KULT
A Rovatból

A mi kis kapunk – Könnyed szórakozást és sok focit ígér a Gólkirályság, az RTL új sorozata

Bőven érinti a magyar valóságot, mégis inkább marad az esetlen, szerethető karakterek és kifigurázott konfliktusok szintjén a csatorna focis sorozata. Ettől függetlenül viszont teljesen vállalható szórakozást kínál.


Két korábbi cikkünkben is megénekeltük már, hogy komolyan bekezdett az RTL streamingszolgáltatása, az RTL+. Mind a Zámbó Jimmy életéről és koráról szóló A Király, mind a kisvárosi, rasszista, suttyó környezet fejlődési lehetőségeit boncolgató (nem mellesleg remek befejezést kapott) A Nagy Fehér Főnök megmutatta, hogy egy magyar sorozat úgy is tud vaskos, fontos témákat érinteni, ha közben maximálisan szórakoztat is. Kár, hogy úgy tűnik, hogy a bátrabb produkciókat, a társadalmi kérdésekben elgondolkodtató alternatívákat Magyarországon 18-as karika és előfizetés mögé kell száműzni – egyik sorozatnak sem adathatott meg, hogy (az első részeket kivéve) a tévé képernyőjére kerüljenek.

És a tendencia folytatódni látszik: az RTL tévés kínálatának legújabb gyöngyszemének szánt Gólkirályság című sorozat néhány mondat és pár poén szintjén spiccel ugyan odarúg néhány olyan témának, ami hazánkban ma konfliktusosnak számít, alapvető célja mégis sokkal inkább a könnyű szórakoztatás. Néhány kisimított és alaposan kikarikírozott konfliktuson kívül inkább nevettetni akar – így nem is szükséges a fizetős streamingre bújnia, megfér az RTL televíziós kínálatában.

A Gólkirályság tulajdonképpen A mi kis falunk aranyos, de komolyabb tét nélküli szórakoztatását ígéri, és azt egész magas színvonalon hozza is. Legkésőbb a tavaly áprilisi választások óta kirajzolódni látszik, hogy reneszánsza van a mikszáthi hagyományokat követő rácsodálkozásnak arra, hogy falun is élnek emberek, ráadásul, mily meglepő, még olyasmik is, mint a nagyvárosiak. Így Pajkaszeg és Nemeshidas (A Nagy Fehér Főnök színhelye) után most egy újabb elképzelt magyar kistelepülés, Csember mindennapjaiba tekinthetünk be, elsősorban a futball irányából. A várossá válásra gyúró falu lakóinak élete a foci körül forog, nem véletlen, hogy a polgármester (Hevér Gábor) és budapesti irodájában látható sógora, a Fontos Államtitkár, (Rajkai Zoltán) is gyakorlatilag az NB II-es tabella állásától teszik függővé lakóhelyük sorsát.

Vállalhatná a sorozat azt a terhet, hogy megmutatja, milyen sokat jelent a labdarúgás egy periférián tengődő kis magyar településen, és hogy mekkora tétje van egy-egy meccsnek ott, ahol nem milliárdos oligarchák vásárolták össze a csapatot, no meg persze a gigastadiont az egykori libalegelő helyén (vagy mellett). Azonban, mint említettem, a Gólkirályság nem tervez lemenni a társadalomábrázolás ilyen szintű mélységeiig. Ehelyett megelégszik azzal, hogy egy másik konfliktusforrásba kóstol bele.

Mi történik akkor, ha egy macsoid környezetben egy igazán férfias sportág csapata kénytelen szembenézni vele, hogy edzőjük (teljesen kuriózumnak számító módon) egy nő?

Az első rész alapján nagyjából az történik, amire számíthatunk: a sportriporterek élcelődnek (Gundel-Takács Gábor és az egykori válogatott labdarúgó, Hrutka János jópofa caemója), a helyi drukkerek tüntetnek, a játékosok először sztrájkban gondolkoznak, majd a csupasz seggükkel üzennek az edzőnőnek (Lovas Rozi). Annak az edzőnőnek, akinek neve (Tóni mint Antónia) némi félreértésre ad okot, merthogy a csapat tagjai és drukkerei nyilvánvalóan egy másik Tónit vártak. (Akit egyébként egyelőre csak néhány bejátszásnyi snitt erejéig játszik Rudolf Péter, de mégy úgy is zseniálisan.)

