Íme a panyolai szilvalekvár titka: a palolás, a ciberefőzés, a vitorlával keverés
Panyola nevéről a családban a nőknek a szilvalekvár, a férfiaknak a szilvapálinka jut az eszébe. A vidék egyik nevezetes gyümölcséből, a szilvából ugyanis mindkettőt kiváló minőségben készítik a helyiek. Ráadásul az alapanyag helyben terem, vegyszermentes, egészséges. A készítésük módja pedig a családon belül generációról generációra száll – ahogy ezt mi is megtapasztaltuk.
Mi most a lekvár főzés tudományát leshettük el a helyiektől. Amikor a szezonja beindul, akkor bizony szinte minden háznál rotyognak az üstök, szállnak az illatok.
A lekvárkészítés családi összefogást igényel,
hamarosan az is kiderül, hogy miért. Az erre járó vendéget pedig jó szívvel látják, megmutatják az eszközeiket, kóstolót adnak és szívesen mesélnek a házias ízekről, sőt még recepteket is elárulnak, hogy mi mindent lehet a lekvárral készíteni.
A helyiek nagy becsben tartják a panyolai „nemtudom” szilvát, aminek különlegessége, hogy apró szemű, nyersen nem válik el a magjától a húsa, de édes és remek alapanyag.
A „nemtudom” szilva nevének eredetéről bővebben ITT olvashatsz.
A lekvárkészítés a gyümölcs leszüretelésével kezdődik. A fa alá ponyvát terítenek, arra verik le a szilvát. Ezt követi egy régi hagyomány, a „palolás”, amikor egy ferde, bevizezett deszkán engedik le a szilvát (a vizes felületre ráragad a levél). Ekkor elválik a gyümölcs a levéltől és az ágaktól.
Az átválogatott szilvát kétszer megmossák, majd csepegtetik. Innen pedig magostól kerül az üstbe, ahol addig fő, amíg a hús le nem válik a magról. Ezt hívják „ciberézésnek”. A főzés közben lapickával (egy speciális, evezőszerű keverővel) kevergetni kell a masszát.
A szétfőtt szilvát egy rostán alaposan átszűrik, egy speciális fakanállal addig tologatják, átnyomkodják, amíg csak a mag marad fent. (A magot kiszárítják, és következő évben fűtésre elhasználják.)
Az élénk színű, szűrt cibere ekkor visszakerül az üstbe, ahol manapság már motorizált vitorlával keverik. Alatta folyamatosan tüzelnek, egészen addig, míg a massza besűrűsödik. Az alapos főzés miatt az eredeti mennyiségnek kb. a negyede marad meg a sűrítés végére. Ez akár egy egész napot is eltart, ilyenkor a családtagok egymást váltva felügyelik a folyamatot. Ha a főzet már nem csöppen le a fakanálról, akkor készült el a „mű”.
Az elkészült, sűrű, sötétbordó lekvárt üvegekbe töltik. A háziaknak még erre is van egy speciális eszközük, amelynek segítségével nem folyik szét az üvegen a lekvár.
A végén ráteszik a címkét, a díszítést, és a kész lekvárok szép sorban a polcokra kerülnek. Ezek a lekvárok teljesen „bio” termékek, sem adalékanyagot, sem cukrot nem tartalmaznak, mégis évekig elállnak. Ha pedig szeretnél valami különleges ajándékot vinni magaddal, akkor keresd a néhány helyen még most is megtalálható, szilkébe (hagyományos agyagedénybe) elrakott lekvárokat.
A technológia az idők során fejlődött. A régebbi – igen fárasztó – kézi keverést felváltotta a gépi keverés. És hogy mennyire találékonyak a helyiek, azt bizonyítják a házilag készített eszközök.
A panyolai szilvalekvár kevésbé édes, inkább kicsit savanykás, selymes állagú, és finom. Sokféle módon használják, süteményekbe, hús mellé, kenyérrel is kínálják.
Hozzávalók:
4 dkg vaj
4 dkg cukor
4 tojás sárgája
30 dkg liszt
1 dkg élesztő
1 dl tej
kevés só
zsír
Tetejére:
10 dkg szilvalekvár
25 dkg cukor
4 tojás fehérje
A vajat a cukorral habosra keverjük, majd hozzáadjuk a tojássárgáját. Az élesztőt kevés cukorral langyos tejbe felfuttatjuk. A lisztet, nagyon kevés sóval elkeverjük és még annyi tejjel, hogy könnyen gyúrható, puha tésztát kapjunk.
Ezt a tésztát jól kidolgozzuk, zsírral kikent tepsire kenjük.
A tészta tetejét szilvalekvárral megkenjük.
A tojásfehérjéket a cukorral kemény habbá verjük, a lekvár tetejére öntjük, elsimítjuk. Kis lángon 10 percig szárítjuk, és még melegen kockára vágjuk.
Címlapfotó: Pixabay
