„Amint vége a búcsúkoncertnek, megyek pszichiáterhez” – Interjú a Rícsárdgírrel a feloszlás okairól

Vannak azok a vígjátékok, amikben annyi megdöbbentő, béna és kellemetlen dolgot művelnek a szereplők, hogy nem bírsz nem nevetni rajta. És vannak azok, amiknek egyszerűen csak kedves és szórakoztató hangulatuk van, amitől végül jobb kedved lesz. Szerintem alapvetően ezeket keressük, amikor egy vígjátékra kattintunk. Hát erre a filmre sajnos egyik megállapítás sem igaz, a romantika sem pezseg benne, és drámának sem mondanám. Pedig az ötlet nem rossz.

Eddie Murphy és Jonah Hill régi motorosok, és valószínűleg unják már a klasszikus vígjáték formát.

Mindkét film a Netflixre készült, szóval akár közös alkotásuk, A magadfélék is mozoghatott volna ezen a vonalon.

A történetről röviden:

Adott egy fehér, zsidó srác, Ezra (Jonah Hill), aki megismer egy fekete, muszlim lányt, Amirát (Lauren London). Egymásba szeretnek, de a családok összeismertetése természetesen nem zajlik zökkenőmentesen. Ezra anyja, Shelley (Julia Louis-Dreyfus), és Amira apja, Akbar (Eddie Murphy) gyakorlatilag minden próbálkozásukra a lehető legrosszabbul reagálnak, és ezek a balul elsült találkozások, beszélgetések adják a film gerincét.

Dobnak ránk pár erőltetett, kétbalkezes, dadogós és drogozós poént, de a film legnagyobb részében abszolút nem cél a néző megnevettetése (vagy ha az volt a cél, akkor valamit nagyon rosszul csináltak).

Ráadásul ahhoz, hogy értsük a beszélgetéseket, és olykor el tudjunk mosolyodni Jonah Hill dumáján, értenünk kell a popkulturális utalásokat.

(Mondjuk én úgy, hogy képben voltam ezekkel sem nevettem fel...)

Alapvetően feliratos verzióban próbáltam elkapni a fonalat, de néha kíváncsiságból meghallgattam a magyar verziót is. Szerencsére a szöveg nem lett nagyon kiforgatva, magyarosítva, úgyhogy ha az ember tényleg nem érti, hogy mire próbálnak utalni, az azért van, mert főként az amerikai kultúrából merít.

Továbbá a fekete és a zsidó öntudat boncolgatása annyira sokszor, sokféleképpen és hosszan jön elő, hogy Közép-európai tapasztalatokkal ez szintén lehet túl ködös és megfoghatatlan.

Sokszor nehéz azt is eldönteni, hogy karikatúra-e ez az egész, vagy ténylegesen mélyen bele akar merülni ezekbe a különbségeke és a különböző népcsoportok sérelmeibe. Szinte csak összefeszülős pillanatokat látunk. Mintha a feketék és a fehérek, a muszlimok és a zsidók csak a különbségeket látnák egymásban. Mintha direkt nem vennék észre, hogy csak szimplán emberek mindannyian.

Ettől függetlenül a színészekre nem lehet különösebben panasz.

Igazi boomer, akit nem lehet visszafogni, pedig egyáltalán nem esik jól hallgatni, mert baromira nem vicces. Tudjuk, hogy ez a szerepe, de ettől még szarul esik.

Az örömapa meg a fekete öntudatot tolja túl. Faarccal és keményen.

Jonah Hill és Lauren London között nem forr a levegő, de nekem szimpatikus, hogy végre nem tökéletes emberek alakítják a szerelmespárt egy filmben.

És sajnos ez a legnagyobb bók amit mondani tudok, mert összességében a film semmiből nem ad eleget. Nem nevettet meg, de elgondolkodtatni sem fog hosszútávon, mert ahhoz meg nem mélyül el rendesen.

Szépek a képek, jók a zenék, szeretni akarod a színészeket is, de az általuk megformált karakterek cselekedeteitől és mondataitól csak folyamatosan kellemetlenül érzi magát az ember.

A film végét azért nem lövöm le, de nyilván nem kell katartikus, fordulatos befejezésre számítani. A végső megoldás is elég random és lapos.

Talán pár tanulságot azért elvihetünk magunkkal a végén (vagy legalábbis a film is megerősít bennünket ezekben a dolgokban).

Soha nem fogjuk tudni pontosan beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Például fehér zsidóként senki nem fogja átérezni azoknak a feketéknek a helyzetét, akiknek a dédanyja még rabszolga volt.

De fontos az érzékenyítés, és fontos, hogy ezekről a témákról újra és újra szó essen, és pont egy félig vicces, félig komoly film segíthetne is ebben… De akkor ennél jóval összeszedettebbnek és érzékenyebbnek kellene lennie, és nem csak kliséket puffogtatnia.

45 évesen meghalt Annie Wersching, a 24 és Star Trek: Picard sorozat színésznője – közölte a Variety.

A színésznő 24 évesen szerepelt először a Star Trek: Enterprise 2002-es epizódjában. Ezután még számos népszerű sorozatban tűnt fel: játszott többek között a Vámpírnaplókban, a Supernaturalban, a Runawaysben, az Időutazókban és a 24-ben is.

A színésznőnek három gyereke volt.

„A legegyszerűbb pillanatokban is megtalálta a csodát. Nem volt szüksége zenére a tánchoz. Megtanított minket arra, ne várjunk, hogy a kaland megtaláljon. »Menjetek és találjátok meg. Mindenhol ott van«” – írta gyászsoraiban férje, a szintén színész Stephen Full.

A Nagy Ő mellett egy másik párkereső műsor is lesz idén a TV2-n: a csatorna feléleszti a Házasság első látásra című reality-t, amit már 30 országban tűztek képernyőre Ausztráliától Olaszországon át Norvégiáig, egyes helyeken pedig olyan sikeres, hogy már számos évadot megélt.

Magyarországon korábban már próbálkozott vele az RTL, a 2017-es első évad után azonban nem folytatták. Az akkor összeházasított négy párból három már a forgatás ideje alatt a válás mellett döntött, a negyedik pedig nem sokkal a műsor után szakított.

A Házasság első látásra című reality-ben a szereplők nem a klasszikus jelentkezés-ismerkedés-randi-párválasztás idővonalon haladnak, hanem arra vállalkoznak, hogy

A pszichológia és a társadalomtudomány területén elismert szaktekintélyek gondosan, tudományos alapokra támaszkodva kutatják fel mindenki számára a tökéletes társat.

A párok először az esküvőn pillantják meg egymást és miután kimondták a boldogító igent, kezdetét veszi életük legnagyobb kalandja. A nászút után összeköltöznek és megkezdik a közös életüket. Az első csóktól az első könnyekig a kamerák minden pillanatukat dokumentálják, miközben szakértők elemzik a kapcsolatukat.

„Magyarországon minden negyedik ember magányos. Ha már önnek is elege van a sok félresikerült randevúból és esélyt adna a tudománynak, várjuk a jelentkezését” - invitálja a leendő szereplőket a TV2.

Akit érdekel a lehetőség, ide kattintva jelentkezhet.

Mit is értek látványos alatt, amikor egy kis szigeten játszódó drámáról van szó? A film gyönyörű képi világgal rendelkezik, a kis fiktív ír sziget, Inisherin olyan, mintha egy külön karakter lenne a történetben. Nagyvásznon hihetetlenül látványos az érintetlen zöld mezőkkel és kegyetlen sziklákkal övezett táj. Mivel a film az 1920-as években játszódik, a viszonylag puritán körülmények között élő emberek nem igazán építették be ezt a festői tájat.

Nem véletlenül halmozták el írói elismerésekkel McDonagh-t, egyik pillanatban pergős, majd néha elképesztően költői, olykor meg kegyetlen. Van, hogy egyszerre nevetünk és közben kedvünk támadna sírni szereplőink sorsa miatt.

Colin Farrell élete alakítását nyújtja az egyszerű és kedves Pádraic Súilleabháin szerepében. Színésztársa, a szintén zseniális Brendan Gleeson a visszahúzódó Colm Doherty szerepében brillírozik. Colm a történet elején kitalálja, hogy többet nem akar Pádraic-kal barátkozni. Erre semmi okot nem ad, csak annyit, hogy Pádraic unalmas és nem akarja az idejét vesztegetni rá. Innentől

Ebből az egyszerű, de nagyszerű felütésből McDonagh egy feszült, fekete humorral átitatott kamaradrámát álmodott meg nekünk. Az egész sziget olyan, mintha egy időhurok lenne, mindenki végzi a munkáját, főleg kétkezi munkát, majd amint végeztek, elmennek inni a sziget egyetlen kocsmájába.

felesleges időtöltésnek gondolja, hogy élete hátralevő részét Pádraic üres zagyvaságaira pazarolja és inkább a zenéjének áldozza maradék idejét.

Méltó partnere Pádraic-nak Brendan Gleeson, nagyon jók a két színész közötti interakciók, a párbeszédek zseniálisak, az események pedig néha viccesek, néha kedvesek, de olykor sokkolók.

Van sok apró karakterpillanat, ami előreviszi a történetet, néha pedig végignézzük, ahogy egy karakter értelmetlenül megcsonkítja önmagát.

McDonagh forgatókönyvein érezni, hogy színházi író és rendező - és ez hihetetlenül jól áll A sziget szellemeinek. Annyira személyessé képes varázsolni egy kamaradrámát, mint talán senki, pedig nem is szigorúan vett „egyhelyszínes” darab, hiszen sok helyszín van, de az mindig maga a sziget. Zárt, álomvilágszerű közösség, ahol mindenki tud mindent, ha a pubban verekedés volt, arról a pap már másnap kérdez. Az 1920-as évek látványvilága a puritánságban köszön vissza.

Nem túl nagy luxusban, faházakban töltik mindennapjaikat, napközben pedig állatot terelgetnek. A két főszereplőn kívül ki kell emelni Pádraic testvérét játszó Kerry Condont, sokan idehaza a Róma sorozatból ismerhetik, egy-egy jelenetben Siobhán szerepében ellopja a showt. Barry Keoghan alakítja a helyi bohókás bolondot, akivel csak főszereplőnk van jóban.

A film zenéje pont olyan, mint a forgatókönyve. Visszafogott, hallkan indul, majd a melankolikus dallamok összeállnak pusztító viharrá. Ahogy Pádraic átmegy barátja elvesztésének folyamatán, úgy fejlődik A sziget zenéje. A gyönyörű dallamok, a szebbnél-szebb képek, mintha egy mitológiai helyszínné varázsolnák Inisherin szigetet.

Régi motoros a szakmában és minden filmjében volt valami figyelemre méltó. Itt is, ahogy a sziget a történet részévé válik, a kitakarások elképesztőek, sok mindent lát a néző, amit szereplőink nem. Le a kalappal az egész produkció előtt. McDonagh úgy újította meg kedvenc zsánerét, hogy minden kézjegyét megtartotta és csak emelt a dráma színvonalán.

Egy dolog van, ami sokaknak hiányozhat, az a szokásos McDonagh-humor hiánya. Ugyan a film első felében találkozhattunk azzal a maró fekete humorral, amiről híres író-rendezőnk, de a film második felére annyira komoly lesz a hangvétel, hogy az a kevés komikum, amit odaszánt, még nagyobbat üt. Nem mondom, hogy az év filmje, mert Amerikában már 2022-ben bemutatták, de

Colin Farrell és Brendan Gleeson páratlan párosa már megérdemelne egy-egy díjat, de a vágás, rendezés, forgatókönyv, mind-mind megér egy Oscar-szobrot.