KULT

„Amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez” – Interjú a Rícsárdgírrel a feloszlás okairól

Jövő májusban lép fel utoljára az egyik legviccesebb magyar zenekar, pedig az ideinél sikeresebb szezonjuk még soha nem volt. A tagok arról is meséltek, miért musical stílusban született az utolsó lemezük, és hol lehet majd találkozni velük ezután.

Link másolása

„Goodbye Koala” mottóval a Budapest Parkban tartja utolsó koncertjét a Ricsárdgír május 18-án. Ezzel egy több mint 12 éves történet végére kerül pont, aminek az utolsó pár évében már mindenhol nagyszínpadon, tömegek előtt léptek fel.

Azonban ez nem volt elég motiváció a folytatáshoz: elmondásuk szerint mindent elértek, amit csak lehetett ebben a műfajban, így inkább befejezik.

A zenekar frontemberével, Márton Danival, basszusgitárosával, Zsirai Andrissal, illetve Paál Lászlóval, azaz Szintis Lacival beszélgettünk.

Hányan kérdezték meg tőletek, amióta bejelentettétek a feloszlást, hogy ez tényleg komoly-e?

Andris: Inkább úgy kéne feltenni a kérdést, hogy ki volt az, aki tényleg elhitte, mert szerintem ebből volt kevesebb.

Dani: Valóban kevesen hitték el, sőt szerintem még most is akadnak, akik fenntartásokkal kezelik, mondván, úgyis összeállunk majd és ez csak egy marketingfogás. Pedig nem az. Oké, tényleg volt már korábban két alkalom, amit búcsúkoncertként hirdettünk meg, akkor viszont csak az volt a célunk, hogy több jegyet adjunk el. Sikerült is telt házat csinálni ezzel a kamu információval a szentendrei Barlangban és az A38-on is. Most viszont ez a feloszlás tényleg halálosan komoly.

Mekkora vita volt a zenekaron belül erről a kérdésről?

Laci: Először Daninak mondtam el még tavasszal, hogy már nem nagyon látom a Ricsárdgír jövőjét. Az merült fel bennem, mit tudnánk még elérni, amit eddig nem sikerült. Már mindenféle zenét és egyéb hülyeséget csináltunk, mindenféle helyen játszottunk, szóval nem igazán tudtam, merre lehetne továbblépni.

Dani: Az volt az érdekes, hogy nagyjából ezzel párhuzamosan én is összeírtam magamnak egy tervet arról, hogy ha feloszlatnánk a Ricsárdgírt, annak pontosan mi lenne a menetrendje, mennyi kifutási időt hagynék neki és milyen terveket valósítanék még meg addig.

Azt éreztem, hogy ez a projekt eljutott egy olyan szintre, amit álmunkban sem jósoltunk volna neki, de ha tovább folytatnánk, bekerülnénk egy olyan spirálba, ami valószínűleg jóval kevésbé lenne őszinte és hiteles. Egyre több elvárásnak kellene megfelelnünk, amire egyszerűen nem vagyunk alkalmasak.

Miután kiderült, hogy Laci is hasonlóan gondolja, Andrissal is leültünk megbeszélni.

Andris: Én szívesen folytattam volna a zenekart, illetve a többiek is elég szomorúak voltak, de aztán szép lassan elfogadtuk a helyzetet, hogy ha Daniék így gondolják, akkor nem lehet erőltetni. Onnantól az lett a célunk, hogy írjunk még egy lemezt és élvezzük ki a lehető legjobban a hátralévő időszakot.

Miért érzitek azt, hogy folytatás esetén meg kellene felelnetek bármiféle elvárásnak, amikor eddig se érdekelt benneteket az ilyesmi egyáltalán?

Dani: Mi akkor éreztük magunkat a legkomfortosabban ebben a zenekarban, amikor még kis helyeken léptünk fel és azt csinálhattuk a színpadon, amit akartunk. Persze az utóbbi most is így van, de azért ha egy koncertre eljön 2-3000 ember, ők nem biztos, hogy ilyen jegyárak mellett azt szeretnék látni, ahogy mi végig azt se tudjuk, mi történik, és röhögcsélve félbe hagyunk dalokat koncert közben.

A Ricsárdgír tulajdonképpen egy kísérlet volt arról, tud-e egy teljesen alulról, önerőből építkező, túlnyomórészt nem profi zenészekből álló csapat sikereket elérni. Az első kérdés az volt, tudunk-e mondjuk 100 embert behozni az A38-ra, aztán az, meg tudunk-e kapni jó idősávokat fesztiválokon. Ez mind megtörtént, sőt még jóval több is, szóval bőven sikerült kimaxolni az előzetes terveket.

Innentől két lehetőségünk van: írhatnánk olyan számokat, mint eddig, vagy ha növelni szeretnénk a táborunkat, akkor populárisabbakat. De az utóbbival is csak annyit érnénk el, hogy mondjuk dupla teltházat csinálunk az Akváriumban, ez viszont egyáltalán nem motivál bennünket.

Olyan forgatókönyv nem merült fel, hogy évi 1-2 koncertet továbbra is adtok?

Andris: Én felvetettem pont egy ilyen ötletet, de a többiek megvétózták, főleg Dani szerette volna, hogy konkrét lezárást kapjon a projekt.

Dani: Annyira bele vagyok szerelmesedve ebbe az egészbe, hogy ha nem mondjuk ki egyértelműen, hogy vége van, biztos nem értem volna be évi 1-2 alkalommal. Nyilván jött volna egy csomó felkérés, és nehéz lenne szelektálni, mire mondunk igent ezek közül. Egyébként tetszett volna Andris ötlete, de emiatt nem volt járható.

Anyagilag mekkora kiesést jelent nektek, hogy nem lesz többé zenekar?

Dani: Az idei volt a legsikeresebb évünk anyagi szempontból, 12 hónapra leosztva nagyjából egy erős mellékállásnak felelt meg, csak a nyári hónapokat nézve viszont akár egy főállásnak is. Szóval nagy kiesés, de nézhetjük úgy is, hogy a felszabaduló időben dolgozhatunk mást, a rohadt életbe.

Azzal egyébként összefüggésben volt a feloszlás, hogy Dani például eleve rengeteget dolgozik vágóként?

Dani: Nem, mert én már hat éve úgy csinálom a Ricsárdgírt, hogy nagyon sok munkám van mellette, ráadásul gyerekem is született közben. Ez nem gátolt meg abban, hogy működjön és előre haladjon a zenekar, sőt valójában pont így tudtam kiszakadni a hétköznapokból. Emiatt biztosan sokáig kell majd emésztenem magamban a dolgot május után.

Mondtam is a többieknek, hogy amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez, mert be fogok kattanni… Részemről amúgy még láttam volna benne legalább egy évet, Laci viszont már hamarabb is abbahagyta volna, így végül az érdekeket összehangolva döntöttünk a májusi dátum mellett.

Andris: Egyre nehezebb volt összeegyeztetni, hogy a zenekar alapvetően hobbi, ugyanakkor mellékállás is, nyáron pedig előlép főállássá. De ugye az év többi része miatt szükséged van egy másik főállásra, és akkor oldd meg valahogy, hogy nyaranta hétköznap is le tudjál lépni, ha koncert van. Nekem nagyon sok szabadságom ment el erre, idén nyaralni se voltunk Flórával, mert az már nem fért bele.

Mit kell tudni a búcsúlemezről?

Dani: Eddig két szám jelent meg róla, a Zanox című film betétdalaként bemutatott Hülye vagy, illetve a Szóljon a szar, amit nemrég tettünk közzé. Ezeken kívül még kilenc másik dal került rá, amelyeket nem játszottunk eddig. Mivel már azután kezdtek el formálódni a dalok, hogy eldöntöttük a feloszlást, kicsit talán borúsabbak az eddigieknél, sok szól az elmúlásról. Minden albumunknál arra törekedtünk, hogy másmilyen legyen, mint az előző. Ha a Rise of the Koala a buli lemez volt, ez abszolút megfelel most egy búcsúlemeznek a hangulat és a szövegek miatt. A műfajuk pedig a musicalhez áll a legközelebb, legalábbis ezt fejtegettük Weil Andrással, akinél a lemezt készítjük, de lehet, hogy mégsem az. A dalok teljesen beleillenek abba a forgatókönyvbe, amit öt éve írtunk még a Ricsárdgír nagyjátékfilmnek. Olyan, mintha ezek a számok eleve ahhoz születtek volna, emiatt most azon gondolkodunk, hogy a borítón egy QR kód segítségével elérhetővé tesszük a forgatókönyvet, de még ez sem biztos.

A film akkor már biztosan nem fog elkészülni?

Dani: Ahhoz kellene 350 millió forint.

Laci: Én megcsinálom neked 1 millióból!

Dani: Köszi, haver! Nem, szerintem a búcsú után már nincs szükség filmre. De gondolkodunk a hangoskönyvön, a soundtrack pedig lehet maga a lemez lesz.

Hol lehet majd találkozni a tagokkal ezután? Vannak vagy lesznek-e más zenekaraitok?

Laci: Mondjam, hol szoktam leggyakrabban kajálni? Amúgy Surányban leszek egész nyáron, nézem a paradicsomokat.

Andris: Velem a szentendrei 1-es számú postán hétfőtől péntekig minden délután.

Dani: Szerintem mindenkit érdekelni fog továbbra is a zene, de nem tudom, ki mit tervez pontosan. Biztos én is fogok zenélgetni, Dóri és Ákos pedig eleve zenészek, ott van nekik a Nunki Bay Starship. Andrisnak és Flórának meg a Blue Tips. Éva pedig színpadra született, szóval biztos vele is találkozni lehet majd.

Andris: Az most nem annyira aktív, néha próbálunk és írunk számokat, koncertek viszont nincsenek. Lehet, hogy ha több időnk lesz, újra életre keltjük, de egy új projekt sincs kizárva. Májusig viszont még szeretném a Ricsárdgírt kiélvezni, utána pedig azt, hogy végre lesz egy szabad nyaram.

Dani: Végre fizethetsz a jegyért, ha el akarsz menni egy fesztiválra!

Mekkora esélyt adtok arra, hogy mondjuk öt éven belül mégiscsak összeálltok?

Dani: Semmit. Biztos rettentően hiányozni fog, ahogy telik az idő, én szerintem minimum havonta egyszer meg fogok őrülni emiatt.

Nagyon szerettem ezzel foglalkozni, biztosan óriási ürességet érzek majd utána, de nem szabad megerőszakolni ezt a projektet. A zenekartagoknak mondtam, hogy aki szenved amiatt, hogy nincs a Gír, valahogy kösse le magát máshogy, mert ebbe biztos, hogy kicsit bele lehet őrülni.

A kapcsolat persze ezután is meg fog maradni köztünk, talán zenélni is összejárunk majd, de Ricsárdgír dalokat már nem játszunk. Arra ott volt az elmúlt 12 év, amit maximálisan ki is használtunk.

Andris: Az mondjuk felmerült, hogy Dani helyére keresünk valaki mást. Szabó Benedek, Henri Gonzo és Czeglédi Szasza jött eddig szóba, mert ők tudnak gitározni és énekelni is.

Laci: Illetve a Bon Bon énekese, de neki sajnos nem tudjuk a nevét. Hozzászólásokban jöhetnek még ötletek!

Dani, elmennél egy Ricsárdgír koncertre, ahol nem te énekelsz?

Dani: Mivel azt gyanítom, abban a Gírben csak Andris lenne benne, és egyedül játszana, akkor mindenképpen megnézném. Arra még jegyet is vennék, sőt, mivel szeretem Andrist, megvenném az összes jegyet, hogy senki más ne lássa.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Eddie Murphy és Jonah Hill vígjátékán nem fogsz sírva nevetni – A magadfélék-kritika
Megnéztük a netflixes, A magadfélék című filmet.

Link másolása

Vannak azok a vígjátékok, amikben annyi megdöbbentő, béna és kellemetlen dolgot művelnek a szereplők, hogy nem bírsz nem nevetni rajta. És vannak azok, amiknek egyszerűen csak kedves és szórakoztató hangulatuk van, amitől végül jobb kedved lesz. Szerintem alapvetően ezeket keressük, amikor egy vígjátékra kattintunk. Hát erre a filmre sajnos egyik megállapítás sem igaz, a romantika sem pezseg benne, és drámának sem mondanám. Pedig az ötlet nem rossz.

Eddie Murphy és Jonah Hill régi motorosok, és valószínűleg unják már a klasszikus vígjáték formát.

Az utóbbi időben mindketten tűntek már fel olyan filmben, ami a szórakoztatásnál jóval többet adott: Eddie Murphy például a 2019-ben a Dolemite Is My Name-ben, Jonah Hill pedig a 2021-es Don't Look Up-ban.

Mindkét film a Netflixre készült, szóval akár közös alkotásuk, A magadfélék is mozoghatott volna ezen a vonalon.

A történetről röviden:

Adott egy fehér, zsidó srác, Ezra (Jonah Hill), aki megismer egy fekete, muszlim lányt, Amirát (Lauren London). Egymásba szeretnek, de a családok összeismertetése természetesen nem zajlik zökkenőmentesen. Ezra anyja, Shelley (Julia Louis-Dreyfus), és Amira apja, Akbar (Eddie Murphy) gyakorlatilag minden próbálkozásukra a lehető legrosszabbul reagálnak, és ezek a balul elsült találkozások, beszélgetések adják a film gerincét.

Klisés az alap, de alapvetően alkalmas lenne szórakoztatásra, hiszen a különböző kultúrák és generációk találkozása örök humorforrás. De ez a film mintha nem is szeretne igazán vicces lenni.

Dobnak ránk pár erőltetett, kétbalkezes, dadogós és drogozós poént, de a film legnagyobb részében abszolút nem cél a néző megnevettetése (vagy ha az volt a cél, akkor valamit nagyon rosszul csináltak).

Ráadásul ahhoz, hogy értsük a beszélgetéseket, és olykor el tudjunk mosolyodni Jonah Hill dumáján, értenünk kell a popkulturális utalásokat.

Ha nem vágjuk, hogy kicsoda Drake, vagy ha nem láttuk a Tron és a Jucie című filmeket, esélyünk sem lesz érezni a poént.

(Mondjuk én úgy, hogy képben voltam ezekkel sem nevettem fel...)

Alapvetően feliratos verzióban próbáltam elkapni a fonalat, de néha kíváncsiságból meghallgattam a magyar verziót is. Szerencsére a szöveg nem lett nagyon kiforgatva, magyarosítva, úgyhogy ha az ember tényleg nem érti, hogy mire próbálnak utalni, az azért van, mert főként az amerikai kultúrából merít.

Továbbá a fekete és a zsidó öntudat boncolgatása annyira sokszor, sokféleképpen és hosszan jön elő, hogy Közép-európai tapasztalatokkal ez szintén lehet túl ködös és megfoghatatlan.

Sokszor nehéz azt is eldönteni, hogy karikatúra-e ez az egész, vagy ténylegesen mélyen bele akar merülni ezekbe a különbségeke és a különböző népcsoportok sérelmeibe. Szinte csak összefeszülős pillanatokat látunk. Mintha a feketék és a fehérek, a muszlimok és a zsidók csak a különbségeket látnák egymásban. Mintha direkt nem vennék észre, hogy csak szimplán emberek mindannyian.

Ettől függetlenül a színészekre nem lehet különösebben panasz.

Julia Louis-Dreyfus például tökéletes alakítja a zsidó anyukát, aki nagyon trendinek, haladó szelleműnek és érdeklődőnek hiszi magát, de közben inkább sértő és iszonyat kellemetlen.

Igazi boomer, akit nem lehet visszafogni, pedig egyáltalán nem esik jól hallgatni, mert baromira nem vicces. Tudjuk, hogy ez a szerepe, de ettől még szarul esik.

Az örömapa meg a fekete öntudatot tolja túl. Faarccal és keményen.

Érdekes amúgy Eddie Murphy-t ilyen szerepben látni. Talán egy még drámaibb, még érzékenyebb, még komolyabb filmben izgalmas is lehetne ez az arca.

Jonah Hill és Lauren London között nem forr a levegő, de nekem szimpatikus, hogy végre nem tökéletes emberek alakítják a szerelmespárt egy filmben.

És bár a karakter nem ad neki elég teret rá, de Jonah Hill az egyetlen, aki egy kicsit tényleg vicces, szerethető, és olykor igazi embernek tűnik.

És sajnos ez a legnagyobb bók amit mondani tudok, mert összességében a film semmiből nem ad eleget. Nem nevettet meg, de elgondolkodtatni sem fog hosszútávon, mert ahhoz meg nem mélyül el rendesen.

Szépek a képek, jók a zenék, szeretni akarod a színészeket is, de az általuk megformált karakterek cselekedeteitől és mondataitól csak folyamatosan kellemetlenül érzi magát az ember.

És nem „felröhögök mert annyira kellemetlen”, csak simán kellemetlen.

A film végét azért nem lövöm le, de nyilván nem kell katartikus, fordulatos befejezésre számítani. A végső megoldás is elég random és lapos.

Talán pár tanulságot azért elvihetünk magunkkal a végén (vagy legalábbis a film is megerősít bennünket ezekben a dolgokban).

Soha nem fogjuk tudni pontosan beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Például fehér zsidóként senki nem fogja átérezni azoknak a feketéknek a helyzetét, akiknek a dédanyja még rabszolga volt.

De fontos az érzékenyítés, és fontos, hogy ezekről a témákról újra és újra szó essen, és pont egy félig vicces, félig komoly film segíthetne is ebben… De akkor ennél jóval összeszedettebbnek és érzékenyebbnek kellene lennie, és nem csak kliséket puffogtatnia.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 színésznője
Két éve rákkal diagnosztizálták, de ezután is folytatta a munkát. Több, Magyarországon is népszerű sorozatban játszott.

Link másolása

45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 és Star Trek: Picard sorozat színésznője – közölte a Variety.

A színésznő 24 évesen szerepelt először a Star Trek: Enterprise 2002-es epizódjában. Ezután még számos népszerű sorozatban tűnt fel: játszott többek között a Vámpírnaplókban, a Supernaturalban, a Runawaysben, az Időutazókban és a 24-ben is.

Werschinget 2020-ban rákkal diagnosztizálták, de ezt követően az elmúlt két évben is folytatta a munkát.

A színésznőnek három gyereke volt.

„A legegyszerűbb pillanatokban is megtalálta a csodát. Nem volt szüksége zenére a tánchoz. Megtanított minket arra, ne várjunk, hogy a kaland megtaláljon. »Menjetek és találjátok meg. Mindenhol ott van«” – írta gyászsoraiban férje, a szintén színész Stephen Full.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Jön a Házasság első látásra a TV2-n: szakértők hoznak össze párokat, akik az esküvőn látják először egymást
Már várják a jelentkezőket a külföldön nagy sikert aratott társkereső reality-be.

