"Mindent felmondtunk úgy, hogy itt még nem volt semmi" – három haza, öt gyermek, ez egy európai nő története
Egy, a Pink Floyd-ról szóló írásomra írt levele volt a kezdet, aztán hónapokon át írtunk egymásnak mindenről, ami az eszünkbe jutott. Aztán Joli egy szép napon meghívott hozzájuk Vágsellyére. Felejthetetlen napokat töltöttem családjukkal, átmentünk Galántára, megismerkedtem a helyi magyar közösség vezetőivel, köztük a gimnázium igazgatójával is. Joli lelkes útikalauzom volt. Aztán, miután áttelepült Magyarországra, hosszú évekig nem tudtunk egymásról. Néhány éve a Facebookon találkoztunk újra. Az elmúlt hetekben már rendszeresen Strasbourgból jelentkezett.
-A Felvidékről, Vágsellyéről jöttél, Galántán jártál gimnáziumba. Hogyan éltetek ott, mikor és miért döntöttél az áttelepülés mellett?
-Egyszerűen így alakult. Nem terveztem, nem is gondoltam, hogy „áttelepülök”. Amikor 1993-ban leérettségiztem a Galántai Magyar Tannyelvű Gimnáziumban (azóta Galántai Kodály Zoltán Gimnázium), akkor Pozsonyba és Budapestre jelentkeztem felsőoktatási intézménybe. Pozsonyba nem vettek föl, Budapestre igen. Oda jártam egy előkészítő évet, onnan Pécsre jelentkeztem egyetemre, a Janus Pannoniusra (azóta azt sem így hívják), és oda is fölvettek.
Így történt, hogy végül is pontosan a 18. születésnapomon jöttem el otthonról (mert szeptember 1-i vagyok, és abban az évben vasárnapra esett, akkor költöztem be a kollégiumba), és többet vissza sem mentem.
Furcsa, mert innen számolva már kevesebb az, amennyit Szlovákiában, ezen belül Vágsellyén és Galántán töltöttem, mint amennyit nem, de nem tudatosan terveztem így, és nem is éreztem áttelepülésnek, akkoriban azt gondoltam, hogy most oda megyek tanulni, aztán majd meglátjuk…
Ez egyébként azután is mindig így volt, ahogy most is, most itt lakunk, most amott, aztán majd meglátjuk, meddig, és hogy utána hova kerülünk…
Vágsellyén jó életünk volt. A szüleim és a nővérem máig ott vannak, alapvetően vegyes a környezet, de az iskoláink magyarok, én csak óvodába jártam szlovákba, mert az nem volt akkoriban magyar nyelvű Sellyén, de a nővérem kislánya azt az általános iskolát járta ki, amelyiket mi, és most már ott gimnazista, ahova mi is jártunk!
-Milyennek láttad a rendszerváltás utáni Magyarországot?
-Amikor 18 évesen Budapestre érkeztem, az már önmagában újdonság volt nekem, és nyilván jobban érdekelt ebben a korban a saját önállóságom, ami akkor kezdődött el. És mivel az azelőtti Magyarországot nem ismertem – jártam itt, persze, rokoni látogatások alkalmával egyszer-egyszer – de életvitelszerűen nem éltem soha. Abból a szlovákiai kisvárosból, ahol születtem, és ahol felnőttem, hirtelen Budapestre kerülni rendszerváltás nélkül is váltás! Akkoriban volt a Vígszínház a Nyugati Pályaudvar melletti sátorban, épp akkor ment a Heilbronni Katica Kaszás Attilával (aki ráadásul nekem földim volt), Kerekes Évával és Tábori Nórával, na, ez maradt meg erősen bennem, meg a Szkénében a Mester és Margarita… Arra is emlékszem, a vele járó érzéssel együtt, hogy szinte naponta jártam a Várba, a Széchenyi Könyvtárba.
A Budaörsi úton laktunk mi, határon túli magyarok, mindannyian: vajdaságiak, erdélyiek, kárpátaljaiak és felvidékiek.
Együtt tanultunk, együtt készültünk az egyetemi felvételire. Délutánonként és hétvégente a Széchenyi Könyvtárban ültünk, máig ezek az emlékek törnek föl bennem, valahányszor fölmegyek a Várnegyedbe. A rendszerváltáskor én elsős gimnazista voltam, mire az érettségiig értem, és Magyarországra kerültem, mondhatni, hogy „hozzá voltunk szokva” a rendszerváltáshoz. Legalábbis akkor már nem az érdekelt akutan, a pécsi egyetemi éveim alatt pláne nem…
-Milyen emlékeket őrzöl Pécsről?
-Nagyon jókat. Akkor még nem volt a Zsolnay-negyed, a Tudásközpont, szóval a régi Pécs volt, de úgy is szerettük. Az egyetemi éveim végére már megszületett az első két gyerekem, úgyhogy ott is volt egy hirtelen éles váltás, vagy inkább egy észrevétlen átmenet az egyetemistából a családosba… Mindenesetre olyan hirtelen hagytam ott a várost, és végül már csak vizsgázni és záróvizsgázni mentem vissza, hogy a diplomáimat mindig postán küldték utánam. A negyedik évfolyam végén kértem egy év halasztást, mert elmentem egy évre Németországba. Szerettem volna megtanulni németül, s ennek jobb módját nem találtam. Frankfurt mellett egy kis faluban voltam au-pair, de lényegében egy héttagú háztartást vezettem, ami a későbbiekre nézve nagyon hasznos volt, de ezt akkor még persze nem tudtam. Amikor egy évvel később visszajöttem, elvégeztem az ötödik évet, és a nyári szünet végén már nem Pécsre mentem vissza, hanem akkor költöztem először Strasbourgba, ahol férjhez mentem, és a következő tavasszal megszületett az első gyerekem. De ő már Budapesten, az első budapesti lakásunkban…
-Családi körülményeid különlegesek: férjed francia állampolgár, öt gyermeketek van. Ráadásul az otthonszülés híve vagy.
-Amikor visszajöttem Németországból Pécsre, abban az évben a későbbi férjem, Thierry, Erasmus ösztöndíjjal szintén Pécsre jött tanulni a klasszika-filológia tanszékre. A kollégiumban a szomszéd szobában lakott… Az ösztöndíja lejártával (és az én ötödévem végén) már együtt mentünk vissza Strasbourgba, egy régi nagypolgári ház aprócska, tetőtéri cselédszobájában laktunk a zsidó negyedben, a zsinagógától két saroknyira (ahogy most is, csak most a másik irányban). Több ilyen cselédszoba volt a folyosón, mellettünk egy portugál lány volt, arrébb egy német fiú, a folyosó végén egy közös mosdó, szóval a kollégista feeling azért megmaradt. Pláne, hogy egész nap az egyetemi könyvtárban ültünk (a Széchenyi Könyvtárához hasonló impozáns épület), és az egyetemi menzán ettünk minden délben este, hétvégén és ünnepnap is (mert konyhánk nem volt, a folyosón sem, és Franciaországban az egyetemi étkeztetés borzasztó jól működik).
És még mindig tanévekben számoltunk ebben az időben, hiszen a férjem is épp diplomázott a saját strasbourgi egyetemén, és én is a pécsin. Szóval szeptembertől-január elejéig Strasbourg, januárban pedig Budapestre költöztünk, éppen azért, mert én otthon akartam szülni. Ez akkoriban törvény szerint szabályozatlan, mondhatni földalatti mozgalomként működött, de nem volt tilos! Így született az első gyerekünk 2000 májusában Budapesten. Első négy gyerekemet otthon szültem meg. Mindegyik történetét megírtam http://tortenetek.szules.hu/711-nap-kuzdes-onmagammal-simon). Ez az első, sorban utána következik mind, Máté, Bendi és Eliza világra jötte. A legkisebb, Sarolt kórházba született, hosszú kálváriájának története W. Ungvári Renáta Zsebibabák könyve című kötetében jelent meg.
Férjem Orléans-ban született, a rokonság nagy része most is azon a környéken él, csak az ő szülei jöttek Strasbourgba dolgozni. A férjem akkor volt 11 éves.
A gyerekeink is mind francia állampolgárok, még akkor is, ha mindannyian Magyarországon születtek. Mivel én szlovák állampolgár vagyok, és a házasságom révén az első gyerekünk születése után mindjárt kaptam francia állampolgárságot is.
Magyart sosem kértem, a gyerekek hiába születnek Budapesten, a szülők állampolgárságát kapják. Mi csak a franciát kértük nekik, a szlovákot nem. Ez csak azért lényeges, mert ilyenformán tulajdonképpen amíg Magyarországon éltünk, addig éltünk „külföldön” mindannyian, és most jöttünk „haza.” Ez papírforma szerint még rám is így érvényes, nem csak a többiekre, még akkor is, ha én magyar vagyok…
-Többlakiak vagytok, jelenleg Strasbourgban éltek, gyermekeitek itt járnak iskolába, óvodába. Miben más és miben hasonló a kinti élet?
Az első két gyerekünk idejében még évente költöztünk ide-oda, mert akkor még mindketten egyetemisták voltunk, ezért egyszer ide, másszor oda mentünk, hogy egyikünk vagy másikunk tudjon könnyebben diplomázni. Amikor esedékes volt közben egy szülés is, mindig Magyarország felé vettük az irányt. A rövid távú strasbourgi cselédlakás után egy fél évet Budapesten, a Bajcsy-Zsilinszky úton laktunk, ott született Simon. Nyáron visszavonatoztunk Strasbourgba, akkor már egy szép kis óvárosi lakásba, Simon itt tanult meg járni, míg a férjem befejezte a tanulmányait. A nyár végén megint Budapestre költöztünk, mert novemberre várható volt a következő szülés, és közben én is elkészültem a diplomadolgozatommal. A Hajós utcában, a volt Balettintézet mellett született a második fiunk, Máté, tavasszal záróvizsgáztam és a nyáron megint csomagoltunk. Egy harmadik lakást béreltünk ismét Strasbourgban, akkor már a férjem kötelező tanítási gyakorlatát kezdte. Már épp nem terveztük a visszaköltözést, de tavasszal (egészen váratlanul) kapott egy ajánlatot a Veszprémi Egyetem Francia Tanszékének vezetőjétől egy lektori állásra. Élt a lehetőséggel, így kerültünk a nyár végén ismét Magyarországra. A két gyerek Veszprémben került először intézménybe, a nagyobb óvodába, a kisebb bölcsődébe, mert én is kaptam állást az Egyetem Nyelvtudományi Tanszékén. Nehéz időszak volt – a családi életünk szempontjából -, de nagyon jó is. Remek társaságba kerültem! De tavasszal férjem megint kapott egy ajánlatot - ismét váratlanul! – a Budapesti Francia Intézettől, így kerültünk a nyár végén megint Budapestre, egy harmadik budapesti lakásba.
Ezzel kezdődött az a 15 év, aminek most, ezzel a költözéssel lett vége. A másik három gyerekünk tehát már nem csak itt született, de mindezidáig csak Magyarországon élt, és az iskoláit eddig (szinte) mind az öt itt végezte.
Azért „szinte”, mert Simon egy évvel előttünk, nélkülünk költözött vissza, 17 éves korában. Strasbourgban érettségizett a múlt tanévben, levelezőn, önállóan, és kezdte el konzervatóriumi színházi és zenei tanulmányait.
A másik négynek ellenben nagy váltás volt ez a szeptember. Augusztus utolsó hetében érkeztünk, és bár kétnyelvűen nőttek föl, mind tudnak franciául, a legkisebbet leszámítva (aki még csak óvodás) olvasni is, azért eddig magyar tannyelvű iskolába jártak és csak látogatóban voltak Franciaországban egyszer-kétszer évente. A 16 éves második fiam, Máté a Budapesti Francia Iskolába járt már, de azért ez a gimnázium egészen más... Az egyetlen dolog, amit mindig tudatosan terveztünk, hogy a gyerekeink magyar intézménybe járjanak óvodába és az általános iskola alsó tagozatába, és ötödik osztálytól menjenek át a francia iskolába, ha még Magyarországon élünk. Az első kettővel így volt, a másik hárommal meg már nem került sor arra a váltásra, helyette jött ez a nagyobb váltás.
-Nem kis elszántság kellett a mostani lépéshez.
Ezt sem terveztük nagyon előre, csak annak lett hova tovább egyre több jele, hogy Magyarországon lenni nem nagyon jó már nekünk. Ez tulajdonképpen egy régóta tartó folyamat volt, csak közben mindig történt valami, ami eltelte róla a figyelmet. Most meg már nem. A korábbi jövés-menéshez képest egy ideje jól lehorgonyoztunk, és úgy látszik, ez nem tett jót, legalábbis nekünk mintha kellene a sűrűbb váltás. És csak vettünk egy nagy levegőt, és tettünk egy nagy lépést a bizonytalanba.
Mert bár lényegében „hazajöttünk” 15 év után, s ez nem csak a férjemre érvényes teljesen, de részben miránk, többiekre is, azért itt most mindent a nulláról kell kezdeni.
Elsősorban állást kell találnunk, ami még nincs, hiszen alig egy hónapja vagyunk itt. Leginkább ebben más az itteni és az otthagyott életünk: ott megvolt az anyagi biztonság, itt most gondoskodnunk kell a megélhetésünkről, nem úgy jöttünk el, hogy állást váltottunk, vagy legalább az egyikünk. Mindent felmondtunk úgy, hogy itt még nem volt semmi.
Egyébként pedig minden másban is más, Budapest egy nagyváros, Strasbourg kisváros, még akkor is, ha innen a villamos simán átvisz Németországba. Itt gyalog is és főleg biciklivel tényleg mindenhova el lehet jutni. És egy kisvárosban eleve más a lépték, ez érezhető. Persze, nyilvánvalóan most leginkább az „új seprű jól seper”-effektus érvényesül, és önmagában a változástól, az újdonság erejétől minden jobbnak tűnik, de itt tényleg elbiciklizhet a 10 éves egyedül a nagyszülőkhöz (akik nem laknak a kerületben), tényleg kulccsal járhat iskolába és haza, leszaladhat a 8 éves is a boltba, a pékségbe baguette-ért és így tovább. Nyilván valamennyire elég lett volna ehhez az életmódváltáshoz beköltözni Budapest belvárosába, akár ott is működhet ezekből jó pár dolog. De nekünk most már az nem lett volna elég, létfontosságú volt ennyi év után visszajönni a férjem hazájába, neki, a saját közegébe. Budapesten a természet közelében éltünk, a zöldben, szó szerint a vadállatok között (róka, vaddisznó, őz, mókus mindennapost volt), szóval tényleg jó levegőn, az erdő mellett, azt meg azért szerettük, és amíg volt, azt élveztük. Mindezért cserébe mindenért autóba kellett ülni, a gyerekeket mindig mindenhova szállítgatni, amit egy idő után számomra nem kompenzált a természetközeliség. Most a városban élünk, és mindenki sokkal önállóbb… Hát, valamit valamiért. Tulajdonképpen jó, hogy mindig, amikor változnak a családunk igényei, szabadon válthatunk.
-Most még a belerázódás szakaszában vagytok.
-A lakásban még mindenfelé kartondobozokba lehet botlani, a villanykörték csillár nélkül lógnak mindenütt a mennyezetről, nincs még sütő, sem kanapé, és még sorolhatnánk. Az iskola persze elkezdődött ugyanúgy, a gyerekek már tapossák a mókuskereket, de elég más ez a mókuskerék, mint a magyar volt. Itt fél 9-re járnak iskolába, a gimnazista előfordul, hogy csak 10-re, vagy csak délután 3-ra megy iskolába! Ellenben maradhat akár este 6-ig. A kicsik délben hazajönnek ebédelni, és 2-re mennek vissza, még egy rövid délutáni „műszakra”, háromnegyed 4-ig. Persze, csak ha a szülő megteheti, és mi most megtehetjük, hiszen egyelőre mindketten itthon vagyunk. Kifejezetten jót tesz a családnak, hogy mindenki összejön a nap közepén és együtt ebédel. Kár, hogy hosszú távon ez nyilván nem működtethető, bár meglepően sok gyerek jár így haza, kevesebben maradnak bent az ügyeleten, de nyilván ezek közül is csak az egyik szülő van otthon, kinél az anya, kinél az apa…
Budapesten ének-zenei általános iskolába jártak, ehhez én ragaszkodtam mindig, hogy a zene nyelvét ugyanúgy az iskolában tanulják meg, egyszerre az írás-olvasás-számolással, mert az a saját szomorú tapasztalatom, hogy később már nem olyan könnyű.
Ez az egy aggasztott is, hogy itt majd hogyan folytatják a zenei tanulmányokat, mert az köztudott, hogy Magyarországon a zenei nevelés gyakorlatilag bárki számára elérhető, itt meg egy szűk réteg kiváltsága. Nem mindenki engedheti meg magának. De mivel Simon megelőzött minket egy évvel, ő már kijárta előttünk az utat. Úgyhogy a kicsik is felvételiztek a Konzervatóriumba, és fel is vették őket, hála remek előképzettségüknek, amit az előző iskolájukban az ének- és zenetanáraiktól kaptak. Így hát erről sem kellett lemondanunk, és ösztöndíjjal kerültek be.
-Mit jelent számotokra európainak lenni?
-Nekünk sehol nincs vagyonunk, ingatlanunk, sem Magyarországon, sem Szlovákiában, sem Franciaországban. Ez nyilván megkönnyíti a helyzetet: mindig ott vagyunk épp otthon, ahol vagyunk, s amit magunk mögött hagyunk, oda nincs soha visszatérés.
Az az otthonunk, ahol a családunk együtt van, ugyanakkor mindig van egy ideiglenesség-érzés is benne.
Nem kötődünk különösebben az adott helyhez, ellenben kötődünk az emberekhez. Szlovákiához engem már csak a családom köt, Magyarországhoz a rengeteg barátom, Franciaországhoz a férjem és félfrancia gyerekeim…
Az ő jövőjükből majd kiderül, mit jelent európainak lenni. Saját magunk számára is sok kérdést fölvet a helyzet: ők vajon hol fognak élni? Hol fognak letelepedni? Letelepednek-e egyáltalán, amikor még a szüleik sem tették meg, és tőlük nem ezt látták gyerekkorukban, hanem az ideiglenességet? És mi? Hiszen egyszer nekünk is választanunk kell majd egy „utolsó helyet”, ahonnan már tényleg nem költözünk tovább? Melyik országban lesz az? Melyikünk mond le a magáéról? És egyáltalán mikor lesz az? Egyelőre ijesztőbb számomra ennek gondolata (hogy egyszer majd beköltözöm oda, ahol már tudni fogom, hogy ez az utolsó, itt fogok meghalni – amit ugye sosem lehet tudni, bárhogyan is), mint az, hogy amikor úgy érzem(vagy ha úgy alakul), menni kell tovább, bármikor mehetek. Nem tudom, ez volna-e az európaiság, vagy ez egyszerűen jellemkérdés (és mázli, hogy mi Thierryvel ebben egyformák vagyunk), talán inkább az utóbbi. Ugyanilyen kérdés, hogy a gyerekeink felnőtt korukban melyik nyelvüket fogják használni a saját gyerekeikkel? Mi itthon egyformán használjuk mindkettőt, én sosem váltottam franciára, Thierry sosem váltott magyarra, és ez nem csak a gyerekekkel van így, hanem kettőnk közt is: én magyarul beszélek hozzá, ő franciául válaszol. Sokaknak furcsa, nekünk ez a természetes. Hiszen egészen hiteles csak a saját nyelvemen vagyok, azon pontosan azt mondom, amit akarok, nem azt, amit egy tanult nyelven csak sikerül… A másik meg pontosan érti, de szintén a saját nyelvén könnyedén, és pontosan azt mondja, amit szeretne, nem azt, ami sikerül, bármennyire jól beszél azon a tanult nyelven… De ha a gyerekeink társa egy harmadik nyelvet hoz a kapcsolatba, akkor melyikről mondanak majd le a meglévő kettő közül? És így tovább… Érdekes, izgalmas, még nekünk is!