Tóni egy erős, határozott női karakter, amiből egyébként mindig elkél néhány egy sorozatban, bár egyelőre a keménysége kimerül abban, hogy orrba veri azt, aki emberkedik vele, és elhajtja a francba életképtelen és lusta férjét/élettársát. Ugyanakkor a sztori lényegét ismerve nyilván nem leszünk meglepődve, ha kiderül majd, hogy a csinos törékeny nő kifogástalan rendet tud vágni a nagyszájú és vagány focistasrácok között.

A nagy sikerű brit-amerikai Ted Lasso után a hazai Gólkirályság is megmutatja, hogy kevés konzervatívabb társaság van a futballdrukkereknél. Míg az előbbi sorozatban a szurkolóknak azt volt nehéz lenyelniük, hogy edzőjük az amerikaifoci világából jött, itt a női karakter megemésztésével akadnak komoly problémák. Az első epizód alapján a párhuzam talán azzal is folytatódik, hogy a főhősnek a kulturális különbségekkel is meg kell birkóznia. Lasso edzőnek amerikaiként vette be nehezen a gyomra a brit szokásokat (a teát például szó szerint), a nagyvárosi környezetből érkező Tóni pedig már az első részben egyértelművé teszi, hogy csak középiskolai állásának felfüggesztése miatt, kényszerből jött el „az isten háta mögé”.

Apropó középiskola. A készítők gyaníthatóan nem az elmúlt hetekben-hónapokban forgatták le a produkciót, így arról például nem is tudhatták még, hogy mekkora telitalálat lesz a kissé szabadszájú és -kezű tesitanárnő és a minden nyomorult papírmunkát kínosan elvégeztető, hatalommániás vezetőhelyettes figurája. Nem ez az egyetlen pont azonban, ahol a sorozat reflektál a valódi, mai magyar valóságra. A futball mint az érvényesülés egyetlen lehetősége zicceren túl

megemlítik a tao-pénzeket, az Antal-Antónia-Tóni félreértés kapcsán a nemek kavarodásából adódó veszélyeknek szúrnak oda, de említik például a települést és az országot sújtó tanárhiányt is.

Azt ki-ki maga döntse el, hogy ezek merésznek számítanak egy szórakoztató vígjátéksorozattól, vagy éppen vállalhatna többet is a formátum, ha már a kezükben a lehetőség.

Mint említettem, az első rész alapján a készítők A mi kis falunk nézőközönségét célozhatták meg (nagyrészt ugyanazzal az alkotógárdával is): a poénok inkább jópofák, mint nagyon ütősek, a történet egyelőre viszonylag kiszámítható mederben zajlik, de alapvetően szerethető környezetet és vállalható figurákat teremtettek meg. A színészi játékra semmilyen panasz nem lehet, de a fentebb már említett Lovas Rozi, Hevér Gábor, a szponzort játszó Schmied Zoltán vagy a bájosan bugyuta titkárnő szerepét kapó Sztarenki Dóra mellett ez minimum el is várható. Egyedül az egyébként szintén jól játszó Dolmány Attila (az eredeti edző, Buri bá) öregítése sikerült kissé hiteltelenre.

Elég sanszos tehát, hogy a Gólkirályság azért nem lesz a „magyar Ted Lasso”, és valószínűleg a világot még A Nagy Fehér Főnök vagy A Király szintjén sem fogja megváltani – de ezt talán nem is kell minden sorozattól elvárni. Éppen elég, ha ízlésesen és igényesen nyúl a témához és a bemutatni kívánt konfliktusokhoz. Ha emellett nem tesz úgy, mintha egy elképzelt, kilúgozott, se íze-se szaga dimenzióban játszódna, az külön öröm. Az pedig főleg, hogy a magyar képernyőkön már a közepesen jó sorozatok is olyan színvonalat produkálnak, amit jó tíz éve csak külföldiektől remélhettünk. A könnyed tévés kikapcsolódásra váróknak talán egy átlag NB I-es meccsnél izgalmasabb szórakozási alternatívát tud felmutatni a Csember FC kalandja a kis magyar valóságban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Meghalt Komjáthy György
A Magyar Rádió egykori zenei szerkesztője 91 éves volt.


Életének 92. évében elhunyt Komjáthy György EMeRTon-díjas és Fonogram szakmai életműdíjas magyar zenei szerkesztő, a Magyar Rádió volt munkatársa – közölte családja a közösségi médiában.

Komjáthy 1952–1959 között a Bartók Béla Zenei Szakközépiskola orgona-zeneszerzés-népzene szakán tanult, majd 1958–1993 között a Magyar Rádió technikai rendezője, majd zenei szerkesztője volt. 1964–1998 között a Vasárnapi koktél, 1965–1993 között a Csak fiataloknak, 1970-től a Töltsön egy órát kedvenceivel, 1971-től a 25 perc beat és A beat kedvelőinek című műsorok szerkesztője volt.

1986–1997 között a Danubius Rádió zenei szerkesztője volt, az utolsó három évben már nyugdíj mellett. 1999-től a Sláger Rádió Nem csak fiataloknak című kívánságműsorának társszerkesztője.

Gyermekei így emlékeztek meg róla: „Szeretted az életet, imádtad a családodat, rajongtál a hobbidért, a zenéért, munkádért. Öt hete még aktívan dolgoztál – ahogy mondtad. Azt tervezted, hogy a rádiózás 100 éves születésnapján virágot teszel második otthonod, a Bródy Sándor utca 5-7 épületéhez. Sajnos december 1-jén már nem lehetsz ott.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Egy előadás, amit soha nem felejtesz el – és amiről nem készíthetsz képet
Nem tudom, hányszor lehet ellőni azt a mondatot, hogy ilyet még nem látott a világ! De talán ez most nem túlzás. A Walk My World új szintre emeli az immerzív színházat.


Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Ebben a világban, ahol mindent meg akarunk osztani, ahol a pillanatok értéke sokszor a megörökítésükön múlik, furcsán hangzik, hogy itt pont az ellenkezője történik: életed legextrább előadását éled majd át, de el kell tenned a telefonodat.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

Őszintén: kicsit zavarban voltam. Más egy színpadon látni ezt, mint így, testközelből.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És az ilyen jelenetekből az összeset nem láthatja majd mindenki, hiszen egyszerre zajlik több produkció, több különböző ponton.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A közönség saját útját járva döntheti el, melyik mitikus karaktert, istent, hőst vagy különös lényt követ majd, és mely jeleneteknél időzik el hosszabban.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

A Walk My World Vergilius eposzának, Aeneas és Dido szerelmi tragédiájának modern feldolgozása.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A 6000 m²-es térben több mint 10 000 kellék szolgálja a hitelességet, melyek többsége az 1920-as évektől a '70-es évekig használt retro tárgyak és antikvitások egyedi válogatása.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Az előadás számokban

Premier: 2025. november 5.

Heti előadások száma: 5

Játékidő: kb. 2,5 óra

Előadóterület: 6000 m²

Próbafolyamat: 6+ hónap

Előkészület: 5 év

Kreatív stáb: 150 fő

Előadók: 32 artista és táncművész, 4 kontinensről

Szereplők száma: 25 mitológiai szereplő

Szobák száma: kb. 40 különálló helyiség

Kellékek: több mint 10 000 egyedi tárgy

Jelenetek: 220 különálló részlet

Zenei sávok: 64 csatornán megszólaló hangzás

Műfaji gazdagság: több mint 20 különböző cirkuszi műfaj

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

emberi akrobatákat és táncművészeket állít középpontba olyan monumentális térben, ahol minden mozdulatnak értelme és története van.

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

A Recirquel Társulatot 2012-ben alapította Vági Bence rendező-koreográfus, mára a kortárs előadóművészet vezető társulatai között tartják számon a világon. A Recirquel a legkeresettebb magyar kulturális produkció külföldön: évente több száz előadást mutat be a legnevesebb színházakban és művészeti fesztiválokon világszerte – New Yorktól Edinburgh-ön át Dél-Koreáig. A társulat egyedi, az újcirkuszt, a modern és klasszikus táncot ötvöző formanyelvét, a cirque danse-t, a többi között olyan nemzetközi sikerű produkciók fémjelzik, mint a My Land (2018), a Solus Amor (2020), az IMA (2022) és a Paradisum (2024). 


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. október 29.



Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET: