100 méterre a frontvonaltól már csak egyetlen bácsi él – Harkiv legveszélyesebb részén jártunk
Harkiv Ukrajna második legnépesebb városa. Ipari, kulturális és oktatási központ. A város kicsit hasonlít Budapesthez. Két részre tagolja egy folyó. A nyugati rész most biztonságosabb, ott van az én szállásom is. A keleti oldal és a belváros széle nem biztonságos. Arrafelé is jártunk.
Nyugaton a szupermarketekben még lehet vásárolni, de vannak üres polcok, nincs a szokásos választék. Van egy étterem, ami ebédidőben nyit ki, és két apró kávézó is, főként a katonáknak, újságíróknak.
Keleten nagyobb volt a pusztítás az elmúlt két hónapban, és eleve szegényebbek élnek azon a területen. Akik most ott vannak, nem menekülhettek el, mert nem volt pénzük rá. Sokan most is várnak a kimentésükre, és vannak, akik nem is akarnak elmenni.
Kéttannyelvű iskola égett szét, miután az oroszok bevonultak ide két napra és az ukránok üldözték ki őket
A túzoltóság több mint száz éves épülete dőlt romba
Ez a nyolcvan év körüli bácsi azt mondja, itt élt, itt is akar meghalni. Egyedül van ezen a környéken, innen mindenki elmenekült legalább egy pincébe.
Száz méterre van az árok, ahonnan kezdődik a frontvonal. Az oroszok úgy 3 kilométerre lehetnek. Azt mondja, leginkább csak katonákat lát errefelé, meg erre tévedt újságírókat, illetve az önkénteseket, akik élelemmel látják el.
Mögötte pirossal Emberek felirat. Már csak egy emberre kellene vigyázni
A kiégett házak között bolyongva találtunk egy pincét, ahol hat férfi húzza meg magát kicsit szűkösen. Egyikük Mick Jagerre emlékeztet.
Festőművész egyébként. Feljárnak cigizni, de csak akkor, ha nincs rakétazaj.
Itt 16 ember él lent a pincében
Rakéta szakította be az alagutat
Robbanás pedig van bőven. A legnyomasztóbb közvetlenül a frontvonal mellett állni.
Nyugaton még van áram, de keleten már az sincs. Fűtés sehol sincs. A felszínen most nincs hideg, de a nyirkos pincékben nagyon hűvös van, főleg, ha nem is mozoghat az ember.
A föld alatt élőket két nagy étteremből etetik.
A két étterem között volt egy kerités, azt kiütötték, hogy legyen átjárás a konyhák között.
Amikor ott voltam levest, halat, csirkét, dinsztelt káposztát, krumplipürét, savanyúságot csomagoltak. Gyakorlatilag az első nap óta főznek folyamatosan, elsősorban nyugati országokból kapott alapanyagokból.
Katonai ételszállítók
Ők kórházaknak visznek enni
Visznek enni a katonáknak, önkénteseknek, kórházaknak, a metróban rekedteknek, és igyekeznek eljutni mindenkihez, aki óvóhelyen van, vagy épp el sem tudja hagyni az otthonát.
Az önkéntesek osztanak gyógyszereket is, nagyjából mindenre. Pelenkát, betétet is visznek.
Az egyik önkéntes Ahmed, egyiptomi. Sok országban élt, például Oroszországban is. Ukrán feleségét Spanyolországban ismerte meg. Ő Németországba menekült a gyerekkel együtt.
Az étterem öltözőjét alakították átmeneti otthonná.
Más szervezetek is gondoskodnak a helyiekről. Itt hideg ételeket osztanak.
Harkivban sokkal keményebbek a rendőrök, katonák, mint amivel eddig találkoztam Ukrajna egyéb pontjain. A frontvonal közelében például üres emeletes házak között sétálgattunk, amikor hat, nem hivatásos nemzetőrség-tag jött ki igazoltatni az egyik emeletes épületből. Onnan figyeltek, kik járkálnak a környéken. A fegyvereiket felénk tartva, ellenségként állítottak meg, azonnal mutatni kellett az együttműködést, adni az engedélyeinket. Jobb nem kérdezni, köszönő mosollyal sem próbálkoztunk, csak igyekeztünk mielőbb továbbállni.
Amikor a metróban élő emberekhez mentem, hogy az előző cikkemhez fotózzak, azonnal megállt mellettem egy autó, kiugrott belőle egy rendőrnő kamerával, és felvette az igazoltatásomat. Két másik rendőr kérte a papírjaimat. Az ő stresszes állapotuk átragad ránk is. Kényelmetlen minden ilyen igazoltatás, mert nem tudni, mikor lesz valami félreértés.
Itt egy héttel később volt a húsvét. Az ember azt gondolná, nincs itt most mit ünnepelni. Az ukránok viszont ünnepelnek, ha csak egy kis kuglóffal is. Mi is kaptunk, hogy egy kis finomság feledtesse kicsit, amit látunk.