MÚLT
A Rovatból

10 extrémsport, amely évszázadok óta létezik

Mi köze a feldühödött férjnek a bungee jumpinghoz? És miért haltak meg tömegével az első focimeccseken? Időutazás az extrém sportok világába.


Nem mai találmány az adrenalinbomba, régen is vágytak rá az emberek. Erre több bizonyíték is van a történelemben.

Íme tíz olyan tevékenység, melyek bizonyítják, hogy őseink is hajlandóak voltak kockáztatni a testi épségüket egy kis szórakozásért.

10. A kezdeti bungee jumping

Kívülállók számára elsőre őrültségnek tűnik a Csendes-óceán déli részén található Pentecost-sziget lakóinak sportja. A vanatuk egy rituálé keretein belül egy 25 méter magas faépítményre másznak, indát kötnek mindkét lábukra, majd leugranak.

Nagyjából 1500 évesnek saccolják a hagyományt,

de nem ismert, hogy mikor és hogyan kezdték el pontosan. A legenda szerint egy, a férje szexuális vágyait megelégelő nő a dzsungelbe menekült. Míg a férfi üldözte, menekülés közben felmászott egy fára. Oda is utána ment, ezért úgy döntött, hogy indákat köt a lábára és leugrik. Így a férfi is ugrott, de indák nélkül, ezért ő belehalt az esésbe.

A hasonló baleseteket elkerülendő ugranak le így a mai napig a férfiak a szigeten. Hozzá tartozik az is, hogy állítólag annak lesz a legjobb a yamgyökér termése, aki a legmagasabbról ugrik le sikeresen. Annak ellenére, hogy mennyire veszélyesnek tűnik, ritkán sérülnek meg az ugrás során: az indák rugalmasak, és a talaj, amire érkeznek, fel van lazítva.

zás

9. Ősi lovaspóló

A póló a világ egyik legrégebbi csapatjátéka. Vélhetően hadi célokat szolgált a gyakorlása: az ókor csatáiban a lovasság játszotta a sorsdöntő szerepet. Azért terjedhetett el ilyen korán, hogy gyors irányváltásra és reakciókra képezzék ki a lovakat. Mindez nem volt veszélytelen.

Nagyjából Kr. e. 600 évvel kezdték el gyakorolni a sportot, ami harcosok körében felettébb népszerű volt. Állítólag, amikor Nagy Sándor készült elfoglalni Perzsiát, Darius király egy pólókalapácsot és egy labdát küldött neki, azt üzenve, hogy visszaküldené játszadozni a csata helyett. Nem döntött jól.

Ezt követően Európában és Ázsiában is elterjedt a sport – még a bizánci birodalomban is játszották egy alternatív változatát. Manuél császár egyszer pólózás közben kapott agyrázkódást, de III. Alexandrosz és egy Trapezunti császár játék közben haltak meg.

8. Tűzön járás

Görögországban és Bulgáriában évezredek óta rendeznek tűzön járást. Az Anastenaria néven elterjedt hagyományt egyfajta istentiszteletként gyakorolják Szent Konstantin és Szent Atanáz tiszteletére. A hívők ikonokat tartanak a kezükben a szentekről, miközben parázsló farakáson sétálnak át.

A legenda szerint egy bolgár templom kigyulladásakor a helyiek hallották a szenteket segítségért kiáltani. Az ő áldásukkal a lakók képesek voltak kimenteni a legfontosabb tárgyakat az épületből. Ma is úgy tartja a hiedelem, hogy a tűzön járás gyakorlata megvédi őket a bajtól.

Ám nem mindenkinek nyeri el a tetszését a rituálé: a tűzön járás Dionüszosz istenimádatához kötődik, ezért sokan pogány hagyománynak tekintik, és megtagadják, hogy hithű keresztényként valaki ezt a szokást gyakorolja.

7. Firenzei foci

Az ókori Rómában létezett egy Harpastum nevű labdajáték, amit a rögbi elődjének tekinthetünk. Egy labdát kellett eljuttatniuk a játékosoknak az ellenfél vonalai mögé anélkül, hogy az leérne a földre. Sokáig úgy gondolták, hogy ez a legideálisabb sport a fiatal férfiaknak. A mai napig rendeznek ilyen versenyeket, ma a Harpastum utódjának tekintett Calcio Fiorentinot, vagyis a firenzei focit játsszák.

Olyan híres volt a sport, hogy a város főterén játszották a 16. században. Két 27 fős csapat mérkőzik meg egymással, az ütés, a rúgás és a birkózás is belefér a labda megszerzéséért. Hogy még magasztosabb legyen a játék, minden egyes pontszerzésnél tüzelnek egy ágyúval.

Régen a győztes csapat jutalma egy tehén volt, ma ingyen kaját kapnak a meccs után.

6. Knattleikr

Nem olvastad félre, a vikingek ősi játékának neve nyelvtörő a magyarok számára. Ha már vikingek, akkor sejthetjük, hogy nem puhány sportról van szó. A feljegyzéseknek köszönhetően nagyjából ma is tudjuk, hogyan játszották.

A megtermett vikingek két csapatra oszlottak, és mindannyian egy ütőt vettek a kezükbe. Nem tiszta, hogy mi volt vele a pontos céljuk, de labdát vágtak egymáshoz a knattleikr során. A labdára nem voltak szigorú szabályok, néha köveket, néha jégdarabokat használtak. Napokig is tarthatott egy meccs, melyek során sok vér folyt és többen tartósan a földre kerültek tőle.

5. Kocsihajtás

Gaius Appuleius Diocles kocsihajtó volt az ókori Róma leggazdagabb sportolója. Mai milliárdoknak megfelelő vagyont halmozott fel magának. Tekintve, hogy mennyit kockáztatott érte, meg is érdemelte.

A rómaiak imádták a kocsihajtást. A város több pontján rendeztek rendszeresen versenyeket, melyek során egyesek teljes vagyonokat voltak képesek eljátszani. A Circuc Maximus nevű legnagyobb pálya nagyjából 150.000 nézőt tudott leültetni. Kettő vagy négy lovat fogtak be a szekérbe, akikkel hét kört kellett futnia a versenyzőknek. Az volt az esélyes, aki a legbelső sávot képes volt elfoglalni magának.

Nagyon gyakoriak voltak a balesetek, a sportban aktív férfiak átlagosan 22 éves korukban haltak meg. Ez a fajta kocsihajtás annyira veszélyes, hogy nem is próbálkoznak gyakran a felidézésével. Az 1925-ös Ben Hur-film forgatása öt ló és egy kaszkadőr életébe került.

4. Vízi párbaj

Amennyire veszélyes a lovagi torna, annyira a párbajozás e formája is. Itt mondjuk garantáltan puhára esik az, aki a dárda rossz végére kerül.

A szokást fiatal francia férfiak kezdték el a 17. században. Házas és egyedülálló férfiak csaptak össze egymás ellen, piros és kék csónakokban. Teljes sebességgel rántottak egymásnak, az egyes csónakokban tíz-tíz ember evezett. Két kiválasztott fő „lovag”, páncéllal és pajzzsal felszerelkezve vívta a fő csatát. A cél az ellenfél vízbe lökése volt.

3. Pankráció

Az ókori Görögországban olimpiai sport volt a pankráció, mely során két férfi gyakorlatilag szabályok nélkül esett egymásnak, vérre menő küzdelemben. Csak az volt kikötve, hogy nem lehet harapni, a másik szemét kivájni, vagy a nemi szervénél támadni. Minden más belefért, az veszített, aki kijelentette, hogy nem bírja tovább.

Arrichiont tartják a sport legnagyobb bajnokának, aki történetesen belehalt a győzelmébe. Fojtófogásba szorították, de ő még képes volt arra, hogy kitörje ellenfele bokáját, aki így annyira meggyengült, hogy feladta a versenyt. Közben Arrichion meghalt, már holtában kiáltották ki győztesnek.

2. Középkori angol foci

Angliában a 14. századtól kezdve a fiatalok általában keddenként gyűltek össze focizni. Ezek a játékok nemcsak a labdarúgás, de a futballhuligánság alapkövei is voltak. Disznóbőrből készült labdát használtak, és az volt a cél, hogy a csapatok a saját falujukba juttassák el azt.

Érthetően kaotikus körülmények uralkodtak a játék közben: gyakoriak voltak a végtagtörések, és többen meg is haltak a meccs hevében.

Több százan is játszhattak egyszerre, városrészek lakói is összecsaptak, szűk utcákon keresztülpréselve magukat. 1365-ben III. Edvárd betiltotta a játékot, mert túl sok erős férfi esett áldozatául.

Franciaországban is elterjedt a játék, egy meccs során állítólag 40 férfi fulladt meg, amikor Pont-l’Abbéban vízbe esett egy labda.

1. Krétai bikaugrás

Az első bikaugrást ábrázoló festmény Kr. e. 1400-ban jelent meg Kréta szigetén. Nem egyértelmű, hogy ezek a képek igazi vagy mitikus eseményeket mutatnak, mivel több olyan ábrázolás van, amelyen az ugró a bika szarvába kapaszkodva ugrik át az állaton, ami nehezen elképzelhető mutatványnak számít. A jelenséget a Minotaurusz-legendákhoz kötik: a történet szerint sok férfi esett áldozatául a félig ember, félig bika szörnyetegnek.

Viszont ahogy a fenti videó is mutatja, vannak, akik tényleg képesek a mutatványra a mai napig.

Forrás: Listverse


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: