orvosok szerint a korábbi Covid-fertőzés utáni Kawasaki-szindrómája lehet, bár az elvileg csak 5 éven aluliaknál szokott lenni.

Úgy kezdték el a kezelést, hogy ha nem sikerülne javulást elérni 48 óra alatt, felviszik Pestre. Az utolsó pillanatban sikerült megállítani a betegséget.

„Megcsinálták, nagyon hálás vagyok, hogy megmentették a fiamat.”

Tíz nap múlva hat kiló mínusszal engedték haza Leventét. Azt kérték a szüleitől is, hogy most ne menjenek sehova, hetente egyszer egy bevásárlás, akkor a ruhát is le kell cserélni gyorsan. Leventét most mindentől védeni kell, nem fertőződhet meg, se coviddal, se mással. Egész decemberben otthon volt a család.

Január eleje óta újra iskolába jár, de végig maszkban van, és egyedül ül egy asztalnál. Márciusig nem tornázhat, nincs néptánc sem.

Februárban mennek teljes kontrollra, akkor derül ki, van-e szívizomgyulladása.

Ahogy azt korábban megírtuk a miskolci, 15 éves Borbély Gergely is ebben az időben betegeskedett, nála is megemlítették a Kawasaki szindrómát, de nála szerepel a PIMS (Pediatric Inflammatory Multisystem Syndrome) is, amit úgy is hívnak, hogy MIS-C (Multisystem Inflammatory Syndrome). Ugyanezzel diagnosztizálták a 12 éves, pécsi Abonyt is.

Alizék korábban nem akartak védőoltást, mert azt gondolták, ha esetleg újra elkapják a vírust, túlélik. A gyerek védelme azonban most mindennél fontosabb. Így annak ellenére is szeretnék mielőbb megkapni az injekciót, hogy a hat hónapon belül fertőzésen átesetteket egyelőre nem oltják.

A kórházban Aliz mindenkinek hálás, azt mondja, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, mindent megtettek a gyerekért.