SIKERSZTORIK
A Rovatból

Magyarországon munkanélküli volt, most a világ egyik legsikeresebb kutatója

Exkluzív interjú Dr. Boros Gáborral, a BioNTech magyar biológusával, aki mindent elmondott az oltásról. Azt is, sírt, amikor kiderült, hogy működik.


Mi van a vakcinában? Meddig véd? Mennyit tudnak gyártani? Mit csinál a vírussal? Milyen mellékhatásai lehetnek?

Ezekre a kérdésekre is kerestük a válaszokat Dr. Boros Gáborral, a Németországban dolgozó magyar biokémikussal, akinek Karikó Katalin munkatársaként, nagy szerepe volt a Pfizer/BioNTech vakcina létrehozásában.

Az elmúlt időszakban egyre többet lehetett hallani Karikó Katalin magyar biológus kutatóról, aki kollégáival feltalálta azt az eljárást, amellyel a világon jelenleg minden sikeres koronavírus elleni oltás működik.

Szerzőtársa az Amerikában élő Pardi Norbert neve is időről-időre felbukkan a sajtóban, de a csapatban vannak más magyar kutatók is. Például Boros Gábor, a fiatal debreceni biokémikus, akit eddig még csak néhány, a csapatról készült fényképen láthattunk, de hogy ki ő, honnan jött, hogyan jutott el a világ jelenleg legsikeresebb kutatócsoportjába, és mi az ő feladata, arról most először, ő maga mesélt.

Dr. Boros Gábor

Jelenleg a BioNTech (Protein Replacement Therapies) társigazgatója. Debrecenben nőtt fel egy középosztálybeli családban. Édesanyja könyvelő, édesapja laboráns volt, ma már mindketten nyugdíjasok. Mindig is kutatói pályára készült, azt meséli, már 5 évesen tudta, mivel akar foglalkozni.

„A családban történt egy tragédia. Meghalt egy rokonunk daganatos betegségben. Amikor édesanyámmal erről beszélgettünk, mondtam, én kutató szeretnék lenni, hogy megtaláljam a rák ellenszerét.”

Már a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban is biológia fakultációra járt, aztán a Debreceni Egyetemen két ponttal lemaradt az orvosképzésről, így elkezdte a biológus szakot, amit végül nem bánt meg.

„Mi voltunk az első évfolyam, akik molekuláris biológiával foglalkozhattunk az egyetemen. Ezen belül én a biokémia szakágat választottam négy másik évfolyamtársammal, de ez akkor még otthon nagyon új volt.”

Már a második félévben jelentkezett tudományos diákköri projektre, mert részt akart venni az egyetem egyik kutatásában, amelyben patkányok agyműködését vizsgálták.

Aztán a témavezetője külföldre ment, de Gábor nem adta fel. Az Orvosi Vegytani Intézetben próbálta folytatni a kutatást, azonban ott nem tudott ledoktorálni, így a Molekuláris Biokémia Intézetben folytatta egy új témával, de ott sem járt szerencsével, mert a kutatásvezetője egy év után szülési szabadságra ment. Így Gábor megint csak nem tudta megszerezni a doktori címet.

„Ez akkor egy óriási törés volt, mert nem kaptam új témavezetőt. Pedig a téma nagyon érdekes volt. a rendkívül agresszív kissejtes tüdőrák korai diagnosztikáján dolgoztunk. Aztán egy évig egyedül folytattam a laborban. Sokat tanultam, de kellett volna egy mentor ahhoz, hogy befejezzük a munkát” – mesélte a biológus, aki hozzátette, hogy számára a kutatás nem egy részkérdés megválaszolása, hanem egy sokkal összetettebb, globálisabb dolog.

„Nem a tanár vagy témaválasztás volt számomra az elsődleges szempont, hanem a fejlődés lehetősége. Olyan terület választása, ahol minél több molekuláris biológiai módszert tudok kipróbálni, elsajátítani, és minél több gyakorlati tapasztalatot tudok szerezni.”

Sanyarú évek

A következő években azonban hiába keresett, nem talált semmilyen lehetőséget, pedig folyamatosan pályázott. Azt mondja a kutatók élete Magyarországon meglehetősen sanyarú volt akkoriban.

„Pályakezdőként pár hónapos, féléves, ritkább esetben maximum egy-kétéves kutatói állásokra lehetett jelentkezni, pályázatokat nyerni. Addig szóltak a szerződések, de közben folyamatosan keresni kellett a következőt, hogy legalább a bértábla szerinti fizetés meglegyen, különben semmit nem adnak.”

A fiatal biokémikus is így járt: a munka nem, a szerelem viszont rátalált a laborban. Az asszisztensét vette feleségül, aki egyébként környezetmérnök, de Magyarországon soha nem tudott a szakmájában dolgozni.

„Aztán egy évig munkanélküli voltam, pedig nagyon sok helyre jelentkeztem, már nemcsak kutatói állásokra, hanem eladónak, pizzafutárnak is. Mondanom sem kell mindenhonnan elutasítottak tapasztalatlanságra vagy túlképzettségre hivatkozva. Úgyhogy nehéz kezdete volt ez a közös életünknek. Munka és pénz nélkül elég problémás volt családalapítási terveket szőni.”

Az mRNS-alapú terápiás módszer Magyarországon

Végül a fiatal biológust felvették a Debreceni Egyetem Bőrklinika laborjába, és újabb területen kezdett kutatni. Ezúttal az ultraibolya sugárzás által okozott DNS-károsodások mechanizmusaival foglalkozott, ami végül meghozta neki a doktori címet és egy életre szóló barátságot Karikó Katalinnal, az mRNS- alapú fehérjeterápiás alkalmazások és az mRNS-alapú vakcinák kifejlesztéséhez kulcsfontosságú mRNS módosítás kidolgozójával.

„Karikó Katalint, Remenyik Éva intézetvezető és dr. Juhász István főorvos hívták meg a Bőrklinikára előadást tartani a módosított mRNS terápiás alkalmazásáról. Én akkor hallottam erről részletesebben először, és az akkori laborvezetőnek az jutott az eszébe, hogy mi lenne, ha ezt a technológiát próbálnánk ki az UV-sugárzás által okozott DNS-károsodások kijavításánál, ami egyébként a doktori disszertációm témája lett”
– mesélte a biológus kutató.

Karikó Katalin akkoriban a Pennsylvaniai Egyetemen kutatta az mRNS terápiás alkalmazásának lehetőségeit. Az mRNS-alapú géntranszfer technológia alkalmazásával Karikó professzor tudományos munkája hozott áttörést. Az mRNS módosításának és megfelelő tisztításának együttes alkalmazásával nemcsak az mRNS stabilitását sikerült növelni és immunogenitását kiküszöbölni, de a kódolt fehérje elleni antitestek sem termelődtek.

A magyar professzor és kollégái be is adták az eljárás szabadalmi kérelmét, de az egyetem pert nyert ellenük, mondván, hogy a technológiát az ő laborjukban fejlesztették ki. Aztán a licencet eladták egy cégnek, akik értékesítették a Modernának és a Biontechnek ötszázszoros áron. Úgyhogy amikor Karikó Katalin otthagyta az egyetemet és a BioNTech-hez szerződött, tulajdonképpen a saját találmányával dolgozhatott újra.

A fiatal biokémikusnak is végül a módszer kitalálója segített abban, hogy ezzel az mRNS-alapú fehérjeterápiás eljárással vigye be a bőrsejtekbe az UV-sugárzás által károsodott DNS-ek kijavítására azt a fehérjét (fotoliáz), amit egyébként a méhlepényes emlősök, így az emberek szervezete sem termel, de pillanatok alatt képes kijavítani a károsodott molekulákat.

„A kutatás sikeresen lezárult. De ahhoz, hogy az eljárást a klinikumban is használjuk még sok munkára lenne szükség. Át kéne mennie többlépcsős toxikológiai és biztonsági vizsgálaton, egerekkel, főemlősökkel, majd emberekkel végzett preklinikai és klinikai fázisokon. Ez minden más mRNS-alapú terápia klinikai alkalmazására is igaz. Ez hosszú folyamat lenne, de nem kizárt, hogy a jövőben ezekre is sor kerülhet”
- magyarázta a kutató.

Az mRNS platform láthatóan jól használható bizonyos vírusok ellen megelőző vakcinaként, de a szakember szerint más – például daganatos vagy genetikai betegségek, illetve szívbetegségek gyógyítására is használható lenne.

„Tehát ez a ma már 10 éves barátság Kati és köztem akkor kezdődött, amikor segített nekem a doktori disszertációm alapját képző kutatásban. Témavezetőm dr. Emri Gabriella mellett ő is mindig rendelkezésemre állt, skype-on mutatta meg, hogy a tudomány világában hogyan kell publikálni, táblázatokat kezelni, ábrákat készíteni, és minden kérdésemre válaszolt. Nagyon fogékony voltam a szavaira, mert én már egyetem óta arra vártam, hogy legyen egy ilyen mentorom. Ma is nagyon hálás vagyok Katinak ezért”
– fogalmazott a kutató, aki hozzátette, hogy az mRNS kutatások akkoriban még annyira újak voltak, hogy ő volt az első szakember, aki Magyarországon használhatta a módosított mRNS-t.
„Kati küldött nekem pipettákat és reagenseket postán és azzal kísérleteztünk a bőrklinikán. Elég szerény körülmények között tudtunk dolgozni.

Ám az itt végzett kutatásaim meghozták a szakmai elismeréseket és sikereket is, beleértve számos hazai és nemzetközi, köztük az első mRNS konferencián, valamint az 5 évente megrendezésre kerülő bőrgyógyászati világkonferencián való részvételt. Az mRNS terápiáról szóló összefoglalónkat nívódíjjal tüntették ki, valamint a Bólyai Ösztöndíj keretén belül 2015-ben betekintést nyerhettem Kati kutatócsoportjának munkájába, aki ekkor már a BioNTech cég alelnöke volt” – emlékezett vissza magyarországi munkájára a biológus.

Aztán a jó néhány sikeres pályázat és konferencia után, valahogy elfogytak a lehetőségek.

„Olyan helyzetbe kerültem, hogy nagyon nehéz volt a családot eltartani. Albérletben éltünk, és alig volt pénzünk úgy, hogy közben megszületett a kislányunk. Beadtam a jelentkezésem külföldre, többek között a BioNTech-hez, vagyis Katiékhoz, de közben otthoni nagy gyógyszercégeknél is kopogtattam.”

A nagy lehetőség

A leggyorsabb a Richter volt, ők különböző gyógyszerek vizsgálatára kérték fel a kutatót. Csakhogy az első munkanapján a fiatal biológus levelet kapott Karikó Katalintól, hogy csomagoljon, mert felvették a BioNTech mainzi kutatócsoportjába is.

„A Richternél így rekordidő alatt felmondtam, és szó szerint csapot-papot, albérletet otthagytunk, és jöttünk Németországba, mert nem szerettem volna kihagyni ezt az óriási lehetőséget, meg természetesen az anyagiak is fontos szerepet játszottak. Az itteni kezdéshez, lakhatáshoz és egyebekhez szükséges pénzt a nagyapámtól kértem kölcsön. Kérdezte is, hogy jól meggondoltam-e, mert ez az egész élete alatt megspórolt pénze.”

Gábor az első év után természetesen visszafizette a nagypapájának a kölcsönt, aki nagyon büszke rá, hogy ő is hozzájárulhatott unokája világraszóló sikeréhez.

