„Leveleket, mohát, hamut használnak” – az indiai nők menstruációs szegénységét oldja meg két magyar fejlesztése

Federico Roncadi, azaz Fede fiatal kora ellenére elhivatott és profi szakember: ő az egyik vezetője Európa egyik legrégebbi, ma is családi kézben lévő kávés vállalkozásának, a Caffé Pertének, ahol a tudás nagypapáról, apára, apáról fiúra szállt. A papa vadászat révén ismerte meg Magyarországot a ’80-as években, majd szinte elsőként hozatott hazánkba kávépörkölőt. A családi garázsüzem hamar kinőtte magát, fiával később már az ország nagyvárosaiba szállították rendszeresen a minőségi kávékat.

Az új, kibővült és korszerűsített üzem 2003 óta működik Budaörsön, ahol a pörkölőberendezések mellett helyet kapnak a zsákokban érkező nyers kávék, a becsomagolt késztermékek, családi ereklyék – például egy oldtimer Wartburg, amit Fede maga vont be kávészsák-vászonnal kívül-belül (ld.a képen) –, egy kávégép-szerelő műhely, valamint sok száz régi kávéautomata egyaránt.

Az üzemlátogatás során azonban a kedvenc tárgyam egy bájos ön-vállveregető szerkezet volt, amelyet Fede maga készített az ajtófélfára erősítve, hogy ha ő nincs ott, akkor is elismerve érezzék magukat az emberei.

– Egy ilyen családba születve, ahol szinte anyatej helyett is kávét kaptál, hány évesen szippantott be a kávék világa?

– Egészen kicsi korom óta része voltam a cég életének: a szüleim már babakoromban is vittek magukkal különböző szakmai eseményekre, kiállításokra. Bár az első kávémat talán 13 évesen ittam meg, a kávéhoz mindig is különleges érzelmi kötődésem volt. Már akkor is éreztem, hogy ez több számomra, mint egy ital: egy világ, amely körülvesz és amelyben felnőttem.

– Sokszor hallani olyanról, hogy az örökös nem érdeklődik a felmenői hivatása iránt, hiába adott az életpálya-modell számára, de a te szemedben igazi lelkesedést és tüzet látok csillogni. Hogy kell elképzelni a mentorálási, ráhangolódási szakaszt a nagyapád és apukád részéről, mielőtt átvetted az irányítást?

– Nagyon hálás embernek tartom magam. Úgy gondolom, nemcsak a kultúrát, az értékeket és az örökséget kell megőrizni, hanem azt az egész életen át tartó munkát is, amit a nagypapám és a szüleim beletettek ebbe a vállalkozásba. Harmadik generációsként ez számomra különösen fontos felelősség: megbecsülni, ápolni és továbbfejleszteni mindazt, amit felépítettek. Szeretném megmutatni, hogy nem csupán beleszülettem ebbe a szerepbe, hanem méltó vagyok a harmadik generációs titulusra.

– Mutattál egy régi fotót a kétségkívül sármos nagypapádról, amelyen a kávétörténelem egyik ikonjával látható egy autóban, mi a fénykép története?

– A fotón a nagyszüleim láthatók egy autóban, éppen a templom felé tartanak. A kép azért különleges, mert egy nagyon szoros, máig meghatározó kapcsolatot örökít meg: a nagypapám egy globálisan ismert márka alapítójának dolgozott, akivel nemcsak szakmailag, hanem emberileg is mély kapcsolatot ápoltak. Abban az időben nagyapám Reggio Emilia tartomány egyik legtehetségesebb és legsikeresebb értékesítője volt. Az autó maga Giampiero Segafredóé volt, aki szintén szerepel a képen. Az iránta érzett tiszteletből kapta édesapám is a Giampiero nevet.

– Egy családi vállalkozásban nehéz lehet különválasztani a szakmázást az érzelmektől, illetve kiéleződhetnek a generációk közötti konfliktusok is. Ti hogyan kezelitek a munka-magánélet egyensúlyt, illetve hogyan oldjátok fel ezeket az esetleges súrlódásokat? Hiszen Európában gyakorlatilag egyedülálló módon van családi kézben ez a kávébirodalom, nem eshet szét a logisztika holmi családi perpatvar miatt…

– Erre mindig nehéz válaszolni, mert számomra a munka és a magánélet nagyon korán összefonódott. Gyerekként szó szerint a cégben nőttem fel: az udvar volt a „játszóterem”, raklapokból építettem bunkert, felmásztam a kávészsákokra. A kávé pedig természetes módon az ebédlőasztalnál is állandó téma volt – sokszor stratégiai döntések is ott születtek meg a szüleim között.

Ha a nagyszüleimnél voltunk Olaszországban, a klasszikus, temperamentumos olasz családi ebédek sem csak az ételekről szóltak: gyakran üzleti kérdések, irányok, jövőbeli tervek kerültek szóba. Természetesen konfliktusok és véleménykülönbségek mindig vannak, hiszen teljesen más világ volt, amikor a nagypapám, majd később az édesapám kezdte a pályáját, és egészen más kihívásokkal szembesülünk ma. Egy dolog azonban mindig közös nevező volt: a szolgáltatásnak minden körülmények között kifogástalannak kell lennie. A nézeteltéréseket konszenzussal kezeljük, közös cél mentén.

– Hogyan juttok hozzá a fair trade módon szedett, nyers kávészemekhez?

A kávétermesztő családok többsége a harmadik világbeli országok legkevésbé tehetős rétegeihez tartoznak. A kávé nem nagyvárosok közelében terem, hanem gyakran a dzsungel közepén, elszigetelt területeken. Ezek az emberek kis falvakban élnek, ahonnan sokszor másfél órás dzsungelúton lehet csak eljutni az első aszfaltos útra, majd onnan még további fél óra az első város. Számukra a kávé nem egy termék, hanem a megélhetésük.

Gyakori jelenség, hogy úgynevezett „coyote”-ok érkeznek, akik már a szüret előtt, áron alul felvásárolják a termést, majd jóval drágábban továbbértékesítik. Sok termelőcsaládnak nincs más választása: elfogadják ezeket az ajánlatokat, mert különben nem tudnák finanszírozni a szüret végéig tartó időszakot. Éppen ezért tartjuk kulcsfontosságúnak, hogy tisztességes, átlátható és hosszú távú kapcsolatokat építsünk velük.

– És hány lépésben készül el belőlük a becsomagolt szemes kávé vagy kapszula itt Budaörsön?

– A folyamat a nyers kávéval indul: az egyes tételek a silókba kerülnek, ahol egy kódolt rendszer kilogramm pontossággal keveri össze őket a nagypapám receptje alapján. Innen magas nyomású levegő segítségével jutnak át a kávék a következő terembe, a pörkölőhöz, amely Európa egyik legnagyobb és legmodernebb berendezése. A gép beüzemelésére Bolognából érkeztek mérnökök, akik egy teljes héten át dolgoztak azon, hogy digitálisan „beleprogramozzák” a nagypapám kezét – vagyis azt a pörkölési filozófiát és tapasztalatot, amit ő képviselt. Így minden egyes pörkölési ciklus pontosan azonos minőségű. Számunkra ez hatalmas mérföldkő volt, mert itt találkozott először igazán a családi tradíció a modern technológiával. A pörkölés után, miután a kávé lehűlt, ismét silókba kerül, majd azonnal megkezdődik a csomagolás folyamata. A kész termék innen kerül a raktárba, készen arra, hogy eljusson a fogyasztókhoz.

– Jól néz ki egymás mellett ez a futurisztikus pörkölő és ez a régi pörkölő, hiszen lászik, hogy honnan hová jutottatok el az idővonalon. Mi a története az eredeti gépnek?

– Az új, hatalmas pörkölő mellett ott áll a „Mamma” – vagyis az „anya”, ahogy édesapám hívja. Ennek a gépnek az egyik legnagyobb erőssége a története: mindhárom generáció dolgozott rajta, és nagyapám is ezzel a pörkölővel indult el Olaszországban. A rendszerváltást követően pedig ez volt az egyik első, Nyugatról érkező kávépörkölő gép Magyarországon. A „Mammát” teljesen restauráltuk, és a mai napig aktívan használjuk. Ezzel a géppel kisebb tételeket pörkölünk, hiszen a nagy, modern berendezés óránként akár egy tonna kávét is képes előállítani, és vannak olyan különleges kávék, amelyekből nincs szükség ekkora mennyiségre. Így a múlt és a jelen nemcsak egymás mellett állnak, hanem valóban együtt dolgoznak.

– A bérbe adott kávégépek hatalmas műhelyében egy terjedelmes kávégép-múzeumhoz való gyűjteményt is látok, sok évtizednyi kinccsel – ezekkel a szépen karbantartott masinákkal van valamilyen célod?

– Minden egyes gépünket nagy tisztelettel és szeretettel kezeljük. Inkább építünk egy újabb raktárt, minthogy bármelyikük a szabad ég alá kerüljön. Vannak köztük olyan kávégépek, amelyek több mint egymillió kávét főztek le – ha beszélni tudnának, egészen elképesztő történeteik lennének.

Megőriztük azokat a gépeket is, amelyeket a nagypapám hozott be az országba a ’90-es években, valamint azt a legelső kávéfőzőgépet is, amely az első magyar partnerünknél működött – egy olyan ügyfélnél, akivel a mai napig együtt dolgozunk, és nagyon jó kapcsolatot ápolunk.

Régi tervem, hogy a központunkban létrehozzak egy kisebb kávégép-múzeumot, ahol ezek a gépek nem raktári környezetben, hanem méltó módon, a történetükkel együtt lennének bemutatva. Az épületen belül még a nagypapám teherautóját is megőriztük, amellyel annak idején az első kiló kávét szállította Magyarországra – számomra ez az egész örökség egyik legszebb szimbóluma.

– Feltételezem, hogy világszerte több kávéültetvényt meglátogattatok már. Felidézed nekünk a legemlékezetesebb kalandod?

– Talán a legemlékezetesebb élményem a hondurasi ültetvények látogatása volt. Itt szembesültem igazán azzal, mennyire fárasztó és aprólékos a kávészüret: képzeld el, egy eszpresszónyi adaghoz hatvanszor kell leszedni a kávécseresznyéket az ágról. Ez az élmény teljesen új perspektívát adott számomra a munkánk értékére és a termelő családok munkájára. Az egyik legmeghatározóbb tapasztalásunk az volt, amikor egy többórás utazás után a hegyekben meglátogattunk egy hatfős családot, akik egy vályogházban éltek. Nem volt padló, víz vagy fürdőszoba – mégis mérhetetlen szeretettel fogadtak bennünket. Megfőzték az utolsó krumplijukat, azzal kínáltak meg minket, és mézes vizet adtak inni. Az általunk hozott nyers kávét a tűzhelyen pörkölték meg, mert nekik már egy szem sem maradt, a szüret pedig még messze volt. Bizony, könnyekig meghatódtunk.

Kenyeres Mihály ugyan középkorúként kóstolt bele elsőként a ginbe, hamar behozta a lemaradást, és vegyészi ismereteire alapozva bele is vetette magát a ginkészítésbe. A hobbi hamar hivatássá vált, amikor szerettei nyomására benevezte első saját készítésű italát a Las Vegas World Spiritre, amelyen ezüstérmes lett, illetve az angliai World Gin Awardsra, amelyen pedig kapásból aranyérmet szerzett. A mesébe illő történetben tehát nem a dzsinn, hanem a gin a palackban teljesített egy kívánságot. Kifaggattuk Misit erről a rendhagyó sikerélményről, a mosolyra fakasztó kezdetekről és a nagyszabású terveiről.

– Négy éve kóstoltál egyáltalán először gint, ami önmagában meglepő - hogy-hogy ilyen későn kortyoltál bele, és az első találkozás mitől volt ennyire sorsdöntő?

– Vidéken, ahol felnőttem, a VBK volt a diszkó hivatalos itala, amit én mindig utáltam. És olyan hülye voltam, hogy azt hittem, hogy akkor az összes ehhez hasonló ital (pl. vodka-narancs, gin-tonic) is ugyanolyan rossz. Az első gin-kóstolásnál még csak azt éreztem, hogy ez ízlik, viszont a történetét megismerve kialakult bennem egy késztetés, hogy nekem ezzel dolgom van.

– A legenda szerint a fürdőkádban ülve álmodtad meg az egész gin-koncepciódat. Az egy jó kiindulópontnak tűnik, hogy vegyész végzettséged van, de ez még nem jelenti azt, hogy ismered a desztillálás rejtelmeit: hogyan készültél fel az italfőzésre otthon a lepárló beszerzése után, milyen előkészületeket igényelt a bravúr?

– Élelmiszermérnök vagyok, úgyhogy láttam már lepárlót korábban is. De ami számomra is a legmeglepőbb volt, hogy nem nagyon kellett rákészülnöm semmire. Valahogy jött minden magától.

– Saját kezűleg, minimális segítséggel építetted fel a lepárlóüzemed – azért csak felmerültek nehézségek eközben, amelyre előtte nem gondoltál…

– Annyira váratlan volt ez a nemzetközi elismerés, hogy szinte semmire sem gondoltam az elején. Szerencsére mindenhonnan kaptam segítséget, úgyhogy legalább azzal gyorsan tisztába kerültem, hogy milyen feladataim vannak ahhoz, hogy saját lepárlóm legyen. Az egyetlen terület, ahol magamra voltam utalva, az a technológiai kialakítás, de itt meg segítség volt, hogy mérnök vagyok, és inkább rejtvénynek fogtam fel, mintsem problémának.

– Szerinted mi volt az a bizonyos plusz (akár lepárlási technológiában vagy ízesítésben), ami miatt elsöprő sikert aratott a gined a 2022-es világversenyen?

– Na ez az, amire nem tudom a választ. Egyedi technológiát találtam ki a fűszerek előkészítésére és a lepárlásra, illetve elég egyedi a két különleges fűszer kombinációja is. Ez biztos különbséget jelent a többi ginhez képest, de valószínűleg az lehet a titka, hogy ez egy szerelemprojekt. Én ezt csak negyed- vagy ötödsorban tartom üzleti vállalkozásnak. Imádok a lepárlóban lenni, szeretem ezt csinálni, és ez biztosan visszaköszön a végtermékben is.

– És miért pont Misi’s gin lett a brand neve - nem akartad túlbonyolítani?

– Amikor kiküldtem bírálatra az első ginem, akkor az angol cég szólt, hogy címke és név nélkül nem fogják babonából elbírálni, úgyhogy ezeket mindenképpen intézzem el a kiküldés előtt. Készítettem egy címkét, amiért még az óvodában is kinevetnének, de nevet továbbra sem adtam. Írtam nekik, hogy ez csak viccből készült, és ha a barátaim nem nyaggatnak vele, akkor ki sem küldtem volna bírálatra, úgyhogy tekintsenek el ettől, de közölték, hogy vagy adok két héten belül nevet a ginemnek, vagy nincs bírálat. Mondanom sem kell, hogy nem sikerült nevet adnom: ami nekem tetszett, az a családomnak nem, ami pedig nekik tetszett, az meg nekem nem.

– Milyen szempontjaid voltak a palack jelenlegi designját illetően, amikor már jobban átgondoltad?

– Amikor először kóstoltam gint, akkor utánaolvastam a történetének, és a legenda szerint egy holland gyógyszerész-alkimista kezdte el árulni a gyógyszertárában a mai ginek elődjét. Mivel én is vegyész vagyok, ezért azt gondoltam, hogy tiszteletadásból az én ginem is úgy fog kinézni, mint egy gyógyszertári üveg.

Ezért van a viaszos zárás, mert néhány száz évvel ezelőtt ez volt az egyetlen biztonságos zárás. A címkén pedig azért van nagy méretben a termék neve, és nem a brand, mert a gyógyszeres dobozon is az aszpirin, vagyis a terméknév van kiemelve, és nem a gyártó. Illetve mivel a gyógyszerészek is ráírják a termékekre, hogy mire javasolják, és a gin egy társasági ital, ezért az én „gyógyszerészetem” a Misi’s Gint a barátságra írja fel.

Annak is van jelentősége, hogy az aranyérmet hirdető kártyát tartó spárga hányszor van körültekerve a palack nyakán. Mivel az első ginemben öt fűszer van, ezért azon ötször, a másodikon pedig hatszor, amely tavaly áprilisban nyert aranyérmet Angliában, mivel abban hatféle fűszer van.

– Nyilatkoztad az egyik videódban, hogy nem vagy hajlandó rózsaszínű gint készíteni, mert a szín mindig valamilyen utólagos adalékkal készül, hanem inkább rózsaszín ízű gint készítesz. Ezt hogy kell elképzelni, mitől lesz ízében rózsaszín egy ital?

– Az agyunk automatikusan összekapcsolja az ízt egyéb, hozzá kapcsolódó emlékkel. Ha megérezzük a málnát, akkor rögtön a színére gondolunk. Ez persze egy poén, de remélem, hogy idővel a fogyasztók is tudatosabban kezdenek italt választani, mint ahogy más élelmiszereknél ez már elindult.

– Milyen ambícióid vannak még a ginkészítés terén?

– Nagyon szeretnék Sloe Gint készíteni. Ez egy gin alapú kökénylikőr, amit én nagyon szeretek, és sajnálom, hogy Magyarországon kevesen ismerik. Már el is készítettem az első tesztet, ami alapján azt már biztosan tudom, hogy megvan a recept. Már csak az a kérdés, hogy mikor kezdem el gyártani. Ennek még annyi különlegessége lesz, hogy nem kerül klasszikus kereskedelmi forgalomba, mivel ebből egy évben csak egyszer tudok gyártani, és akkor sem sokat. Azt tervezem, hogy kizárólag aukción lesz értékesítve, és a teljes bevétel jótékony célra fog menni.

A meglévő két ginem esetén pedig a külföldi értékesítés a legfőbb célom. Ez az év ennek lesz alárendelve.

A TerraPlaza nem csupán egy állatbörze, hanem egy grandiózus szakmai kiállítás, családi program és a terrarisztika szakma eszmecseréjének táptalaja is egyben. Az évek alatt sok látogatóból vált tenyésztő, miközben olyan új irányzatok lettek népszerűek, mint a hangya- vagy lepketartás. Kifaggattuk az alapító-főszervező Kárpáthegyi Pétert a kezdetekről és a motivációiról.

– 20 éve kezdted el a közösségépítést, eleinte madárpókokra fókuszálva az arachnida.hu-n. Miért pont a madárpókokra esett a választásod? És akkoriban mekkora volt ez a pók-szubkultúra hazánkban, és kikből tevődött össze?

– Mindig minden ízeltlábú érdekelt, de a madárpókok tartása tűnt a legegyszerűbbnek. Teljesen magával ragadott a rengeteg különleges és titokzatos életmódú faj. A 2000-es évek elején a madarpok.hu-n rendszeresen olvastuk a fajleírásokat, de feltűnt, hogy évek óta nem frissítették azokat. Épp 20 éve volt egy pedagógia tantárgyam, amelynek keretében tanultunk honlapkészítést. Nagyon egyszerűnek tűnt, és azzal a lelkesedéssel hazaérve, aznap este regisztráltam egy ingyenes tárhelyet, és elkezdtem az arachnida.hu-t. Az általam tartott fajokról kezdtem el leírásokat és saját fotókat közzé tenni, és közben webes programozást tanulni. Majd létrehoztam egy fórumot, ahol egy éven belül komoly kis közösség szerveződött. Az akkor még Magyarországon párszáz főt számláló madárpóktartók egy online tudásbázist hoztak itt létre. Ebben részt vettek tenyésztők, zoológusok és persze kezdő tartók is, hasznos kérdésekkel.

– 2009-ben kezdted el szervezni a TerraPlazát: hogy jött a vásár ötlete, és hogyan fogalmaznád meg a rendezvény szellemiségét, célját?

– Az arachnida közösség tagjai időközönként szóba hozták, hogy szervezhetnék olyan terrarisztikai börzéket, amilyenek tőlünk nyugatabbra már ismertek voltak. Akkoriban az ELTE TTK-ra jártam és talajzoológusnak készültem, és azt gondoltam, távol áll tőlem a rendezvényszervezés. Végül láttam én is, hogy nagy igény lenne rá, úgyhogy 2009 nyarán – üres zsebbel és nulla tapasztalattal – belekezdtem a szervezésbe. A Lágymányosi Campus déli épületében kaptam lehetőséget elindulni, és az első eseményre barátokkal, kellékekkel telepakolt reklámszatyrokkal, vonattal mentünk. Nagyon izgalmas időszak volt!

Az is pozitív, hogy azelőtt „nemszeretem állatok”-ként foglalták össze ezeket a lényeket. Ez a megfogalmazás nekem nagyon nem tetszett, ezért elkezdtem az „egzotikus állatok” gyűjtőnevet használni a TerraPlaza reklámokban, és mára ez a kifejezés a hazai hobbiállattartó közösségben is széles körben elterjedt.

– 10 èvnyi TerraPlaza után a Covid kényszerszünetet iktatott be, ez idő alatt biológiát és fizikát tanítottál, de értesz a paleontológiához is. Honnan ez a sok szakmai tudás, milyen végzettségeid vannak a témához kötődően?

– Az egyszerű válasz az, hogy szinte minden érdekel és sokat olvasok. Másrészt szerencsésnek érzem magam, hogy kisgyermekkorban a szüleim meglátták az érdeklődésemet, és mindig olyan témájú könyveket, eszközöket kaptam és úgy foglalkoztak velem, ami éppen legjobban érdekelt. Szerintem ezen nagyon sok múlott. Akkoriban nem volt ilyen nagy választék, de mai napig emlékszem, hogy egy-egy kötet mennyire meghatározó volt. Ezt később tanárként is láttam, hogy mennyire fontos az otthoni környezet, hogy bármilyen érdeklődés jó táptalajra kerül vagy sem.

Nagyon meghatározó a baráti társaság is. Például általános iskolás koromban volt egy barátom, akivel állandóan kémiáról beszélgettünk az Akvárium Magazin mellett, rendszeresen az orvosi szótárt és a gyógyszerlexikont bújtuk, és szinte naponta jártunk gyógyszertárba házi kísérletekhez alapanyagokért. Mindig versenyeztünk, hogy ki tud megtanulni hosszabb, bonyolultabb vegyületeket.

Hatalmas szerencse volt az is, hogy az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumba kerültem biológia szakra, ahol heti hét órában tanulhattam dr. Szerényi Gábor szárnyai alatt. Aki ismeri, az tudja, hogy ez mekkora ajándék volt, ráadásul havonta jó pár napot töltöttünk a természetben terepgyakorlaton.

Mai napig minden természettudományért rajongok, de a biológia varázsol el leginkább, félelmetes és megismerhetetlen mélysége van. Nem létezik olyan szakember, aki az egész biológiatudományt mélyen ismerné, csak részegységeket, annyira hatalmas. A paleontológiához túlzás, hogy értek, de azért imádom, mert még plusz egy dimenziót ad az egésznek. Ezért is igyekszem mindig az evolúciós múltjukkal és leszármazási kapcsolataikkal együtt elképzelni az élőlényeket.

– Te magad rajzoltad a TerraPlaza plakátjait - olykor hónapokig, aprólékosan kidolgozva -, illetve te készíted a social media felületeitekre az edukációs videókat is. Tehát a rendezvényszervezésen felül a grafikusi és marketinges feladatokat is viszed. Miért tartottad fontosnak, hogy a digitális és AI forradalom közepette kézzel készítsd el ezeket a grafikákat?

– Pályaválasztáskor nagy dilemma volt, hogy grafika vagy biológia legyen. Végül az említett biológiatanárom hatására úgy döntöttem, hogy biológusnak megyek, és a rajz jó lesz majd egyszer hobbinak. Amikor elkezdtem a rendezvényszervezést anyagi forrás nélkül, mindent egyedül kellett csinálnom, és itt jól jött a korábbi rajztudás is. Szinte az összes plakátot az évek alatt jómagam rajzoltam leginkább digitális technikával.

Most újabban ott az AI is, de a fajokat még hitelesen nem tudja megjeleníteni, és szerintem a TerraPlaza közönségének szakmaibb része nagyon érzékeny az ilyen részletekre: rögtön kiábrándulna, ha valami hibrid szörnyszülött kerülne egy plakátra. De ez számomra jó érzés, mert azt mutatja, hogy a közönségünk magas szakmai színvonalat vár el.

Jó példa még az 50. TerraPlaza és egyben az első magazin grafikája, ami egyfajta vizuális enciklopédiaként terveztem. Ezen infografikaként bontakozik ki egy aranymetszés-spirálon a földi élet története, időrendben a megjelenő élőlény-csoportokkal, tele rejtett tudományos utalásokkal. Itt csak a szakirodalmak olvasásával elment egy hónapom, és a biztonság kedvéért szakmailag ellenőriztettem is. Nem akarom lebecsülni az AI-t, de ezt nem bíztam volna egyikre sem.

– Hány kiállító volt az első TerraPlazán, és mennyi az utolsón? Melyek voltak a legérdekesebb kiállítók ez idő alatt, azaz milyen extrém különleges állatok vagy produktumok fordultak meg a standokon?

– Az elsőn 31 szakmai kiállító volt 51 asztalon. Nem is volt sokkal nagyobb a hazai hobbi 2009-ben, amely az évek során a TerraPlazával szépen lassan növekedett. A mostaniakon körülbelül 150 kiállító van, immár több mint 330 asztalon. Miközben teltek az évek, úgy jelentek meg a szakmában újabb irányzatok, és persze a régieken belül az új fajok.

Hogy párat említsek, ilyen például az akvakertészet, a hangyatartás, a bioaktív terráriumok, az ászkarákok vagy a trópusi lepkék. Mára rengeteg olyan tenyésztő áll az asztalok mögött, aki annak idején látogatóként jött el, és a TerraPlazán keresztül szeretett bele az egzotikus állattartásba.

– Volt valaha bármilyen kellemetlen szituáció a TerraPlaza rendezvényein?

– Minden rendezvény más és más, sok történet gyűlt össze. Az ellenőrzésekre van egy nagyszerű, állatorvosokból és zoológusokból álló csapatunk. Akiknek nem volt fontos az állatvédelem, azoktól megváltunk. Az évek során kialakult egy megbízható kiállítói kör, akik komolyan veszik az állattartás szakmai és etikai oldalát is.

– Mindeközben két kislányt is neveltek a feleségeddel - hogyan áll a családod az egzotikus állatokhoz, mennyire nyitottak erre az egész világra?

– Jó érzés látni a saját gyermekeimen is, hogy mit vált ki belőlük a rendezvény. Természetközeli helyen élünk, sokat vagyunk a kertben, szerencsére a feleségem is nagyszerű partner ebben, mindannyian nyitottak és érdeklődőek. Igyekszünk olyan természet-szeretetre nevelni a gyerekeinket, hogy meglássák az értéket és a szépet minden lényben. Igyekszem nekik sok érdekességet mesélni az állatokról és a természet működéséről.

– És otthon milyen állatokat tartotok?

– Idő hiányában most csak pár madárpók és skorpió van itthon.

– Mára annyira kinőtte magát a TerraPlaza, hogy immár egy kisebb szakmai csapat segít neked a teendőkben. Mi az, amit soha nem delegálnál a feladataid közül, mert annyira szívügyed?

– Szerintem a rajzolás az, amit utoljára hagynék, valahogy az a TerraPlaza lényéhez tartozik. A rendezvény napján nagyon sokan dolgozunk. Az első 15 évben azonban az évközbeni munkák nagy részét még szinte teljesen egyedül vittem. Mára viszont egy olyan kolléganőmmel szervezzük a rendezvényt, aki korábban évekig látogató volt, majd nyolc éven át kiállítóként vett részt a TerraPlazán. Ezért egy percig sem kellett neki magyarázni, mi is a TerraPlaza: pontosan ismeri belülről ezt a világot, és a szakmai nap ötlete is tőle származik.

– És milyen terveid vannak a jövőre nézve, mit látsz még bele ebbe a műfajba hosszú távon?

– A jövőben szeretnénk több szakmai napot tartani, folytatjuk a TerraPlaza Magazint is, illetve még több edukatív videós tartalmat készítek majd, hogy a közösségünkben tovább erősítsük az állatjólét szemléletét és a természet iránti rajongást.

Budapest ismét bizonyította, hogy a kreativitás tényleg nem ismer határokat: Sármán Nóra ezúttal egy olyan couture ruhát alkotott, amelyhez nem csipkét vagy selymet, hanem több mint 12 ezer LEGO® elemet használt fel. A lélegzetelállító kreáció nemcsak látványában, hanem kreatív koncepciójában is feszegeti a divat hagyományos határait.

Játékos kísérletből született különleges ruha

A romantikus esküvői ruháiról ismert tervező ezúttal teljesen új pályára lépett, amiben Dóczy Balázs LEGO építőmester volt a társa. Közösen vágtak bele a tervezésbe, ami már az első pillanattól kezdve inkább tűnt játékos kísérletnek, mint szokványos projektnek.

A legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan lehet a merev LEGO® elemekből hordható, elegáns ruhát létrehozni. A megoldás végül egy különleges szerkezeti alap lett: Dóczy Balázs a ’90-es és 2000-es évek kalózhajós és dinoszauruszos készleteiből ismert hálós elemeket használta fel a szabásmintához. Ezek adták azt a rugalmasabb vázat, amelyre később a rögzítőelemek és a díszítés is felkerülhetett. Az elkészült darab így egyszerre lett stabil és meglepően légies.

A képen: Dóczy Balázs, Szikszai Johanna és Sármán Nóra / Fotó: Fürstall Kata

Virágokból felépített, részletgazdag világ

A designer darabhoz a tavaszi, világos pasztellszínek és a százszorszép LEGO® virágok adták az inspirációt, amelyek a tisztaság szimbólumaként és a tavasz hírnökeként jól illeszkednek a tervező könnyed, romantikus stílusához.  A ruha inspirációját a tavasz és a természet adta: pasztellszínek, finom árnyalatok és egy virágos rét hangulata köszön vissza rajta.

A ruhán 7 féle LEGO® virág található többek között százszorszépek, bazsarózsák, rózsaszín gerberák, sárga tulipánok, dobverővirágok és sárga cickafarkok mindegyik aprólékosan felhelyezve. A virágokat egyenként illesztették a felületre, így az egész kompozíció valóban egy élő, organikus virágmező hatását kelti.

A különlegességet tovább fokozza, hogy nemcsak klasszikus virágelemek kerültek rá: a tervezők számos váratlan LEGO® alkatrészt is új funkcióval ruháztak fel. Az evezőlapátok például szirmokká alakulnak, az autókormányok díszítőelemként jelennek meg, míg a békák – amelyek több mint 200 LEGO® készletben feltűntek már – játékos, finom részletekként bukkannak fel.

De még itt sincs vége: banán és a szuperhősfigurák jellegzetes páncélelemei szintén beépültek a ruhába, új jelentést kapva. Ezek az apró ötletek adják meg azt a rétegzettséget, amitől a ruha közelről nézve is folyamatosan tartogat meglepetéseket.

Kemény struktúra és légies elegancia

A ruha formavilága is tudatos kontrasztokra épül. A felsőrész erőteljes, strukturált és határozott, ami jól illeszkedik a LEGO® elemek karakteréhez. Ezzel szemben a szoknya finom tüllből készült, amely lágyan omlik le, és légies ellenpontot ad az egész kompozíciónak.

Ez a kettősség a kemény és a lágy, a játékos és az elegáns adja meg a ruha igazi karakterét.

A tervező egy személyes részletet is elrejtett az alkotásban: egy saját LEGO® minifigurát helyezett el rajta, mintegy szignóként.

A LEGO® építés számomra a kreatív szabadságot jelenti – mondta Sármán Nóra. – „Ez a ruha nem csak egy divatdarab. Inkább annak megértése, hogy a határok csak addig léteznek, amíg nem kezdjük el lebontani őket, és kockáról kockára valami újat építeni.”

Számok, amelyek mögött komoly munka áll

A látványos végeredmény mögött elképesztő mennyiségű munka rejlik.

A több ezer elem összeillesztése, a virágok egyenkénti rögzítése és a szerkezeti stabilitás megteremtése mind azt mutatja, hogy ez az alkotás nemcsak kreatív, hanem technikailag is komoly teljesítmény.

A ruha a LEGO® Botanicals kollekcióhoz is kapcsolódik, amely 2021-ben indult a LEGO® Virágcsokorral és a LEGO® Bonsai fával, kifejezetten felnőttek számára. Azóta olyan népszerű készletekkel bővült, mint az Orchidea, a Vadvirág-csokor, a Szárazvirág-dekoráció vagy a Rózsacsokor, idén pedig többek között Tulipánok és Napraforgócsokor is érkeztek, illetve a LEGO® ruhán is látható Százszorszépek.

Ezek a természet ihlette modellek most új szerepben jelennek meg: nemcsak dekorációként, hanem a divat részeként is. A Sármán Nóra által tervezett ruha így egyfajta találkozási pont lett a játék és a couture között.

Több mint egy ruha

A különleges alkotás először egy divatmagazin címlapján debütált, és már most komoly figyelmet kap. Nem csupán azért, mert szokatlan, hanem mert új szemléletet hoz a divatba.

Ahogy a tervező is fogalmazott: a kreativitás valójában a szabadságról szól arról, hogy a határokat kockáról kockára lehet lebontani. Ez a ruha pedig ennek az egyik leglátványosabb bizonyítéka.