Cserhalmi Luca: „Nem szabad úgy beszélni egy műalkotásról, mint egy zsák krumpliról”
– Mindig azzal érvelek, hogy a nonfiguratív alkotásoknak is olyan szigorú harmóniájuk van, vagy épp a káoszban van olyan elrendezettségük, ami elsőre, szabad szemmel sokszor nem is kibontható. Valóban mindenki tud mondjuk vonalat vagy kört rajzolni, a művészek viszont tudatosan alkalmazzák a fentieket.
Óriási jelentősége van például a színválasztásnak és elrendezésnek is. Ha ezeket jól eltalálja a művész, tényleg lesz a képnek egy olyan gondolatisága és kisugárzása, amire senki más nem képes.
Sokan mondják azt is, hogy a realisztikus festészet volt technikailag a csúcs, de a mostani festmények készítői is hihetetlenül sokat gyakorolnak és fejlesztik magukat. Nem biztos, hogy ez egy laikus szem számára rögtön nyilvánvaló, amivel nincs is semmi gond, de ilyenkor nyitottnak kell lenni. Az „ilyet én is tudok” jellegű felkiáltásokat én inkább arra irányuló kérésként fogom fel, hogy magyarázzam el, miért nincs igazuk. Ilyenkor nagyon szívesen mesélek arról, mi teszi valójában utánozhatatlanná az adott műalkotást.
– Meg szokták érteni?
– Nem gondolom, hogy mindenkinek meg kellene változtatni az ízlését. Ha valaki nem tudja értékelni a kortárs festészetet, tiszteletben tartom. De olyan széles a kortárs paletta, hogy biztosan ők is találhatnak olyan művészt, akivel tudnak azonosulni. A kulcs a nyitottság.
– Milyen érvekkel lehet meggyőzni valakit, hogy vegyen meg egy sokszor akár milliókba kerülő képet?
– Többfajta stratégia létezik erre. Vannak, akik az adott művész által elért sikereket, referenciákat sorolják fel, én viszont sokkal jobban szeretek teljesen szubjektív érveket felhozni a szóban forgó műalkotás mellett.
Az a legjobb, ha szellemi szinten sikerül hatni a vevőre, átadva neki a műtárgy gondolatiságát: mi az, amiről szerintem szól, amit számomra jelent? Ez a hozzáállás képes beindítani az emberek fantáziáját, így aki a vásárlás mellett dönt, tényleg kötődni fog ahhoz, amit megvett.
Még gyakornok voltam a Godot-ban, amikor egy neves műgyűjtő Nagy Kriszta Tereskova egyik festményét jött be megnézni. Ott álltam nagyon fiatalon és érdeklődve, hogyan is működik egy ilyen szituáció a gyakorlatban. Eredetileg csak csendes megfigyelő akartam lenni, de amikor az illető megtudta, hogy esztétikát tanulok, nekem szegezte a kérdést, miért jó szerintem ez a műalkotás. Olyan volt, mintha megkaptam volna a 10 milliós kérdést, de válaszoltam rá, és úgy éreztem, elfogadta az érveimet. Ez egy nagyon meghatározó sikerélmény számomra azóta is.
Egyébként az utóbbi időszak fejleménye, hogy elkezdték befektetésként reklámozni a műtárgyakat. Ettől azt várták, hogy olyan emberek figyelmét is felkelti, akik önmagában a művészeti érték miatt nem vásárolnának. Én ezt bizonyos szempontból elég káros hozzáállásnak tartom: nem szabad úgy beszélni egy műalkotásról, mint egy zsák krumpliról. Fontos, hogy aki megvesz egy festményt vagy szobrot, ténylegesen kötődjön hozzá és minden nap örömét lelje abban, ha ránéz.
– Óbudán beszélgetünk a Godot Kortárs Művészeti Intézet (GICA) nevű óriási kiállítótérben. Mi a története ennek és mit kell tudni róla?
– Sáfár Zoltán, a Bartók Béla úti galéria tulajdonosa már nagyon régóta szeretett volna létrehozni egy múzeumi intézményt. Sikerült egy olyan helyszínt találni, ahol kellő léptékben tudjuk megrendezni a kiállításokat, de nincs megközelíthetetlenül messze a belvárostól.
Rengeteg előkészület után 2019 őszén nyitott meg az első csarnok, amihez azóta két további terem csatlakozott. Ez a 700 négyzetméteres bázis bővül ki szeptemberben a fiatal művészekre fókuszáló Godot Laborral, amit én fogok vezetni.
További 6 termet foglal majd magában 400 négyzetméteren, így a miénk lesz a legnagyobb alapterületű magángaléria Magyarországon.