„Néha fájó szívvel mondom azt, hogy az mRNS-ben rejlő potenciál pont egy ilyen világjárvány miatt került napvilágra, de ha már így történt, talán felgyorsíthatja az mRNS más területeken történő terápiás alkalmazását és kutatását” – fejtette ki a biokémikus.

A BioNTech laborjában négyen kezdték el a munkát japán, német, szerb kutatókkal.

„Bedobtak a mélyvízbe. Mindent, ami az RNS gyártásával, készítésével, tisztításával, tesztelésével kapcsolatos volt, azt meg kellett tanulnom. Gyorsan megcsináltam az állatkísérletek végzéséhez szükséges engedélyt, mert utána ez volt a dolgom, az RNS-el, gyakorlatilag az összes kísérleti fázis.”

A magyar biológus adatbázisának az egész cég azóta is a csodájára jár. Öt éve vezeti az összes általuk elvégzett állatkísérlet eredményeit adatokkal, következtetésekkel, fotókkal. A táblázatban több száz kísérlet tekinthető át célzottan, hatékonyan.

„Nagyon érdekes, hogy mi már a Pfizerrel 2 éve együtt dolgoztunk vakcinafejlesztésen, és az együttműködés kapcsán kidolgoztunk egy olyan mRNS struktúrát, ami nagyon ígéretes eredményeket hozott. Ahhoz, hogy egy mRNS klinikai célokra alkalmas legyen, több más körülmény mellett sok múlik az egyes szerkezeti elemek optimális beállításán, amelyet a mi munkacsoportunk végzett a kezdetektől fogva. Ebben a munkában tölthettem be kulcsszerepet. Ezzel telt a 2019-es év. Meg is kötöttük az együttműködési szerződést."

A Pfizer/BioNTech vakcina születése

Így nem is csoda, hogy amikor 2020 elején kitört a koronavírus világjárvány a Pfizer rögtön a BioNTech csapatát hívta, hogy az új vírusra is fejlesszenek vakcinát.

„A vakcinafejlesztés szempontjából teljesen mindegy, hogy új vagy régi-e a vírus. Nekünk a vírus genetikai szekvenciájára van szükségünk. Persze jó ismerni, hogyan működik, milyen szövődményeket okoz, de ez a mi szempontunktól teljesen független. Nekünk azt kellett tudnunk, hogy melyik az a fehérje a vírusban, ami a fertőzést okozza, ezt már januárban ismertük”

- magyarázta a szakértő arra kérdésre válaszolva, hogyan tudták ilyen gyorsan elkészíteni az oltóanyagot.

„A mi struktúránk, amit már sikerült beállítanunk 2019-ben az influenzára, erre a célra már teljesen alkalmas volt. Mi azonban korábban ezt mindig kicsiben csináltuk. Kis mennyiségben, kis csövekben.”

Ezúttal azonban a BioNTech produkciós csoportjára is óriási nyomás nehezedett, hiszen a koronavírus elleni oltás esetében nekik a 0.5 ml helyett 50 literen kellett beállítaniuk a módszert. A kutató szerint már az is óriási dolog, hogy ez sikerült. Ennek a vakcinának a sikere nem csak a kiváló szakemberek magas színvonalú munkájának, hanem egy átfogó nemzetközi összefogásnak a gyümölcse.

Más vírusokkal kapcsolatban is folynak mRNS-alapú megelőző vakcinakísérletek, de minden vírusnak más a természete. Az AIDS betegséget okozó HIV vagy a Hepatitis C vírusok például olyan gyorsan mutálódnak, hogy mire elkészülne az oltóanyag ellene, a vírus már megváltozik, így az oltás hatástalan lenne.

„A SARS vírusok mutációs rátája nem magas, és még ha kicsit meg is változik, mint a most talált két új vírustörzsnél, a fertőzést okozó fehérje (tüskefehérje) egyelőre nem változik meg jelentősen. Éppen ezért a mi vakcinánk mindkét új variáns ellen véd, erről már tanulmány is született”

– fejtette ki Dr. Boros Gábor, akit egyébként még nem oltottak be. Azt mondja Németországban rend a lelke mindennek, neki is ki kell várnia a sorát, de reméli, hogy a közeljövőben ő is sorra kerül.

Minden, amit a vakcináról tudni érdemes

Jelenleg Amerikában és Belgiumban gyártják, de hamarosan készen lesz az új marburgi gyár is. Idén összesen két milliárd dózist terveznek elkészíteni, ez napi 5.5 millió adagot jelent.

Azt is vizsgálták a harmadik klinikai fázisban, hogy a vakcina reakcióba léphet-e más gyógyszerekkel, ezt egyébként az európai és az amerikai gyógyszerügynökség is elvárja, és részletesen szabályozza is.

„A miénkből kimaradtak a terhes nők, az immunszupresszív betegek és a 16 évnél fiatalabb gyerekek, de sok betegséget vizsgáltak: daganatos betegeket, cukorbetegeket, magas vérnyomásban szenvedőket, Hepatitis B és C vírussal fertőzötteket, autoimmunbetegeket. A több ezer önkéntes közül meg van határozva, hogy milyen arányban kell lennie ilyen betegeknek”

- magyarázta a biológus, aki azt is elárulta, hogy a vakcinában csak természetes összetevők vannak, amelyeket az emberi szervezet könnyen lebont, éppen ezért nem okoz szövődményeket sem.

„A vakcinában lévő módosított mRNS olyan, mint az ember természetes mRNS-i, amiket a szervezet maga állít elő. A fehérjéket aminosavakból építjük fel, amelyeket ételekből veszünk fel. A kívülről beadott mRNS-t azonban be kell csomagolni a nagy mérete miatt, valamint, hogy ne bomoljon le funkciójának betöltése előtt. A csomagolóanyag tartalmaz cukrot, sókat, amelyek teljesen természetes, szinte minden élelmiszerben megtalálható anyagok. Van benne egy stabilizáló anyag, ez a PEG-2000, ami szintén természetesen lebomlik. Ez egyébként benne van a gyorsételekben, szájvízben, krémekben is, csak az oltásban sokkal kisebb adagban. Erre lehet valaki allergiás. Valamint van még benne koleszterol és foszfokolin, ami ugye szintén mindenkiben van. Egyik összetevő sem élelmiszer-jellegű allergén, nincs benne alumínium, higany, titánium-dioxid vagy bármilyen hordozóként ismert fémes összetevő. Ha valaki a PEG vagy a vakcina bármilyen összetevőjére allergiás, akkor semmiképpen nem ajánlom az oltást”

– magyarázta Dr. Boros Gábor, aki szerint a klinikai fázisok során és több millió beoltott ember után már kiderültek volna a vakcina komoly, rövidtávú mellékhatásai.

„Mivel ezek a természetes anyagok pár nap vagy hét alatt lebomlanak, és el is tűnnek a szervezetből, igen kicsi elméleti kockázatokkal kell számolnunk hosszú távon. Az eddigi legsúlyosabb mellékhatása a vakbélgyulladás volt, ami 8 önkéntesnél fordult elő, illetve a részleges arcbénulás, ami ideiglenes, ezt a klinikai fázisban 4 személynél írták le, de azóta nem volt több, és a vakcinával kapcsolatos ok-okozati összefüggés sem bizonyított”

– fejtette ki a szakember, aki azt is sejti, hogy Norvégiában mi vezethetett 23 idős, beteg ember halálához az oltás után, de erről nem beszélhet, mert az ilyen hírekre kizárólag a Pfizer és a BioNTech vezetése reagálhat.

A vakcina tesztelésének 3. klinikai fázisa tavaly november végén zárult le, de továbbra is figyelik az oltottakat, a szabályok szerint legalább két évig.

„Az eddigi adatok alapján a második dózist követően a hosszútávú védettséget jelző megfelelő sejtválaszt tudott kiváltani a vakcina, úgyhogy nagyon bizakodóak vagyunk, mert eddig úgy tűnik, hogy több hónapra is védettséget ad, de ezek akár évek is lehetnek.”

A bevitt mRNS által kódolt fehérje ugyanis egy idő után lebomlik, de a szervezet immunválasza továbbra is mérhető. A kutató szerint ahhoz, hogy pontosan meg lehessen határozni, hogy meddig véd az oltás, ki kell várni a nyári, és a kétéves vizsgálati adatokat, de azt sem zárja ki, hogy a vakcina akár egy életre is védettséget jelenthet.

Ezzel szemben, aki a vírus által fertőződött meg, az csak rövidebb ideig marad védett. Az eddigi vizsgálati adatok szerint körülbelül 3 hónapig.

„A fertőzés után körülbelül 90 napig van immunválasz, és ilyenkor általában nem fertőz tovább, de vizsgáltak ilyen csoportokat, és nekik is ajánlott az oltás. A 65 éves kor alatti beoltottak immunválasza négyszer-ötször jobb volt, mint akik nem lettek beoltva, de elkapták a betegséget, a 65 év felettieknél két és félszer volt nagyobb az ellenanyag mennyiség.”

Ráadásul a kutató szerint az eddigi adatok alapján, aki megkapta az oltást, az valószínűleg nem is adja tovább a vírust.

A britek ötletéről - miszerint a fejenként két dózist inkább úgy használják fel, hogy több embert beoltanak a vakcina első adagjával és majd ha lesz még, megkaphatják a másodikat is - a biokémikus azt mondta, hogy merész dolog, mert ennek semmilyen vizsgálat nem támasztja alá a hatékonyságát.

„Mi örülnénk a legjobban, hogyha ez beválna. A probléma az, hogy erről semmilyen adatunk nincs. A klinikai fázisban volt ugyan 1200 ember, akik csak egy dózist kaptak, mert utána kiszálltak, vagy megbetegedtek, de őket nem vizsgálták később. Egyszerűen nem kerültek be a statisztikákba” – fejtette ki a kutató, aki hozzátette, hogy a vakcina első dózisa utáni tizedik napon a védettség 88 százalék, a második dózis után pedig 95 százalék, ami jócskán meghaladja a WHO által meghatározott 50 százalékos hatékonyságot.

„Az eredményeink azonban azt mutatják, hogy a második dózis után kapjuk meg azt a T-sejt választ, amely az immunmemória kialakulásáért nélkülözhetetlen, és ha ennek az intervallumát kitoljuk, akkor nem tudjuk mi lesz, mert nincs rá adat.”

Magyarországon kiemelkedően alacsony az oltási hajlandóság, egy felmérés szerint az emberek 46 százaléka elutasítja a vakcinát, köztük sok egészségügyi dolgozó is.

„Nagyon szomorú vagyok emiatt, rendkívül fontos lenne a jó, nyitott, tiszta kommunikáció, hogy az emberek mindent tudjanak az oltásról. Egyébként is az a tapasztalatom, hogy a kutatókba, az orvosokba vetett bizalom az egész világon lecsökkent. Talán azzal lehetne megnyugtatni a kétkedőket, hogy ez azért nem egy annyira új technológia, több évtizedes kutatói munka van mögötte, még ha a legtöbb ember most is hall róla először. Versenyt futunk az idővel, minél több a fertőzés, annál több az esély az olyan mutációk kialakulására, amelyek ellen nincs hatékony vakcina. A lakosság átoltottsága védené meg azokat a csoportokat, akik jelenleg nem olthatók, köztük gyermekeinket is”

– fejtette ki a biológus, aki beszélt a sokkal régebbi technológia alapján készült kínai vakcina előnyeiről és hátrányairól is.

“Ez ugye az elölt (inaktivált) vírusvakcinák csoportjába tartozik (pl. Hepatitis A, Salk-vakcina, veszettség elleni vakcina). Ez egy nagyon régi és már kiforrott, biztosan alkalmazható technologiára épülő rendszer. Előnyei, hogy stabilak, biztonságosak, hiszen a kémiailag vagy magas hőmérsékleten elölt vírusoknak semmi esélye nincs arra, hogy betegségeket okozhassanak. Ettől függetlenül a szervezet a vírust továbbra is betolakodóként ismeri fel, annak ellenére, hogy nem okoz betegséget, ezért az immunrendszer antitesteket fog termelni ellene. A vakcina adható gyenge immunrendszerű emberek számára is. Ezek az oltóanyagok könnyen tárolhatók és szállíthatók, ez a fejlődő országokban élők beoltását rendkívül megkönnyítené”

– magyarázta Dr. Boros Gábor, aki az előnyei mellett kifejtette a kínai oltóanyag hátrányait is.

„Az inaktivált vírusokat tartalmazó vakcinák azonban nagyon gyenge immunválaszt váltanak ki, ezért legalább 2, de inkább 3 adagra van szükség mielőtt immunitást szereznének egy betegséggel szemben. Előfordulhat, hogy pár év múlva emlékeztető oltások felvételére van szükség a betegséggel szembeni immunitás megőrzéséhez. Az immunmemória kialakulása erősen kérdéses”

– a kutató szerint az is probléma, hogy ez a vakcina nem véd elég hatékonyan a mutálódott vírustörzsek ellen, mivel a teljes vírust tartalmazza, szemben az mRNS alapú vakcinával, amelyben csak a fertőzést okozó tüskefehérje van, ami viszont az eddigi mutációk során nem változott jelentősen.

„A legfőbb hátrány pedig, hogy a gyenge immunválasz miatt, az ezt erősítő egyéb anyagokra van szükség, amelyek bizony komoly mellékhatásokat és allergiás reakciókat válthatnak ki, és az embereknél hamis védettséget is generálhat. A leggyakrabban használt adjuvánsok: alumínium-hidroxid, paraffinolaj, szkvalén, de lehetnek bakteriális termékek is.”

A kínai vakcinával szembeni bizonytalanságot és félelmet azonban nem a gyártási technológia okozza a kutató szerint, hanem az, hogy semmilyen tudományos adatot nem közöltek róla azon kívül, hogy a hatékonysága 50-85 százalék között ingadozik.

“Elérhetővé kell tenni minél hamarabb a vakcina klinikai megfontolásait, mellékhatásait, biztonsági előírásait és tartalmát. (pl. milyen adjuvánssal hozzák forgalomba). Ezek nélkül, azt gondolom, hogy még ha megfelelő hatékonyságot is biztosít az oltóanyag, ez a vakcina érthető módon csak bizonytalanságot és félelmet generál, amelyek nem írhatják felül az emberek egészségét és biztonságát. Bizalommal kell lennünk a tudomány és a független nemzetközi szervezetek felé. Én nem javaslom olyan vakcina beadását, amelyet nem hagyott jóvá az Európai Gyógyszerügynökség.”

A jövő

Gábor azt meséli most nagyon boldog, bár még sok munka áll előttük, úgy érzi, hogy a legjobb helyen van. Nincs honvágya és a közeljövőben nem is tervezik, hogy hazaköltöznének.

„Ugyanezt csináltam otthon is ugyanezzel a lelkesedéssel, munkamorállal, precizitással, szorgalommal, de rendkívül hiányzott a megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésen túl a megfelelő jövőkép. Itt egészen más lehetőségek vannak. A labor nagyon felszerelt, megvalósíthatjuk az elképzeléseinket, örülnek az új ötleteknek, mindent ki is próbálhatunk, a fizetésemben is sokszoros a különbség.”

Az egyetlen dolog, ami igazán hiányzott a kutatónak, az a foci volt, amit gyerekkora óta nagy odaadással űzött. Az egyetemi csapatával egyszer a Buzánszky-kupát is elnyerték, de időközben Németországban is csatlakozott egy mainzi városi csapathoz a BunteLigában, így már a kispályás focit sem kell nélkülöznie. A leginkább mégis azért maradnának, hogy a felesége is a szakmájában dolgozhasson környezetvédőként, és a gyerekei is jó oktatást kapjanak. A 7 éves kislánya egyébként nagyon büszke az édesapjára, még akkor is, ha az elmúlt időben szinte alig látta a rengeteg munka miatt. A kutató azt mondta, hogy felesége nélkül nem érhetett volna el ilyen sikereket, és soha nem felejti el azt a napot, amikor együtt sírtak, miután kiderült, hogy a vakcina hatásos.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
,,Mikor megérkeztem, minden csupa vér volt a konyhában, és a kollégámon feküdt két másik vérző ember” - Zsolt Angliában önkéntes rendőr, ottani élményeiről mesél
Menyhárt Zsolt 15 éve önkéntes rendőr az angliai Ipswichben. Nap mint nap az utcán teljesít szolgálatot. Ugyanolyan egyenruhája és jogai vannak, mint a hivatásosoknak, de ő teljesen ingyen teszi ki magát a veszélynek. És imádja ezt a munkát.
Barnyák Mónika - szmo.hu
2025. június 08.



A magyarok sokféle munkát vállalnak a világban, de az, hogy valaki rendőrnek áll, viszonylag ritka. Menyhárt Zsolt 15 éve szolgál az angliai Ipswichben, méghozzá egy nálunk teljesen ismeretlen formában: önkéntes rendőrként. Ezt azt jelenti, hogy civil munkája mellett, a szabadidejében ölti fel az egyenruhát, utána viszont pontosan olyan feladatok várják, mint a hivatásos kollégáit.

Mi visz rá valakit, hogy teljesen ingyen kockáztassa az éltetét nap mint nap idegenekért? És mennyiben más a rendőri munka Nagy-Britanniában, mint Magyarországon? Miért fegyvertelenek az angol rendőrök? És fegyver nélkül hogyan oldják meg a legrizikósabb szituációkat? Ezekről beszélgettünk.

- Hogyan kerültél Angliába?

- Korábban Prágában éltem és telekommunikációs mérnökként dolgoztam. Akkoriban kaptam egy nagyon jó munkaajánlatot Angliából, amit elfogadtam és ideköltöztem. Megtetszett minden, és nagyon hamar elszaladtak az évek. Jó volt a munkahely, és a kollégák is nagyon befogadóak voltak. Ugyan nem terveztem hosszú távra maradni, csak pár évre, de végül itt ragadtam, így lett Anglia az otthonom tizenhét éve.

- Honnan a rendőri motivációd?

- Gyerekkoromban nagyon vonzott a rendőri és a katonai pálya, valószínűleg, mert édesapám rendőr volt. Ő persze lebeszélt arról, hogy ezt válasszam, mert az akkori viszonyok teljesen mások voltak, mint mostanában. Viszont nekem megmaradt a motivációm, mivel rengeteg érdekes feladatot látott el a munkája során: volt közlekedési- és kutyásrendőr, dolgozott nyomozó alosztályon, és körzeti megbízott is volt. Szóval

az egész gyerekkorom azzal telt el, hogy láttam, ahogyan egyenruhában, vagy civilként szolgálatba helyezve magát intézkedett.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy végül itt, Angliában leszek majd önkéntes rendőr.

- Hol hallottál az önkéntes rendőri szolgálatról?

- Egy érdekes véletlen miatt került elém ez a lehetőség, amiről egyébként nagyon kevesen tudnak Angliában. Egy helyi magyar összejövetelen találkoztam két magyar rendőrtiszti főiskolás sráccal, akik akkoriban éppen egy program keretében voltak itt a helyi rendőrségnél, három hónapig. Meséltek rólam a szolgálatvezetőjüknek, aki meghívta a helyi magyarokat egy találkozóra. Tőle hallottam, hogy van egy ilyen lehetőség.

A felügyelő leszervezte, hogy kimehessek egy műszakra egy igazi járőrpárossal, hogy lássam, miről is szól ez a valóságban.

Hatalmas és igazán intenzív élmény volt belátni a színfalak mögé, hogy milyen a bűnüldözés az ártatlannak kinéző városban. Ezután eldöntöttem, hogy belevágok.

- Mit jelent az önkéntesség?

- Angliában nagyon gyakori, hogy az emberek önkéntes feladatokat vállalnak, nagyon sok lehetőség van erre. Ez annyit jelent, hogy, a főállású munkájuk után végeznek valami teljesen más tevékenységet, akár mint én, a rendőrit, teljesen ingyen, fizetés nélkül, de ugyanakkora felelősséggel. A rendőrségen belül az önkénteseknek is van egy minimum óraszám-követelményük. Maximum óraszám nincsen szabályozva, tehát akár minden nap lehet önkéntesen dolgozni.

Ha valaki önkéntes rendőr, ugyanazzal a jogkörrel rendelkezik, és ugyanazokat a feladatokat végzi, mint a fizetett, hivatásos rendőr. Ugyanolyan egyenruhát, felszerelést, jelvényt, szolgálati igazolványt kap.

Ez számomra is meglepő volt. Emellett havonta kötelező tréningek vannak, amiken részt kell venni. A speciális tréningek témája például az ajtóbetöréses behatolás, a gyorsforgalmi utakon intézkedés, a megkülönböztetett hang- és fényjelzéssel ellátott jármű vezetése, valamint a forgalmi rendőröknek a nagy sebességű üldözés és az elfogás. Drogtúladagolásnál az életmentő gyógyszeres beavatkozásra is csak arra külön képzett rendőr jogosult. Ha nincs szolgálatban ilyen kolléga, akkor mindenképpen meg kell várni a kiérkező mentőt. Emellett lehet még szakosodni akár a nyomozókhoz is, és azon a csoporton belül is lehet gyűjtögetni a tréningeket és a tapasztalatokat. Némelyik tréning annyira speciális, hogy ha valaki vállalja a továbbképzéseket, attól jóval magasabb munkaóraszámot is várnak el, mert ezek a továbbképzések nagyon drágák, és csak akkor támogatják, ha ezzel a gyakorlatban, rendszeresen fogja majd segíteni a rendőrség munkáját.

- Te hogyan élted meg az alapképzési tréninget?

- Már elég jól beszéltem angolul, mégis a jogi szaknyelvet, szakszavakat nem ismertem kellően. Akkor az nekem egy erős gyorstalpaló volt, megtanulni a különböző törvényeket és a kifejezéseket, hogy hivatali folyamatokban, jelentések írásában a megfelelő szaknyelvet használjam. Segített, hogy a törvényi környezet le van egyszerűsítve Angliában, nagyon sok olyan törvény van, ami egyszerűen alkalmazható és áttekinthető. Ugyanakkor meglepetés volt, hogy mennyi régi törvény van még mindig használatban, ami néha azért kusza tud lenni. Ha viszont valaki valamiben elakad, rádión felhívhatja a felettesét és információt kérhet, ez itt általában bevett dolognak számít.

- Mik azok a dolgok, amik a leginkább megleptek?

- Itt nincs egyetemes személyes azonosító okmány, ami nekem elképesztő volt eleinte. Amikor intézkedünk, és megkérünk valakit, hogy igazolja magát, a legtöbb a bűnöző mégis általában valós nevet és címet ad meg. A rendőrre van bízva, hogy mit hisz el, vagy mit nem, hacsak nem szolgál az illető elegendő bizonyítékkal valós kilétére. Onnantól kezdve, ha valaki ad nekem egy nevet és címet, és azt a központtal leellenőrizve nem vagyok teljesen biztos az illető kilétében, akár őrizetbe is vehetem, élve a gyanúval, hogy hamis adatokat adott meg.

Az a tapasztalatom, hogy Angliában minden erősen a bizalomra épül.

Itt a jogosítványnak sem kell nálunk lennie a járművezetéshez, igazoltatás után is bemutatható hét napon belül. A rendőrök ugyanakkor abszolút nagy mozgástérrel rendelkeznek. A tréningeken is elmondták, ha bárki a rendőrségen belül utasít, hogy valakit tartóztassak le, megtagadhatom, mert ez a saját döntésem, mint ahogyan az is, hogy hogyan járok el az elkövetővel szemben. Tehát azt sem mondhatja meg egyik feljebbvalóm sem, hogy valakinek adjak-e helyszíni bírságot, vagy engedjem el egy szóbeli figyelmeztetéssel. Ez nagyon pozitív, hogy a rendőr tudására, gyakorlatára és értékítéletére van bízva, hogy ő mit lát és tapasztal az eset során.

Nyilván egy gyilkost nem lehet elengedni, de egy közlekedési szabálysértésben vannak fokozatok, előfordul, hogy egy szóbeli figyelmeztetés is elég.

Angliában teljesen más a törvényi környezet is, a közlekedésben például az irányjelző használatának elmulasztása, vagy a piroson átszaladás nem szabálysértés. A kézben tartott traffipax nem fényképez, nem rögzít, csak jelzi a sebességet a kijelzőn, amikor belenéz a rendőr. Sőt, nem is pásztázható ezzel a kamerával a forgalom, leengedett kamerával kell várakozni, és csak amikor azt érzem, hogy szemmel láthatólag gyorsabban jön egy autó, akkor mérhetem meg. Tehát nem lehet „vadászni” a gyorshajtókra. Amikor félreállítom az autóst, és azt mondom neki, a kamera ezt a sebességet írta ki, ennyivel haladt, adhatok neki egy bírságot, ott vitának a továbbiakban helye nincs, nem kell további bizonyíték, mert láttam a kamera által mért adatot. Ha mégsem hiszi el és vita támadna, akkor bíróságra kerül az ügye, de akkor is a rendőr szava lesz a döntő, amennyiben dokumentálva van az egész és a kamera hitelesítve volt.

- A rendőröknek adott döntési szabadadság mellett más is meglepett?

- Itt nagy figyelmet fordítanak arra, hogy amikor egy rendőr kimegy egy adott incidensre, van hogy a sértett, de van, hogy az elkövető épít ki egy olyan kimondatlan rokonszenvet, kapcsolatot a kiérkező rendőrrel, ami után elképzelhető, hogy csak azzal a rendőrrel akar majd beszélni a továbbiakban, senki mással. Az ilyen esetek miatt az egész rendszer úgy van felépítve, hogy támogatják, hogy az a rendőr is benne maradhasson az ügy folyamatában, mert ez a legtöbbször gördülékenyebbé tesz minden kommunikációt a továbbiakban. Ez már velem is többször előfordult, amikor valaki csak velem akart beszélni, megbízott bennem, még elkövetőként is. Ez egy igazi felnőtt tanmese, soha az életemben nem gondoltam volna, hogy így is működhetnek kapcsolatok emberek között.

- Miért nincs fegyvere az angliai rendőröknek?

- Az alaprendőrnek nincsen lőfegyvere, csak a fegyveres egységeknek, akik erre speciálisan ki vannak képezve. Természetesen van eszköztárunk, de főleg a kommunikáció a fontos.

Magyarként meglepő és furcsa volt a tréningeken, hogy a rendőr itt fegyvertelen.

Meg is kérdeztem, hogy ez miért van így. Azt mondta a kiképző, hogy egyrészt statisztikailag nincs olyan nagy számú szituáció, ami indokolttá tenné a lőfegyver viselését, másrészt a magánkézben tartott lőfegyverek törvényi szabályozása talán Angliában az egyik legszigorúbb a világon. Mivel ez egy sziget, valamelyest jobban tudják ellenőrizni a kikötőiket, így az ország méretéhez és a populációhoz képest kvázi kevés a bűnözői körök kezén forgó lőfegyver. Angliában nagyon komolyan veszik, hogy az átlag állampolgárnak ne legyen fenyegetettség érzése. Hogyha mi, akár csak megelőzésképpen is elővesszük a paprika sprayt, vagy a viperánkat egy intézkedés során, arról már egy formanyomtatványt kell kitölteni, dokumentálni kell, hogy mi volt az oka. Nem kelthetünk félelmet az állampolgárokban, ez itt nagyon fontos.

- Mennyire tisztelik a rendőröket?

- Nagyon nehéz felmérni, vegyesen reagálnak az emberek. Amikor rendőrként kint vagyok az utcán, többnyire elkövetőkkel foglalkozom, és elfogadom, hogy ők nem is kell, hogy feltétlen szeressenek vagy tiszteljenek minket. Nem tudhatjuk, kinek milyen tapasztalatai vannak a rendőrségről.

Értelemszerűen nem szabad kijönni az embernek a sodrából, bárhogyan is beszéljenek velünk.

Nem szabad elfelejtenem, hogy nem azért döntöttem úgy, hogy esetleg bírságot adok valakinek, amilyen stílusban velem beszél, hanem azért, amit elkövetett. Ha ez nem így lenne, akkor az egy személyes, hangulatalapú döntés lenne, ami szakmaiatlan és rossz. Mondok erre egy nagyon leegyszerűsített példát, kint üvöltözik valaki az utcán félelmet keltve a többi járókelőben. Amikor rendőrként, szolgálatban megközelítem és velem is ordibál, nem vehetem csak ezért őrizetbe, mert bennem is félelmet keltett. A rendőrtől elvárják a jóval magasabb tolerancia szintet minden ilyen esetben. Van aki amúgy egész jól, barátságosan kezel minket, annak ellenére, hogy elkaptuk, de van, aki utálja a rendőröket, dacára annak, hogy szerintem a rendőrség mindent megtesz azért, hogy mindenki biztonságban, és megfelelően kezelve érezze magát egy intézkedés során.

Nem ritka, hogy pozitív visszajelzést kaptam elkövetőtől, aki azt mondta, hogy „kösz, ti jó srácok vagytok”, és a fogdán kézfogással köszönt el.

És az sem ritka, hogy a fogdáig tartó autós utazás során elnevetgélünk az elkövetővel. Ami bevallom talán - magyar viszonylatban - hihetetlenül is hangzik, de igaz. Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy barátkozunk. Viszont onnantól kezdve jóval kisebb a veszélye, hogy bármi rossz dolog fog történni, és alapból is mindenkit megillet az emberi bánásmód, nincs előítéletességnek helye. Én mindenkivel próbálok pozitív, fair és jó fej lenni, mert ez a legfontosabb talán az elkövető és saját biztonságunk miatt is, hogy mindenképpen, még egy letartóztatás után is stresszmentesen, jó hangulatban jussunk el a fogdáig. Abban a pillanatban, ahogy őrizetbe vettünk valakit, annak a testi épségéért mi felelünk.

- Tanítják a bánásmódot is?

- Rengeteg tréningünk van a helyes helyzetek pszichológiai alkalmazásához. Meg kellett tanulni, hogy másokat ne a saját élményszintünkön skatulyázzunk be, ezeket a beidegződéseket el kell engedni, amikor intézkedünk.

- Átalakultál ebben a munkában?

- Száz százalékig. Abszolút megértőbb, nyitottabb, elfogadóbb, türelmesebb lettem. Nehezen lehet kihozni már a sodromból, jobban a dolgok mögé tudok látni, és az empátiám is sokat fejlődött. Gyakran megkapom másoktól, hogy „de te nem is kapsz fizetést, miért csinálod?”. Ilyenkor nehéz azt elmagyarázni, hogy ettől a munkától valójában mennyi mindent is kapok. Úgy érzem, az életem és a személyiségem is jobb lett, mert ebből voltaképpen nagyon sokat profitálok.

- Volt olyan eset, ami nagyon megviselt?

- Nem beszélhetek sok mindenről, de volt olyan, amikor találtam egy elhunytat, aki már két hete halott volt, és amikor bementem a lakásába, ott megdöbbentő körülmények fogadtak. Ott úgy elgondolkodtam, hogy az emberek a zárt ajtók mögött milyen életet is élnek, és mennyi mindenről nem tudunk. Szívszorító az is, amikor gyerekekkel kapcsolatos esetünk van, elhanyagolás vagy gyilkosság, ezek mindig nagyon megráznak. Volt egy furcsa esetem, amikor riasztás jött, mert egy rendőr vészhívást indított. Megtámadták, és az én egységem volt a legközelebb hozzá. Egy öngyilkoshoz küldték ki, de a helyszínen többen is voltak, és rátámadtak, emiatt a rádióján vészjelzést indított.

Mikor megérkeztem, minden csupa vér volt a konyhában, és a kollégámon feküdt két másik vérző ember, akik vele dulakodtak.

Én érkeztem elsőként a helyszínre, és azonnal elkezdtem lerángatni a férfiakat a kollégáról. Egy rövid dulakodás után mindkét elkövető bilincsben volt. Az egyik még hátrabilincselt kézzel is próbálta a karján lévő, saját magának okozott vágott sebeket körömmel mélyíteni. Ez az egész jelenet annyira groteszk volt, nagyon sokáig bennem maradt.

- Angliában miért van annyi késes támadás?

- Valóban Angliában nagy problémát okoznak a késelések, és ez egy öngerjesztő probléma, mert

sokan azért hordanak már kést maguknál, mert félnek, hogy késelés áldozatai lesznek.

Emiatt különböző kampányok vannak, mint a Bin the Blade, amikor amnesztia keretében a kihelyezett konténerekbe összegyűjtik a kidobott késeket. 2019-ben szigorítottak a törvényi jogszabályon, most már otthon sem lehet szamuráj kard, még dísz sem, valamint 50 centinél hosszabb, ívelt pengéjű kard tartása is illegális. A késes támadások nagy része a bandaháborúk miatt van, de mindenfajta más bántalmazásnál és a nézeteltérések rendezésénél is előfordulnak késelések.

- 15 éve vagy rendőr, minden nap kiteszed az életedet a veszélynek...

- Próbálok erre nem így gondolni. Ez nem fordulhat meg a fejemben, nem rágódok ezen, és nem izgulok. Hála istennek nem lépten-nyomon történnek tragédiák, de azért sajnos halnak meg szolgálat közben rendőrök. Bár átlagemberként látjuk a rendőröket intézkedni, de ez semmiképpen sem egy hétköznapi munka.

A tényleges rendőri munka az átlagember számára többnyire láthatatlanul zajlik, a társadalomtól, nézelődőktől elzárt helyeken, ezért a veszély mértékét felmérni kívülállóként nagyon nehéz.

Mi odafigyelünk a társainkra, egymásra minden szituációban, és bár irtó közhelyes, de mindig résen kell lenni. A hívószámokról tudjuk, hogy ki az egyedül lévő rendőr, így ha halljuk, hogy rizikósabb riasztást kap, akkor azonnal többen ugranak, hogy menjenek támogatásként, ha van rá lehetőség. A trénereink folyamatosan oktatnak, tanítanak minket, hogy mindenfajta szituációt a lehető legjobban ki tudjunk védeni. Ez egy nem veszélytelen állás, voltaképpen rossz emberekkel foglalkozunk, akik ártanak másoknak, maguknak és nekünk.

Minden helyzetben fejben és érzelmileg is egyben kell lennünk a helyszínen.

Nagyon fontos az, ahogyan kommunikálunk, ahogyan beszélünk a másikkal, mert a helyzetek nagyon rossz irányba fordulhatnak pillanatok alatt, ha esetleg nem megfelelő a hangnem, és nem a megfelelő szavakat használjuk, vagy éppen nincsen empátiánk. Potenciálisan a szolgálatban minden helyzet veszélyes lehet, nyilván amikor itthon dolgozom főállásban az íróasztal mögött, kevesebb veszélyes incidens érhet.

- Sérültél már meg?

- Lekopogom, nem volt sérülésem, szeretném azt mondani, hogy ez a fellépésemnek is nagyban köszönhető. Próbálok mindig mindenre odafigyelni, még ha érzem is, hogy fáradt vagyok, akkor is minden intézkedésnél óvatos vagyok és gyanakvó, emellett nyitott és barátságos, ami bár elég ellentmondásosan hangzik, de kivitelezhető. Azt szoktam még mondani, hogy magas vagyok, és emiatt már önmagában a jelenlétem is lejjebb viszi az indulatokat sok esetben.

- Mit jelent, hogy szolgálatba helyezheted magad?

- Önkéntes rendőrként én is teljes jogkörrel rendelkezem, nemcsak akkor, amikor szolgálatban és egyenruhában vagyok, hanem szolgálaton kívül is.

Bárhova megyek Anglia és Wales területén, bármikor ha valami olyat látok, ami rendőri intézkedést kívánhat, akkor azonnal szolgálatba helyezhetem magam, intézkedhetek, és akár letartóztathatok másokat.

Ebben az is érdekes, hogyha ilyenkor segítségre szorulok, és megkérek egy másik civil embert, hogy segítsen nekem és ő megteszi, abban a helyzetben ugyanolyan törvényi védelmet élvez, mint egy intézkedő rendőr. Ilyenkor természetesen senki nem kér vagy kötelez arra, hogy veszélynek tegyük ki magunkat, hiszen felszerelés nélkül vagyunk, civilben. Azt szokták mondani, hogy ha úgy ítéljük meg a testi épségünkre veszélyes lenne beleavatkozni, akkor csak annyival segítsünk, hogy hívjuk a rendőrséget és adjunk információt. Állampolgárok is intézkedhetnek bűncselekmény megakadályozása érdekében, és indokolt esetben erővel is visszatarthatják az elkövetőt a rendőrség kiérkezéséig. Ennek természetesen arányosnak és indokoltnak kell lennie. Alapvetően igaz, hogy Angliában az emberek ha látnak valami furcsaságot betelefonálnak a rendőrségre, figyelnek egymásra, ami nagyon jól jön, hiszen a rendőrség önmagában nem tud mindenhol ott lenni.

- Mindebből úgy tűnik, nagyon szereted, hogy épp Angliában lehetsz rendőr.

- Mindig is csodáltam az angol rendőröket, mert praktikusnak és szervezettnek tűnnek, mégis közvetlenek. Nemcsak jól képzettek, de barátságos fellépésükkel hozzáférhetőek és elérhetőek az emberek számára; az utcán gyakran szelfiznek velük, mert bizalmat sugároznak. Itt az átlagember a segítséget látja meg bennük, még ha az utóbbi időben a rendőrség renoméját meg is tépázta egy-két eset. Ettől függetlenül, azt kell mondjam, büszke vagyok, hogy közéjük tartozom.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SIKERSZTORIK
A Rovatból
A nulláról indult, ma már a Starliner rakétáihoz gyárt alkatrészeket – János tényleg megvalósította az amerikai álmot
Garaczi János egyetemistaként költözött ki az Egyesült Államokba. Kalandos és elég rögös út vezetett odáig, hogy most egy olyan céget vezet, ami a titánium alkatrészek gyártásában a világ legjobbjai között van.
Fartek Patrícia - szmo.hu
2025. április 20.



Garaczi János azok közé tartozik, akiknek magyarként sikerült megvalósítani az amerikai álmot, igaz ehhez elképesztően rögös út vezetett. Már gyerekként kimagaslóan jó volt matematikából és számítástechnikából, nyolcéves kora óta programozott. Informatikával akart foglalkozni, a legjobbak között került be a Budapesti Műszaki Egyetemre, de - ahogyan ő fogalmazott - elkallódott, így végül úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet, és kiköltözik az édesanyjához az Egyesült Államokba. A nulláról indult, többször is felért a csúcsra, de sokszor kellett újrakezdenie. Ma pedig egy olyan céget vezet, ami titánium alkatrészeket gyárt többek között az F35-ös és F22-es vadászrepülőkhöz, katonai drónokhoz és a Starliner rakétáihoz. Most arról mesélt a Szeretlek Magyarországnak, hogyan jutott el idáig.

– Magyarországon születtél, itt nőttél fel, itt jártál iskolába is. Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy nagyon hálás vagy a magyar oktatásnak. Milyenek voltak az iskolás éveid?

– Kecskeméten születtem, ott is jártam iskolába. A tanulmányaimat a Zrínyi Ilona Általános Iskolában kezdtem. Akkoriban indult el a számítástechnikai oktatás. Harmadikos voltam, amikor csináltattak velünk egy tesztet. Hamar kiderült, hogy van érzékem a számítástechnikához, és matekból is nagyon jó voltam, így bekerültem az informatikai tagozatra. Már nyolcéves koromban elkezdtem programozni, otthon is mindig ezt csináltam, nagyon beleszerettem. Aztán a Kecskeméti Református Gimnáziumnak indult egy hatéves tagozata, ahova felvételizni kellett. Matekból az én felvételim lett a legjobb, így amikor bekerültem az iskolába, nekem kötelező lett a matektagozat. De ezt egyáltalán nem bántam, mert szerettem csinálni.

– Tehát akkor igazi jó tanuló voltál.

– Nagyon jó tanuló voltam, a szabadidőmben is matek meg fizika feladatokat oldottam meg. Igaz, a magatartásom nem volt valami fényes. Sokat verekedtem. Apám akkor beíratott karatéra, de attól csak rosszabb lett. Aztán mindenféle sportot kipróbáltam: birkóztam, teniszeztem, pingpongoztam, sőt, mivel apa az NB I-ben focizott, így nekem is kötelező volt a foci. De azt nem szerettem, mert mindig beállítottak kapusnak.

– Mi szerettél volna lenni akkoriban?

– A gimnáziumban plasztikai sebész szerettem volna lenni. Igazából emögött az állt, hogy szerettem a biológiát, és megtudtam, hogy a plasztikai sebészek nagyon jól keresnek. Elmentem megnézni egy plasztikai műtétet, majdnem elhánytam magam. Úgyhogy rájöttem, hogy ez mégse nekem való. Aztán jött, hogy fogorvos leszek. A szüleim egyéves koromban elváltak, apám új párjának pedig volt egy fogorvosi praxisa Kecskeméten. Jól menő fogorvos volt, és mondta, hogy miért nem megyek el fogorvosnak, és veszem majd át a praxisát. Én viszont nem akartam mások szájában turkálni. Akkor kezdett beindulni az informatika, és azt hallottam, hogy azzal is jól lehet majd keresni. Én programoztam, és jó is voltam benne, versenyekre jártam, így maradt ez az irány. 16 évesen eldöntöttem, hogy a Műszaki Egyetemre megyek, informatika szakra. Megnéztem, hogy milyen tárgyakból kell jól teljesíteni, ráfeküdtem a matekra, a fizikára és a programozásra. Ráadásul németből és angolból is jó voltam, megcsináltam a nyelvvizsgát is, így végül sikerült bekerülnöm a Budapesti Műszaki Egyetemre.

– Gondolom ott is nagyon jól teljesítettél.

– Amikor kiderült, hogy felvettek, és Budapestre költözöm, az egyik tanárom azt mondta nekem, hogy velem az lesz a baj, hogy nem lesz, aki kordában tart. Igaza lett. Bekerültem egy olyan kollégiumba, ami eredetileg egy lánykolesz volt. Na, hát nem sokat jártam be az egyetemre, eléggé elkallódtam. Ráadásul az édesanyám kiment Amerikába 1997-ben, mi pedig a testvéremmel meglátogattuk az egyetem első nyarán. Az öcsém vele maradt, én visszajöttem Magyarországra.

Akkor elég sok hülyeségbe belekeveredtem, az egyetemet is otthagytam. Aztán az édesanyám megkérdezte, hogy miért nem megyek ki én is Amerikába. Végül kimentem hozzájuk, és beiratkoztam a UCLA-re.

A tandíj viszont elképesztően drága volt, így dolgoznom is kellett mellette.

– Amerikában tudtál számítástechnikával foglalkozni? Vagy hol tudtál elhelyezkedni?

– Próbáltam több számítástechnikai céghez is bekerülni, de akkor még nem voltak papírjaim, így sehova sem akartak felvenni.

Csináltam én mindent, költöztettem, pakoltam, aztán jelentkeztem az egyetem egyik kávézójába.

Akkor úgy volt, hogy ha a campuson belül dolgoztál valahol, akkor kaptál egy társadalombiztosítási számot, amivel például letehettem a jogosítványt. Ezzel a kettővel pedig már azért el lehetett helyezkedni zöldkártya nélkül is. Azt egyébként úgy kaptuk meg, hogy az édesanyám hozzáment egy amerikai állampolgárhoz, és mivel 21 év alatti voltam még, én és az öcsém is automatikusan megkaptuk a zöldkártyát.

– Ez úgy hangzik, mintha innen egyenes út vezetett volna a sikerhez.

– Rengeteget dolgoztam, több kávézóban is megfordultam addigra, és mellette tanultam is.

2002-ben viszont meghalt az édesanyám egy autóbalesetben. Akkor nagyon durva mélypontra kerültem. Ki is lakoltattak.

Van Los Angelesben egy magyar ház, ahol a kint élő magyarok szoktak összegyűlni. Elmentünk ide az öcsémmel. Édesanyám sokat járt hozzájuk, segítette a közösséget, így felajánlották, hogy a padlást rendbe tehetjük magunknak, és odaköltözhetünk átmenetileg. Szépen kitakarítottuk, megcsináltuk, erre kitalálták, hogy fizessünk érte. Én meg mondtam, hogy az kizárt.

– Tehát kilakoltattak, majd a magyar közösség által segítségként felajánlott helyre se tudtatok beköltözni. Azért ez egy kemény helyzet lehetett. Mihez kezdtél?

– Szerencsém volt, mert az akkori barátnőm egyik ismerőse kiköltözött Japánba, és megengedte, hogy addig az ő lakásában lakjunk. Egy nagyon pici lakás volt, de legalább volt fedél a fejünk fölött, és addigra meglett a zöldkártyám is. Azonnal elkezdtem munkát keresni, telefonálgattam, egy csomó céget felhívtam, végül egy padlós vállalathoz vettek fel. Eredetileg a számítástechnikai háttérrel kellett volna foglalkozom, én csináltam például weboldalt nekik. Aztán volt, hogy be kellett segítenem az árukiadásnál. Észrevették, hogy jól bánok az emberekkel. Egy idő után vezető lettem, majd megkértek, hogy építsek ki a kapcsolatokat kínai gyártókkal, ahonnan be lehet hozni az árut. Nagyon élveztem ezt a fajta munkát, és nagyon jól is ment, de aztán, amikor fizetésemelést kértem, a tulaj közölte, hogy nincs pénz. Én pedig pontosan tudtam, hogy ez nem igaz.

Ennek végül az lett a vége, hogy felmondtam, vittem magammal pár embert, és együtt megalapítottuk az első cégem, ami ugyanígy padlók behozatalával foglalkozott.

Én tartottam a kapcsolatot a kínai gyártókkal, az ügyfelekkel is, így könnyű volt felépíteni egy saját céget. Akkor nagyon jól ment, végre sok pénzem lett, költöttem kocsikra, nőkre, mindenre, amit csak el tudsz képzelni. És akkor betoppant a válság 2008-ban. Egyik napról a másikra dőlt be az üzlet. Én pedig ismét az utcára kerültem, tartoztam egy csomó embernek, vittem vissza a flakonokat a boltokba, hogy egyáltalán kenyeret tudjak venni magamnak. Végül az egyik ismerősöm azt mondta, hogy elmegy egy CNC gépekkel foglalkozó céghez. Ez engem is érdekelt, ezért gondoltam, megpróbálom én is.

– Ez a Delta Machine, ami mára a te céged. Hogyan kezdted ott a munkát?

– A céget egy magyar férfi, Bacsa Béla alapította, aki még a ’70-es években jött ki Amerikába. A Delta szerszám- és alkatrészgyártással foglalkozik. Korábban még sosem láttam olyan gépeket, amikkel ott dolgoztak, de kértem, hogy mutassák meg, hogyan működnek. Elvégeztem egy esti tanfolyamot, és hamar elkezdtem programozni a gépeket. Béla egy nagyon jó szakember volt, sokat tanultam tőle. Később új programokat is írtam a gépekhez, így sokkal gyorsabb lett a munka. Végre megtaláltam azt, amiben jól éreztem magam, amiben jó vagyok, boldoggá tesz és még jó pénzt is kereshetek vele.

– Hogyan kerültél te a cég élére?

– 2015-ben Béla eldöntötte, hogy nyugdíjba vonul, én pedig átvettem tőle a cég vezetését. Rengeteg dolgon változtattam. Rájöttem, hogy rengeteget dolgozunk, de pénzt alig keresünk vele. Nekem volt üzleti érzékem, amit tudtam a cég szamara kamatoztatni. Kerestem új partnereket, és modernebb gépeket vásároltam. Két év alatt több millió dollár értékben bővítettem a gépparkot. Időközben annyi munkánk lett, hogy nekiláttam automatizálni mindent. A gépekhez olyan programokat írtam, amiknek a segítségével ellenőrizni tudják, hogy például egy szerszám eltört-e.

Elkezdtem robotokat vásárolni, így még gyorsabbak lettünk, hiszen nem kell egy operátornak ülni a gép mellett, mert minden automatizálva megy. Ráadásul ehhez hozzájön, hogy rengeteget tanultam Béla mellett. A titánium alkatrészek gyártásában ma már a világ legjobbjai között vagyunk.

Ez pedig azért fontos, mert titániumot használnak többek között a hadiiparban is.

– Mi a fő profilotok most?

– Jelenleg leginkább a hadiiparban mozgunk:

gyártunk alkatrészeket például az F35-ös es F22-es vadászrepülőkhöz és különböző drónokhoz is.

Mivel az állami szektorral is együttdolgozunk, nemrég el kellett költöztetnem a gyárat egy új helyre, hogy minden biztonsági intézkedésnek eleget tegyünk. De jelenleg egyébként a Starliner rakétáihoz is gyárunk kritikus alkatrészeket.

– Gondolkodtál esetleg azon, hogy Magyarországon is terjeszkedj, vagy, hogy elhozd ide azt a technológiát, tudást, ami alapján ekkora sikereket könyvelhetsz el?

– A mai napig büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és, hogy otthon tanultam. Sokat köszönhetek az otthoni oktatási rendszernek. Éppen ezért szerettem volna a magyar egyetemekkel együttműködve átadni azt a tudást, amit megszereztem az évek során. A részletekbe most nem mennék bele, de ez különböző okok miatt végül nem valósulhatott meg. Ezzel kapcsolatos az is, hogy egyelőre nem tervezek üzletileg sem terjeszkedni Magyarországon.

– Sokszor kellett újrakezdened a nulláról és végül megvalósítottad az amerikai álmot, igazán sikeres lettél. Mire vagy a legbüszkébb?

– Az üzlet szempontjából elképesztően büszke vagyok arra, ahová eljutottam. Számomra ez azért is nagyon különleges, mert

tényleg a semmiből indultam, és fantasztikus érzés, amikor minden ellened van, de te mégis felkapaszkodsz a világ tetejére.

Hiszek abba, hogy ha van akarat, akkor van megoldás is. Nagyon fontos, hogy nem szabad feladni! Ez egy nagyon fontos lecke. Csak azok lesznek sikeresek az életben, akik nem adják fel. Annyiszor feladhattam volna, annyiszor mondhattam volna, hogy ez nekem nem megy. És mindenki ellenem volt, mindenki csak azt mondta, hogy nincs elég pénzed, túl fiatal vagy, nincs tapasztalatod, nem tudod megcsinálni, lehetetlen, másnak se sikerült. És én mégis megcsináltam. Erre nagyon büszke vagyok, és arra is, hogy szellemileg hova jutottam el. Emlékszem, hogy 18 évesen, a gimiben megkérdezték tőlünk, hogy mik szeretnénk lenni. A legtöbben azt válaszolták, hogy orvosok, rendőrök, ügyvédek, vagy építészek. Én azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, de sok pénzt fogok keresni. És ezt meg is tudtam valósítani, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy mindeközben élvezem azt, amit csinálok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Minya Viktória, a magyar Orr: Kaptam egy levelet, amiben egy hölgy elmesélte, hogy az én parfümöm mentette meg a házasságát
Viktória Franciaországban lett sikeres parfümkészítő. A kezdet nem volt könnyű számára, pláne ebben a köztudottan tradicionálisan férfi szakmában. Álma megvalósításához meg kellett küzdenie minden pillanatban.
Barnyák Mónika - szmo.hu
2025. március 03.



Minya Viktória különleges magyar híresség, aki illatkreációival meghódította a világot. Nemzetközi sikereivel kivívta szakmája tiszteletét, ma pedig már ő taníthatja a következő parfümőr generációkat. Az útja azonban kicsit sem volt egyszerű ebben a köztudottan tradicionálisan férfiszakmában. Álma megvalósításához meg kellett küzdenie minden pillanatban.

Most mesélt arról, milyen hosszú út vezetett ahhoz, hogy parfümőr lehessen, de beavatott minket abba is, hogyan és mennyi idő alatt áll össze egy saját illata.

– Hogyan kezdődött a parfümökhöz való vonzódásod?

– Gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekeltek az illatok. Egyszer, úgy öt-hat éves koromban, emlékszem, a telkünkön voltunk, amikor apu szokás szerint füvet nyírt, és a frissen vágott fű szaga egyszerűen rabul ejtett, ahogyan keveredett a tavasz illataival. Akkor arra gondoltam ezt valahogy tartósítani kellene, hogy máskor is érezhessem, és hogy másokkal is megoszthassam. Ezen felbátorodva elkezdtem összegyűjteni és kipréselni a friss füvet, majd apró gyógyszeres üvegcsébe töltöttem – persze pár nap alatt megromlott.

Mindenesetre ráébredtem arra, hogy az illatok milyen elementális erővel hatnak rám, és valószínűleg másokra is. Onnantól elkezdtem gyűjteni a pici parfümmintákat, minden zsebpénzemet azokra költöttem.

Egy-egy illatszerboltban órákat tudtam eltölteni, de egy sima közértben is végigszaglásztam az öblítőket és a samponokat.

Ez lett a mániám, ez köztudott volt a családomban, így az egyik karácsonyra már parfümmel kapcsolatos könyveket kaptam ajándékba.

– Már gyerekként is parfümőr akartál lenni?

– Gyerekként még nem terveztem el, mert rengeteg területen kipróbáltam magamat, amiben csak lehetett. Éreztem, hogy van bennem egy jó adag kreativitás: táncoltam, énekeltem, színészkedtem. Szüleim aggódtak a művészlét bizonytalansága miatt, ezért közgazdasági tanulmányok irányába tereltek.

Azt mondták: „fiam, legyen egy normális szakmád, utána azt csinálsz amit akarsz.” Így is lett.

Ahogy meglett a diplomám teljesen tudatosan elkezdtem kutatni, hogy mihez van érzékem, mi az, ami örömmel tölt el, milyen irányt válasszak, mert közgazdász nem akartam lenni.

Sokáig a divattervezésben gondolkodtam, de egyszer csak belém hasított a gondolat, hogy igazából az egész életemben a parfümök és az illatok, a szagok vonzásában éltem. Ez a felismerés telibe talált, és azonnal elkezdtem kutatni, hogyan fogom ezt megvalósítani. Ekkor éppen Párizsban voltam mint cserediák, mert az egyetem utolsó évét ott töltöttem. A lehető legjobb helyen voltam, a parfümök hazájában, ahol az álmaimat elkezdhettem megvalósítani.

– Mi kellett ehhez, hogy elindulhass ezen a különleges úton?

– Nagyszerűen kitaláltam, hogy beiratkozom a legjobb francia parfümiskolába, csak éppen pénzem nem volt rá. Egy ilyen parfümiskola nagyon drága, így elhelyezkedtem, és még négy évet lehúztam HR-esként ahhoz, hogy félretegyek annyi pénzt, amivel elkezdhettem a tanulmányaimat.

Az iskola a francia Riviérán volt, ahol ma is élek. Akkoriban ez eléggé megterhelő volt anyagilag, mert nemcsak a tandíjat kellett összeszednem, de egy évig szállást és megélhetést is kellett biztosítanom az iskola mellett, ráadásul ez az egyik legdrágább régió Franciaországban. Cserébe ez volt életem egyik legjobb éve! Mindig teli szájjal mosolygok, ha erről beszélek, annyira imádtam, és minden egyes percét élveztem az iskolának.

Tudtam, hogy fiatal nőként mint leendő parfümőr, ráadásul aki nem francia, százszor többet kell letennem majd az asztalra, hogy elismerjenek, mert hatalmas a versengés ebben az amúgy is elképesztően zárt szemléletű szakmában.

Nem volt könnyű, a nehézségek megedzettek, meg kellett küzdenem a sikerért minden pillanatban. Abban is biztos vagyok, hogy nem bírtam volna ki ezt a nyomást, ha nincs bennem ekkora szerelem az illatok iránt. Ez az ami átsegített, hogy kitartsak.

– Hogyan alakult ki a karriered?

- Az iskola elvégzése után különböző parfümvállalatoknak dolgoztam, mert mindenféle rutint akartam szerezni. De egyszer csak azt éreztem, hogy szeretném a kreatív elképzeléseimet minden megkötés nélkül megvalósítani, ezért elkezdtem a saját vállalkozásomat. Egy amerikai ékszercég sajátmárkás parfümöt rendelt tőlem, hirtelen minden sürgős lett, fejest ugrottam a vállalkozói világ sűrűjébe.

Már a szakmám legelején elkezdtem összevásárolni az illatorgonámhoz a dolgaimat, akkoriban még nem volt erre külön helyem. Emiatt a konyhában vagy főztem és ettünk, vagy az illatokat kreáltam, tipikus garázscég volt.

Pár év után már egyértelmű volt, hogy kell egy saját műhely, amiben kényelmesen elfér a kultikus illatorgonám, ami 450 különféle illatmintából áll.

– Hogyan készül egy parfüm?

– Egy parfüm megalkotása nem feltétlenül csak képesség és érzék kérdése, mert az iskolában megtanuljuk ennek az alapjait. Az inspiráció úgy érkezik hozzám, mint amikor a föld alatt mocorogni kezd a tavasz. Miután ez az érzés már eléggé konkrét elképzelés lesz a fejemben, akkor leülök és leírom az alap receptúrát egy papírra.

Utána kezdődik az idegtépő része a munkának, mert nagyon ritkán sikerül valami elsőre.

Száz meg ezer próbálkozás után lesz csak meg a végleges illat, minimum fél év kísérletezgetés van egy új parfümben, mire azt lehet mondani, hogy kész.

A saját illatsorozatom majdnem minden tagja átlag három év alatt készült el, mert nagyon sok próbálgatásból áll. 450 nyersanyagból válogatok, abból választom ki az adott illathoz, ami a legjobban illik. Egy parfüm átlagosan 30-150 összetevőből áll. Nekem a kedvencem a barack illata, ami a nyári lekvár elkészítéséhez kapcsolódik, ez az illat emlékezetes nekem, mert minden évben segítettem a nagymamámnak vagy anyukámnak befőzni.

Amikor készen lett a saját parfümöm, a Hedonist, a végleges verziójából adtam a barátnőimnek, hogy teszteljék le nekem. Mindenki visszajelzett saját ízlése szerint, de

egy dologban mindenki ugyanazt mondta: a férje, a barátja, teljesen meg volt veszve érte!

Ez azóta is visszatérő elem a vásárlók visszajelzésében: sőt kaptam egyszer egy levelet, amiben egy hölgy elmesélte, hogy ez a parfüm mentette meg a házasságát!

– Hogyan vívtad ki a helyed a szakmában?

– A vállakozás építése, mondhatom hogy nem a kedvenc területem. Könyvelés, megrendelés, kiszállítás ezek a feladatok, apró-cseprő dolgok sok időt elvisznek az alkotástól.

A legnehezebb mégis az volt, hogy itt Franciaországban, magyarként, nőként bekerüljek, részt vehessek ebben a főként férfiakból álló szakmában.

Pár éve például meghívtak Kínába, mint egy parfümkiállítás egyik sztárvendégét. Rajtam kívül még három középkorú, francia férfi kolléga volt jelen.

Ez talán sok mindent elmond az erőviszonyokról. Mára megtanultam ezt elfogadni és kezelni, de ez nem volt könnyű és időbe telt mire befogadtak.

Mostanra megismertek, része lettem a szakmának, és nagyon sok helyre meghívnak a világban az illatok miatt. Jártam már Moszkvában egy luxusbolt megnyitóján, ahová én is készítettem parfümöket. Voltam a Karib-térségben is, ahol egy barátnőmmel van egy közös munkánk. Aztán jártam Nigériában, ahol az első afrikai parfümtanfolyam megtartásásra kértek fel, de tartottam már workshopot Dubaiban is.

Sokszor vagyok Magyaroszágon, hiszen otthon is rengeteg a dolgom. Az utcán egyébként felismerem a parfümjeim illatát, ennél nincs is jobb érzés, ilyenkor növök pár centit a büszkeségtől.

– Milyen különleges feladataid voltak?

– Minden nap dolgozom, alkotok, és már kezd kinőni engem is a cégem. Van egy állandó segítségem a laborban, akivel összehangoltan tudunk együtt dolgozni, és kiválóan inspiráljuk egymást. Franciaországban lubickolok a lehetőségekben, fantasztikus ötletek születnek itt. Számtalan kreatív emberrel vagyok kapcsolatban, mindenkinek tonnányi ötlete van, ami megvalósításra vár.

Így született meg a Tokaji Aszú aromáját idéző magyaros parfümöm is, ezzel szerettem volna a magyar kreativitás és persze a tokaji borok jó hírét öregbíteni a nagyvilágban.

Hasonlóan készítettem egy különleges levendulakompozíciót is, de olyan felkérésem is volt, amikor magyar desszertekhez készítettem parfümöt. Szeretem a kihívásos projekteket, mert a mai napig megszállottja vagyok a munkámnak.

– Hogyan jött a tanítás az életedbe?

– Párizsban éltem hosszú évekig, de visszaköltöztem a nyugodtabb riviérára, Grasse-ba, ahol a parfümiskolába is jártam. A véletlen úgy hozta, hogy felhívtak a volt iskolámból, mikor megtudták, hogy újra itt vagyok, és felkértek, hogy legyek az egyik tanáruk. Nagy örömmel fogadtam el, mert erre nem is gondoltam, de nagyon megtisztelő kihívást jelent számomra. Azóta egy másik neves parfümiskolában is tanítok. Két ilyen patinás akadémián órákat adni, nagyon kevés Orr kiváltsága.

Számomra óriási megtiszteltetés, mert külföldiként én vagyok az egyetlen ebben a helyzetben.

Természetesen nincs mindenkinek lehetősége egy évig Franciaországban élni a képzés miatt, ezért tartok egyhetes intenzív tanfolyamot is, azon érdeklődők számára, akiket nagyon vonz ez a szakma, de még nem döntötték el, hogy fejest ugorjanak-e ebbe a mágikus világba.

– Mi kell ahhoz, hogy valakiből parfümőr lehessen?

– Igazából ebben nincsen alapkikötés, de nyilván tipikusan azok szoktak jelentkezni erre a képzésre, akiket érdekel ez a világ, illetve hogyha valakinek jó a képessége a szagláshoz, akkor az nyilván előny. Azok is jöhetnek, akik nem vették észre magukon, hogy kifejezetten különleges orral születtek, vagy nagyon élesen éreznek szagokat.

Az se baj, hogyha valaki nem érzi, ha ez a képessége kifejezetten fejlett lenne, mert

az orr olyan mint egy izom, és ugyanúgy fejleszthető, mint bármelyik más képességünk.

– Szeretsz tanítani?

– Az elmúlt 15 évemet tulajdonképpen végig alkotással, szagolgatással töltöttem, természetesen rengeteget fejlődtem, ami sok ajtót megnyitott előttem és elismernek a szakmában. Ebben a munkában benne van a szívem-lelkem, azt mondják ez érződik is a parfümjeimen, és talán ezért is állják ki az idő próbáját. Az, hogy ezt a tudást továbbadhatom, számomra megtiszteltetés.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak” – Hadházi Renáta tanárral, az év hétköznapi roma hősével beszélgettünk
Hadházi Renáta már kislányként eldöntötte, hogy tanár szeretne lenni. Kalandos és hosszú út vezetett odáig, hogy ma magyartanár, sőt, leendő kutató. Szívügye a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a tehetséggondozás. De sokaknak a TikTok-ról lehet ismerős.
Fartek Patrícia - szmo.hu
2025. június 05.



Hadházi Renáta sok könyv között nőtt fel Polgáron. Bár őt magát nem érte diszkrimináció, az, hogy egy szegregált, romák lakta környezettben nőtt fel a mai napig hatással van az életútjára. Renáta ma már háromdiplomás pedagógus és leendő kutató, egy tiszaújvárosi általános iskolában tanít. Szívügye a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a tehetséggondozás. Szabadidejében is a hivatása teszi ki az élete jó részét,  hiszen a diákjai inspirációjára elindított egy TikTok-csatornát, ahol módszertani ajánlásokat oszt meg, és a célja, hogy bemutassa egy átlagos tanár életét. Mindemellett egy felnőtt férfit tanít írni és olvasni. A hozzáállását és a tudományos munkáját idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így ő lett az év hétköznapi roma hőse.

A Szeretlek Magyarországnak most mesélt a gyerekkoráról, a tanulmányairól, a tanári pálya nehézségeiről, és arról is, hogy mi a legfontosabb dolog, amit át szeretne adni a diákjainak.

– Azt már korábban olvastam rólad, hogy egy kis, szegregált utcában nőttél fel, ami bizonyos szinten meghatározta aztán a felnőtt életedet is. Mesélj egy picit erről, milyen gyerekkorod volt, mit hozol magaddal otthonról?

– Így van, Polgáron, egy kis utcában nőttem fel. Ez egy szegregált utca volt. Nem a város cigánysora, de mégis szegregátumnak számított, mert többségében romák laktak itt, ráadásul nagyon fejletlen volt az infrastruktúra. Például nem volt aszfalt, ezért gyerekként sokszor úgy mentem iskolába, hogy zacskót kellett húzni a cipőmre, amikor elindultam otthonról, hogy ne legyen annyira sáros, mire beérek. Ettől függetlenül nagyon jó, tartalmas, aktív gyerekkorom volt. Mindig szívesen gondolok rá vissza. Az édesanyám jelenleg háztartásbeli, de sokáig Polgár Városgondnokságán dolgozott. Mindig szeretettel mentem végig az utcán, mert a város tele volt virágokkal, és tudtam, hogy ebben az ő keze munkája is benne van. Édesapám pedig vasipari munkás. Mindig nagyon sokat vállalt és vállal a mai napig. Nem egy pihenős fajta, neki mindig kell csinálni valamit. Azt gondolom, hogy a szorgalmat, a munka iránti szeretetet, a pontosságot, a precizitást tőle hozom.

– Már gyerekként is tudtad, hogy tanár szeretnél lenni?

– Kiskoromban az édesanyukám rengeteg könyvet vett nekem, így a könyvek iránti szeretet már ekkor kialakult bennem. Polgáron jártam általános iskolába, ahol volt egy nagyon jó magyartanárom. Ő volt a példaképem: ahogyan kiállt elénk, ahogyan beszélt, amit kisugárzott, a szeretete, kedvessége, motiváltsága nagy hatással volt rám. Aztán fel is karolt engem, versmondó versenyekre jártunk, műsorokra készültünk. Nagyon megszerettem a magyar nyelv és irodalmat, ekkor alakult ki bennem, hogy tanár szeretnék lenni, és olyanná szerettem volna válni, mint ő. Viszont az érettségi után tanítónak jelentkeztem, de sajnos elbuktam az alkalmasságit.

– Mit jelent, hogy elbuktad az alkalmasságit, miben nem feleltél meg?


– Nagyon készültem! Emlékszem, hogy énekből is vizsgázni kellett, népdalokat, gyerekdalokat kellett tanulni, és rengeteget énekeltem. A testneveléstől féltem a legjobban, de az hál' Istennek sikerült. Aztán jött az ének. Az “Által mennék én a Tiszán ladikon...” című dalt kellett elénekelnem, a tanár azt mondta, hogy oké.

Majd szólt, hogy tegyek bele hajlítást, ő pedig zongorázni fog nekem. És én ugyanúgy énekeltem el, mert fogalmam sem volt, hogy mit jelent a hajlítás. Aláírta a papírt, hogy nem vagyok alkalmas tanítónak.

Innentől kezdve már hiába mentem tovább, hiába mondta a pszichológus, hogy alkalmas vagyok, elbuktam az egész felvételimet.

– Hogy élted ezt meg?

– Akkor nagyon összetörtem, de tudtam, hogy újra kell terveznem. Végül arra jutottam, hogy a következő évben megpróbálom az egyetemet újra, és még több energiát fogok belefektetni, majd a felvételibe. Addig pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek technikumra, és ez volt életem legjobb döntése! A Szerencsi Szakképzési Centrum Tiszaújvárosi Brassai Sámuel Technikum és Szakképző Iskolájába jelentkeztem Tiszaújvárosba, ügyviteli titkárnak. Közben eldöntöttem, hogy nem tanító, hanem magyar szakos tanár szeretnék lenni, ezért megcsináltam az emelt magyar érettségit, hogy most már tutira bekerüljek az egyetemre, és ez így is lett.

– Milyen volt először kiállni a diákok elé a gyakorlaton?



– Nagyon izgultam, de először nem is a tanítás miatt, hanem azért, mert szerettem volna abba az iskolába kerülni, ahol a technikumot elvégeztem. Számomra a Brassai volt az az iskola, ami a legtöbbet adott. Jó érzés lett volna oda visszamenni. És végül addig szervezkedtem, amíg sikerült bekerülnöm, így ott végezhettem a gyakorló tanításomat. Az pedig külön öröm volt, hogy a mentorom az a tanár lett, aki egykor engem is tanított.

Amikor első nap bementem, úgy éreztem, hogy otthon vagyok.

10. osztályban kezdtem, ők ügyviteles lányok voltak, és kaptam egy szabad órát, ahol megismerkedhettem a gyerekekkel. Emlékszem, hogy kommunikációs gyakorlatokat csináltunk, ismerkedős feladatokat, egy körben ültünk, és olyan meghitt volt ez a környezet. Erre a mai napig emlékeznek a gyerekek is. Minden órámra nagyon sokat készültem, és olyan jó volt látni rajtuk, hogy érdekli őket, amit csinálok. Amit még szintén nagyon pozitívan éltem meg, az az volt, hogy folyamatosan visszajeleztek nekem. De egyébként mindig azt kérték tőlem, hogy legyek szigorúbb.

– Azért egy fiatal tanárnak nagyon nehéz megtanulni a szigort, nem? Végtére is nemrég még te is azokban a padokban ültél, ahol a diákjaid.

– Igen, ezt valóban nagyon nehéz megtanulni. De képzeld el, azt mondták: azért kértek, hogy szigorúbb legyek, mert egyszer vissza fognak vele élni. Szóval magukból kiindulva adtak tanácsot. De egyébként azóta sem mondanám magam szigorú tanárnak, viszont következetes vagyok.

– Mi volt számodra a legnehezebb kezdő tanárként?


– Szerencsére sikerült a Brassaiban elhelyezkednem, ebből fakadóan a legnagyobb nehézség az volt, hogy ez egy szakképző iskola is. Itt a hegesztők, csőszerelők, villanyszerelők mellett olyanok is vannak, akiket érettségire is fel kell készíteni. Ebben rögtön volt egy nagy kontraszt, hiszen amit megtehetek technikumban, azt nem tehetem meg a szakmás gyerekek esetében. De egyébként nekem a szakmunkás gyerekekhez nagyobb kötődésem van, mert nekik többségében nem a tananyagra volt szükségük, hanem rám, a személyemre, a segítségemre, a támogatásomra. És ez sokkal jobban erősítette bennem azt a hivatástudatot, ami miatt tanár szerettem volna lenni. Ráadásul az egyik legjobb élményem is ehhez köthető.

Volt egy kifejezettem romák számára meghirdetett országos versmondó verseny Miskolcon, és második helyezést értem el egy hegesztő tanulómmal. Ez mutatta meg nekem azt, hogy a tudományokat, az irodalmat, a művészetet bárki művelheti, akiben van elég belső motiváció és szeretet.

Úgy éreztem, hogy leküzdöttük a sztereotípiákat, mert nemcsak gimnáziumi tanulók érhetnek el eredményeket, hanem egy országos versenyen kiemelkedően teljesíthet egy hegesztő is, aki bár vasakkal dolgozik, pálcákkal forraszt, de attól függetlenül kinyitja a verseskötetet és olvas.

– Mi a legfontosabb számodra, amit át szeretnél adni a diákjaidnak?

– Azt, hogy nem a jegyek határoznak meg minket.

Nem az határoz meg minket, hogy ötös lett az a dolgozat, vagy egyes.

Mindig bíztatom őket arra, hogy ne így mérjék magukat, és rengetegszer elmondtam nekik, hogy az élet mindenkit igazol. A másik, hogy próbáljanak úgy élni, hogy szeretettel és tisztelettel forduljanak az embertársaik felé. Most egy általános iskolában dolgozom, de a Brassaiban tapasztaltam, hogy a szakmunkás gyerekeket nagyon lenézik. Többségében azért, mert roma származásúak, hátrányos helyzetű településekről kerülnek ki, sokszor nagyon nehéz családi körülmények között élnek, összességében más szociokulturális környezetből jönnek, amely sokszor ellentéteket szült. Éppen ezért próbálom átadni minden diákomnak azt, hogy ne lenézzük egymást, hanem fogadjuk el, és támogassuk a másikat. De nagy hangsúlyt fektetek a szabad gondolkodásra, és arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak, hogy próbálják meg a gátlásaikat leküzdeni, feszegetni a határaikat.

– Milyen ma Magyarországon tanárnak lenni? Nagyon sokat hallunk arról, hogy a pedagógusokon nagy a terhelés, kevés a fizetésük. Te mit gondolsz erről, hogy látod ezt?


– Tanárnak lenni ott, ahol én dolgozom, nagyon jó. Azért, mert a gyerekek motiváltak. Velük rengetegféle módszert ki lehet próbálni, sok projektet tudunk megcsinálni.

Rengeteg a tananyag és nagyon részletes, az idő viszont kevés.

Ha van olyan téma, ami nagyon tetszik a gyerekeknek, vagy közel áll hozzájuk, akkor nagyon sajnálom, hogy nem tudunk rá több időt szánni. Nem tudunk benne elmélyülni, mert sajnos menni kell tovább, haladnunk kell, mert lemaradni sajnos nem szabad. Mindemellett ott van, hogy a tanárok rengeteg olyan munkát végeznek, ami kívülről nem látszik. Például rendszeresen programokat szervezünk a gyerekeknek, készülni kell az órákra, versenyekre készíteni a tanulókat, és akkor még ott a sok adminisztráció. De mindenért kárpótol az, amikor a gyerekek visszajeleznek, hogy de jó volt ez az óra, vagy odajönnek, megölelnek, megkérdezik, hogy vagyok. Ezt tényleg csak hivatástudattal, szeretettel lehet csinálni.

– Ráadásul te még a szabdidődben is rengeteget foglalkozol a szakmáddal. Van egy TikTok-csatornád, ahol oktatásról készítesz tartalmakat. Mesélnél erről egy kicsit?


– Még a Brassaiban dolgoztam, amikor a gyerekek motiválására elindítottam a TikTok-oldalamat. Szerettem volna ezt a felületet hasznosan, tartalmasan, értékeket teremtve használni. Ezért olyan tartalmakat próbálok feltölteni, ami betekintést ad egy hétköznapi tanár életébe, illetve más pedagógus számára inspirációt adni egy-egy feladat megoldásához, tananyag feldolgozásához. Vannak a videóim között módszertani ajánlások, ötletek, de nagyon sokat osztom meg a gyerekek munkáit, mert szeretném, ha betekintést nyernének abba is, hogy a gyerekek igenis okosak, gondolkodnak, ki lehet belőlük hozni a legtöbbet, és lehet őket motiválni.

– A Tiktok-oldaladon láttam azt is, hogy van egy felnőtt diákod, egy férfi, aki most tanul meg írni és olvasni. Azért ez nem mindennapi kihívás. Őt hogy kezdted el tanítani?


– Ez úgy indult, hogy az édesanyjától kaptam egy levelet arról, hogy szeretné, ha a gyermekét korrepetálnám. De mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen találkozzunk. Meg is beszéltük a személyes találkozót, és elmentem hozzájuk.

Elmondta, hogy van egy fia, aki sajnos nem tud írni és olvasni, és szeretné, ha én ebben segítenék neki. Kértem, hogy jöjjön ki a kisdiák, de meglepődésemre egy felnőtt férfi lépett ki az ajtó mögül.

Már akkor is úgy éreztem, hogy én ezt a feladatot meg akarom oldani, segíteni szeretnék, viszont középiskolai magyartanár vagyok, nem pedig tanító, így a módszertanomat nem képezik azok az ismeretek, amelyekkel őt meg tudom tanítani írni és olvasni. Mondtam nekik, hogy elvállalom, de időt kértem. Beszéltem a kollégáimmal, elkezdtem utánanézni, kutatni, hogy hogyan tudom őt jól tanítani. Aztán januárban elkezdtük az órákat. Hetente jön hozzám, én ilyenkor átalakítok egy szobát a házban, mintha egy tanterem lenne és tanulunk. Nagyon motivált, nagyon szorgalmas, és ez engem is tanít, sokat beszélgetünk a családról, az életről, mindenről.

Jelenlegi célunk, hogy megtanuljon írni és olvasni, és amikor már egy-egy értelmes szót ki tudunk olvasni, akkor mindig törekszem arra, hogy a szó jelentését is ismerjük és megtanuljuk.

Nemrég be is tudott iratkozni a polgári Dobbantó műhelybe, ahol megszerezheti majd a 8 osztályt. Ha ezt elvégzi, megtanul írni, olvasni, az az ő életminőségén is javítani fog.

– A hozzáállásodat, a szakmai munkádat idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így te lettél az év hétköznapi roma hőse. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy a közönség neked ítélte a díjat?


– A jelölésemet egy volt kollégám, Hágen Zsolt adta be, aki nyomon követte a pályámat. Úgy gondolta, hogy a tudományos munkásságom és az aktivitásom megérdemelné, hogy jelölt legyek. Egyébként mindig nyomon követtem az Aranypánt-díjat, de álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer én is megkapom ezt az elismerést. Én nem díjakért tanítok, a kutatói munkámat sem ezért végzem, hanem azért, mert engem foglalkoztat, ezt szeretem csinálni, ez a hivatásom, nem várok érte cserébe semmit. Az Aranypánt-díjat pedig az önkéntes munkámért és a tudományos munkáimért kaptam.

Az egyetemi éveim alatt - amit majd egyébként szeretnék folytatni - rengeteget kutattam a hátrányos nyelvi helyzetről, a kidolgozott, korlátozott nyelvi kódokról, a cigány-magyar kétnyelvűségről.

Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő mentorommal számos versenyen elindultunk, többek között a Tudományos Diákköri Konferencián, ahol háromszor értünk el első helyezést, a közös tudományos munkánkért a Miskolci Egyetem is díjazott minket. Ezért is érzem fontosnak, hogy foglalkozzunk a hátrányos helyzetű, azon belül is leginkább a hátrányos nyelvi helyzetű emberekkel.


Link másolása
KÖVESS MINKET: