Hálaadó misét Martineznek!
1966 óta követem a vb-döntőket, és ezt nemcsak azért említem fel, hogy korommal hencegjek, hanem azért is, mert talán akkor volt utoljára ennyire izgalmas egy finálé. Igen, arra a bizonyos angol-NSZK-ra gondolok, amelynek 3. angol gólját a németek azóta is vitatják (miközben az ő egyenlítő góljuk előtt kezezés volt, vagy minimum les).
Nem tagadom azt sem, hogy a szívem a franciákért dobogott. Remek csapat, nagyszerű egyéni képességű játékosokkal, ráadásul a döntő előtt minden ellenük szólt, köztük ez a rejtélyes „teveinfluenza” (hajlok azt hinni, hogy ebben több volt a pszichológiai hadviselés, mint a valós baj, sosem fogjuk megtudni). Az argentinokkal szemben pedig az 1978-as összecsalt vb-győzelem, meg az 1986-os Maradona-féle „isten keze” óta vannak, mondjuk így, fenntartásaim.
És ha már lehetek ennyire szubjektív,
Óriási játékos, ráadásul még szimpatikus ember is, de az a személyi kultusz, ami körülötte folyik, a hét aranylabda, amiből például a 2010-es években vb-csillagok egyet sem kaphattak, mert mindent nekiítéltek, már idegesítő. Persze a tv-sek is folyton csak őt hozsannázzák, az állandó közelképektől a folyamatos dicshimnuszokig. Pedig a foci még mindig csapatjáték.
Ezek után elárulom, hogy a 60. perc körül már azon gondolkodtam, hogy valami más elfoglaltságot keresek magamnak a délután hátralévő részében. Ha nem is „tanár-diák” meccs volt, mint azt az M4 szpíkere mondta (néhány perccel a francia szépítés előtt…), tény, hogy a csíkosok lefocizták a kékeket, akik ráadásul még a mindig góléhes Giroud-t, majd Theo Hernandezt is elvesztették. És akkor jött a szokásos argentin (vagy mondjuk dél-amerikai) játékölés, tili-toli, taktikai faultok, és szinte a semmiből jött a 11-es (a lengyel bíróra senkinek egy szava sem lehetett, ami büntető volt, azt befújta, ami nem, azt nem…), majd két perc múlva Mbappé, egy ugyanolyan mesés találattal, mint Di Maria az első félidőben.
Na, most, ráfáztatok a sompolygásra, mondtam magamnak, mert ha egy csapat leereszt és a másik feltámad, akkor sokszor nem tud újra felpörögni és vereség lesz a vége.
– aztán a hosszabbítás végén, amikor csak reflexmozdulattal tudott belenyúlni Kolo Muani lövésébe.
Ebből lehetett érezni, hogy a 11-es párbajban nehéz dolguk lesz a franciáknak, akik már szinte az összes rutinos játékosukat lecserélték. Némi reményt adhatott, hogy Mbappé, aki 8 góljával nemcsak a vb gólkirálya lett, hanem az első épp a 66-os vb-hős Geoffrey Hurst után, aki egy fináléban 3 gólt tudott lőni, egy órán belül ugyanazzal a flegmával tudta mattolni Martinezt a büntető ponttól.
Amikor Messi állt oda, eszembe jutottak olyan világnagyságok, mint Platini, Socrates, Baggio, akiknek a döntő pillanatban megremegett a lábuk, és micsoda dráma lenne, ha az ő sorsukra jutottak. Ő azonban kibírta ezt a terhet is. Ezért már mindenképpen megérdemelte, hogy begyűjtse az utolsó hiányzó nagy trófeáját, a világbajnoki címet. De ez aligha sikerülhetett volna Martinez szenzációs teljesítménye nélkül.
Aligha értek egyet Gianni Infantinóval, hogy ez volt minden idők legjobb világbajnoksága. Tény azonban, hogy egy Katar egy kicsit átrendezte az erőviszonyokat, most már egyetlen olyan földrész sincsen, amelynek képviselőit le lehet becsülni. Igazából egy horvát-marokkói döntőn sem lepődtem volna meg, de az, hogy olyan nagy futballnemzetek, mint a németek, spanyolok, angolok, sőt, a győzelemesélyesnek tartott brazilok is csak epizodisták lehetnek, mindenképpen figyelemre méltó volt.
Ami a döntő két szupersztárját illeti: Messi és Mbappé holnaptól ismét csapattársak lesznek, és még élesebb lesz közöttük a vetélkedés a Paris-St.Germainben. És lehet, hogy a PSG ezért nem fogja megnyerni ebben a szezonban sem a Bajnokok Ligáját.
