A II. világháború után járunk a romos Budapesten. Orosz elnyomás. Mindenki próbálja túlélni a történelem egyik legnagyobb pusztításának következményeit. Hősünk, Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás) szélhámosként tengeti nyomorúságos mindennapjait. Abból próbál hasznot húzni, hogy apróhirdetésekre jelentkezve hamis történeteket mond el a reménykedő hozzátartozóknak, akik szeretnék megtudni, mi lett a frontra elhurcolt szeretteikkel. Egy balul sikerült svindli után Balázs egy kisváros közelében lévő erdőben ismerkedik meg az egyedülálló anyával, Kerekes Vicával, aki férje nélkül neveli gyermekét. Természetesen Balázs itt is eljátssza az eltűnt férj bajtársának a szerepet, de ez a család más, mint az eddigiek…5

A film első képkockáiból már árad az atmoszféra, megidézve a 40-es évek romos, reményvesztett, elnyomott Magyarországát. Emelem a kalapom a készítők előtt, fantasztikus, milyen eredményesen nyúltak hozzá ehhez a korszakhoz. A hangulathoz csak ad a 40’es évek film noirainak megidézése, sokszor lépnek be ismerős elemek a feszült thrillerbe, például a bajbajutott femme fatale, a hallgatag svindler, aki igazából jó, de megtesz mindent a túlélésért. Több jelenetben is megjelenik a megbízhatatlan narrátor: egy karakter elmesél egy történetet és tudjuk, hogy nagy eséllyel ez nem úgy zajlott, ahogy azt a képen látjuk, ez pedig tökéletesen elbizonytalanítja a nézőt és tovább kelti a feszültséget.

Szabó Kimmel Tamás remekül hozza a szerethető, simlis fiatalembert, akiről a néző nem sokat tud. A történet csak csepegteti a részleteket a múltjáról, amikor kiderül, miért is olyan, amilyen, miért is teszi azt, amit – ez a film csúcspontja. Kimmel karaktere komplex és jól kitalált, Hankó Balázs ugyan morálisan elítélhető, de érhető okokból cselekszik, és a néző szépen beleszeret, ahogy Kerekes Vica Juditja is tette. Humphrey Bogart jutott eszembe róla, de azért rajta persze sokkal jobban állt a kalap.

A történet csak akkor indul be igazán, amikor is visszatér az évek óta eltűntnek hitt FÉRJ a frontról. Nem véletlenül írtam nagybetűkkel, ugyanis amikor megjelenik Molnár Levente, megfagy a levegő. És nem csak a színészekben áll meg a vér, de a nézőben is. Egyszerűen minden más eltűnik a vászonról, nincs öröm, csak félelem, fegyelem és tisztelet. Amikor először találkozunk vele, olyan érzésem volt, mintha egy epikus történet főgonoszát látnám: mintha Voldemort nagyúr vagy Darth Vader jelent volna meg a vásznon. Ő a pszichopata apa, aki veri a gyermekét, feleségét és gondolkodás nélkül kínoz és megöl embereket, csak azért, mert az útjában állnak, ugyanakkor képes eladni magát, megtéveszteni, manipulálni mindenkit és empátiát ébreszteni, elhitetni, hogy megváltozott. Kiszámíthatatlanra és feledhetetlenre sikerült ez a velejéig romlott karakter.

A nézők számára talán kicsit lassú a történetvezetés, néhol vontatott, de ez a noir zsánerébe teljesen belefér, főleg, hogy a lassúság a feszültségkeltés egyik eszköze. A jelmezek korhűek, a környezet olyan, mintha a 40-es években forgatták volna a filmet, egy-két jelenetben lehet kiszúrni a CGI-t. A színészek nagyszerűek, de Molnár Levente még ebből az erős mezőnyből is kitűnik.

A film egy felnőtt, magyar mese. Egy korrajzba oltott, remekbeszabott thriller, romantikával, noir elemekkel és jó színészi játékkal. Kicsit a Faun labirintusára emlékeztet realizmusával és történetvezetésével, csak fantasy elemek nélkül. Mégis, hiába jó film az Apró mesék, nem biztos, hogy sok ember erre szavaz majd a moziban Marvel Kapitányok és Kölcsönlakások közepette - pedig nagyon megérdemelné.