Nem értem, amikor azt mondják: "ez csak egy cigánygyerek"
Korábban munkatársak voltunk: mindig nagyon felvidultam, amikor egymáshoz osztottak be minket. Tökéletesen megnyugodtam, ha megpillantottam őt, mert tudtam, hogy ő az a rendezőasszisztens, akire teljességgel rábízhatom magam. Büszke arra, amit elért, mégis alázatos maradt.
Szerinte az ő történetéből sokan meríthetnek erőt. Én is így gondolom, ezért készítettem el vele az interjút.
- Mesélj a családi alapokról!
- Heten vagyunk testvérek, én a harmadik legfiatalabb.
Édesapám már nagyon fiatalon, 13 évesen feljött Budapestre zsákolni egy gyárba. Édesanyám családja leköltözött Göncre, ott ismerkedett meg apukámmal. Sokszor napszámban dolgoztak, minden kétkezi munkát elvállaltak. Zsírba mártott madzaggal világítottak, és örültek, ha néha napján tudtak gyümölcsöt enni.
- Testvéreid milyen irányba indultak?
- A nővérem kereskedelmi suliban érettségizett, bolti eladó. Az egyik bátyám kertésznek tanult, a másik kőműves, a harmadik burkoló, én pedig szobafestő-mázolónak készültem, és persze közös vállalkozást terveztünk. A húgom egészségügyi szakápoló, az öcsém pedig szakács.
Fotó: Timár Sára
- Mi váltotta ki belőled azt az érzést, hogy benned több van ennél?
- Sok rokonom földmunkával foglalkozott, édesapám gyakran magával vitt a földekre. Hajnali öttől este nyolc-kilencig tartott a munka, nekem egy nap után vízhólyagokkal lett tele a kezem.
Aztán az is árulkodó volt, hogy szerettem suliba járni. Pedig oviba még nem, az elől mindig menekültem, bebújtam az ágy alá, ha indulni kellett. Viszont ovisként is bennem volt már az agyafúrtság: ha anyukám hozott néha egy kis édességet vagy Medve sajtot, akkor felállítottam otthon egy standot, és árulni kezdtem őket.
- Mi volt az első lépés a kitöréshez?
- Nyolcadikos koromban teljesen tanácstalan voltam, hogy milyen szakirányba menjek el. Kipróbáltam magam karosszérialakatosként, de magányosnak éreztem magam abban a körben. Ekkor tértem át a szobafestő-mázoló szakirányra. 2004 környékén valamikor én voltam az év legjobb szobafestője.
A Kodolányin szereztem kommunikációs diplomát, de még ekkor is úgy éreztem, hogy több van bennem ennél.
- A szüleid hogyan álltak mindehhez?
- Mindenben támogattak, mindent megadtak. Azt mondták: mindegy, mit tanulunk, és hova megyünk tovább, csak ne legyen olyan életünk, mint nekik volt. Én pedig azt gondolom, hogy hét gyereket felnevelni nem semmi dolog. Sőt, nem hét volt, hanem nyolc: a nagybátyám válása miatt a kislánya nagyon rossz körülmények közé került volna, így őt is befogadtuk. Óriási összetartás volt és van a családomban a mai napig.
- Nem cukkolnak a testvéreid amiatt, hogy te más vagy, mint ők?
- Nagyon intelligensek, nem éreztetik velem, hogy különc lennék. Bár régebben azért előfordult, ha mondjuk érveltem valamivel, hogy visszaszóltak: "na jóóó, de te diplomás vagy!"
- Mesélj a díjakról, amelyeket kaptál!
- 2011-ben megkaptam a "Szülőföldem szép határa" című, ungvári dokumentumfilm-fesztiválon két díjat egy filmemért. Később ez a film Amerikában is kapott egy díjat. De a filmezést nem a díjakért csinálom, nekem már az egy siker, ha igazi értéket tudok megmutatni.
Fotók: Tyukodi László
- De mégis, hogyan jutottál oda egyszeriben, hogy filmeket rendezel?
- Na, ez nagyon fontos dolog, amit mindig hangsúlyozni akarok: szerencsés vagyok, mert állandóan olyan emberekkel találkozom, akik inspirálnak, motiválnak, támaszként ott vannak.
Olyan emberekkel találkozol, akik lehet, hogy sokkal képzettebbek, sokkal hamarabb foglalkoztak azzal, amivel te. Csak hogy mondjak egy példát: valaki, akivel együtt dolgozom, már gyerekkorában szívhatta magába a kultúrát, mert amint lehetett, vitték a szülei színházba meg moziba, és a kezébe nyomták a könyveket. Én nem így nevelkedtem, nálam az volt a fontos szint, hogy iskolába járjak, és kész legyen a házim. Később azért már pótoltam a színházat, és kulturális rendezvényekre is sokat járok.
Fotók: Fuchs Máté
Szerencsés voltam már akkor, amikor még csak a szobafestést tanultam.
Középiskolában az angoltanárom, Boda Emese látott el tanácsokkal, a főiskolán pedig Hargitai László Pamacs - az egyik legjobb filmes, vágó - , Győrfi Orsi és Győrfi Szabolcs voltak azok, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Ők észre vettek bennem valamit, és ezt mindig éreztették is velem. Megadtak minden feltételt, hogy elkezdjem forgatni a dokumentumfelvételeimet. Aztán volt a Mediawave filmes és zenei nemzetközi fesztivál, ahova éppen egy roma származású szakembert kerestek, mert abban az évben a romaságról volt szó. Akkor Pamacs beajánlott engem. Ott a fesztiváligazgatóval összeismerkedve vitt tovább az utam még több fesztiválra.
Több Passport Controlon (nemzetközi film-és fotóműhely - a szerk.) tanulhattam a filmezést. Megismerkedtem Joka Daróczi Jánossal, aki egy roma gyakornoki programon keresztül nagyon sok éven át roma fiatalokat vitt be a médiába. Ha ő nincs, akkor most én sem ülnék itt. De Seres Tamásnak, az akkori vezető rendezőnek is ugyanilyen hálás vagyok, mert ő engedte meg, hogy elkezdhessem a rendezést gyakorolni.
- Hol tartasz most a céljaidban?
- Mindig, amikor elérek egyet a céljaim közül, akkor kitűzök egy újat magam elé. Nem tudom, hogy mikor lesz ennek vége. Jelenleg az Életkerék című roma kulturális műsornak vagyok az egyik riportere és Medgyesi Gabi mellett társszerkesztője - tőle is nagyon sokat tanulok szakmailag és emberileg is, sokszor megerősít, hogy jó úton haladok. Óriási eredményei vannak, mégis két lábbal a földön jár.
Nagyon szeretem ezt a foglalkozást, mert a rendezőasszisztens szerepe rettentő fontos. Én vagyok az, aki levezényli a rendező akaratát és temérdek dolog múlik rajtam. Emlékezhetsz azokból az időkből, amikor te voltál az egyik műsorvezető és együtt dolgoztunk: volt olyan, hogy ha nem vittelek volna benneteket időben az egyik helyszínről a másikra, akkor felborult volna a műsor és adásveszélyt idéztem volna elő. De nem elég önmagában ezt jól csinálni, mert közben arra is figyelni kell, hogy ne toljam át a többiekre azt a feszültséget, amit a rendező énrám tol.
Rendezek dokumentumfilmeket, reklámfilmeket. Rendszeresen dolgozom a Zenével a rákos gyermekekért alapítványnak: az adó 1%-os kisfilmjeiket például én rendezem. Szoktam felkéréseket kapni a Baptista Szeretetszolgálattól is. Az ő vezetőjük, Szenczy Sándor kiváló ember, de rengeteget lehet tőle tanulni arról is, hogy az emberekkel hogyan bánjunk.
Medgyesi Gabi kolléganőmmel egy éven át önkéntesként tanítottunk filmezni hátrányos helyzetű gyerekeket Bódis Kriszta "Van helyed" Stúdiójában. Illetve ha minden igaz, nemsokára beindul egy pesterzsébeti program is, amelynek keretében szintén hátrányos helyzetű családoknak fogok segíteni önkéntesként Jónás Tímeával, a Nyírő Gyula Kórház főápolójával, és dr. Orsós Zsuzsa rákkutatóval, aki ugyanolyan életkörülmények közül jött, mint én.
Fotó: Timár Sára
Sokat járok Brüsszelbe, mert érdekel a közigazgatás is, van egy olyan álmom, hogy ott dolgozzak. Egy rövid ideig voltam már kinn. Szeretnék kultúrákat, embereket megismerni, kicsit külföldön élni, akár ott, akár máshol, de nem úgy, hogy odaköltözöm, hanem inkább kétlaki életet élni.
Van a Majkának az a száma, hogy "Magyar vagyok, Magyarnak születtem, Magyar földön Magyar ember lettem,". Én ezt vallom:
Nem értem az embereket, amikor azt mondják: "ez csak egy cigánygyerek".
Fotók: Timár Sára
- Milyen kulturális kincset tartasz a legfontosabbnak cigány származásodból?
- Nagyon sok szokást. Például a házasságkötést, vagy a családon belüli összetartást. Vagy a színek erőteljesebb használatát. A cigány nyelvjárásokat. Sajnálom is, hogy én nem beszélek cigányul, mert én egy magyar cigány vagyok, romungro, akinek már csak bizonyos szokásokat őrzött meg a családja.
- Mit mondanál azoknak, akik hozzád hasonlóan önerőből akarják megvalósítani céljaikat?
- Tudd, hogy mik a céljaid, mert akkor tudni fogod, hogy mit kell tenned. És az alázat. Az nagyon fontos.
Ha inspirálónak tartod Robi történetét, akkor oszd meg a cikket!
