Rákos lett, kihullott a haja - gyönyörű kemoterápiás kendőket kezdett varrni
2013-ban diagnosztizáltak Brjeska Dóránál áttétes mellrákot. Rögtön kezeléseket kapott, amitől kihullott a haja, ami, mint mondja, ősszel és télen nem annyira problémás, de tavasszal és nyáron már annál inkább. Amikor körülnézett az elérhető kemoterápiás kendők piacán, rájött, hogy egyrészt nagyon szűk a választék, ami pedig egy kicsit is jobban néz ki, mint a nagy átlag, meglehetősen drága, tizenezreket kell érte fizetni. Ráadásul mivel váltogatni kell, nem elég belőle egy.
Ezek után gondolt egyet és korábbi kézműves tapasztalatait felhasználva varrt magának egy kendőt, egy saját ötletű sablon alapján, a legjobb minőségű pamut felhasználásával. Úgy alakította ki, hogy meg sem kell kötni, ha felveszi az ember, gyakorlatilag csak meghúzza – ez az egyszerűség például műtét után is előnyös. Így is stabilan rögzül, nem úgy, mint jó néhány olyan darab, amit korábban viselt és amikben pont emiatt nem érezte jól magát. Az anyag és annak minősége is nagyon fontos, hangsúlyozza: ha ugyanis kihullik a haj, nincs, ami védje a fejbőrt, ami ezáltal sokkal sérülékenyebbé válik, mint azelőtt bármikor.
A kendőkészítés az eltelt évek alatt webshoppá nőtte ki magát. A Pink Owl Projectet, vagyis a POP nevű virtuális boltot sokan megtalálják. Gyakran előfordul, hogy férfiak vesznek ajándékba egy-egy darabot hozzátartozójuknak, de olyan vásárlója is van, aki folyamatosan kezelést kap, és minden tavasszal-ősszel nála vesz újat. “Elsősorban az volt a célom, hogy kényelmes, de megfizethető árú kendőket készítsek, hogy ne legyen probléma többet beszerezni évszakoknak és ruhatárnak megfelelően. Persze szeretek különlegesebbeket is készíteni, de ez inkább hangulatfüggő. Van, hogy én festem meg az anyagát is, vagy éppen mindenféle egyedi díszítést teszek rájuk.” Műtős sapkát is varrt, a saját orvosának először. „Én nagyon fáztam a műtőben, és nem hittem el, hogy az orvosok és asszisztensek nem. Kétrétegű, kívül mintás, belül van egy puha pamutréteg. Kényelmes és az izzadságot is szívja”, magyarázza Dóra.
A kendőviselésnek a praktikus okokon túl persze esztétikai jelentősége is van. Dóra viselt parókát is – igaz, egyetlenegyszer, és csak egy óráig bírta. Hiába igyekezett olyat kiválasztani, ami olyan volt, „mintha semmi nem történt volna”, amikor tükörbe nézett, rettentően művinek érezte.
Egyébként a betegségét és ezen belül a haja elvesztését is nagyon gyakorlatiasan fogta fel. „Amikor kijöttem a biopsziáról, ahol közölték, hogy rosszindulatú a daganatom, fogtam anyut és azt mondtam: gyere, most azonnal elmegyünk parókát és kendőt nézni. Igaz, azt se tudtam még, mi fog történni, de úgy voltam vele, hogy amit lehet, oldjunk meg előre.” Talán meglepőnek tűnik, de szívből örült annak, hogy kihullott a haja – azt mondja, azért, mert rettegett attól, hogy nem használ a kemoterápia (máj- és tüdőáttéte is volt). Az orvosától azt hallotta: ha csökken a daganatok mérete, akkor annak már örülhetnek. A hajhullás ezért párosult egy óriási megkönnyebbüléssel, hiszen azt jelezte, hogy hat a kezelés. Igaz, amikor édesanyja meglátta kopaszon, először felsikított, de aztán elkezdtek együtt nevetni, a párja pedig szintén úgy volt vele, hogy ha ez az egyik ára a gyógyulásnak, akkor tulajdonképpen kit érdekel.
Dóra mindig is kitartott pozitív, optimista hozzáállása, életszemlélete mellett, ugyanakkor azt is komolyan vette, hogy „a jó eredményeknek sem szabad túlságosan örülni”. Öt év elteltével nincs látható jele a ráknak, viszont hormongátló kezelést folyamatosan kap, és ez valószínűleg most már élete végéig elkíséri. Emellett minden nap injekciózni kell, hogy ne legyen a hormongátló miatt trombózisa. Már túl vannak az ezerötszázadikon is, és ennyi idő után bizony nagyon fájdalmas tud lenni a folyamatos szurkálás.
5 és fél évvel ezelőtt teljesen véletlenül derült ki, hogy Dóra daganatos. Fürdésnél érzett a mellében egy csomót, ami után rögtön onkológushoz ment, meséli. Egy közeli hozzátartozója akkoriban hunyt el rákban, úgyhogy volt ismerős szakember, akihez fordulhatott. „Nagyon nagy mázlim volt. Csak azért éreztem meg, mert begyulladt, megdagadt a környéke”, mondja. A CT után egy héttel már el is kezdte a kemoterápiát, amit végigvinni természetesen nem csak testileg, de lelkileg is megterhelő volt. „Borzasztó rájönni, hogy minden megváltozik, hogy sok minden más lesz, mint a velem egykorúak életében. Sokszor még most is nehéz. Felkelsz, belenézel a tükörbe és tudod, hogy benned van, és mindig azt gondolod: Istenem, csak ne most!” Az első vizsgálatoknál ráadásul történt egy kis baleset is, aminek következtében nőtt később egy csontkinövés a bordáján, ez pedig folyamatosan nyomja az ideget, állandó fájdalmat okozva.
Mindezek ellenére (vagy talán éppen ezért) Dóra már az elejétől kezdve rengeteget viccelődik az állapotával kapcsolatban; hiszi, hogy ha nem így tenne, már rég belehalt volna. A gyógyszereken kívül ugyanis az is kell, hogy az ember megeméssze, helyre tegye magában azt, ami történik, magyarázza. Soha nem engedte, hogy sajnálják, inkább igyekezett úgy élni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ami vele történik. “Egyszerűen együtt kell vele élni, nincs nagyon más választás. Meg lehet próbálni úgy csinálni, mintha nem lenne, de az hazugság.” A családjában, a környezetében pedig mindenkinek magától értetődő volt, hogy ők is hasonlóan álljanak a helyzethez.
Meglepő módon nem is hozzátartozók, „kívülállók”, hanem a betegségben közvetlenül érintettek részéről tapasztal sokszor számára teljesen megdöbbentő hozzáállást. „Volt, aki azt szegezte nekem: örüljek, hogy megvan mind a két mellem. Holott valójában neki kéne örülnie, amiért őt megműtötték, mert ezzel az orvos azt mondta, hogy ő gyógyítható. Vagy megkaptam, hogy én milyen könnyen megúsztam. Amúgy is, nem is látszik, hogy beteg vagyok, biztos már ripsz-ropsz meg is gyógyultam, bezzeg a Mariskának a szomszédból magas a vérnyomása, hár nem szörnyű? Egy idő után nehéz eldönteni, hogy az ember sírjon vagy nevessen. Ennél már csak a direkt kínzás rosszabb a 'halál karmával' meg a 'gyilkos kórral' mondatonként legalább kétszer. Könyörgöm, ne már! Ezek annyira rossz gondolatok, mondatok. Iszonyatosan lehúzzák az embert.”
Ugyancsak évek óta írja Füles Odú című blogját, ahol a betegségről és a gyógyulásról kapcsolatos tudását, tapasztalatait másokkal is szívesen megosztja, készített például egy órarend-szerű táblázatot is, amiben tanácsokat ad, hogy az egyes kemoterápiás kezelések előtt-után mit kell, érdemes csinálni. Egyáltalán nem esik nehezére beszélnie a saját történetéről sem. Ez jórészt a már említett közeli hozzátartozó betegségének köszönhető, és ez a Zsákos Alapítvány előzménye is, amiben alapítóként tevékenykedik.
Dóra szerint a társadalomban az a kép él a rákos emberről, hogy „szürke, hány és meghal”. Ugyanakkor azt nem tagadja, hogy a halál gondolatával ő maga is folyamatosan foglalkozik – ahogy mondja: tudja, milyenek az esélyei. Sokkal fontosabbnak tartja az elmúlás témáját annál, hogy egyszerűen legyintsünk rá. „Ha a családban beteg ember van, a családtagok is könnyebben tudják feldolgozni az elvesztését, ha megpróbálnak rá felkészülni, beszélnek róla. Persze nem akarok én meghalni, de tudom, milyen ott állni, és hirtelen semmit nem tudni. Be kellene látnunk, hogy ez nem valaminek a feladása, hanem segítség, támpont, biztonság. Legyünk őszinték. Egyszer mindenkivel megtörténik. A legdurvább, hogy még csak súlyos betegség sem kell hozzá. Elég egy véletlen, rosszkor, rossz helyen, és vége. Ezért kellene erről mindenkinek többet beszélnie.”
Azt mondja, alapvetően nincs sok negatív tapasztalata az egészségüggyel kapcsolatban, de azért egy orvostól a kardiológián, miközben félmeztelenül feküdt az ágyon, ő is megkapta, hogy „miért várt eddig”. Érdekes, ahogy arról mesél, mennyire máshogy bánnak egy rákbeteggel egy-egy kórházi osztályon. Volt, ahol rendkívül kedvesen, együttérzőn álltak hozzá, máshol akarva vagy akaratlanul, de tudtára adták, hogy nem örülnek, "nem illik az osztályra" egy ilyen beteg.
Még a műtéte előtt a párjával volt egy beszélgetése. Elmondta neki: lehet, hogy úgy alakul, le kell venni a mellét, a párját azonban csak Dóra gyógyulása érdekelte, mindegy, mellel vagy mell nélkül marad életben. A betegség hatására a kapcsolatukban is megváltoztak a prioritások. „Amikor együtt vagyunk, máshogy töltjük az időnket. Nem a tévét nézzük, hanem mondjuk kirándulni járunk, utazunk, sokkal élményközpontúbb lett ez a része a kapcsolatunknak. Most már jóval tudatosabban állunk mindenhez.”
