A nulláról indult, ma már a Starliner rakétáihoz gyárt alkatrészeket – János tényleg megvalósította az amerikai álmot
Garaczi János azok közé tartozik, akiknek magyarként sikerült megvalósítani az amerikai álmot, igaz ehhez elképesztően rögös út vezetett. Már gyerekként kimagaslóan jó volt matematikából és számítástechnikából, nyolcéves kora óta programozott. Informatikával akart foglalkozni, a legjobbak között került be a Budapesti Műszaki Egyetemre, de - ahogyan ő fogalmazott - elkallódott, így végül úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet, és kiköltözik az édesanyjához az Egyesült Államokba. A nulláról indult, többször is felért a csúcsra, de sokszor kellett újrakezdenie. Ma pedig egy olyan céget vezet, ami titánium alkatrészeket gyárt többek között az F35-ös és F22-es vadászrepülőkhöz, katonai drónokhoz és a Starliner rakétáihoz. Most arról mesélt a Szeretlek Magyarországnak, hogyan jutott el idáig.
– Magyarországon születtél, itt nőttél fel, itt jártál iskolába is. Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy nagyon hálás vagy a magyar oktatásnak. Milyenek voltak az iskolás éveid?
– Kecskeméten születtem, ott is jártam iskolába. A tanulmányaimat a Zrínyi Ilona Általános Iskolában kezdtem. Akkoriban indult el a számítástechnikai oktatás. Harmadikos voltam, amikor csináltattak velünk egy tesztet. Hamar kiderült, hogy van érzékem a számítástechnikához, és matekból is nagyon jó voltam, így bekerültem az informatikai tagozatra. Már nyolcéves koromban elkezdtem programozni, otthon is mindig ezt csináltam, nagyon beleszerettem. Aztán a Kecskeméti Református Gimnáziumnak indult egy hatéves tagozata, ahova felvételizni kellett. Matekból az én felvételim lett a legjobb, így amikor bekerültem az iskolába, nekem kötelező lett a matektagozat. De ezt egyáltalán nem bántam, mert szerettem csinálni.
– Tehát akkor igazi jó tanuló voltál.
– Nagyon jó tanuló voltam, a szabadidőmben is matek meg fizika feladatokat oldottam meg. Igaz, a magatartásom nem volt valami fényes. Sokat verekedtem. Apám akkor beíratott karatéra, de attól csak rosszabb lett. Aztán mindenféle sportot kipróbáltam: birkóztam, teniszeztem, pingpongoztam, sőt, mivel apa az NB I-ben focizott, így nekem is kötelező volt a foci. De azt nem szerettem, mert mindig beállítottak kapusnak.
– Mi szerettél volna lenni akkoriban?
– A gimnáziumban plasztikai sebész szerettem volna lenni. Igazából emögött az állt, hogy szerettem a biológiát, és megtudtam, hogy a plasztikai sebészek nagyon jól keresnek. Elmentem megnézni egy plasztikai műtétet, majdnem elhánytam magam. Úgyhogy rájöttem, hogy ez mégse nekem való. Aztán jött, hogy fogorvos leszek. A szüleim egyéves koromban elváltak, apám új párjának pedig volt egy fogorvosi praxisa Kecskeméten. Jól menő fogorvos volt, és mondta, hogy miért nem megyek el fogorvosnak, és veszem majd át a praxisát. Én viszont nem akartam mások szájában turkálni. Akkor kezdett beindulni az informatika, és azt hallottam, hogy azzal is jól lehet majd keresni. Én programoztam, és jó is voltam benne, versenyekre jártam, így maradt ez az irány. 16 évesen eldöntöttem, hogy a Műszaki Egyetemre megyek, informatika szakra. Megnéztem, hogy milyen tárgyakból kell jól teljesíteni, ráfeküdtem a matekra, a fizikára és a programozásra. Ráadásul németből és angolból is jó voltam, megcsináltam a nyelvvizsgát is, így végül sikerült bekerülnöm a Budapesti Műszaki Egyetemre.
– Gondolom ott is nagyon jól teljesítettél.
– Amikor kiderült, hogy felvettek, és Budapestre költözöm, az egyik tanárom azt mondta nekem, hogy velem az lesz a baj, hogy nem lesz, aki kordában tart. Igaza lett. Bekerültem egy olyan kollégiumba, ami eredetileg egy lánykolesz volt. Na, hát nem sokat jártam be az egyetemre, eléggé elkallódtam. Ráadásul az édesanyám kiment Amerikába 1997-ben, mi pedig a testvéremmel meglátogattuk az egyetem első nyarán. Az öcsém vele maradt, én visszajöttem Magyarországra.
A tandíj viszont elképesztően drága volt, így dolgoznom is kellett mellette.
– Amerikában tudtál számítástechnikával foglalkozni? Vagy hol tudtál elhelyezkedni?
– Próbáltam több számítástechnikai céghez is bekerülni, de akkor még nem voltak papírjaim, így sehova sem akartak felvenni.
Akkor úgy volt, hogy ha a campuson belül dolgoztál valahol, akkor kaptál egy társadalombiztosítási számot, amivel például letehettem a jogosítványt. Ezzel a kettővel pedig már azért el lehetett helyezkedni zöldkártya nélkül is. Azt egyébként úgy kaptuk meg, hogy az édesanyám hozzáment egy amerikai állampolgárhoz, és mivel 21 év alatti voltam még, én és az öcsém is automatikusan megkaptuk a zöldkártyát.
– Ez úgy hangzik, mintha innen egyenes út vezetett volna a sikerhez.
– Rengeteget dolgoztam, több kávézóban is megfordultam addigra, és mellette tanultam is.
Van Los Angelesben egy magyar ház, ahol a kint élő magyarok szoktak összegyűlni. Elmentünk ide az öcsémmel. Édesanyám sokat járt hozzájuk, segítette a közösséget, így felajánlották, hogy a padlást rendbe tehetjük magunknak, és odaköltözhetünk átmenetileg. Szépen kitakarítottuk, megcsináltuk, erre kitalálták, hogy fizessünk érte. Én meg mondtam, hogy az kizárt.
– Tehát kilakoltattak, majd a magyar közösség által segítségként felajánlott helyre se tudtatok beköltözni. Azért ez egy kemény helyzet lehetett. Mihez kezdtél?
– Szerencsém volt, mert az akkori barátnőm egyik ismerőse kiköltözött Japánba, és megengedte, hogy addig az ő lakásában lakjunk. Egy nagyon pici lakás volt, de legalább volt fedél a fejünk fölött, és addigra meglett a zöldkártyám is. Azonnal elkezdtem munkát keresni, telefonálgattam, egy csomó céget felhívtam, végül egy padlós vállalathoz vettek fel. Eredetileg a számítástechnikai háttérrel kellett volna foglalkozom, én csináltam például weboldalt nekik. Aztán volt, hogy be kellett segítenem az árukiadásnál. Észrevették, hogy jól bánok az emberekkel. Egy idő után vezető lettem, majd megkértek, hogy építsek ki a kapcsolatokat kínai gyártókkal, ahonnan be lehet hozni az árut. Nagyon élveztem ezt a fajta munkát, és nagyon jól is ment, de aztán, amikor fizetésemelést kértem, a tulaj közölte, hogy nincs pénz. Én pedig pontosan tudtam, hogy ez nem igaz.
Én tartottam a kapcsolatot a kínai gyártókkal, az ügyfelekkel is, így könnyű volt felépíteni egy saját céget. Akkor nagyon jól ment, végre sok pénzem lett, költöttem kocsikra, nőkre, mindenre, amit csak el tudsz képzelni. És akkor betoppant a válság 2008-ban. Egyik napról a másikra dőlt be az üzlet. Én pedig ismét az utcára kerültem, tartoztam egy csomó embernek, vittem vissza a flakonokat a boltokba, hogy egyáltalán kenyeret tudjak venni magamnak. Végül az egyik ismerősöm azt mondta, hogy elmegy egy CNC gépekkel foglalkozó céghez. Ez engem is érdekelt, ezért gondoltam, megpróbálom én is.
– Ez a Delta Machine, ami mára a te céged. Hogyan kezdted ott a munkát?
– A céget egy magyar férfi, Bacsa Béla alapította, aki még a ’70-es években jött ki Amerikába. A Delta szerszám- és alkatrészgyártással foglalkozik. Korábban még sosem láttam olyan gépeket, amikkel ott dolgoztak, de kértem, hogy mutassák meg, hogyan működnek. Elvégeztem egy esti tanfolyamot, és hamar elkezdtem programozni a gépeket. Béla egy nagyon jó szakember volt, sokat tanultam tőle. Később új programokat is írtam a gépekhez, így sokkal gyorsabb lett a munka. Végre megtaláltam azt, amiben jól éreztem magam, amiben jó vagyok, boldoggá tesz és még jó pénzt is kereshetek vele.
– Hogyan kerültél te a cég élére?
– 2015-ben Béla eldöntötte, hogy nyugdíjba vonul, én pedig átvettem tőle a cég vezetését. Rengeteg dolgon változtattam. Rájöttem, hogy rengeteget dolgozunk, de pénzt alig keresünk vele. Nekem volt üzleti érzékem, amit tudtam a cég szamara kamatoztatni. Kerestem új partnereket, és modernebb gépeket vásároltam. Két év alatt több millió dollár értékben bővítettem a gépparkot. Időközben annyi munkánk lett, hogy nekiláttam automatizálni mindent. A gépekhez olyan programokat írtam, amiknek a segítségével ellenőrizni tudják, hogy például egy szerszám eltört-e.
Ez pedig azért fontos, mert titániumot használnak többek között a hadiiparban is.
– Mi a fő profilotok most?
– Jelenleg leginkább a hadiiparban mozgunk:
Mivel az állami szektorral is együttdolgozunk, nemrég el kellett költöztetnem a gyárat egy új helyre, hogy minden biztonsági intézkedésnek eleget tegyünk. De jelenleg egyébként a Starliner rakétáihoz is gyárunk kritikus alkatrészeket.
– Gondolkodtál esetleg azon, hogy Magyarországon is terjeszkedj, vagy, hogy elhozd ide azt a technológiát, tudást, ami alapján ekkora sikereket könyvelhetsz el?
– A mai napig büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és, hogy otthon tanultam. Sokat köszönhetek az otthoni oktatási rendszernek. Éppen ezért szerettem volna a magyar egyetemekkel együttműködve átadni azt a tudást, amit megszereztem az évek során. A részletekbe most nem mennék bele, de ez különböző okok miatt végül nem valósulhatott meg. Ezzel kapcsolatos az is, hogy egyelőre nem tervezek üzletileg sem terjeszkedni Magyarországon.
– Sokszor kellett újrakezdened a nulláról és végül megvalósítottad az amerikai álmot, igazán sikeres lettél. Mire vagy a legbüszkébb?
– Az üzlet szempontjából elképesztően büszke vagyok arra, ahová eljutottam. Számomra ez azért is nagyon különleges, mert
Hiszek abba, hogy ha van akarat, akkor van megoldás is. Nagyon fontos, hogy nem szabad feladni! Ez egy nagyon fontos lecke. Csak azok lesznek sikeresek az életben, akik nem adják fel. Annyiszor feladhattam volna, annyiszor mondhattam volna, hogy ez nekem nem megy. És mindenki ellenem volt, mindenki csak azt mondta, hogy nincs elég pénzed, túl fiatal vagy, nincs tapasztalatod, nem tudod megcsinálni, lehetetlen, másnak se sikerült. És én mégis megcsináltam. Erre nagyon büszke vagyok, és arra is, hogy szellemileg hova jutottam el. Emlékszem, hogy 18 évesen, a gimiben megkérdezték tőlünk, hogy mik szeretnénk lenni. A legtöbben azt válaszolták, hogy orvosok, rendőrök, ügyvédek, vagy építészek. Én azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, de sok pénzt fogok keresni. És ezt meg is tudtam valósítani, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy mindeközben élvezem azt, amit csinálok.
