Gulyás Michelle: 12 éves koromtól az motivált, hogy olimpián versenyezzek
Gulyás Michelle a magyar csapat egyik legnagyobb meglepetés-győzelmét szerezte Párizsban – ráadásul világcsúccsal –, pedig mindössze néhány héttel korábban derült ki, hogy egyáltalán részt vehet az olimpiai játékokon. A 23 éves versenyző a sport mellett a rendőrség kötelékében is szolgál, valamint második diplomájának megszerzésére készül.
Arról beszélgettünk, mikor tudatosult benne, hogy akár aranyérmes is lehet, mi vonzza őt a bűnügyi nyomozói szakmában, és hogyan éli meg a lovaglás kikerülését az öttusa versenyszámai közül.
– Mennyire fordult fel az életed az elmúlt másfél-két hétben?
– Teljesen, mivel a szezon végén általában az szokott lenni az első dolgom, hogy elutazom külföldre barátokkal vagy családdal. Idén ez egyelőre csúszik, hiszen óriási médiafigyelmet kapok, ahogy az öttusa is. Ennek egyébként örülök, mert eddig viszonylag szűkebb körben volt ismert a sportág, most viszont az én győzelmemnek, illetve Blanka 4. helyének köszönhetően az egész ország foglalkozik vele.
– Hogyan éled meg a felfokozott érdeklődést?
– Amikor például megállítanak az utcán, az nagyon jól tud esni. Nem csak egyszerűen gratulálnak, hanem részletesen elmesélik, mennyit adott nekik a versenyzésem. Nem is gondoltam volna, hogy ez másoknak is ennyit adhat, szóval minden ilyen találkozásnak örülök. A sok médiamegkeresés persze fárasztó, de aki olimpiát nyer, annak ezzel is meg kell barátkoznia.
– A családtagjaid, edzőid, barátaid közül hányan hittek a győzelmedben előzetesen?
– Az edzőimmel nem beszélgettem arról, mennyire hittek benne, hogy nyerni tudok az olimpián, különösen annak fényében, mennyire nehéz időszakon vagyok túl. Talán a családom az, akikről tudom, hogy mindig mellettem álltak és hittek benne, hogy a sok szenvedés után valami jó fog történni velem.
– A közvélemény viszont nem tartott számon a potenciális esélyesek között. Kisebb volt ettől a teher, vagy jobban esett volna, ha kezdettől fogva számolnak veled?
– Szerintem nem változtatott volna azon, hogy mire figyelek a verseny alatt. Valószínűleg ekkor egy versenyzőnek sem az jár a fejében, mit gondolnak róla és mennyire tartják potenciális esélyesnek. A tavalyi évem nagyon jól sikerült, ahogy ebben az évben is több versenyem, szóval teljes meglepetésnek azért nem mondanám, hogy eredményes tudtam lenni. Inkább az volt meglepetés, hogy pont a legnagyobb versenyen sikerült a legjobban teljesítenem, és egy aranyérmet összehozni.
– Mikor lettél biztos benne, hogy ebből aranyérem lesz?
– Mivel az idei év után tudtam, hogy a futásom nem a legerősebb, igyekeztem nem azzal foglalkozni, hogy állok az egyes számoknál, hanem mindig az aktuális feladatra koncentráltam. A vívásról tudtam, hogy jól sikerült, de utána még ott volt a lovaglás, ami akár teljesen felboríthatta volna a verseny állását.
A laser run rajtja előtt azt gondoltam, hogy hatalmas futóverseny lesz és sokkal jobban össze fog sűrűsödni a mezőny. Nyilván mindenkinek óriási ingert jelentett, hogy 15 ezren voltak a lelátón. Ez akár teher is lehet, sok embert ki tud zökkenteni a szurkolás, de úgy tűnik, én tudtam a legjobban kizárni.
– Blankával tudtátok támogatni egymást?
– Szerintem igen, bár annyira gyors lefolyású volt a verseny, hogy nem sokszor találkoztunk. A vívásnál persze párban voltunk, a lovaglásnál viszont pont váltottuk egymást. A bónusz vívásnál ő az elején volt, én pedig a vége felé, az úszásban szintén más futamba kerültünk. Az első alkalom, amikor összenéztünk, és azt tudtuk mondani egymásnak, hogy hajrá, szerintem a laser run előtti rajtnál volt.
– Megfordult a fejedben előzetesen, hogy akár a világcsúcs is meglehet?
– Megmondom őszintén, az öttusában nem annyira tartják számon a világcsúcsokat, teljesen más a hozzáállás, mint mondjuk az úszásban, ahol mindenki ezeket akarja megdönteni. Már csak azért is így van, mivel folyamatosan változik a medence hossza (néha 25, máskor 50 méter), ahogy a futópálya minősége és felépítése is. Szóval rengeteg tényezőnek kell összejönnie ahhoz, hogy valaki csúcsot tudjon dönteni. Itt most szerencsére ez volt a helyzet, az uszoda és a futópálya, valamint a jó lovaglásom és vívásom egyaránt hozzájárult.
– Mennyire hátráltatta a felkészülésedet, hogy az utolsó pillanatig az se volt biztos, hogy egyáltalán ott lehetsz az olimpián?
– A bizonytalanság volt a legrosszabb, hiszen a miután vége lett a világbajnokságnak, már csak másfél hónap volt hátra az olimpiáig, mégis jó pár hét eltelt, mire meghozták a döntést arról, ki indulhat Párizsban. A szakmai bizottság szavazása végül nem lett eredményes, így tovább került az ügy az elnökséghez, ami szintén időbe telt. Addig is készültünk én és Rita is (Erdős Rita, aki a másik jelölt volt a párizsi részvételre – a szerk.), de egyikünk se tudta, hogy a budapesti Európa-bajnokságra készülünk, vagy az olimpiára. Természetesen a felkészülés majdnem ugyanaz, az viszont nagyon nem mindegy, másfél hónap van még hátra a versenyig, vagy három hét.
– Ritával okozott köztetek súrlódást, hogy végül te kaptál lehetőséget az indulásra?
– Olyan szempontból biztosan, hogy mindannyian nehezen éltük meg ezt a szituációt, mi magunk és az edzőink is. Mindenki bizakodott abban, hogy ő lesz a befutó, de közben amiatt is nehéz volt, hogy magára a döntésre nem volt befolyásunk. Tudtuk, hogy mindent megtettünk azért, hogy bennünket válasszanak, ezért megegyeztünk, hogy nem fog közénk állni ez a dolog.
– Azokkal szemben éreztél elégtételt a győzelmed után, akik előzetesen nem álltak ki melletted?
– Tény, hogy nagyon sok negatív kritikát kaptam, amikor végül kihirdették, hogy én mehetek Párizsba. A legjobban az viselt meg, hogy nem tartottak értékesnek, mint sportolót, pedig úgy éreztem, hogy igen is rászolgáltam az elnökségtől kapott bizalomra.
– Hogyan kötöttél ki az öttusa mellett? A saját döntésed volt, vagy a szüleid kapacitáltak?
– Amikor 2011-ben abbahagytam a szertornát, olyan sportot szerettem volna elkezdeni, ami érdekes, sokszínű és igazán leköt. Az öcsém akkor már úszott és futott a KSI-ben, ő bátorított arra, hogy nézzem meg az öttusát, hiszen hasonlóan változatos, mint a szertorna. Itt is napi 3-4 órát kellett edzeni, és nagyon jó közegbe kerültem. Rengeteget köszönhetek annak, hogy fiatalon olyan társaság vett körül, ahol nem lehúztuk egymást, hanem toltuk előre. A sok közös edzés, szenvedés és siker annyira összekovácsolt bennünket, hogy bár ők már nem öttusáznak, a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
– Milyen mindennapos lemondásokkal járt a te esetedben az élsportolói életforma?
– Természetesen sok lemondással járt, de közben olyan rengeteg pluszt is kapok tőle, ami bőven kompenzál ezért. Szerintem nincs ember a világon, aki annyit utazik, mint egy élsportoló: a külföldi edzőtáborok, versenyek, a jó társaság és a kapcsolatok is nagyon sokat adtak. Én szerettem edzeni, nem éreztem áldozatnak, ha le kellett mondanom valamilyen programot. A közeli barátaim is megértőek voltak, soha nem éreztem nyomást azzal kapcsolatban, ha valahová nem tudtam elmenni velük.
– Voltak pillanatok, amikor úgy érezted, hogy legszívesebben abbahagynád?
– Amikor elkezdtem öttusázni, leginkább a társaság miatt tettem: az volt a ciki, ha valaki ellógott egy edzést. Közben viszont olyan versenyszellem volt bennem, ami a hétköznapok során is megmutatkozott. A többiekkel folyamatosan egymáshoz mértük egymást, ki a jobb az egyes számokban. Utána elkezdtem nemzetközi versenyekre járni, onnantól már azok is motiváltak. Nem voltak nagyon hosszú távú céljaim, mindig az adott helyzetben tűztem ki a következőt. Az is sokat segített a nehezebb napokon, hogy mindig voltak apróbb sikereim, hiszen például elértem egy rövid távú célt mondjuk új egyéni csúcsot szerettem volna elérni úszásban.
– Az olimpia mikor lett célod?
– Emlékszem Marosi Ádám 2012-es bronzérmére: otthonról szurkoltam neki 12 évesen – nagyjából egy éve öttusáztam ekkor –, és közben arra gondoltam, mekkora dolog lenne, ha egyszer én is olimpián versenyeznék. Innentől minden nehezebb napomon az motivált, hogy átélhessem én is, amit Ádám átélt. Éremre eleinte még nem gondoltam, a tokiói olimpián már a pontszerzésnek is örültem volna, de végül csak a 12. helyen végeztem. Ez kicsit nehezen érintett, át kellett rajta lendülnöm, és utána fogalmazódott meg bennem, hogy még keményebben fogok dolgozni és így egyszer olimpiai érmes leszek.
– Mindezek mellé hogyan jött a rendőrségi karrier, mi vonzott a bűnügyi nyomozói szakmában?
– Nagyon sokan vannak hivatásos pályán a nemzetközi mezőnyben, a rendőrségnél és a katonaságnál is. Itthon inkább az utóbbi terjedt el a sportolók között, de ide csak tiszthelyettesként lehet csatlakozni. Én úgy voltam vele, hogy ha már csatlakozom egy hivatásos szervhez, akkor tiszt szeretnék lenni, így kerültem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre. Nagyon érdekelt a bűnügyi nyomozás és a kriminalisztika, a bűnözők elméjének megértése. Amikor jelentkeztem, még nem volt ennyire hangsúlyos helyen a sport az életemben, közben értem be ezen a területen is. A sok siker az öttusában felborította az életemet.
– Mennyire voltak támogatóak ezzel kapcsolatban?
– Nappali tagozatos egyetemista voltam, de olyan volt, mintha újra gimnazista lettem volna. Reggel úsztam, aztán elmentem egyetemre, majd délután ismét edzéseken vettem részt, ahogy a testnevelés órák alatt is (ezek alól fel voltam mentve). Mindenképpen nagyon sűrű volt ez az időszak, de maximálisan támogattak, annyi edzőtáborba és versenyre utazhattam el, amennyire szerettem volna. Mindezt annak ellenére, hogy eleinte még nem voltak komoly nemzetközi eredményeim a felnőttek között.
– Melyek most a prioritásaid a sport és a civil szakmád között?
– Mindenképp szeretném folytatni az öttusát legalább még egy olimpiai ciklusig, és bízom benne, hogy a rendőrség is hasonlóan támogató lesz, mint eddig. Közben jelentkeztem mesterszakra, levelezőn fogom végezni a kiberbiztonságot, szerintem ez is hozzá fog tenni a karrieremhez, ha majd elkezdek teljes munkaidőben dolgozni a rendőrségnél. Egyelőre az egyetemen vannak feladataim, illetve előadásokat is tartok fiataloknak arról, milyen elhelyezkedési lehetőségeik vannak ezen a területen.
– Mekkora változást jelent a lovaglás kikerülése a programból? Egyetértesz ezzel a döntéssel?
Szóval mi tényleg fel tudtunk készülni erre a számra a versenyeken, mindannyiunk edzésprogramjában szerepelt, hogy hetente legalább háromszor ott legyünk a lovardában. Az én szívemhez különösen közel állt a lovaglás, ezért érthetően megviselt a döntés, de most már több mint egy éve tudjuk, hogy mostantól akadálypálya lesz helyette. Úgy vagyok vele, hogy ha tényleg segíteni fog a sportágnak a változtatás, például abban, hogy több fiatal kezdi el, illetve több országban tudják űzni – a lovakra vonatkozó szigorú szabályok ezt eddig sok helyen hátráltatták –, illetve ha ezáltal nézettebbé, eladhatóvá válik az végső soron jó.
– Beszélhetünk így majd címvédésről, vagy ez nem lesz már ugyanaz?
– Én úgy érzem, a lovaglás kikerülésével lezárult egy fejezet az életemben, mostantól gyakorlatilag egy teljesen új sportágat fogok űzni. Szerencsére a legvégén felértem a csúcsra a szeretett öttusámban, most pedig újra elkezdek építkezni, és majd meglátjuk, mit sikerül kihoznom belőle.
