Jár és táncol, pedig amputálni kellett a lábát Máté Rolandnak
Amputált is csajozhat
Roli a trauma feldolgozásának azt az útját választotta, hogy kendőzetlen őszinteséggel mondja ki a dolgokat. Új videoblogjára, a #roliJÁRat-ra, az elmúlt fél évben több mint harminc adás készült. Fesztiválokról jelentkezik be, sportolókkal, énekesekkel, zenészekkel és más művészekkel, műsorvezetőkkel és orvosokkal készít interjúkat.
Felteszi például a #roliJÁRat-ban a kérdést, mennyire elfogadó a társadalom az amputáltakkal szemben, ha pasizni, csajozni akarnak. Aztán rákérdez a klinikai szakpszichológusnál, miért van az, ha a betegség kapcsolatot bont fel.
Ő maga pedig így nyilatkozik arról, hogy milyen amputáltként ismerkedni:
„Ha már csajok… ne legyünk álszentek, ez egy nagy szűrést végez, de így biztos, hogy nem botlok nem-kedves hölgyekbe… a lábam megteszi helyettem az előzetes felmérést. Egyelőre nem érzem a hátrányát, szerintem erről sok műlábas férfi barátom is tudna mesélni.”
Roland beszélgetéseiben, élőben impulzív, harsány és szókimondó, blogja hangvétele azonban sokszor visszafogottabb, töprengéseivel időt hagy magának és követőinek is, például elgondolkodni a mindannyiunk által jól ismert állati kínos csendekről, de azok megtörésének lehetőségéről is:
„Itt volt például újra a lakásban a három barátom, akikkel így legutóbb azon a bizonyos estén találkoztunk, a gondolat mindenkiben megfordult, hogy basszus, legutóbb ugyanígy buli volt és meló, aztán jött az a bizonyos pillanat. Először senki nem mondta, végül egy jó hangulatú közös ebédnél mindenki kimondta. Persze elpoénkodtuk.”
Sorstársak sokkoló sztorijai
Amiket Roland sem szeretne, de nem is tudna elpoénkodni, azok a követői történetei. Ömlik hozzá a szókimondás és kedvesség. Kata írja Rolandnak hozzászólásban:
„Nekem 1 hete vágták le, ugyanúgy, mint neked, bal láb, térd alatt. Azért döntöttem könnyen, mert megelőzte egy 1 éves szenvedés: tavaly elütött egy dupla kocsis teherautó. Szerencsére csak a lábamon ment keresztül. 16 műtét után nem tudtak megmenteni, a 17. volt az amputáció… úgy álltam hozzá, hogy ne keressek bűnbakot, szeretni és vigyázni kell a kicsi lábra is! Még ágyban vagyok, és majd csak most fogok elkezdeni járni tanulni, de nagyon várom! Örülök, hogy rátaláltam az oldaladra, kívánok sok boldog pillanatot az életedhez, szeretettel.”
Kitti pedig ezt írja: „Példakép lettél! Egy csomó feleslegesen nyafogó, hisztis ember példaképe! Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy személyesen ismerlek!”
Felelősek vagyunk azokért, akiket megszelídítettünk? Milyen fokig? Roli erre a kérdésünkre így felelt:
„A legnehezebb, amikor valaki iszonyatosan el van keseredve, mert, mondjuk, úgy járt, mint én, vagy sokkal nagyobb trauma érte őt és családját, kéri, hogy segítsek a lelkén… Nehéz ez… de próbálok mindenkinek válaszolni. Nem tudom ígérni, hogy tudok segíteni, de azt gondolom, legyek én vagy bárki más, ha valaki felé segítségkéréssel fordulsz és csak egy jó szót kapsz, az már tud a lelkeden segíteni.
Nem gondoltam, hogy sokan ennyire mélyen a bizalmukba engednek, ismeretlenül. Szeretet kapok ismeretlen ismerősöktől is.
Rengeteg vidám üzenet is jön. Fura, hogy sokan megismernek az utcán, többen, mint híradós koromban. Ilyenkor is támogatást kapok. Mondjuk felismerni sem nehéz, főleg ha rövid gatyában vagyok.”
Túl hamar túl önálló
„Műtéteim után, az intenzíven való jajveszékeléseim közepette ezt írtam sms-ben az egyik barátomnak. Nemrég mutatta, hogy ezt írtam:
'Rohadtul fáj mindenem, nincs túl jó napom, de nyomom előre, mert az új láb
már készül és hamarosan megyünk mindenfele.'
Nem hagyott el a pozitivizmusom. Ha egyedül nem megy, akkor viszont kell szakember segítsége. A recept további fontos hozzávalói: fantasztikus támogató család és barátok, a gyógytornászom... Ha 9 életem lenne is kevés lenne, hogy megháláljam nekik”
Megkérdeztük Rolit, van-e valami, ami az életveszélyben idegesítette őt a segíteni vágyó rokonok, barátok viselkedésében.„A háttérben, tudom, mentek a sírások-rívások, jó, hogy maradt még könny a szemükben. De előttem nem volt nagy bánatkodás. Tudták, hogyan kell engem kezelni. Adták az erőt… aztán egyre jobban lettem, rengeteget nevettünk is a kórteremben, meg rengeteget nem. Mert hát voltak rossz napjaim, amikor mindenem, a hajam is annyira fájt, hogy hihetetlen… Talán ők még jobban sérültek, mint én. Kérsz-e valamit, nem fáj-e valamid, nyilván megkérdezték napjában százszor, de én is ezt csináltam volna fordított helyzetben.” És rákérdeztünk, ő mivel kergeti őrületbe a körülötte lévőket.
„Azért én tudok nagyon pokróc lenni. Pláne azokkal, akiket a legjobban szeretek, vagy leginkább nem érdemlik meg! Túl hamar akartam túl önálló lenni az amputáció után, sokszor ment ezen a vita. Időnként azt érzem, hogy sokkal nyugodtabb lettem, máskor pedig azt, hogy idejekorán leveszek bárkit a tíz körméről.”
Ki tudja jól kezelni?
Egyébként amikor Roli a protézist először felvette, a sírás fojtogatta örömében, hogy újra lábra állt…
„Feleannyi idő alatt levágom a körmöm és olyan vagyok, mint egy gyerek, aki az új játékával minden reggel játszani szeretne. Nekem ezt a játékot úgy hívják: műláb…
Ezt nekünk kell jól kezelni, mert lehet, hogy a másik oldal nem tudja. Csajoknak mondom, akik műlábbal élnek, hogy húzzatok rövid szoknyát!”
Blogjában leírja lábatlankodása minden fázisát, vall az intenzív osztályos élményeitől kezdve az első láb nélküli szexről, az első buliról, az első munkáról… És, bizony, néha az önmagát pozitívnak, hiúnak és életszeretőnek valló műsorvezető is odavágja a cipőt, ha nem sikerül felhúzni. Sőt ilyesmit is ír: „Hogy nem utálom-e ezt a helyzetet? Hát ki az a hülye, aki szeretné??”
Előítéletek, testképzavar
Roland karácsony este sem volt maradéktalanul boldog: a harmadik taxi sem vette fel őt a barátaival – arra hivatkozva, hogy ő tolószékes. A mozgáskorlátozott wc-ben is volt már kellemetlen kalandja: kerekesszékével a mosdókagyló és a fal közé szorult.
Megküzd a hétköznapokban magáért és másokért is. Például meggyőződése, hogy túlságosan előítéletesek vagyunk a felnövekvő generációkkal szemben. Szerinte a mai fiatalokat kedvesség, emberség, intellektus jellemezi, és ez még őt is megdöbbentette a testiségről szóló előadássorozatukon. Itt azt is hangsúlyozta a hallgatóságnak, hogy attól, hogy valaki kerekesszékes, amputált vagy átesett ilyen-olyan műtéten, igenis dolgoznak benne a hormonok, a vágyak, az érzelmek, és meg akarja élni nőiességét/férfiasságát. Partnert szerezni pedig Roli szerint egészségesen sem egyszerű, nemhogy végtagok nélkül…
„Sok amputált, mozgássérült meg szeretné élni a vágyait, de hiányzik nekik, hogy senki sem beszél erről velük, nem tudnak randizni, vannak előítéletek, testképzavar…”
Végül Roli – örök optimizmusával – így foglalja össze az eddigi szerelmi életét és reményeit:
„Egy nagy Ő volt az életemben, együtt éltünk, de egyszerűem elmúltunk. Aztán jött egy újabb Ő, nem az amputáció miatt lett vége, de most szingli vagyok. Jóban vagyok az exeimmel. A szingli élet után majd jön az igazi és jönnek a gyerekek is.”
Aki kíváncsi a Roli történetéhez érkező hozzászólások százaira vagy maga is hozzászólna, a blogot, valamint a történet folytatását az Egy pillanat - az élet lábatlankodása Facebook-oldalon találja.
