100 mondat, amely megváltoztatta az életemet – egy könyv, ami megváltoztathatja a tiédet is
– Marcus Aurelius császár írta: „Olyan az életünk, amilyenné a gondolataink teszik.” Hogyan lehet rávenni az embereket arra, hogy gondolkodjanak és ne elégedjenek meg azzal, amit készen kapnak?
– Mostanában a klienseimnek szóbeli szerződésünkben meg kell ígérniük, hogy ha kilép tőlem, az onnantól számított negyedórán belül nem nézi meg a telefonját. Ha óra 40-kor még a lelkével foglalkozunk, és 48-kor, amint kilép a liftből, látja a telefonján, hogy hívta a főnöke, már nincs ott… Nincs ideje a gondolkodásnak. Kérdés, hogy lenne-e rá igény? Mert valljuk be, elég fárasztó dolog. Ha valaki például valamilyen ideológia híve, egyszerűen átveszi egy hasonló elveket valló ember narratíváját, ahelyett, hogy függetlenül gondolkodna. Nekem az egyik személyes célom, hogy minél több időt tudjak tölteni a „gondolatok kertjében.” Lehet, hogy jó vállalkozó lett volna belőlem, de az anyagi dolgokkal úgy vagyok, hogy egy ponton túl minek? Úgyis mindent itt marad…de ha van valami, amit esetleg tovább lehet vinni, az a gondolatok nemesítése. De ez is egy lassú folyamat, idő, idő, idő… miközben vannak emberek, akik már a csend-gyakorlattól is frászt kapnak.
Ülj csendben a sötétben, ingerek nélkül, és várd meg, hogy mit dob ki a tudattalan. Lehet, hogy semmit, vagy káoszt, lehet, hogy feszült leszel, mert sosem voltál így magaddal. Nagyon sokan félnek ettől a csendtől. Van, aki attól borul ki, hogy „nem csinál semmit”, miközben mennyi időt rabolnak el tőlünk a különböző kütyük, a Facebook, az Insta.
Az 1995 után születettek naponta több mint 300 percet vannak on-line. És akkor még nem szóltunk a befertőződés jelenségéről. Mivel másik nagy témám az időgazdálkodás, próbaképpen regisztráltam két populáris oldalra. Két hétig tartott a teszt és figyeltem az „eszmélési időt”, amikor rájövök, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. Nálam ez 6-8 perc volt, de sok fiatalnál ez már 15-20 percnél tart, vagy még ennél is több. Ezzel is foglalkoznunk kellene, illene…
– Két egymástól elválaszthatatlan mondat: „Nem, nem bánok semmit sem” és „Élj úgy, hogy ha lepereg előtted az életed, érdemes legyen végignézni.” Legyen-e bűntudatunk, és mi az, hogy értelmes élet?
– Azt a munkakérdést szoktam feltenni a fiataloknak: lehetsz-e boldog, ha édesanyád boldogtalan? Hol időzünk el a legtöbben? Sokan vagyunk a múltunk foglyai. Popper Péter mondta, hogy vannak olyanok, akik minden reggel bemagolják a sérelmeiket. És ebből következik egy jelen-fatalizmus, hogy nem rajtam múlik, nem tudok tenni a saját életemért, de azt is mondhatom, hogy sok mindenben determinál a múltam, de azért nem mindenben. Edith Piaf azt énekli: „Most kezdődik az életem”. Van egy fekvőtámasz-hasonlatom. Egyet mindenki meg tud csinálni, esetleg még 3-4 is megy, de 25 már nem biztos. Ha az egyén bármiben szeretne változni, meg kell nézni, hogy mi az a minimális „fekvőtámasz-egység”, amit tud. És ha sikerül, ezzel pozitív precedenst teremtünk. Éppen ezért nem hiszek az „önbizalomhiány” létezésében, legfeljebb gyakran „önbizalomhiányos állapotokban” vagyunk. Lehet, hogy ez az állapot 1000-ből 999-szer igaz, de egy esély mégis marad. Ha viszont ott a címke, hogy „én önbizalomhiányos vagyok”, abba bezárkózhatunk, és sajnos sokan meg is teszik. A nagy kérdés, hogy tudunk-e a jövő felé nyitni? Fő mottóm, hogy mindig van másik út…
– Dvorák: IX. (Új Világ) szimfónia. IV. tétele. Egy gyönyörű zenélő mondat.
– A klasszikus zene számomra óriási erőforrás, de ez akaratlanul összecseng édesapám hivatásával, aki hegedűművész. Valamiért engem a szimfóniák ragadtak meg elsősorban, például Haydn rövidebb szimfóniái, elsőszámú műként azonban az „Új Világ.” Talán a monumentalitásuk ragad meg, és mivel nincsen bennük szöveg, amikor beteszek egy darabot, közben írok, cikáznak a gondolataim. Mindenkinek legyen meg a fejében egy ilyen zene, amit bármikor fel tud idézni, és minden mást ki tud belőle űzni. Nagyon sokan nincsenek tisztában saját erőforrásaikkal. Lehet, hogy pepecs munka, de érdemes összeírni, hogy miből tudunk merítkezni, feltöltődni. Amikor gödörben vagyunk, nem jut eszünkbe, de ha kinyitjuk a „felső fiókot” és emlékezünk erőforrásainkra, előbbre juthatunk.
– Végezetül ismét a múlt és jövő találkozása: „Milyen restanciáid vannak az életben?” „Mit üzennél 18 éves énednek?”
– Reálagyú emberek szerint ez utóbbi kérdésnek nincs értelme, mert ugye az a 18 éves már nem én vagyok. De ha a kérdés nyomán elkezdek gondolkodni, még meg is csavarom: leírom, hogy mit üzenek a 18 évesnek, majd előbb kivonom a jelenlegi 40-ből a 18-at, utána pedig a 40-hez hozzáadom a 22-őt. Lehet, hogy a 62 éves ugyanezt üzenné a 40 évesnek. Annak is tükre lehet, hogy ki milyen típus. Bíztatna? Információt küldene? Számon kérne, tanácsot adna, tiltást fogalmazna meg? A restancia viszont egy hatalmas mumus. Ha valakit tisztességre, protestáns munkaerkölcsre nevelnek, minél idősebb, annál több a bűntudata. Mit nem tettem még meg? Mit tehettem volna jobban? Hosszú évekig küzdöttem azzal, hogy mennyire megkopott a gimnazista tudásom. Pedig ez az elengedéshez, vagy a „letételhez” tartozik. Lehet, hogy fellapozom még életemben egykori földrajzkönyvemet, de nem „kell”.
Ezek a „kellek” nagyon sokszor megkeserítik a lelkünket. Minek alapján mondom, hogy kell? Mert valamelyik ősöm, vagy valami tótumfaktum azt mondta?
Sokan dilemmáznak a jó és a rossz döntések között. Ilyenkor szoktam bedobni egy új szempontot: mi az igaz döntés? Pályaválasztáskor, párválasztáskor. Lehet, hogy rossz döntés, de igaz, mert mertünk dönteni.