Link másolása

A Nagy Ő mellett egy másik párkereső műsor is lesz idén a TV2-n: a csatorna feléleszti a Házasság első látásra című reality-t, amit már 30 országban tűztek képernyőre Ausztráliától Olaszországon át Norvégiáig, egyes helyeken pedig olyan sikeres, hogy már számos évadot megélt.

Magyarországon korábban már próbálkozott vele az RTL, a 2017-es első évad után azonban nem folytatták. Az akkor összeházasított négy párból három már a forgatás ideje alatt a válás mellett döntött, a negyedik pedig nem sokkal a műsor után szakított.

A Házasság első látásra című reality-ben a szereplők nem a klasszikus jelentkezés-ismerkedés-randi-párválasztás idővonalon haladnak, hanem arra vállalkoznak, hogy

teljesen vakon, egy szakértői csapat által számukra ideálisnak talált partnerrel az első találkozásukkor összeházasodnak.

A pszichológia és a társadalomtudomány területén elismert szaktekintélyek gondosan, tudományos alapokra támaszkodva kutatják fel mindenki számára a tökéletes társat.

A párok először az esküvőn pillantják meg egymást és miután kimondták a boldogító igent, kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. A nászút után összeköltöznek és megkezdik a közös életüket. Az első csóktól az első könnyekig a kamerák minden pillanatukat dokumentálják, miközben szakértők elemzik a kapcsolatukat.

Hat hét együttélés után a házaspároknak dönteniük kell: együtt maradnak, vagy külön utakon folytatják.

„Magyarországon minden negyedik ember magányos. Ha már önnek is elege van a sok félresikerült randevúból és esélyt adna a tudománynak, várjuk a jelentkezését” - invitálja a leendő szereplőket a TV2.

Akit érdekel a lehetőség, ide kattintva jelentkezhet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Ez a barátság igazi szakítópróbája – Colin Farrell élete alakítását nyújtja A sziget szellemeiben
Martin McDonagh ismét megcsinálta! Elhozott a mozikba egy látványos, fekete humorral átitatott, pokoli drámát. Kritika.
B. M.; képek forrása: imDb.com és YouTube - szmo.hu
2023. február 01.


Link másolása

Mit is értek látványos alatt, amikor egy kis szigeten játszódó drámáról van szó? A film gyönyörű képi világgal rendelkezik, a kis fiktív ír sziget, Inisherin olyan, mintha egy külön karakter lenne a történetben. Nagyvásznon hihetetlenül látványos az érintetlen zöld mezőkkel és kegyetlen sziklákkal övezett táj. Mivel a film az 1920-as években játszódik, a viszonylag puritán körülmények között élő emberek nem igazán építették be ezt a festői tájat.

McDonagh jó szokásához híven nem csak a rendezői székben foglalt helyet, hanem ő írta a forgatókönyvet is.

Nem véletlenül halmozták el írói elismerésekkel McDonagh-t, egyik pillanatban pergős, majd néha elképesztően költői, olykor meg kegyetlen. Van, hogy egyszerre nevetünk és közben kedvünk támadna sírni szereplőink sorsa miatt.

Colin Farrell élete alakítását nyújtja az egyszerű és kedves Pádraic Súilleabháin szerepében. Színésztársa, a szintén zseniális Brendan Gleeson a visszahúzódó Colm Doherty szerepében brillírozik. Colm a történet elején kitalálja, hogy többet nem akar Pádraic-kal barátkozni. Erre semmi okot nem ad, csak annyit, hogy Pádraic unalmas és nem akarja az idejét vesztegetni rá. Innentől

elindul egy lassú, szenvedélyes hadjárat Pádraic részéről, hogy visszahódítsa ivócimboráját.

Ebből az egyszerű, de nagyszerű felütésből McDonagh egy feszült, fekete humorral átitatott kamaradrámát álmodott meg nekünk. Az egész sziget olyan, mintha egy időhurok lenne, mindenki végzi a munkáját, főleg kétkezi munkát, majd amint végeztek, elmennek inni a sziget egyetlen kocsmájába.

Ezt az életformát szakítja meg Colm azzal, hogy nem kér többet Pádraic társaságából,

felesleges időtöltésnek gondolja, hogy élete hátralevő részét Pádraic üres zagyvaságaira pazarolja és inkább a zenéjének áldozza maradék idejét.

Colin Farrell minden apró rezdülése aranyat ér. Nemcsak Oscar-várományos alakítást nyújt mint Pádraic, én már most neki adnám az arany szobrocskát.

Méltó partnere Pádraic-nak Brendan Gleeson, nagyon jók a két színész közötti interakciók, a párbeszédek zseniálisak, az események pedig néha viccesek, néha kedvesek, de olykor sokkolók.

Ne számítson senki egy könnyed filmre, sok esetben pokoli élmény nézni A sziget szellemeit.

Van sok apró karakterpillanat, ami előreviszi a történetet, néha pedig végignézzük, ahogy egy karakter értelmetlenül megcsonkítja önmagát.

McDonagh forgatókönyvein érezni, hogy színházi író és rendező - és ez hihetetlenül jól áll A sziget szellemeinek. Annyira személyessé képes varázsolni egy kamaradrámát, mint talán senki, pedig nem is szigorúan vett „egyhelyszínes” darab, hiszen sok helyszín van, de az mindig maga a sziget. Zárt, álomvilágszerű közösség, ahol mindenki tud mindent, ha a pubban verekedés volt, arról a pap már másnap kérdez. Az 1920-as évek látványvilága a puritánságban köszön vissza.

Miközben a szigetországban zajlik a polgárháború a katolikus erők és a protestánsok között, addig Inisherin szigetén csak az a fontos, hogy mikor mennek inni.

Nem túl nagy luxusban, faházakban töltik mindennapjaikat, napközben pedig állatot terelgetnek. A két főszereplőn kívül ki kell emelni Pádraic testvérét játszó Kerry Condont, sokan idehaza a Róma sorozatból ismerhetik, egy-egy jelenetben Siobhán szerepében ellopja a showt. Barry Keoghan alakítja a helyi bohókás bolondot, akivel csak főszereplőnk van jóban.

A film zenéje pont olyan, mint a forgatókönyve. Visszafogott, hallkan indul, majd a melankolikus dallamok összeállnak pusztító viharrá. Ahogy Pádraic átmegy barátja elvesztésének folyamatán, úgy fejlődik A sziget zenéje. A gyönyörű dallamok, a szebbnél-szebb képek, mintha egy mitológiai helyszínné varázsolnák Inisherin szigetet.

Ben Davis operatőr hibátlan munkát végzett.

Régi motoros a szakmában és minden filmjében volt valami figyelemre méltó. Itt is, ahogy a sziget a történet részévé válik, a kitakarások elképesztőek, sok mindent lát a néző, amit szereplőink nem. Le a kalappal az egész produkció előtt. McDonagh úgy újította meg kedvenc zsánerét, hogy minden kézjegyét megtartotta és csak emelt a dráma színvonalán.

Egy dolog van, ami sokaknak hiányozhat, az a szokásos McDonagh-humor hiánya. Ugyan a film első felében találkozhattunk azzal a maró fekete humorral, amiről híres író-rendezőnk, de a film második felére annyira komoly lesz a hangvétel, hogy az a kevés komikum, amit odaszánt, még nagyobbat üt. Nem mondom, hogy az év filmje, mert Amerikában már 2022-ben bemutatták, de

mindenképpen az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb drámája.

Colin Farrell és Brendan Gleeson páratlan párosa már megérdemelne egy-egy díjat, de a vágás, rendezés, forgatókönyv, mind-mind megér egy Oscar-szobrot.

Link másolása
KÖVESS MINKET: