Borics Ádám: „A küzdősportban az a legszebb, hogy a tanulás soha nem ér véget”

Pintér Sándor jelenleg Izlandon dolgozik privát séfként. Két hónapja van ott, és azt mondja, még ezalatt még egyszer sem főzte kétszer ugyanazt a milliárdos házigazdának és vendégeinek.

Bár van ajánlata Michelin csillagos étteremtől és ötcsillagos hoteltől is, ő nagyon szereti azt a kreatív szabadságot, amit privát séfként megélhet. Vermes Nikolett interjúja.

– Hogyan jutottál ehhez a munkához?

– Három ügynökséggel dolgozom, akik segítenek megfelelő séfeket találni a legkülönfélébb megrendelőknek, és tavasszal az egyik ilyen közvetítő cégtől kaptam egy felkérést egy izlandi munkára, amit boldogan vállaltam. Tehát

A megrendelőm szeretné visszaállítani a természetes lazachalászatot, és ennek érdekében felépített egy 1800 négyzetméteres villát, ahol különböző tudósokból és pénzügyi befektetőkből álló csoportokat fogad, akik segítenek neki ebben a projektben. A vendégeknek pedig természetesen luxusszolgáltatást kínál, ebbe beletartozik az étkeztetés is, amiért jelenleg én felelek 100 napon keresztül.

– Mit tudhatunk a megrendelőről?

– Sajnos a megrendelő személyét nem fedhetem fel, köt a titoktartási szerződés. De annyit elmondhatok, hogy egyike a leggazdagabb embereknek, és nemrég vásárolt egy híres futballcsapatot is, illetve szenvedélyesen szeret horgászni, de ez már kiderült az 1800 négyzetméteres horgászvillából…

– Tehát a világ egyik legbefolyásosabb emberének dolgozol messziről jött szabadúszóként. Hogyan tudod kielégíteni a magas megrendelői igényeket?

– Az én munkám privát séfként nemcsak arról szól, hogy finom ételeket készítsek, hanem arról is, hogy megértsem a vendégeim igényeit, ízlését és preferenciáit. Előfordult már, hogy a megrendelő visszaküldött egy ételt csak azért, mert krém volt benne, és ő nem szereti a krémet. Ott álltam az étteremben, és egy másodpercem volt arra, hogy kitaláljam, mit fogok neki készíteni a krémes fogás helyett, majd három percem volt arra, hogy ezt megcsináljam. A konyhában persze

és tényleg a lehető leggyorsabban kész legyek az újabb tányérral. Végül egy olyan fogást szervíroztam, amivel maximálisan elégedett volt a megrendelő. A kérdésedre válaszolva: minden apró részletre odafigyelek. Ezen kívül van még egy trükköm.

100 napon keresztül dolgozunk szabadság nélkül, ezért fontos, hogy csökkentsem a feszültséget, ami egy ilyen munkatempó mellett elkerülhetetlen.

– Azt hittem, hogy csak egy-egy estére vagy néhány napra hívnak privát séfeket. Ehhez képest most 100 napot vagy egy helyen. Minden megrendelés ilyen hosszú időre szól?

– Ez teljesen változó. Az elmúlt években téli és nyári szezonokat vállaltam, így az év nagy részében dolgoztam, de voltak hosszabb szünetek is. Az ilyen hosszú projektek ritkábbak, viszont úgy látom, hogy ez lassan átbillen, és egyre több hosszútávú lehetőséget adnak a privát séfeknek. Ezekre pedig nehéz nemet mondani, hiszen az ajánlatok is jobbak, mint a rövidebb munkáknál.

Minden apró részletre figyel (Fotó: Pintér Sándor)

– Mégiscsak 100 nap munka, mégiscsak nagyon magasak az elvárások. Ismersz már magyar séfet is, aki hasonló privát munkákat vállal?

– Rajtam kívül egy séfről tudok, de ő is inkább rövidebb projektekre jár. Pedig a nehézségek ellenére ez egy remek lehetőség arra, hogy szakmailag és emberileg is fejlődjünk.

Senki nem mondja meg, mit főzzek, csak annyit szoktak mondani, hogy milyen alapanyagokat nem szeretnének vagy milyen különleges igények vannak, például glutén- vagy laktózérzékeny valaki. Ezzel szemben az éttermekben egy előre meghatározott menüt kell követni, ami limitálhatja a kreativitást.

– Nehezebb így dolgozni, vagy könnyebb, mint például egy menő étteremben?

– Egy étteremben dolgozni strukturáltabb, ott fix csapatban dolgozunk, vannak állandó beszállítók, akikkel hosszú távon együttműködünk, és a feladatok is rutinból jönnek. Privát séfként viszont sokkal nagyobb a felelősség, hiszen egyedül kell helytállni, és minden új helyszínen új emberekkel kell együttműködni. A beszállítók is mindig újak, ezért mindig résen kell lenni. Ezért az első rendelésnél világossá teszem, hogy csak a legjobb minőséget fogadom el. Ilyenkor

Ugyanakkor nyitottnak kell lennem az alkura, és arra, hogy én is alkalmazkodjak a helyi szokásokhoz. Szeretem, ha a beszállítók elsőként értesítenek a különleges fogásokról, mert így mindig tudok valami újat mutatni a megrendelőimnek. Az izlandi munka alatt például eddig még nem készítettem el kétszer ugyanazt az ételt, pedig már itt vagyok két hónapja. Vagyis összességében nehezebb így dolgozni, ugyanakkor a projektek között gond nélkül tarthatok több hónapos pihenőket, hiszen a bérezés is magasabb.

– Elképzelhető, hogy Magyarországon is egyre több privát séf dolgozzon?

– Magyarországon a privát séf szolgáltatások iránti kereslet sajnos még nem alakult ki. Ennek több oka van. Egyrészt a gazdasági helyzet nem teszi lehetővé, hogy az emberek megengedjék maguknak, hogy egy estére vagy hétvégére privát séfet fogadjanak. Másrészt a magyar konyha bármennyire fantasztikus, nem elég nyitott a világ ízei felé. Szerintem az emberek nem ismerik eléggé a nemzetek konyháit, így nincsen nagy igény az ilyen szolgálatásokra. Ezen egyébként szeretnék változtatni, régóta gondolkodom egy főzőiskola elindításán, ahol az emberek megismerkedhetnének a világ különböző gasztronómiai hullámaival.

A privát séfre jó lehetőségek várnak (Fotó: Pintér Sándor)

– Te például honnan tudod, hogy melyik országban milyen gasztrotrendek az uralkodók?

– Ez nagyon egyszerű: utánajárok. Az elmúlt egy évtized során rengeteg időt töltöttem különböző kultúrákban. Dolgoztam és éltem Nagy-Britanniában, Skóciában, Franciaországban, Svájcban, Szlovákiában és sok más európai országban is, és minden alkalommal igyekeztem megismerni a helyi ízeket és hagyományokat. Izlandra például úgy érkeztem, hogy már előzetesen sokat olvastam az itteni konyháról, és a helyiekkel is egyeztettem, hogy pontosan tudjam, mire számíthatok.

és mindig tanulok valami újat az adott konyháról. Mondok egy példát. Sosem készítettem rebarbara lekvárt, de megtudtam, hogy itt a híres izlandi bárány sültet rebarbara lekvárral eszik, ezért elindultam a környező földekre, hogy rebarbarát szedjek, majd lekvárt főztem belőle, ami végül a helyieknek is ízlett.

– Tudod már, hogy hol fogsz dolgozni privát séfként legközelebb?

– Kaptam egy ajánlatot a Francia Alpokból, ahol már dolgoztam korábban, ezen kívül egy skóciai ötcsillagos hotel is érdeklődött irántam, és lenne lehetőségem arra is, hogy csatlakozzak egy Michelin csillagos étterem csapatához Reykjavikban. Azonban ez egy teljesen más életmódot jelentene, hiszen az állandó utazás és a kreatív szabadság helyett egy fix helyen dolgoznék. Emellett egy receptkönyv írása is foglalkoztat, és ha minden jól megy, akkor novemberben kiadhatom.

Németh Hajnal Aurora iparművészként a Népviselet napja nagykövete, és a Magyar viseletért díj tulajdonosa. Munkáiban életre kelti a régi tárgyakat és igyekszik mindenkivel megismertetni és megszerettetni újra ezeket az elfeledett, csodálatos holmikat, úgy, hogy közben a magyar népviseletet modern, hétköznapi viseletté varázsolja.

– Hogyan kezdtél vonzódni a régi, népi dolog iránt?

– Kisgyerekként a családdal jártuk a régiség vásárokat, ahol minden érdekes régiségen megakadt a szemem. Apa utazás-mániás is volt, bejárta Európát emiatt, sőt még Amerikába is elment körbenézni a régiségpiacokat, ezért gyakran ez volt a családi nyaralásunk is. Sok minden szépet láttam, és nagyon megtetszettek a régi viseletek. Máig emlékszem arra, amikor az egyik alkalommal a pécsi vásárban rátaláltam egy mellényre, amibe teljesen beleszerettem.

nem akarták megvenni, de az árusnak megesett a szíve rajtam, és ajándékba nekem adta. Innen indult a viseletgyűjtés az életemben.

– Igaz, hogy eredetileg jogásznak készültél?

– Annak ellenére, hogy művészlélek voltam, mégis egy humán gimibe jártam, mert nagyon jó tanuló voltam, még az is felmerült, hogy jogásznak tanulok majd tovább. Már az egyetemi felvételik előtt álltunk, - abban az időben is készítettem már kerámiaszobrokat – amikor a mesterem felhívta a figyelmemet a Iparművészeti egyetemre. A felvételik előtt egy héttel pályát módosítottam, és csak oda jelentkeztem. Persze nem sikerült, mert három hét alatt nem lehet felkészülni arra, amire a többiek éveket készültek. Harmadszorra sikerült, és üvegművész szakon végeztem. Akkor még úgy képzeltem el az életemet, hogy ólmozott üvegablakfestő és restaurátor leszek, és üvegszobrokat fogok készíteni.

Sikereim voltak, mint üvegművész a szobraimból akkoriban vettek múzeumok és magángyűjtők is.

– Hogyan jutottál el a ruhákig?

– Mindig kilógtam a sorból, felvállaltan viselem az öltözékeimet, mert én így szeretem. Már az általánosban is másképpen öltöztem mint a többiek, autentikus átalakított népi ruhákat, kiegészítőket hordtam. Emlékszem egyszer a tanár felállított földrajzórán, hogy nézzék meg a többiek, ez mennyire klassz. Nem tetszett nekik,

Csodabogárnak tartottak, akkor és ma is, mert nemcsak népiesen öltözködtem, mindig volt valami virág is a hajamban. A viseletgyűjteményem egyre nagyobb lett évek alatt, amiket minden nap hordok. A régi darabokat természetesen át kell alakíttatnom magamra, hogy kényelmesen tudjam a mindennapi életben viselni, ehhez egy varrónő segít.

– Hogy lett ebből egy vállalkozás és trend?

– Az Aurora FolkGlamour egy véletlenből lett vállalkozás. Megkeresett egy fotóscsapat, akik imádták, ahogyan öltözködök. Modellt álltam nekik, és 2016-ban ezzel elkezdődött minden, szépen lassan beindult az ismertségem. Eldöntöttem, hogy népszerűsítem a magyar viseleteket. Mivel sokat utaztam, jól láttam, hogy

Sebő Ferenc mondta egyszer a Fölszállott a pávában, hogy a népművészet nem beteg, hogy ápolni kelljen és nem rab, hogy őrizni kelljen – élő módon kell használni, viselni, megélni, muszáj hozzányúlni. Tudom, voltak évek amikor ez a hagyomány megkopott kissé, főleg a szocialista időkben, az otthonkák korszaka alatt. A mai kornak mások az elvárásai a ruhákkal szemben: minden legyen kényelmes. Nagyon figyelek erre a tervezéskor, hogy a ruhák eleve könnyebbek legyenek, mert az eredetiek nagyon nehezek voltak. Sokak szerint még ma is az a jó, hogy minden olyan maradjon, mint az 1800-as években legyűjtött darabokon, amikhez nem szabad hozzányúlni.

A kalotaszegi asszonyok vonattal mentek az internet előtti időkben Csehországba kasmír anyagot, selyembrokát textilt, hímzett pántlikákat venni. Mindig a változással haladtunk előre a világban.

– Miért lenne fontos, hogy népviseletet is hordjunk?

– A népviseletünk mutatja, hogy a gyökereinket büszkén vállaljuk, nem mellesleg hihetetlenül szépek. Én iparművész vagyok és tervezek: folyamatosan alakulnak az újabb ötletek bennem, egymást inspirálva. Így lett nálam a keményítős alsószoknyából tüll, feltűnő pink, piros, fehér, sárga vagy kék színben, és mindenki imádja, mert nagyon nőies alakot ad. Az első ruhapróbákon mindig mindenki jól érzi magát a ruháimban, alig akarják levenni. Olyan is volt már, aki azt mondta, hogy folyton viselni akarja, de nincs bátorsága hozzá. Eközben azt érzi, így gyönyörű, de fél, hogy mit fog szólni hozzá a világ.

Minden nő gyönyörű, előnyösen kell tudni öltözni, azt hangsúlyozni, ami kivételes rajtunk. A viseletek nemcsak a hagyományaink gyökereit erősítik bennünk, hanem vetekednek a nagy divatházak egyedi darabjaival: a kézi kidolgozás miatt sokkal többet dolgozunk rajtuk, és egy darab van belőlük a világon. Hát nem a népviselet az igazi haute couture? A régiek ismerték a szimbólumokat, a gyógyfüveket, a tudományokat, és azt, hogy a színek mit jelentenek a ruhákon. Ezekről a hagyományokról és jelentésükről ma már a legtöbb magyar ember semmit nem tud.

Nagyon sokat tanulok ehhez, bár nem vagyok néprajzkutató, mégis igyekszem, hogy átadhassam másoknak, mert így talán fenn marad ez a tudás. A magyar szimbólumok hatnak ránk, akármerre is élünk a világban, és azt tapasztalom, hogy az emberek ki vannak éhezve a mélyebb tartalmakra. A lelkünk legmélyén érezzük ezeket. Az életfa, a virágok jelentése, mint a tulipán, ami a nő, a szegfű, ami a férfi, a rozmaring, ami egy kapcsolatot jelez, a matyó rózsa pedig a jó házasságot mutatja, ezért sokan a szimbólumok miatt is keresik a ruháimat.

– Be lehet építeni a modern életbe a népi kultúrát?

– Szerintem abszolút, én ennek élek minden nap. Például használom a beszélő tárgyak jelrendszerét, mint amilyen a kontyos székek jelentése is volt hajdanán. Mindig párban voltak, és ha vendég toppant be a házhoz, azonnal tudta a székek állása miatt, mi a helyzet. Ha a minták egymás felé néztek, akkor minden rendben volt a házban, a vendég tudta, hogy maradhat, de ha háttal voltak egymásnak, azt jelezte, hogy valami probléma van, és most zavar, jobb ha elmegy. Régen a bútoroknak is volt jelentésük, sőt, kommunikáltak velük, üzentek a mintáikkal. A beszélő páva kollekciómban a fülbevalóimmal is hasonlóképpen lehet üzenni. A medálomnak megfordítható a közepe, attól függően, hogyan állnak a pávák, tudunk a világnak üzenni velük az érzéseinkről. Jó lenne, ha ezek a kulturális hagyatékaink nem merülnének feledésbe. A munkáimban minden összetett, amit tervezek, mert egy történet is van benne. Ezek nem szimpla ékszerek, hanem a magyar hagyomány darabjai, amitől különlegesnek érezhetjük magukat. Katalizátornak tekintem magamat, és most már divatmagazinok is felfigyeltek rám.

Sokan mondták már nekem, hogy miattam szerették meg a népviseletet. Nagyon szeretném, hogy ez mindenkihez elérjen, és hordják minél többen.

– Minden alkalomhoz tervezel ruhákat?

– Igen, minden eseményre van külön ruhám. Van boltba járós, takarítós és bálba menős is. Azt vallom, hogy harmóniában kell lenni önmagunkkal, a színekkel, árnyalatokkal, ami passzol a személyiségünkhöz. Sokan nem tudják, hogyan induljanak el, velem erről is lehet beszélni, hiszen én ezt hordom mindennap. Segítek megtanítani és rávilágítani ennek a lényegére. Alkalmazkodni kell a korhoz,

Rengeteg hétköznapi viselet van a választékban, amit mindig egyedi kérések alapján tervezek újra mindenkinek. Kismamáknak is vannak ruháim, és mesébe illő, egyedi esküvői ruhákat is készítek, amikkel az amerikai Gmaro divatmagazin címlapjára is kerültünk pár évvel ezelőtt. Az idén végre bemutattuk a Balatonnál a népi motívumos, nagyon aprólékosan gyöngyözött fürdőruha kollekciómat is, amire több évig készültem.

Mindenféle technikákat kell alkalmaznom, így tudok egyedi ruhákat és ékszereket tervezni. A márkámban, az Aurora FolkGlamourban sokan dolgozunk össze, mert ehhez kell papucskészítő, hímző, ötvös, szabó, varrón, és még sok mindenki. Én vagyok a tervező, én válogatom össze az alapanyagokat, mindent rajtam próbálunk ki először. Egyedi ékszereket is tervezek, itt is a régieket keltem új életre. Amikor találok egy kézzel festett porcelán Mária medált, – ami a 90-es években nagyon trendi volt –, akkor megveszem, még ha törött is, és megrestaurálom.

Régen minél több érme medál volt valakin, annál gazdagabb volt a viselője. Amikor az első darabot meglátták rajtam, mindenki ilyet akart. Most már én tervezem ezeket is, így indult el az Aurora ékszerrészleg, amiben áttervezem az autentikus elemeket. Ezzel végre teljes a ruhatár, nincs olyan terület, amiben ne lehetnék önazonos. Mindenhová aurorásított népviseletben járok, sokszor megállítanak az emberek az utcán, és ámulva gyönyörködnek a ruhámban, kérdezik hová megyek: mondom csak leugrottam a postára.

– Van kereslet arra, amiben az őseink hittek?

– Én úgy látom akkor van, ha érdekes, vicces módon mutatom be a mai kor emberének. Be szeretném hozni a hétköznapjainkba a népszokásainkat. Elkezdtük az elmúlt pár évben nagyon komolyan venni ezek népszerűsítését és ismertetését az összes közösségi oldalon. A fotókon meg a videókban azok a tárgyak is megjelennek, amikről szólnak. Bele kellett tanulnom a tiktokozásba, mert ott nagy az elérés, nagyon sok fiatal gyűlt oda körém. Egy fiatal lány írta, hogy vett hímző fonalakat mert meglátta, hogy milyen szépek és divatosak a hímzett viseletek. Egy másik kislány azt írta, hogy a nagymamájának a szoknyáját miattam vette elő, és elkezdte hordani, mert látta, hogy ezt tényleg fel lehet venni. Egy katolikus pap is jelezte, hogy mindig nézi a videóimat, és amikor misézik, sokszor a videóimból is mesél a híveknek. Most írta pár napja, hogy újra visszahozza a termények áldásnak a szertartását. Ezek a visszajelzések nagyon fontosak a számomra, mert

A magyar népi hagyományok között nagyon sok van, amin jókat kuncogok én is, akik hallják ezeket a sztorikat, tuti, hogy megjegyzik: például volt egy olyan népszokás, hogy a szőlősgazda, hogy tényleg jó legyen a termése, felkelt reggel és meztelenül körbe járt a szőlősbe, hogy minden sarkába gallyakat kössön, hogy így a gonosz ne tudjon bemenni. Minden posztnál odaírom, hogy az őseink ebben hittek, persze sok minden ma már nem használható, de ha ebből semmit nem választunk ki, akkor a kultúránk el fog tűnni a föld színéről.

– Mi maradt a mai kornak?

– Nagy szerencsénk, hogy szuper néprajzkutatók és gyűjtők a körülbelül

Kodály Zoltán mellett még sokan voltak, akik az életüket áldozták erre. Hallottam olyan történeteket például, hogy Martin György számtalanszor nem evett, a kamerába való filmre költötte a pénzét, csak hogy le tudja filmezni a táncosokat Erdélyben. A régiek nem néptáncosok voltak, a néptánc volt a korabeli diszkótánc. Nagyon nagy áldozatok vannak ezek mögött a sztorik mögött, ha bárki elolvassa Kodály Zoltán vagy Bartók Béla életét, akkor ott megtalálhatja az életük tragédiáját is, nem csak a csodálatos részeket. Az ő áldozatos munkájuk adta nekünk magyaroknak ezt a bázist, amiből a mai napig tudunk tanulni. Ezért próbálom bemutatni magamon keresztül, hogyan tehetjük élővé, hogy lehet ez velünk mindennap, mert szerintem akkor marad valami fenn száz vagy ezer évig, ha ezt a generációk átadják egymásnak.

Vannak a mai napig egyszerűen megcsinálható népszokások, ami akár családi program is lehet, ha szakítunk rá időt. Az egyik pszichológiakönyvben azt olvastam, hogyha vannak mélyen gyökerező, régi családi történetek, amikről még ma is beszélünk, akkor akinek több ilyen élménye van, az mentálisan sokkal stabilabb, mert ez a gyökereihez kapcsolódik. Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogyha van a múltban gyökered, akkor már eleve stabilan állsz a mai világ viharában, és ha van hited fölfelé, akkor tulajdonképpen olyan vagy, mint egy kifeszített szalag, azt nem tudja elvinni még a tornádó sem.

– Milyen egy Mesés divatbemutatód?

– Amikor üvegművész voltam, elhatároztam, hogy különleges előadásokat fogok rendezni a kiállítás-megnyitókra. Ez volt a kezdete a Mesés divatbemutatóknak, ahol magyar népmesék, balladák kelnek életre divatbemutatónak álcázva. Változatosak a témák, amiket feldolgoztunk, például volt már Bartók: Kékszakállú herceg vára, gyimesi imák, lidércek, Szépasszonyok és a boszorkányok legendája, az Emese álma Anonymustól, Timaffy által gyűjtött rábaközi tündérrózsa, Mátyás király és az okos lány meséje, a Kádár Kata is szokott benne lenni, valamint a Teremetés története Wass Alberttől. Van olyan fesztivál, ahova már hatodszorra megyünk, ilyenkor minden évben új előadást rendezek. Legelőször 2012-ben kezdtem el, nem csak magyar mesékkel, de a magyar verziót 2017-ben mutattuk be Torontóban. Fantasztikusan sikerült, még mostanában is emlegetik. Azóta ezzel is járjuk a világot, és a szereplők az általam tervezett, újragondolt ruhákban és ékszerekben mutatják be a magyar népmeséket, balladákat, legendákat.

Amikor külföldön lépünk fel, az nagyon különleges, mert az előadások helyszínén tanítom be a helyi magyar körök résztvevőinek, néptáncosoknak a darabokat, és a ruhákat is ők viselik, mint modellek. Ettől az egész projekt még izgalmasabb, mert így a külhoni magyarok átélhetik ezt a varázst. Amikor belebújnak egy magyar viseletbe és egy magyar mesében találják magukat, hol táncolva, hol énekelve, színészkedve adják elő a történeteket.

– Divathóbórt vagy elhivatás, amit képviselsz?

– Elhivatottan képviselem a magyar népviseletet, mert divatba akarom hozni. A magyar Frida Kahloként is szoktak emlegetni.

Ha már ebben az összefüggésben nézzük, fontosnak tartom, hogy megértsük, hogy a saját kultúránkat csak mi, a magyar nemzet vihetjük tovább, ez a kötelességünk. Más nemzet nem fogja helyettünk átörökíteni. Én megteszek mindent azért, hogy a magyar nép rájöjjön végre arra, micsoda kincs van a kezében.

Az angliai MsBakery pékség két magyar tulajdonosa büszke a magyar gyökerekre. Készítenek régi, hagyományos magyar kovászos kenyeret, és árulnak kakaóscsigát, valamint túróstáskát is. De vannak náluk francia és olasz jellegű édességek, brownie-k, granola szeletek, cupcake-k, croissant-ok, muffinok, és folyton kísérleteznek újdonságokkal is, amikkel sikert sikerre halmoznak.

István a termelésért is felel, míg Márti a csodasütik és termékek megálmodója és készítője. Arról beszélgettünk velük, miért szeretnek elsősorban magyarokkal dolgozni, milyen kihívásokat tartogatott egy angliai vállalkozás elindítása, és hogyan hódították meg az angolok szívét.

- Hogyan kerültetek Angliába?

István: 2012 év végé fele költöztünk ki, odahaza a kereskedelemben dolgoztunk mind a ketten. Márti menedzser volt az Auchannál, én hasonlóan a Tescónál dolgoztam, de úgy éreztük, hogy nem nagyon jutunk egyről a kettőre. Rövid ideig éltem korábban már az Egyesült Államokban, volt némi tapasztalatom. Meg akartuk próbálni együtt, de Európában. A testvérem akkoriban már Londonban élt. Ő segített nekünk elindulni a külföldi életünkben. Az angol nyelvtudásunk miatt jöttünk Angliába, gazdasági okok miatt főleg, de nem is éreztük annyira jól magunkat otthon. Én indultam neki elsőre egyedül, a lányok csak kicsit később jöttek utánam.

- Milyen volt a kezdet?

Márti: István akkor teljes munkaidőben dolgozott egy nagy péküzemben, nekem pedig részmunkaidős munkám volt. Akkoriban kevesebbet tudtam vállalni, mert a lányunk még alsó tagozatos iskolás volt. Szerencsémre a férjem egyik kollégája ajánlott nekem egy fix állást a cupcake-es részlegre, ahol tortákat is készítettek. Nagyon örültem neki, és nem bántam meg, mert nagyon jól beleláttam milyen egy angliai vállalkozás mindennapja. Később a tulaj eladta egy nagyobb cégnek a vállalkozását, egy olyannak, amelynek több gyára is volt. Engem a kenyerekhez és a cukrászsütikhez vettek át, így mind a ketten a pékségbe kerültünk. Én eredetileg is pék vagyok, a férjem pedig a sok éves gyakorlatban szerezte meg a tudását. Három évet húztunk le így, ami megalapozta egy saját vállalkozás ötletét.

- Hogyan kerültetek el Bournemouth-ba?

István: London is nagyon klassz hely volt, de azt terveztük, hogy egy csendesebb kisvárosban szeretnénk inkább majd élni. A főváros sokkal drágább és zsúfoltabb, annak ellenére, hogy mi még egy szép zöldövezetben éltünk ott is, de váltani akartunk. Keresgéltünk. Szerettünk kirándulni is a szabadidőnkben, felfedeztük az országot. Ezért utaztunk el Bournemouth-ba is egy hétre nyaralni. Elsőre nagyon megtetszett a hely, aminek teljesen más a hangulata, mint a fővárosnak, mivel ez egy tengerparti, csendes kisváros. Már akkor javában tervezgettük, hogy saját pékséget akartunk nyitni, ezért mire ide költöztünk, már a céget is megalapítottuk.

A piacozás anyagilag nem érte meg, mert nagyon függött az időjárástól, mivel Angliában sokat esik az eső, és olyankor a vevők nem nagyon jöttek. De rutint szereztünk a vállalkozáshoz, a nevünkkel, a MsBakeryvel is megismerkedtek, így nem teljesen a nulláról kezdtük. Aztán sikerült a pékség igényeinek megfelelő üzletet kivennünk, ahol mind a ketten elkezdtünk azonnal dolgozni.

- Mi a titok, amivel sikeresek lettek Angliában?

Márti: Elég nagy bátorság egy akármilyen üzletbe belevágni, hiszen akkor csak saját magunkra számíthattunk, de szerencsére Angliában sok a támogatás az induláshoz a friss vállalkozóknak. A sikerünk titka abban rejlik, hogy a minőségben elöljárunk, és nagyon szeretjük, amit csinálunk, nagyon sok energiát tettünk bele. Évekig szabadságra sem mentünk emiatt, nem mertünk bezárni, annyira fontosnak tartottuk, hogy a vevők el tudjanak minket érni. A hétből hat napot dolgoztunk.

hogy boldogulunk, hogy minden hónapban fejlődtünk, és egyre több vásárlónk lett.

István: Nagyon jó minőségű alapanyagokkal dolgozunk, követjük a nemzetközi trendeket. Arra törekedtünk, hogy Bournemouth-nak is legyen egy magas minőségű, színvonalas választéka, mintha Londonban lennénk, itt is megkaphassák a vevők ugyanazt a termékskálát. Világszínvonalú cukrász termékeinkkel képviseljük Angliát, fent vagyunk a térképen, annak ellenére, hogy nagy a konkurenciánk.

- Miben vagytok ti a legjobbak?

István: A szaktudásban, mert a magyar munkaerőnél nincs jobb. Mindenki magyar az pékségünkben, összesen 13-an dolgozunk.

A munkakultúránk teljesen más, mint mondjuk az angoloké. Persze voltak már más nemzetiségű kollégáink is, de nehéznek bizonyult nekik az, ahogyan mi dolgozunk. Ez egy magyar pékség, mindig örülünk, ha magyar jelentkezőnk van, amikor munkatársat keresünk.

- Milyen az angliai életetek?

Márti: Közel lakunk a tengerparthoz, természetközeli, lassúbb életformát élünk, de mi ezt nagyon szeretjük. Friss a levegő, nagyokat sétálunk egy-egy strapás nap után a parton, kéz a kézben. Ez nagyon ki tud kapcsolni minket.

István: Bournemouth egy kedvelt úticél, szerintem elég városias, hogy minden elérhető legyen, ami kell, nem kell órákat utazni a munkahelyünkre. Ez az otthonunk.

- Nem gondoltatok arra, hogy hazaköltözzetek?

Márti: Soha nem mondjuk, hogy soha, de most már, hogy itt van egy jól működő életünk, nem gondolkodunk ezen. Itt vettünk lakást és üzlethelyiséget is. Mi jól érezzük magunkat Angliában, bár tudjuk, hogy sokan panaszkodnak rá, főleg az időjárás miatt. Mi elutazunk egy meleg helyre, ha kicsit sok a szürkeségből, ez feltölt minket egy jó időre. Itt azért annyira hideg sincs, a tenger mellett még rossz időben is jobb az ember kedve.

- Ezt a vállalkozást otthon is fel tudtátok volna építeni szerintetek?

Márti: Nem biztos, hogy belevágtunk volt Magyarországon. Nagy otthon a bürokrácia. Itt felvettünk egy kisebb indulótőkét kedvezményes kamatokkal, fél évig nem is kellett törlesztenünk, amikor elindultunk. Otthon láttam a hatóságok ellenőrzéseit, sokat büntettek, ha kellett, ha nem. Nagyon negatív volt, amit láttam magam körül, igazi szélmalomharcok voltak, sohasem éreztem, hogy bátran nyitnék egy pékséget.

Sőt, felajánlanak tanulási lehetőséget, induláshoz tőkét. Egy élelmiszervállalkozásnál, ha hibát találnak, segítenek kijavítani, nem büntetnek egyből, felhívják a figyelmet, sőt, képzést is adnak hozzá, ha kérsz. Nem szorongatnak meg, tényleg nagyon toleránsak és segítőkészek. Nagyobb itt a bizalom, sokkal rugalmasabbak a hatóságok, ez nagy segítség egy totál kezdő vállalkozásnak egy idegen országban.

- Hányféle terméketek van, mik a specialitásaitok?

István: Kezdetben csak kettesben dolgoztunk, és egy kollégánk volt az üzletben, aki az eladónk. Csak pár kenyerünk volt, naponta 5-6-ot sütöttünk, mert akkor még a kemence nem volt bekötve. Rendes otthoni, házi sütőnk volt kettő, és azokban ment a gyártás.

Márti: A kezdetek kezdetén főleg sütiket készítettünk, főleg brownie-kat, granola szeleteket, cupcake-ket, répatortát, amikről tudtuk, hogy az angolok is szeretik, mert ők elég válogatósak, vagyis nem sokféle sütit ismernek, nehéz velük újakat megismertetni.

- Hogyan indult ez fejlődésnek?

Márti: Egyre többen jöttek be megkóstolni, követték az illatokat az utcán. Amikor beindult a nagy kemencénk is fél év múlva, nőtt a választékunk. Akkoriban István is teljesen bekapcsolódott ebbe a munkába, mert addig főállásban máshol dolgozott. Akkorát ugrott termelésünk, gyártottuk, amit csak kellett.

István: Most már mindennap a másnapi termékeket készítjük elő, amik éjjel a hűtőben pihennek egyet. Megvan a megfelelő szakember a tortákhoz, a levestésztákhoz, a kenyerekhez. Általában napi 4-5 féle kenyér van a kínálatunkban, van olyan, ami minden nap van, de minden nap kerül valami más is a választékba. Szezonszerűen is sütünk kenyereket, mint a sütőtökös, céklás, ami mostanában népszerű, de negyedévente biztosan cserélgetjük a kínálatot. Naponta 15 fajta péksütemény készül, a croissant-ok nagyon mennek. Van a cruffin nevezetű töltött finomságunk, ami a croissant és a muffin keveréke.

Márti legújabb projektje, hogy minden szombaton magyar termékeket készít, amit egy hónapja kezdtük el, és nagyon népszerűek.

Márti: Most hétvégén például képviselőfánk lesz és rétesek. Múlt héten mákosgubatorta, kakaóscsiga és többféle pogácsa készült. Volt már túróstáska, lekváros bukta, de lesz majd pozsonyi patkó és piték is, sorra kerül majd minden klasszikus. Azt vettem észre, hogy a magyarok nagyon ki vannak éhezve a mákra és a túróra, van, hogy el kell tennem a pult alá néhányat, nehogy csalódottak legyenek, hogy már nincs, mert olyan gyorsan fogy el minden. Ezen a környéken közel 2000 magyar él, de jönnek más kelet európai országokból származók is vásárolni, nekik is nagyon ízlik minden.

- Hogyan jött, hogy belevágjatok a versenyekbe?

István: Egy ismerősömtől hallottam erről, akik már többször beneveztek. Akkor gondoltam, hogy egyszer mi is megpróbálhatnánk. A legelső kenyeres versenyünket meg is nyertük, 2018-ban, az Overall Einner of World Bread Awards-on egy francia parasztkenyérrel indultunk. Elhoztuk a verseny nagydíját, egy évvel az üzlet nyitása után, ami hatalmas népszerűséget adott a pékségnek, és önbizalmat nekünk, hogy tovább versenyezzünk.

- Mi kell ehhez, hogy valaki benevezhessen?

István: Nyilván mi a profik között indultunk, de vannak amatőr házipék kategóriák is. Van egy bizonyos nevezési dj, de tulajdonképpen bárki indulhat. Nem minden évben indultunk, de gyakorta kapunk jó helyezést. A legutóbbi nagy verseny, a Baking Industry Awards Winner for New Bakery Product of The Year, az egész angliai sütőipart lefedte, a nagy multicégekkel együtt. Idén és tavaly is nyertünk. Ez hatalmas kihívás volt, hiszen a nagy cégek hatalmas pékségekkel indultak. Idén a Baking Industry Awards-on, 2024 új terméke kategóriában nyertünk a kimcsis-füstöltsajtos medvetalpunkkal. Én készítem a házi kimcsit ehhez.

Tavaly ugyanezt a kategóriát nyertük a kocka alakú croissant-unkkal. Ezt a terméket pár éve láttam meg a nemzetközi trendben, egy svéd pékmester találta ki, ez nagyon megtetszett. Úgy gondoltuk, ezt mi is meg tudjuk csinálni, és bevontuk a terméklistánkra. Ezzel az étcsokis, málnás, töltött finomságunkkal aztán nyertünk is tavaly. Ezek országos győzelmek, így bekerültünk a BBC-be is ezzel a hírrel, kijöttek az üzletünkbe forgatni, bemutatták a nyertes termékünket, sőt a műsorvezető meg is kóstolta, így egész Anglia hallott rólunk.

- Vannak, akik kifejezetten a pékségetek miatt mennek Bournemouth-ba?

István: Abszolút úticél lettünk, ha valaki erre jár, mindenképp benéz hozzánk. Pont ma reggel találkoztunk egy birminghami magyar családdal, aki ide jöttek őszi szünetre, mondták, hogy ez volt a terv, hogy hozzánk is bejönnek enni valamit. De jönnek sokan Londonból, és akik otthonról kirándulnak erre, azok is betérnek hozzánk. A díjak, amiket eddig nyertünk, reklám és visszajelzés, hogy jó úton járunk a pékséggel. Nagy megtiszteltetés volt idén, hogy otthonról felkértek minket, a Kenyérlelke fesztiválosok zsűrizni augusztus 20-án. Jó pár éve mindig elmegyünk, és nagyszerű ezt látni, hogy ennyien sütnek finom kenyereket.

- Az angolok szívét mivel szereztétek meg?

Márti: Nekik a francia és az olasz jellegű édességek jönnek be, bár őket nagyon nehéz volt megnyerni. Köztudottan bizalmatlanok az új ízekkel kapcsolatban, igazából ezt már a piacozáskor észrevettem. Dicsérgették, hogy milyen szépek a termékek, de nem merték megkóstolni. Az idősebbek inkább vásároltak, és ez a helyzet itt a boltban is. A fiatalok nem annyira kíváncsiak. Szerencsére a hírnevünk miatt most már bármilyen ötletünk van, bármit megkóstolnak a vásárlóink, mindent el tudunk adni, de sok idő volt, amíg ezt elértük.

- Volt olyan pillanat, hogy feladjátok, hogy lehetetlen?

István: Soha nem volt. Valamilyen B-tervünk mindig volt, mind az üzlettel, mind az életünkkel.

Márti: Mondhatnám, hogy egyre jobban emelkedik a megbecsülésünk. Azért sem gondoltunk erre, mert amit eddig itt láttam más munkahelyeken, az meggyőzött, hogy mi ezerszer jobbak vagyunk. Ezeket mutatják az eddig elért szakmai eredményeink is.

- Vannak terveitek a jövőre nézve?

Márti: Most a legújabb ötlet, hogy workshopokat szervezzünk háziasszonyoknak. Ehhez most mind a kettőnknek nagy kedve lenne, nagyon izgalmas terv, amibe nagyon szeretnénk belevágni. Vannak körülöttünk más magyar vállalkozók is, velük is szoktunk együttműködni, segítjük, ajánljuk egymást. Ha van felkérés, magyar rendezvényeken is részt veszünk, sőt István lesz az itteni magyariskolában a Mikulás is idén, amihez mi visszük majd a finomságokat.

- Mondhatjuk, hogy nektek bejött az élet?

Márti: Szeretjük, ahol élünk és a munkánkat is. Nagyon jók a visszajelzések, sok az elégedett vásárlónk, szeretjük, ha dicsérnek minket. Az angolok befogadtak minket, és segítettek, hogy az életünk elindulhasson. Most, hogy egy sikeres vállalkozást építettünk fel, amiket az elnyert díjaink is igazolnak az évek alatt, bebizonyítottuk, hogy megérte nekünk is és nekik is a kölcsönös bizalom.

Nagyon örülünk, hogy Magyarországról is egyre többen érdeklődnek utánunk, sőt, meglátogatják a boltunkat, és hogy a sikereinkkel, életünkkel példát mutathatunk másoknak, akik viszik a hírünket tovább.

Zoltán, a vándorköszörűs nevét az egész Cronwall ismeri. Sőt, most már nem csak a műhelykocsijának oldalán látható a logója, de saját késcsaládot is tervezett, ami szintén nagy sikernek örvend kuncsaftjai körében. Mondhatnánk, hogy Sipos Zoltánnak bejött az élet. Pedig amikor a korábban pesti étteremvezetőként dolgozó férfi 2006-ban elindult Magyarországról, csak annyit tudott, hogy Dél-Nyugat Angliában csodálatosan szép a táj, és ő szeretne tengerpart közelében élni.

Ismerkedjenek meg Zoltánnal, aki 18 éve kezdett szakácsként dolgozni a szigetországban, és mostanra egy menő vállalkozás vezetője.

– Ahol élsz, Cornwall, elég eldugott csücske az Egyesült Királyságnak. Hogyan találtál rá, miért pont ide költöztél, amikor elhagytad Magyarországot?

– Még otthon, mielőtt kijöttem volna, nézegettem az interneten, hogy hol szeretnék élni, és valahogy feljöttek képek Devonról. Nagyon megtetszett a táj, a sok zöld, a tenger, a házak, azt éreztem, hogy ott biztosan szívesebben élnék, mint a világ más részein. Végül aztán akkor indultam útnak, amikor az unokahúgomék családostól kiköltöztek az angliai Boltonba. Ekkor, hogy könnyebb legyen a start, odaköltöztem hozzájuk egy hónapra. Onnan küldtem szét az önéletrajzomat – szakács a szakmám – Bournemouth-tól Cornwallig rengeteg helyre. Olyan hoteleket választottam az álláshirdetésekből, ahol szállást is biztosítottak a munka mellé.

enyém a munkalehetőség. Az történetesen egy cornwalli hotel volt.

– Örültél, hogy egy ilyen népszerű nyaralóövezetbe költözhetsz?

– Akkor még nem tudtam semmit erről a részéről az országnak, a szomszédos Devonról azért jóval többet. De aztán megszerettem és ittragadtam.

– Mennyi idős voltál, amikor kiköltöztél?

– Akkor már 38 éves, nem voltam annyira fiatal.

– Mitől érzeted azt, hogy menned kell?

– Sok mindentől. Kalandvágy is volt benne, de inkább egyfajta csalódás dolgozott a háttérben. Nem nagyon láttam magam előtt a jövőt, hogy hová, mire építsek, pedig akkor már

Persze mindig volt bennem egy vágy, kíváncsiság, hogy milyen lehet az élet Angliában. Abban az időben, az Uniós csatlakozás után pár évvel még csak az angol és az ír munkaerőpiac volt nyitva a magyarok előtt. A németek, franciák, szóval a többiek még nem engedtek munkavállalói vízum nélkül be senkit. Aztán az unokahúgom kiköltözött, a segítségével valami biztosba indulhatta el, szóval így kerültem ide.

– Hogy lett a szállodai szakácsból vándorköszörűs?

– Öt évig dolgoztam itt egy kis hotelben, ott találkoztam egy szlovák lánnyal, letelepedtünk, és megszületett a fiunk. Nagyon szerencsések voltunk mindenféle szempontból. Csakhogy szakácsként olyan volt a munkabeosztás, hogy reggel 9-től vagy 10-től dolgoztunk 2-ig vagy 3-ig, aztán hazamentünk néhány órára, és 6-ra mentünk vissza és dolgoztunk estig, amíg be nem zárt a konyha. Ez független emberként nem olyan rossz, de én szerettem volna többet lenni a gyerekemmel. Gondolkoztam a megoldáson, álmodoztam, aztán az egyik novemberi éjszakán, amikor nem tudtam aludni, beugrott az ötlet: a késélezés. Ismertem már itt egy késélezőt, aki rendszeresen járt a hotelbe a séfek késeit élezni, de nem volt túl megbízható. Hol 3 hetente jött, hol 3 havonta, és a munkája sem volt precíz, többször előfordult, hogy tönkretette az eszközöket. Pedig egy konyhán nagyon fontos, hogy mindig élesek legyenek a kések, ezeket a profi eszközöket mi, szakácsok nem tudtuk rendesen megélezni. Errefelé nagyon sok hotel, étterem és pub van, ahol konyha is működik. Cornwall akkora, hogy egy nap alatt kényelmesen bejárható az egész.

Azért az már elég jó pénz.

– Ennyi volt az üzleti terv?

– Igen, persze tudtam, hogy ha a fele összejön, abból már kijövök valahogy.

– Hogyan, hol tanultad ki a szakmát?

– Bristol környékén találtam valakit, aki élezést tanít, így elmentem hozzá és megtanultam, hogyan is kell ezt csinálni. Hogyan dolgozzak vizes köszörűkővel, megtanított kerti szerszámokat, fodrászollókat élezni, így kicsit nagyobb lett a merítés. De azért elsősorban a késekre fókuszáltam, a szakmám miatt az állt közelebb hozzám. Így indultam el, egy Nissan Almira hátuljából az utcára kipakolt élezővel.

A kisteherautót Zoltán maga alakította át guruló műhellyé

– Azóta már sokat fejlődött a vállalkozásod, én úgy tudtam meg, hogy a világon vagy, hogy egy kisteherautó oldalán virított a logód és a neved: Zoltan, the sharpener - azaz Zoltán, a köszörűs. Akkor jöttem rá, hogy él itt egy magyar férfi, aki vándorköszörűsként járja Cornwallt. Regénybe illő a dolog.

– Szakácsként 30 évig be voltam zárva a négy fal közé, és amúgy is egy introvertált ember vagyok, szóval ez egy óriási váltás volt számomra. Járni a világot, beszélni idegen emberekkel, eladni magam és a szolgáltatásomat...

Azt tudni kell, hogy itt sokat esik az eső. Azt nem lehetett túl sokáig csinálni, hogy a kocsim hátuljából kipakolom a cuccaimat, és a szabad ég alatt dolgozom, mert elég gyakran megáztam. Évek után cseréltem a személyautót a kisteherautóra, azt alakítottam át műhellyé, és azzal már tudtam és a mai napig tudok bármilyen időjárásban dolgozni.

– Szeretsz még főzni?

– Szeretek, de nem mindig.

– Megmaradt a szakmádból egyfajta flow érzés, hogy főzni jó, vagy inkább azt érzed, hogy túl sokat főztél életedben, főzzön otthon a párod.

– Nem. Én főzök otthon. Nekem a gyakorlatom miatt 30 perc elkészíteni valamit, neki másfél óra. Amikor barátok jönnek hozzánk, akkor persze örömmel főzök, a többi inkább rutinból megy.

– Hiányoznak a magyar ízek?

– Mohácsi vagyok, és Baja környékén vannak kialakult kapcsolataim, akiktől szoktam igazi magyar pirospaprikát hozni. Múltkor csináltunk itt kolbászt. Megfüstöltettem valakivel, mi meg kilógattuk, amikor megérett, akkor megettük. Azért nem volt olyan jó, mint az otthoni, de első próbálkozásnak nem rossz.

– mondtad, óriási váltás volt a konyha után állandóan változó helyen és emberek között dolgoznod. Mennyiben más az angol fogyasztó, mint a magyar?

– Nagyon más itt a közeg. A kiköltözésem után volt egy meghökkentő tapasztalatom: valaki vásárolt egy rekesz sört az egyik üzletben, és miután kifizette, a kijárat felé menet elejtette és összetört mind. Erre fogták, és kicserélték neki az egész rekeszt. Nem azt méregették, hogy a pénztártól távozva ejtett el, nem nézték, hogy kinek a hibája volt, hogy elejtette, hanem hoztak egy másikat, és az üzlet lenyelte a a kárt. Magyarországon ez nem divat.

Itt érzed, hogy figyelnek rád, foglalkoznak veled. És nekem is természetes, hogy figyelek a vevőimre. Amikor elkezdtem mondani minden egyes vásárlómnak, hogy ha nem elégedett a munkámmal, nyugodtan jöjjön vissza, vagy visszafizetem a pénzt, vagy újra megcsinálom, akkor azok arcán, akik még nem ismertek, lehetett látni, hogy megkönnyebbültek.

– Több, mint 10 éve építed a márkádat…

– Tizenhárom.

– Mikor gondoltad, hogy ideje tovább fejlődni, és nem egyszerűen élezni mások késeit, hanem sajátot dobni a piacra?

– Már a legelején eszembe jutott, mert az üzlet azért nem indult be olyan gyorsan, mint számítottam rá.

– Nem lett meg egyből a 3000 font?

– Arra még elég sokat kellett várni. Mindig szerettem volna továbblépni, és hát mit tudsz hozzákapcsolni a késélezéshez? Az eszközt magát. De sokáig nem találtam senkit, aki elérhető áron jó minőségű késeket gyártott volna az útmutatásom alapján. A Covid alatt aztán újra elkezdtem foglalkozni a dologgal, és szép lassan valósággá vált az álmom, a saját márkás kés is, aminek szerencsére nagy sikere lett.

– Ezzel meg is állsz a fejlesztésben?

– Természetesen nem, tervben van egy szép készlet is, az még nem készült el. A weboldalamon meg lehet rendelni a késeket, és erősen gondolkodom a magyarországi forgalmazáson, de ott még nem találtam meg a partnert.

A késeket Zoltán tervezte és magas minőséget képviselnek - elérhető áron

De a nemzetközi terjeszkedésben is akad még izgalmas lehetőség: októberben voltam Amerikában, a munka miatt mentem elsősorban. Ott a konferencián összegyűltek az élezők, és megmutatták, mik az új dolgok az iparágban, egyfajta tréning is volt. Utána egy kicsit utazgattam, megnéztem, hogy néznek ki azok a helyek, amikről az indiános könyveimben olvastam gyerekként. Ezen az utazáson ugyanakkor megismerkedtem egy indiai családdal, akiknek üzleteik vannak Indiában, a családfő olyan 70 körüli, és azon gondolkodik épp, hogyan tudna minőségi szervizt vinni a szülőhazájába.

Az indiai ismerősöm ezt szeretné modernizálni. Most úgy néz ki, hogy március végén utazom ki hozzájuk, és meglátjuk, milyen együttműködést tudunk a továbbiakban kialakítani.

– Az egész vállalkozásba azért kezdtél bele, hogy több időt tölthess a fiaddal. Sikerült?

– Olyannyira, hogy mára együtt dolgozunk. 15 éves múlt, az itteni oktatási rendszer szerint még egy éve van a záróvizsgákig. Az utolsó évben megbeszéltük az iskolával, hogy a heti 5 nap helyett 4 napot jár csak be, és egy napot velem dolgozik a vállalkozásban. Kitanulja ezt a szakmát is. Ez egyébként nem különlegesség errefelé, Angliában mások is így csinálják, az iskola utolsó két évében van lehetősége a gyerekeknek ismerkedni egyes szakmákkal. Így a fiamnak, amikor végez, már lesz munkatapasztalata is. De ami a legfontosabb, hogy jó együtt lenni. Másfajta kapcsolatunk kezd kialakulni a rendszeres közös munka során.

– Vesz át tőled munkafolyamatokat?

– Igen, és komoly segítség, ha a megélezett kést már nem nekem kell még kipolíroznom és megtisztítanom, ráadásul ő szépen dolgozik. Azt látom, hogy talán ő is élvezi, hogy így együtt vagyunk, együtt dolgozunk. Remélem.