„Napokig képesek vagyunk vitatkozni egy kétmondatos poénon” – Aurevoir.-interjú
Az Aurevoir. zenekar csak 2015-ben alakult, népzenéből táplálkozó, de a műfajt sajátosan újraértelmező dalaikkal azonban hamar rengeteg rajongóra tettek szert.
A tavalyi év után idén másodjára lépnek fel a Művészetek Völgye nagyszínpadán, ennek kapcsán a fesztiválhoz fűződő emlékeikről is beszélgettünk Agócs Márton énekes-gitárossal és Szűcs Viktor dobossal.
Hajtotok a legviccesebb magyar zenekar címre?
Agócs Márton: Természetesen igen! Bár kevés sikerrel, de törekszünk rá, elvégre a Diósgyőrnek is sikerült a feljutás, majd tavalyelőtt a kiesés. Mi is nagyjából ebbe a szegmensbe pozicionáljuk magunkat a humor területén. Értsd: nem jó, de nem is tragikus…
Olyan kommenttel is találkoztam az oldalatokon, hogy az illető egy számotokat sem ismeri, kizárólag a posztjaitok miatt követett be benneteket. Ehhez mit szóltok?
Agócs Márton: Fizetett statiszta, azért vettük fel, hogy ilyeneket kommenteljen.
Szűcs Viktor: Könnyen lehet, hogy ha belehallgatott volna a zenénkbe, bekövetés helyett egyből ment volna a tiltás…
Mennyire tudatos a Facebook-oldalatok kezelése? Hányan csináljátok, hogy dől el, mit raktok ki rá?
Agócs Márton: Fejér Misi eléggé rajta van, Szűcs is, meg valamennyire én is. Főleg mi hárman kezeljük, de nagyjából akkora tudatosságot képzelj el, hogy amikor fontos dolgokról kellene posztolni, azok el vannak felejtve, ellenben ha valami bődületes baromság jut eszébe egyikünknek, napokig képesek vagyunk vitatkozni rajta, hogyan tudnánk a legtöbbet kihozni egy kétmondatos poénból. Teljesen felesleges, a legapróbb részletekbe belemenő köröket futunk le rendszeresen. De úgy gondolom, ez előrevisz: legalább valamit komolyan veszünk!
Nehéz nem észrevenni a párhuzamot köztetek és a Ricsárdgír között, akik szintén minden interjút elvicceltek, és folyamatosan hangsúlyozták, mennyire nem tudnak zenélni.
Agócs Márton: Volt szerencsém találkozni velük párszor, bírom őket… Azonban fontos hozzátenni, hogy mi tényleg nem tudunk zenélni. Egy, azaz egy igazi zenész van köztünk, Cseke Dániel, ő mondjuk tényleg profi: a Zeneakadémián végzett jazz tanszakon, és tud úgy beszélni zenéről, hogy azt sem értjük, miről folyik a szó épp. Vannak további fontos tulajdonságai is, például tud foggal sört nyitni, meg hát nagyon szép.
Szűcs Viktor: És persze azt se felejtsük el, hogy zalai! Ez az igazi erény manapság.
Mennyit finomodtatok zeneileg a 8 évvel ezelőtti alakulásotok óta?
Szűcs Viktor: Én úgy fogalmaznék, hogy megtanultunk úgy zenét írni, hogy már nem veszekedés van belőle, ha valaki hozzátenne a dalhoz vagy elvenne belőle, hanem kipróbáljuk egymás ötleteit. Nagyjából összecsiszolódott a zenekar, most már azért játszottunk annyit együtt, hogy tudjuk egymásról, mik a céljaink és mit szeretnénk. Ne felejtsük azt se, hogy Lee Olivérrel és Scheer Viktorral dolgozunk együtt, akik szerintem az egyik legjobbak a hazai színtéren. Ők rengeteget segítenek abban, hogy olyan legyen a végeredmény a stúdiózás során, amilyen.
Agócs Márton: Ha összevetjük a legutóbbi lemezünk, a Deák Rét dalait az első EP-nkkel, az Ethno Beattel, elég éles a különbség. Persze nyilván minden zenész azt mondja a saját dolgairól, hogy az újat szereti a legjobban, szóval nem feltétlenül kell ezt teljesen komolyan venni, mindenesetre én ott voltam végig, így első kézből mondhatom, hogy sokkal összeszedettebbek vagyunk most, mint az elején.
Mit vállaltatok be korábban, amit ma már nem tennétek?
Agócs Márton: Mondjuk egy random leállást a szám közepén, majd egy teljesen más hangvételű és ritmusképletű folytatást. Egy dalon belül akár többször is csináltunk ilyeneket. Most már sokkal jobban „gurulnak” a dalaink, ami egyrészről jó, mert profibb benyomást kelt. Közben viszont csomószor azt veszem észre, hogy ha más zenekarok adnak be olyan váratlan húzásokat, mint mi az elején, arra mindig felkapom a fejem és imádom hallgatni. Szóval furcsa kérdés, ki és mi számít profinak a zenész szakmában, ez valami olyan dolog, ami folyamatosan átértékelődik az emberben.
A népzenei gyökerekhez való viszonyotok változott a kezdetek óta?
Agócs Márton: A viszonyunk szerintem nem változott, talán a dalszerzésnél történt annyi változás, hogy inkább inspirációs forrásként használjuk a népzenét, nem egy az egyben feldolgozzuk. Nyilván azért, hogy több jogdíjunk legyen, mert hát nagyon szeretjük a pénzt.
Szűcs Viktor: Ugyanannyi népzenei forrás van a dalok mögött, csak sokkal jobban elbújtatva.
Fent Agócs Márton, lent Szűcs Viktor (fotók: Fejér János)
Marci édesapja, Agócs Gergely autentikus népzenészként mit gondol azokról a vadhajtásokról, amiket belevittetek a dalaitokba?
Agócs Márton: Mindig beszól érte, de igazából nagyon büszke és szereti. Felvételeket is gyakran küld, hogy talált egy jó népdalt, dolgozzuk fel. Ajánlott már be bennünket fesztiválokra, a lemezünkön tárogatózott és furulyázott, szóval ahol tud, segít.
Hogyan éltétek meg, hogy alig pár év alatt kerültetek mindenhol nagyszínpadra?
Agócs Márton: Én például úgy, hogy állandó munkahelyem lett, akkora rocksztár vagyok…
Szűcs Viktor: Szerintem nem is feltétlenül ment olyan rohamos gyorsasággal, nekem például élénken megvan, hogy a Művészetek Völgyében is a legkisebb színpadtól jutottunk el a legnagyobbig. Nem voltak hirtelen ugrások, fokozatosan kerültünk egyre jobb helyszínekre és idősávokba.
Nehezebb a zenekart működtetni nyolc taggal, mintha négyen vagy öten lennétek?
Agócs Márton: A próbákra így is négyen-öten járunk, csak így kevesebb a gázsi… Ezt a nehezítő körülményt tudnám leginkább felhozni. A koncertek még hagyján, mert be vannak írva a naptárba hónapokkal előre, de mivel mindenkinek ez a prioritás, az összes többi időpontra rászerveznek. Ha kisebb átfutással kell megoldanunk mondjuk egy fotózást vagy klipforgatást, az gyakorlatilag esélytelen, a legutóbbi fotózásunk el is maradt végül emiatt.
Szűcs Viktor: Olyan még néha előfordul nagy mázlival, hogy két hónappal korábban sikerül lefixálni egy dátumot, egy hónapra előre viszont szinte soha.
2017-ben a kapolcsi kocsma teraszán
Mi az első emléketek a Művészetek Völgyéről?
Agócs Márton: A Hangfoglaló Udvarban játszottunk 2017-ben, és a beállásnál mondta a hangtechnikusunk, hogy énekeljünk valamit. Elkezdtem az Oroszlánkirály egyik betétdalát, ami az Elton John-féle Can You Feel the Love Tonight magyar nyelvű verziója, és a közönség velem együtt üvöltötte, hogy „Érzed már a szív szavát?” Olyan felemelő volt, hogy majdnem elsírtam magam örömömben. A koncert után pedig hajnalig zenéltünk a kapolcsi kocsma teraszán, ahol az emberek jó szokásuk szerint itattak bennünket. Ki lehet találni, hogy nézett ki a fejünk másnap, amikor szintén koncertünk volt…
Szűcs Viktor: Reggel 9-ig ittunk, és délre kellett felérnünk Budapestre. Én bealudtam a kocsiban, de menet közben még beugrottam venni egy cintányért, mert ez nagyon fontos volt olyan állapotban. Aztán mentünk tovább a perbáli búcsúra, az volt az egyik legszégyenteljesebb koncertünk valaha.
Mi teszi szerethetővé a Völgyet más fesztiválokhoz képest?
Agócs Márton: Én nem fesztiválnak hívnám, hanem inkább karneválnak.
Szűcs Viktor: Én már egészen kiskoromban is voltam kint a szüleimmel és a testvéreimmel. Legjobban a hangulatát szeretem: itt nem az van, hogy négy színpad folyamatosan átszól egymásra, hanem aki szeretne, mehet koncertre, vagy pihenhet a patakparton, vagy beülhet enni-inni valamit. Egyáltalán nem feszített program, azt csinálsz, amihez épp kedved van.
Tavaly a Fonó Zenekarral közösen léptetek fel, idén készültök valami speciális dologgal?
Agócs Márton: A Fonó Zenekar most nem lesz, népzenészek viszont ismét jönnek, ezúttal a hegedűsünk, Katona Bálint másik zenekara, a Kacaj vonósszekciója lép fel velünk. Ez a hangszerelés kifejezetten illik a Művészetek Völgyébe, valahogy meg is kívánja a helyzet.
Fotó: Fejér János
Terveztek megnézni más programokat is?
Agócs Márton: Másnap lesz egy koncertünk Sátoraljaújhelyen, szóval tovább maradni nem tudunk, de én a rákövetkező héten biztosan visszamegyek, mert lesz még két másik fellépésem is. Az egyik az Alexander Petrovics Koktél, egy népzenész barátokkal összerakott formáció, a másik pedig egy zenés irodalmi est a Vatesszel, amiben szintén közreműködöm. És ha már ott vagyok, lent maradok, ameddig tudok.
