Cserhalmi Luca: „Nem szabad úgy beszélni egy műalkotásról, mint egy zsák krumpliról”
„Sokan panaszkodnak arra, hogy a kortárs képzőművészet elefántcsonttoronyba van zárva. Lehetséges, de akkor le kell ezt rombolni, és kinyitni a nagyközönségnek!”
Ez a mottója Cserhalmi Lucának, aki szerint a műgyűjtés ma már közel sem csak egy kiváltságos elit drága hobbija.
Szeptemberben nyílik meg a Godot Labor nevű 400 négyzetméteres kiállítótér Óbudán, aminek ő lesz a vezetője, ennek apropóján beszélgettünk.
– Hogyan kerültél a képzőművészet világába, mi fogott meg benne ennyire fiatalon?
– Művészcsaládban nőttem fel, nevelőapukám festő, így folyamatos vizuális ingerek között telt a gyerekkorom. Egy kis elszigetelt Balaton-felvidéki faluban éltünk, ahol az egész házunkat Gombi, azaz Gombor József irracionális és abszurd mesevilága, misztikus tájképei töltötték meg.
A rengeteg festményen kívül nagyon sok katalógus és művészettörténeti könyv is volt a házban, valamint folyamatosan járatták a témával foglalkozó lapokat is. Imádtam olvasni őket, vagyis eleinte még csak nézegettem, és próbáltam elképzelni, milyenek lehetnek a valóságban a bennük látott műalkotások. Ez indított el az utamon.
– Alkotóként nem akartad kipróbálni magad?
– Komolyabban sosem gondoltam arra, hogy festő, szobrász, vagy bármilyen képzőművész legyek. Talán azért sem, mert mindig erősebb volt az írás- és beszédkészségem, így nem éreztem igényt arra, hogy a fenti eszközökkel fejezzem ki magam. Másrészt nagyon sokszor tapasztaltam, hogy hiába van sok tehetséges művész, gyakran hiányzik a megfelelő kommunikáció köztük és a közönségük között.
Inkább közvetítő szerettem volna lenni ezen a területen, mivel úgy éreztem, könnyen közel tudok kerülni a műalkotásokhoz és közérthetően átadni a lényegüket. Ezt a „tolmácsszerepet” sokkal izgalmasabbnak találtam.
Gaál József Corpus Hystericum c. kiállításának megnyitója a Godot Galériában
Azúr Kinga Egyenes labirintus c. kiállításán tartott tárlatvezetés a Godot Kortáts Művészeti Intézetben
– Hol tanultál?
– Már a gimnáziumban kirajzolódott, hogy művészeti újságíró szeretnék lenni, ez volt az álmom. Amikor rátaláltam az esztétika szakra, azonnal tudtam a leírásból, hogy ide szeretnék jelentkezni. Tetszett, hogy sokkal szubjektívabb és filozofikusabb, mint a művészettörténet, így jobban tud érvényesülni az egyén saját véleménye, és hogy mit tud ő maga beletenni az egészbe. Azóta is azt érzem, hogy telitalálat volt.
Már a mesterképzés alatt igyekeztem minél több gyakorlati tapasztalatot szerezni, ezért pályáztam gyakornoknak a Bartók Béla úti Godot Galériába. Hihetetlenül felnéztem rájuk, ők képviselik például Bukta Imrét, aki az első igazán lehengerlő művészeti élményemet okozta gyerekként.
22 éves voltam, amikor félszegen bekopogtattam hozzájuk, és szerencsére felvettek. Így kerültem be a galériás világba és kezdtem el megismerni a szakmát belülről, azonnal beleszerettem.
Az írásról sem tettem le, az Élet és Irodalomban és az Új Művészetben is rendszeresen jelennek meg cikkeim. A tanulóévek se zárultak még le: nemrég bekerültem az ELTE esztétika doktori programjába, így további négy egyetemi év vár rám.
– Mi a feladatod pontosan, hogy néz ki egy átlagos munkanapod?
– Ez időszakokra bomlik. Ha közeledik egy kiállítás megnyitása, feltorlódnak a tennivalók: folyamatosan egyeztetnem kell a művészekkel a koncepcióról és a technikai részletekről, ami egy nagyobb kiállításnál komoly és hosszú munkát jelent. Egyébként pedig főleg kommunikációs feladataim vannak, kapcsolatot tartok a különböző kulturális fórumokkal, de a művészeknek is gyakran kell segítséget, tanácsot nyújtanom számos kérdésben. Hihetetlenül fontos számomra az is, hogy amikor csak tehetem, személyesen is találkozzak a látogatókkal a galériában. Nagyon inspiráló látni, mit vált ki a laikusokból egy-egy tárlat, és aki szeretné, azzal nagyon szívesen el is beszélgetek a látottakról.
Kleb Attila Closer c. kiállításán tartott tárlatvezetés a Godot Kortárs Művészeti Intézetben
– Szerinted kik járnak manapság kiállításokra és hogyan lehetne bővíteni ezt a kört?
– Ez elég változó, az adott kiállítótér kommunikációján is múlik, milyen közönséget tudnak bevonzani. A fővárosban elég jó a helyzet, sokan nyitottak a kortárs művészetre, míg vidéken azért kevésbé. A Godot-ban próbálunk minél élményszerűbb, nagyszabású kiállításokat rendezni, miközben az elsődleges szempont a magas színvonal, így lehet leginkább utat találni a fiatalokhoz. És persze sok múlik a promóción is: egy jól eltalált, kreatív kampánnyal rengeteg potenciális érdeklődőt el tudunk érni.
Ötödik éve szervezzük meg a Godot Young Generation vásárt, ennek keretében több mint 100 fiatal művész alkotásait állítjuk ki és árusítjuk.
Ide többségében olyanok látogatnak el, akik korábban valószínűleg még csak nem is gondolták, hogy kortárs műalkotás fog a falukon lógni.
Szerintem ez is a kommunikáción múlt: nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy ne egy kiváltságos elit drága hobbijaként mutassuk be a műgyűjtést. Sokan panaszkodnak arra, hogy a kortárs képzőművészet elefántcsonttoronyba van zárva. Lehetséges, de akkor le kell ezt rombolni, és kinyitni a nagyközönségnek!
– Az egyik leggyakoribb közhely a kortárs művészettel kapcsolatban, hogy „de hiszen ilyen én is tudok...” Erre mi a válaszod?
