SIKERSZTORIK
A Rovatból

Jár és táncol, pedig amputálni kellett a lábát Máté Rolandnak

Kapás Csilla - szmo.hu
2019. szeptember 30.



Amputált is csajozhat

Roli a trauma feldolgozásának azt az útját választotta, hogy kendőzetlen őszinteséggel mondja ki a dolgokat. Új videoblogjára, a #roliJÁRat-ra, az elmúlt fél évben több mint harminc adás készült. Fesztiválokról jelentkezik be, sportolókkal, énekesekkel, zenészekkel és más művészekkel, műsorvezetőkkel és orvosokkal készít interjúkat.

Felteszi például a #roliJÁRat-ban a kérdést, mennyire elfogadó a társadalom az amputáltakkal szemben, ha pasizni, csajozni akarnak. Aztán rákérdez a klinikai szakpszichológusnál, miért van az, ha a betegség kapcsolatot bont fel.

Ő maga pedig így nyilatkozik arról, hogy milyen amputáltként ismerkedni:

„Ha már csajok… ne legyünk álszentek, ez egy nagy szűrést végez, de így biztos, hogy nem botlok nem-kedves hölgyekbe… a lábam megteszi helyettem az előzetes felmérést. Egyelőre nem érzem a hátrányát, szerintem erről sok műlábas férfi barátom is tudna mesélni.”

Roland beszélgetéseiben, élőben impulzív, harsány és szókimondó, blogja hangvétele azonban sokszor visszafogottabb, töprengéseivel időt hagy magának és követőinek is, például elgondolkodni a mindannyiunk által jól ismert állati kínos csendekről, de azok megtörésének lehetőségéről is:

„Itt volt például újra a lakásban a három barátom, akikkel így legutóbb azon a bizonyos estén találkoztunk, a gondolat mindenkiben megfordult, hogy basszus, legutóbb ugyanígy buli volt és meló, aztán jött az a bizonyos pillanat. Először senki nem mondta, végül egy jó hangulatú közös ebédnél mindenki kimondta. Persze elpoénkodtuk.”

Sorstársak sokkoló sztorijai

Amiket Roland sem szeretne, de nem is tudna elpoénkodni, azok a követői történetei. Ömlik hozzá a szókimondás és kedvesség. Kata írja Rolandnak hozzászólásban:

„Nekem 1 hete vágták le, ugyanúgy, mint neked, bal láb, térd alatt. Azért döntöttem könnyen, mert megelőzte egy 1 éves szenvedés: tavaly elütött egy dupla kocsis teherautó. Szerencsére csak a lábamon ment keresztül. 16 műtét után nem tudtak megmenteni, a 17. volt az amputáció… úgy álltam hozzá, hogy ne keressek bűnbakot, szeretni és vigyázni kell a kicsi lábra is! Még ágyban vagyok, és majd csak most fogok elkezdeni járni tanulni, de nagyon várom! Örülök, hogy rátaláltam az oldaladra, kívánok sok boldog pillanatot az életedhez, szeretettel.”

Kitti pedig ezt írja: „Példakép lettél! Egy csomó feleslegesen nyafogó, hisztis ember példaképe! Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy személyesen ismerlek!”

Felelősek vagyunk azokért, akiket megszelídítettünk? Milyen fokig? Roli erre a kérdésünkre így felelt:

„A legnehezebb, amikor valaki iszonyatosan el van keseredve, mert, mondjuk, úgy járt, mint én, vagy sokkal nagyobb trauma érte őt és családját, kéri, hogy segítsek a lelkén… Nehéz ez… de próbálok mindenkinek válaszolni. Nem tudom ígérni, hogy tudok segíteni, de azt gondolom, legyek én vagy bárki más, ha valaki felé segítségkéréssel fordulsz és csak egy jó szót kapsz, az már tud a lelkeden segíteni.

Nem gondoltam, hogy sokan ennyire mélyen a bizalmukba engednek, ismeretlenül. Szeretet kapok ismeretlen ismerősöktől is.

Rengeteg vidám üzenet is jön. Fura, hogy sokan megismernek az utcán, többen, mint híradós koromban. Ilyenkor is támogatást kapok. Mondjuk felismerni sem nehéz, főleg ha rövid gatyában vagyok.”

Túl hamar túl önálló

„Műtéteim után, az intenzíven való jajveszékeléseim közepette ezt írtam sms-ben az egyik barátomnak. Nemrég mutatta, hogy ezt írtam:

'Rohadtul fáj mindenem, nincs túl jó napom, de nyomom előre, mert az új láb

már készül és hamarosan megyünk mindenfele.'

Nem hagyott el a pozitivizmusom. Ha egyedül nem megy, akkor viszont kell szakember segítsége. A recept további fontos hozzávalói: fantasztikus támogató család és barátok, a gyógytornászom... Ha 9 életem lenne is kevés lenne, hogy megháláljam nekik”

Megkérdeztük Rolit, van-e valami, ami az életveszélyben idegesítette őt a segíteni vágyó rokonok, barátok viselkedésében.„A háttérben, tudom, mentek a sírások-rívások, jó, hogy maradt még könny a szemükben. De előttem nem volt nagy bánatkodás. Tudták, hogyan kell engem kezelni. Adták az erőt… aztán egyre jobban lettem, rengeteget nevettünk is a kórteremben, meg rengeteget nem. Mert hát voltak rossz napjaim, amikor mindenem, a hajam is annyira fájt, hogy hihetetlen… Talán ők még jobban sérültek, mint én. Kérsz-e valamit, nem fáj-e valamid, nyilván megkérdezték napjában százszor, de én is ezt csináltam volna fordított helyzetben.” És rákérdeztünk, ő mivel kergeti őrületbe a körülötte lévőket.

„Azért én tudok nagyon pokróc lenni. Pláne azokkal, akiket a legjobban szeretek, vagy leginkább nem érdemlik meg! Túl hamar akartam túl önálló lenni az amputáció után, sokszor ment ezen a vita. Időnként azt érzem, hogy sokkal nyugodtabb lettem, máskor pedig azt, hogy idejekorán leveszek bárkit a tíz körméről.”

Ki tudja jól kezelni?

Egyébként amikor Roli a protézist először felvette, a sírás fojtogatta örömében, hogy újra lábra állt…

„Feleannyi idő alatt levágom a körmöm és olyan vagyok, mint egy gyerek, aki az új játékával minden reggel játszani szeretne. Nekem ezt a játékot úgy hívják: műláb…

Ezt nekünk kell jól kezelni, mert lehet, hogy a másik oldal nem tudja. Csajoknak mondom, akik műlábbal élnek, hogy húzzatok rövid szoknyát!”

Blogjában leírja lábatlankodása minden fázisát, vall az intenzív osztályos élményeitől kezdve az első láb nélküli szexről, az első buliról, az első munkáról… És, bizony, néha az önmagát pozitívnak, hiúnak és életszeretőnek valló műsorvezető is odavágja a cipőt, ha nem sikerül felhúzni. Sőt ilyesmit is ír: „Hogy nem utálom-e ezt a helyzetet? Hát ki az a hülye, aki szeretné??”

Előítéletek, testképzavar

Roland karácsony este sem volt maradéktalanul boldog: a harmadik taxi sem vette fel őt a barátaival – arra hivatkozva, hogy ő tolószékes. A mozgáskorlátozott wc-ben is volt már kellemetlen kalandja: kerekesszékével a mosdókagyló és a fal közé szorult.

Megküzd a hétköznapokban magáért és másokért is. Például meggyőződése, hogy túlságosan előítéletesek vagyunk a felnövekvő generációkkal szemben. Szerinte a mai fiatalokat kedvesség, emberség, intellektus jellemezi, és ez még őt is megdöbbentette a testiségről szóló előadássorozatukon. Itt azt is hangsúlyozta a hallgatóságnak, hogy attól, hogy valaki kerekesszékes, amputált vagy átesett ilyen-olyan műtéten, igenis dolgoznak benne a hormonok, a vágyak, az érzelmek, és meg akarja élni nőiességét/férfiasságát. Partnert szerezni pedig Roli szerint egészségesen sem egyszerű, nemhogy végtagok nélkül…

„Sok amputált, mozgássérült meg szeretné élni a vágyait, de hiányzik nekik, hogy senki sem beszél erről velük, nem tudnak randizni, vannak előítéletek, testképzavar…”

Végül Roli – örök optimizmusával – így foglalja össze az eddigi szerelmi életét és reményeit:

„Egy nagy Ő volt az életemben, együtt éltünk, de egyszerűem elmúltunk. Aztán jött egy újabb Ő, nem az amputáció miatt lett vége, de most szingli vagyok. Jóban vagyok az exeimmel. A szingli élet után majd jön az igazi és jönnek a gyerekek is.”

Aki kíváncsi a Roli történetéhez érkező hozzászólások százaira vagy maga is hozzászólna, a blogot, valamint a történet folytatását az Egy pillanat - az élet lábatlankodása Facebook-oldalon találja.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Ha itt valaki azt mondja, hogy magyar, azonnal rokonként tekintenek rá” – Tünde Isztambul városfejlesztési vezetőjeként büszke magyarságára
Tülin Tünde nagyapja csak átutazóban volt, de a sors közbeszólt, és Törökországban ragadtak. Unokája most a város egyik vezetőjeként kutatja magyar gyökereit, és közben beteljesítette nagymamája álmát.


Isztambul utánozhatatlan lüktetésében Tülin Tünde hat éve azon dolgozik, hogy a hatalmas metropolisz minél élhetőbb, ellenállóbb legyen. Miközben földrengésre készít fel egy óriásvárost, esténként magyarul olvas, és egy bársony mellényt varr – hogy megőrizze azt, ami a családját megtartotta.

Amikor Isztambul 2019-ben létrehozta régóta hiányzó városi tanácsát, a főpolgármester kollégái őt keresték meg.

„Akkoriban a közigazgatás és a magánszektor szereplői jól ismerték egymást, teljes mértékben egyetértettek szinte mindenben. A civil szféra azonban egyáltalán nem tudott befolyást gyakorolni a meghozott döntésekre” – meséli. Ez a hatalmi egyenlőtlenség zavarta.

Építészként és egyetemi előadóként a közjavak védelmével foglalkozott, így a felkérés jó alkalmat kínált.

„Jelöltből elnök lettem, és ma már hat éve vagyok benne a városfejlesztésben. Ez egy lehetőség számomra, hogy egyensúlyt hozhassak létre a városban” - mondja.

Vezetői hitvallása egyértelmű. „Feminista vagyok, és szerintem a nők látásmódjára nagy szükség van minden területen” – jelenti ki. Ez nem csak elv, a gyakorlatban is megvalósul: irodájában és tanácsadói körében is a nők vannak többségben.

A feladat monumentalitása megkérdőjelezhetetlen. Isztambul területe tízszer nagyobb Budapestnél, 39 kerületében hivatalosan 18 millió ember él.

A kihívások listája hosszú: környezeti kérdések, kulturális örökség megőrzése, közlekedésfejlesztés, városi szegénység. A legsürgetőbb probléma a reziliencia.

„A katasztrófák, mint például a földrengés, kiemelten fontos kérdések, fő helyen vannak. Egy olyan erősségű rengés, mint ami két évvel ezelőtt történt Kelet-Törökországban, várható Isztambulban is, csak nem tudjuk, mikor. Akkor itt elég nagy baj lehet, mert erre nincsen felkészülve senki.”

Amikor Hatayban megtörtént a tragédia, csapata azonnal segített a lakások újjáépítésének megtervezésében.

Munkája mellett a Magyarországhoz fűződő kapcsolatait is tudatosan építi: szeptember elején járt Budapesten, és hamarosan újra utazik. Van egy kis lakása is itt, hogy legyen hova hazatérnie.

Az identitása mélyen gyökerezik a családi múltban, de a megélése tudatos, felnőttkori döntés. Magyar állampolgárságát 2007-ben kapta meg, miután unokatestvérei javaslatára utánajárt a lehetőségeknek.

„Szerencsére a nagymamám Magyarországon is bejelentette már akkor, amikor születtek” – mondja édesapjáról és testvéreiről. A nagymama régi útlevele is előkerült, ami jelentősen megkönnyítette az ügyintézést. A nyelvvel való kapcsolata azonban csak később kezdődött. „Ezt a vágyat, hogy magyarul beszéljek, nem tudtam elengedni, és az utóbbi 7–8 évben elkezdtem tanulni. Ez a mindennapi életem része lett: magyarul olvasok és műsorokat hallgatok, minden nap gyakorlok.”

A motivációja belülről fakad. „Azt érzem, hogy ez tesz teljessé engem, ez hozzám tartozik.”

A keresztnevét a nagymama nővérének tanácsára kapta, a Tünde nevet a törökök is kedves hangzásúnak tartják. Családi nevét, a Hadit is sokáig viselte, mert fontos volt neki. Öccse, Imre nevének érdekessége, hogy Törökországban lánynévnek számít.

A családja tisztelettel és némi humorral figyeli a magyarság iránti elkötelezettségét. Férje alapszinten már tud magyarul, a gyerekei pedig megígérték, hogy belevágnak a tanulásba. „A nagy családban olykor tréfásan mondják, hogy belőlem árad leginkább a magyarság.”

Ez a kötődés azonban mély sebeket is hordoz. Amikor a „Tárgyak Törökországból” című kiállításra beadta a nagymamája féltve őrzött, hímzett párnahuzatait, azok a kiállítás után elvesztek. „Számomra ez pótolhatatlan veszteség. Talán otthon ez nem ennyire mélyen fontos, de nekünk ezek a kapaszkodók, ezek a személyes emlékek sokat jelentenek az identitásunknak.”

A veszteség feldolgozásaként most maga próbálja újraalkotni azokat, és éppen egy hagyományos bársony mellényt varr, hogy egy ünnepen viselhesse.

Családja kalandosan került Törökországba. A történet az 1920-as években kezdődött, amikor Tünde nagyapja a nagy világválság idején Magyarországon nem talált munkát, ezért Irak felé indult. „Az utazás közben azonban megbetegedett, elkapta a maláriát, és emiatt kórházba került itt, Törökországban.” A betegség elgondolkodtatta. „Akkor arra gondolt, ha itt, Törökországban elkapta a maláriát, mi lesz vele Irakban?”

Helyi magyarokkal találkozott, akik meggyőzték, hogy az alakuló Török Köztársaságnak nagy szüksége van a jól képzett műszaki szakemberekre. Maradt, és bejött a számítása: erőművek és gyárak építésében vett részt, és jól keresett. A megtakarított pénzét hazaküldte a nővérének, de a sógora mindent eljátszott. A csalódás után a nagyapa úgy döntött, saját családot alapít, és megkérte a mezőtúri rokonokat, keressenek neki feleséget. Egy túrkevei lányt találtak számára.

A házasságot 1931. január 28-án kötötték meg Magyarországon, a vőlegény ehhez hazautazott. A ki- és beutazás zökkenőmentes volt, mivel olyan megbecsült szakembernek számított, hogy az engedélyeit maga Atatürk írta alá. A 34 éves férfi és 30 éves felesége Anatóliában kezdte meg közös életét, de a kezdeti reményeket hamar beárnyékolta a valóság. „Főleg az ország miatt keseregtek, mert idegennek tartották őket, és ez nehéz volt annak ellenére, hogy kedvelték őket a társadalomban.”

A hivatalos világban nehezen boldogultak, a politikai légkör változása pedig tovább mélyítette a válságukat.

Három fiuk született: Hadi Sándor, Jenő és László. A második világháború kitörésekor vissza akartak költözni, de a hatóságok a gyerekek biztonságára hivatkozva lebeszélték őket az utazásról. A család helyzete egyre nehezebbé vált.

„Akkoriban apukám már nyolcéves volt, de nem járhatott általános iskolába, mert nem voltak törökök, és a nagymamám otthon tanította a gyerekeit.” A család kényszerűségből kettévált: a nagymama a fiúkkal Isztambulba költözött a jobb lehetőségek reményében, a nagyapa pedig Anatóliában maradt a munkája miatt. A nagymama nem nyugodott bele a fiai kilátástalan helyzetébe, bement a városi hivatalba, és kiharcolta, hogy a gyerekeket beírassák az iskolába. Mindhárman ugyanabba az osztályba kerültek, jóval idősebben, mint a társaik.

„A háború végén újra megpróbáltak hazatérni Magyarországra, de a magyar állam nem fogadta vissza őket.” Az indoklás szerint azért, mert a nagyapa nem vett részt katonaként a háborúban. A család reményei szertefoszlottak. Amíg nem kapták meg a török állampolgárságot, az Egyesült Nemzetek által biztosított, úgynevezett világpolgár- vagy hontalan státuszban éltek.

Később a vasfüggöny tette végleg lehetetlenné a hazatérést. „Sohasem valósulhatott meg többé, hogy újra hazajuthassanak a nagyszüleim.”

A fiúk Törökországban nőttek fel, és a szüleikkel ellentétben könnyebben illeszkedtek be. Tünde édesapja, Hadi Sándor elismert építész lett, díjnyertes épülete ma is áll Isztambul központjában. A legkisebb fiú ügyvéd lett, a középső, Jenő azonban az 1950-es évek végén Ausztráliába vándorolt.

„Amikor sok évvel később megtaláltam a nagybátyám leveleit, meglepett, hogy milyen jól és helyesen írt magyarul” – idézi fel Tünde, aki ezt a nagymamája érdemének tartja. A vándorlás nemcsak az apai ágon volt meghatározó. Tünde édesanyjának családja Rodoszról költözött Törökországba, amikor a sziget olasz fennhatóság alá került. „Szóval a vándorlás központi téma a családomban.”

A szülei, mindketten építészek, a munka révén ismerkedtek meg, és ezzel megalapították az építész dinasztiát, amelyet Tünde és öccse, Imre visz tovább a családi vállalkozásban.

Az isztambuli magyar közösség ma már nem túl nagy, nagyjából háromszáz főt számlál - meséli Tünde. A régi családok közül kevesen maradtak. A törökök és magyarok viszonya azonban kifejezetten baráti. A 2024-es török–magyar barátság évében a helyi magyar programok hatalmas érdeklődés mellett zajlottak.

„Ha itt valaki azt mondja, hogy magyar, azt azonnal rokonként azonosítják.” Ez a barátság a történelemben is megmutatkozott: Törökország menedéket adott Thököly Imrének, II. Rákóczi Ferencnek, Kossuth Lajosnak és otthont Széchenyi Ödönnek, aki a török tűzoltóságot szervezte meg.

Tünde számára a jövő egyszerre szól Isztambulról és Magyarországról. Városvezetőként az a küldetése, hogy egyensúlyt teremtsen és felkészítse a várost a jövő kihívásaira. Magánemberként pedig a gyökereihez való visszatérés hajtja.

„Az álmom, hogy hosszabb ideig Magyarországon maradhassak, és így fejleszthessem a magyar tudásomat, hogy folyékonyan beszélhessek.” A budapesti utazások számára többet jelentenek egyszerű látogatásnál. „Gyakran utazom vissza, mindig érzelmi okok miatt megyek, mintha hazamennék.”

Ezzel a nagymamája beteljesületlen álmát is valóra váltja.

„A legfontosabb ok az volt, hogy mivel a nagymamám a legnagyobb példaképem, neki tiszteletből szerettem volna beteljesíteni az életét. Ezzel úgy érzem, én visszajuthattam Magyarországra, amit ők már soha nem élhettek meg.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SIKERSZTORIK
A Rovatból
Brutális ajánlatot kapott a Cápák között című műsorban a magyar vállalkozó: Orbók Ilona az egész cégét kérte
Kuszkó Gábor élelmiszermérnök büszkén mutatta be kézműves magtejeit, de a befektetők kritikával illették.


A Cápák között január 18-i adásában két vállalkozás is révbe ért: egy lítiumion-akkumulátor tüzeket előrejelző szenzor és egy bőrproblémákra specializálódott kozmetikai márka is milliós befektetéssel távozott.

Másoknak, köztük egy kézműves magtej-készítőnek és egy zeneterapeutának végül nem jutott a befektetői tőkéből.

Elsőként Sőnfeld Mátyás gyógypedagógus és zeneterapeuta lépett a stúdióba, aki Zenebatyu nevű élményprogramjához és a Xilofun nevű zenélő társasjátékához kért 6 millió forintot 10 százalékos cégtulajdonért cserébe.

Bár a zenés bemutatkozó egyedi volt, a befektetők végül nem láttak fantáziát az üzletben.

Kuszkó Gábor élelmiszermérnök PlantSoul nevű, friss, kézműves magtejeket gyártó cégébe keresett partnert, aki 12 millió forintért 20 százalékos tulajdonrészt kért.

Balogh Levente szerint Gábor inkább menedzser, mint vállalkozó, amivel Orbók Ilona is egyetértett, és meglepő ajánlatot tett: 12 millió forintért megvásárolta volna az egész céget, Gábort pedig termékfelelősként alkalmazta volna tovább.

Bojinka Miklós egy közös, 40-40 százalékos tulajdonrészt ajánlott volna Ilonával, meghagyva 20 százalékot az alapítónak, de Orbók Ilona ezt nem fogadta el, és visszavonta eredeti ajánlatát is, ígyKuszkó Gábor befektetés nélkül távozott.

Kerekes Péter, a Magyar Padelszövetség elnöke Premier Padel nevű vállalkozásával érkezett, amely már most is rendkívül sikeres: három helyszínen 10 pályával 360 milliós bruttó bevétel mellett 110 millió nettó profitot termel.

A debreceni terjeszkedéshez 70 millió forintot kért 25 százalékért, amire Lakatos István egy új, közös debreceni cég létrehozását javasolta 50 százalékos részesedésért, licencdíj-konstrukcióval.

Az este egyik nagy nyertese Varsányi Péter lett, aki a Preion nevű, lítiumion-akkumulátorok kigyulladását 8-10 perccel előrejelző szenzorral érkezett.

A rendszer 98 százalékos pontossággal jelzi a hibát, ami életeket menthet. Négy befektető gyorsan kiszállt, Bojinka Miklós pedig szkeptikus volt azzal kapcsolatban, hogy az autóipar miért nem használ már hasonló technológiát.

Balogh Petya azonban meglátta a lehetőséget. "Négy Cápa elúszott, én még itt vagyok!" – mondta, majd 37 millió forintot ajánlott a cég 25 százalékáért, amit Péter el is fogadott.

A másik sikertörténet

Orbán Cintiáé volt, aki saját bőrproblémája, a seborrhea miatt hozta létre a Sébiologie nevű bőrápolási márkát.

A vegyésztechnikus és kozmetikus végzettségű vállalkozó 6 millió forintért cserébe 20 százalékos tulajdonrészt ajánlott.

A koncepció annyira meggyőzte a befektetőket, hogy Balogh Levente azonnal ajánlatot tett, azzal a feltétellel, ha egy másik Cápa is csatlakozik hozzá.

Orbók Ilona azonnal beszállt mellé, és bár Lakatos István is tett egy külön ajánlatot, Cintia végül a Levente-Ilona páros befektetését fogadta el.

Via Pénzcentrum


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
100 nap alatt több mint 63 ezer megmentett termék – így működik Magyarország első élelmiszer-outletje
A Récsei Centerben működő PRÍMA OUTLET-ben a közeli lejáratú vagy csomagolássérült termékek akár 70 százalékkal olcsóbban is megvásárolhatók, miközben több tonnányi élelmiszer menekül meg a kidobástól.


Az élelmiszer-pazarlás világszinten is égető probléma, de szerencsére egyre több hazai kezdeményezés mutat példát arra, hogyan lehet ezt a mindennapokban is kezelni. A budapesti Récsei Centerben működő PRÍMA OUTLET – Magyarország első élelmiszer-outletje – száz napos működése alatt bebizonyította, hogy a fenntarthatóság és a kedvező árak nem zárják ki egymást, sőt, kéz a kézben járhatnak.

Az eredmények önmagukért beszélnek: több mint 63.000 terméket mentettek meg a pazarlástól, ami 16,6 tonna élelmiszert jelent.

Ez a mennyiség 44 tonna szén-dioxid kibocsátásának elkerülésével egyenértékű – vagyis akkora megtakarítás, mintha egy átlagos magyar család 17 évnyi áramfogyasztását spórolták volna meg.

A vásárlók sem jártak rosszul: az outlet áraknak köszönhetően 21.737.043 forint maradt a pénztárcákban –

ez átlagosan 300–400 forint megtakarítást jelent termékenként,

miközben minden árucikk a jól ismert PRÍMA-minőséget képviseli.

A PRÍMA OUTLET kínálata naponta változik:

a polcokra csomagolássérült, közel lejáró, túlkészletezett vagy szortimentfrissítésből kikerülő termékek kerülnek, akár 70%-kal olcsóbban.

Az üzlet így egyszerre kínál okos, fenntartható és pénztárcabarát alternatívát a tudatos vásárlóknak.

„A PRÍMA OUTLET egyszerre nyújt kedvező árakat, magas minőséget és fenntartható megoldást az élelmiszer-pazarlás ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy rövid idő alatt kézzelfogható eredményeket értünk el: több tízezer termék kapott új esélyt, a vásárlóink pedig több millió forintot spóroltak meg.” – mondta Breier Péter, a vállalat tulajdonosa.

Segítség a rászorulóknak is

A fenntarthatóság azonban nem áll meg az üzlet polcainál: a századik működési napon a Breier Cégcsoport bejelentette, hogy a Récsei Centerben található Príma szupermarket együttműködési megállapodást kötött a Magyar Élelmiszerbank Egyesülettel. Céljuk az, hogy az élelmiszer-pazarlás csökkentése mellett, közvetlen segítséget nyújtsanak a nehéz helyzetben élő családoknak is.

A PRÍMA OUTLET mögött álló Breier Csoport több mint 30 éve meghatározó szereplője a hazai élelmiszer-kiskereskedelemnek. A családi tulajdonban lévő vállalat jelenleg 26 üzletet üzemeltet Budapesten és Pest megyében, és elkötelezett a minőség, az innováció és a közösségi értékteremtés mellett.

A PRÍMA OUTLET első száz napja megmutatta, hogy az élelmiszermentés nemcsak egy jó ügy – hanem mindannyiunk közös jövőjének kulcsa.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Orvosi bravúr: aranybevonatú, személyre szabott pacemakert kapott egy beteg Pécsen
Az országban elsőként a A Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikáján ültettek be ilyen pacemakert, amelyre eddig világszinten is csak nagyon kevés példa volt.


Itthon eddig példátlan beavatkozást hajtottak végre a Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikáján: októberben az országban elsőként ültettek be aranybevonatú pacemakert.

Ez azért is komoly bravúr, mert a nemzetközi szakirodalomban is csak elenyésző számú hasonló beavatkozásról számoltak be ezidáig.

A klinika közleménye szerint a beavatkozásra egy különleges eset kapcsán volt szükség: a beteg a hagyományos, titántartalmú generátorral szemben túlérzékenységi reakciót mutatott. A titánérzékenység egy rendkívül ritka állapot, amelynek kapcsán a szervezet allergiás reakcióval reagál a beültetett eszközzel szemben.

A pacemaker-generátort egyedileg, a beteg alapbetegségének megfelelően gyártották le részletes kivizsgálást követően.

A piacon nem is érhető el ilyen eszköz, hiszen minden esetben a beteg kórtörténetének részletes elemzését követően gyártják le, majd ültetik be. A speciális aranybevonat megakadályozza, hogy a beteg szervezete allergiás reakcióval reagáljon a beültetett generátorral szemben.

A közleményben azt is írják, hogy

a pacemaker-generátor nem csak összetétele miatt számít különlegesnek, hanem jól példázza azt is, hogy a modern orvoslás egyre inkább a személyre szabott ellátás irányba halad.

„A Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ Szívgyógyászati Klinikájának célja, hogy hazai és nemzetközi szinten élvonalbeli terápiás megoldásokat kínáljon betegeinek – az egyéni különbségek és a magas szintű szakmai gondoskodás szem előtt tartásával” – írták.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk