Aki stoppal járta be a legkeményebb helyeket
- Hány országban jártál eddig összesen, és mikortól került az életed középpontjába az utazás?
Én 138 országot számoltam össze, de attól is függ a dolog, pontosan mit tekintünk annak. Ott van például Abházia, aminek egyedül Oroszország (illetve négy kvázi kisállam) ismeri el az önállóságát, és még csomó ilyet lehetne említeni. Ami a kérdés második felét illeti: 18 évesen, 1989-ben volt az első komolyabb stoppos utam, miután megkaptuk a kék útlevelet, és ezzel mindenki számára lehetővé vált a szabad mozgás. Görögországba mentem egy kis hátizsákkal – még hálózsákom se volt, ráadásul ekkoriban még angolul sem beszéltem, de hatalmas élmény volt ez az egy hónap. Az út hatására elkezdtem angolul tanulni és fő célommá vált, hogy a különböző kultúrákról való olvasás után élőben is megismerkedjek velük. Igazán intenzíven 2003-ban indultam el és gyakorlatilag mostanáig folyamatosan úton voltam – általában egy évet töltöttem külföldön, majd egy hónapot itthon, mielőtt újra nekivágtam.
- Mindig is a harmadik világbeli országok vonzottak?
Életem korai szakaszában Európában is utaztam, de az itteni országok egyrészt drágák, másrészt viszonylag rövid idő – 5-10 év – alatt be lehet járni őket. Ez az időszak nekem az főiskolai éveimre esett, amikor leginkább nyaranta voltam úton. Miután végeztem, sokkal több időm lett, így jöhettek a távolabbi célpontok. Nem volt túl sok pénzem, volt viszont bátorságom, kíváncsiságom és eltökéltségem. Egyébként ezt tanácsolnám másoknak is, akik a nyomomba szeretnének lépni: nem feltétlenül kellenek vagyonok az utazáshoz, ha hajlandó vagy feladni a komfort- és biztonságérzetedből. Tehát elfogadni, hogy nem olyan kényelmesen utazol, nem azt és akkor eszel, amit szeretnél, illetve a stoppolás során rábízod magad a környezetedre.
Van ennek egy filozófiai vonatkozása is, ami számomra különösen fontos, mivel a Buddhista Főiskolára jártam. A párhuzam abban áll, hogy akárcsak egy szerzetes, te is másra bízod sorsodat, tulajdonképpen koldulsz. Azt éled meg, hogy függsz a körülötted lévő világtól, aminek te magad is csak egy része vagy. Mindez alázatra is tanít. Persze a stoppolás egyfajta partneri viszonnyá is változhat, amikor például vezetsz a sofőr helyett, vagy megvéded az életét azáltal, hogy nem hagyod elaludni. De az alap mindig a kiszolgáltatott helyzet, ehhez kell elsőként alkalmazkodni.
Csonka Gábor, becenevén Vandorboy 1971-ben született. A középiskolát Moszkvában kezdte el, majd Magyarországra visszatérve a Kőrösi Csoma gimnázium magántanulója lett, ezzel párhuzamosan pedig gépjármű-technikusi szakképzettséget szerzett. Érettségi után egy évig járművezetőként szolgált a magyar hadsereg kötelékében, majd a Tan Kapuja Buddhista Főiskolára iratkozott be. Többek között esztétikát, vallásfilozófiát és kulturális antropológiát tanult. 2003-ban reklám és marketing-menedzser végzettségre is szert tett. Sokáig dolgozott független rádiósként, illetve utazási irodák túraszervezőjeként. Emellett tanított angolt egy pakisztáni afgán menekülttáborban, volt önkéntes Calcuttában Teréz anya kórházaiban, illetve számos nonprofit szervezetet is segített tanácsaival.
- Hogy alakultak a napi kiadásaid?
Kezdetben 3 dollár körül volt a napi büdzsém, ez később felment 5-re, de úgy gondolom, még mindig minimálisnak mondható. Főleg utcai kifőzdékben étkeztem, ezek a világ legnagyobb részén megtalálhatóak és nagyon olcsók: már 1 dollárért is nagyon jót tudtam enni. Szállással kapcsolatban, a nagyobb városokban sokszor a couchsurfinget használtam (kanapészörf: közösségi oldal a neten, illetve mozgalom, melynek lényege, hogy egyesek saját lakásukban adnak - általában ingyen - szállást másoknak - a szerk.), ami azért is jó, mert helyieknél laksz, így még jobban megismerheted a szokásaikat, mindennapjaikat. Ezek az emberek angolul is beszélnek, így remek tippeket tudnak neked adni, illetve elvinni téged olyan helyekre, ahová magadtól biztosan nem jutnál el. Kis falvakban persze ez nem működik, hiszen sokszor nemhogy internet, de még áram és folyóvíz sincsen. Amikor olyan környéken jártam, gyakran ott aludtam a természetben, ahol épp az este ért. Sokszor koncepció volt, hogy ha sötétedés környékén érkeztem egy új, ismeretlen városba, inkább a határában töltöttem az éjszakát, mert jóval biztonságosabb ott éjszakázni, és reggel bemenni.
- Amíg úton voltál, dolgoztál valamit?
Persze, ez még Európában is működik: ha stoppolsz és felvesz egy falusi, nagy eséllyel tudni fog valakit, akinek éppen munkaerőre van szüksége a farmján, vagy bárhol. Ilyenkor odamész és az esetek többségében máris fel vagy véve. Velem többször előfordult, hogy valahol leragadtam néhány hétre, sőt akár hónapra is. Ez a legnagyobb előnye a hosszú távú, alacsony költségvetésű utazásnak, vagyis hogy nem köt az idő: teljesen szabad vagy, te döntheted el, mikor mibe fogsz bele – akár abszolút spontán módon.
- Hogy készültél fel itthon egy-egy útra, például felszerelés vagy útiterv terén?
Egy idő után ez már rutinná vált. Ha mondjuk holnap indulnék, valószínűleg ma este pakolnék össze, sőt talán csak reggel. Alapvetően hátizsákos turistaként nincs értelme sok cuccot vinni magaddal, hiszen az esetleges hosszú gyaloglások, illetve hegymászások során minden gramm számít. Nagyon fontos, hogy ne télen vagy esős évszakban indulj útnak (előbbi főként Közép-Ázsiára, utóbbi a trópusokra vonatkozik), mert akkor sokkal több holmira lesz szükséged. Ezek ráadásul rögtön feleslegessé válnak, amint megváltozik a magasság, vagy az éghajlat. Én tíz évig sátrat sem cipeltem, csak most szereztem be egyet, miután belefutottam egy esős évszakba Közép-Afrikában.
Az útvonalat jórészt menet közben döntöttem el, előre csak a fő csapásirány, vagyis a kontinens volt meg. Sokat segítettek az útikönyvek, illetve manapság már az interneten is rengeteg hasznos információ található. Az úgynevezett konfliktuszónákban – ilyen például Irak, Afganisztán vagy Szomália – különösen fontos, hogy az ember fel legyen készülve, hiszen akár egyik pillanatról a másikra változhatnak a körülmények. Ezen a téren leginkább más utazók beszámolóira tudok hagyatkozni, több oldal létezik, ami külön erre specializálódott. Illetve személyesen is sok hasonló beállítottságú ismerősöm lett az évek során, akikhez tanácsért fordulhatok, vagy adott esetben ők kérnek tanácsot tőlem, ha nem „turistás” régiókba utaznak.
„Amikor idegenekkel találkozom, gyakran én vagyok az első európai, pláne az első magyar, akivel szembesülnek. Úgy vélem, hogy ama szemlélet, tudás, élettapasztalat stb. amit hordozok – a legjobb országimázs. A magam módján beszélek kultúránkról, bemutatom népzenénket, szokásainkat, képet adok költészetünkről, irodalmunkról stb. Amiben majdhogynem verhetetlenek vagyunk mi magyarok, az a szellemi potenciál, ami Nobel-díjak és a legkülönfélébb találmányok formájában az egész világon jelen van. Mindez gyakran ismeretlen a fejlett világ utazói előtt is, s ezt a sötét foltot igyekszem jelenlétemmel megvilágítani. Amit egy rohanó turistától nem várhatunk el – már csak azért sem, mert lehetőség szerint elkerüli ama helyzeteket, amiket én kapásból bevállalok.
Én ezt érzem hivatásomnak, s ha csak tehetem, utazom. Persze önerőből igen nehéz, és szponzorokat sem könnyebb találni. Talán majd egyszer… Ksanti – mondja erre az indiai. Amikor hivatalos kérdőíveket kell kitölteni, akkor gyakran foglalkozásként a 'traveller' kifejezést írom le, holott életem során már rengeteg mindennel foglalkoztam. Többek közt volt rendszeres rádióműsorom egy független adónál, ahol különböző érdekes emberekkel készítettem beszélgetéseket: filozófiáról, zenéről, irodalomról, vallásokról, antropológiáról, hagyományokról – az életről, a Világmindenségről, meg minden efféléről… Mivel már rendszeresen nem tudok műsort vezetni, leginkább vendégként szerepelek egykori műsoraimban, ahol élményeimet az éter hullámain keresztül osztom meg a hallgatósággal.”
Forrás: Vandorboy honlapja
- Mi volt a legkeményebb szituáció, amibe keveredtél?
Nem feltétlenül igaz, hogy a legnagyobb veszélyt a polgárháborús állapotok és a közbiztonság hordozzák magukban. Például amikor négy-ötezer méteres hegyeket mászol Pakisztánban egyedül, olyan környéken, ahová talán hónapokig nem vetődik el senki más rajtad kívül, akkor, ha megcsúszol, és kitöröd a lábad, vagy beesel egy gleccserhasadékba, szinte biztosan meghalsz. Arrafelé a talaj is laza szerkezetű, ha kifordul alólad egy kő és lezuhansz, szintén senki nincs, aki segíthetne rajtad. Persze a társadalmak is jelentős veszélyforrást jelentenek, főleg azokban az országokban, ahol hagyományosan magas a bűnözés. Első helyre ilyen téren Dél-Afrikát tenném, ott könnyen előfordulhat, hogy akár tíz dollárért is megölnek embereket. Ami engem illet, volt hogy megtámadtak, volt hogy kiraboltak, ez benne van a pakliban. Szerencsére viszont a világon még mindig több a jó ember, mint a rossz szándékú. A helyi lakosság például rendszeresen melletted áll: ha olyan helyre készülsz, figyelmeztetnek, hogy inkább kerüld el. Tulajdonképpen félni nem kell, csak észnél lenni. Ha félnél, akkor el se indulnál, mert úgy nem lehet utazni.
- Neked ezek szerint az igazán komoly életveszélyt sikerült megúsznod?
Szerencsére igen, bár az említett konfliktuszónákban rengetegszer letartóztattak. Ezeken a helyeken egyszerűen nem értik, mi dolga lehet arrafelé egy hátizsákos turistának, pláne ha stoppol. Megvádoltak kémkedéssel, aztán persze a hátizsákomból előkerülő koszos ruhák és ételmaradékok tisztázták, hogy nem a klasszikus kém esetével állnak szemben. De a nagy kamera, amivel dokumentáltam az útjaimat, mindenkinek gyanús volt. Legutóbb Nigériában jártam, itt szó szerint minden egyes nap két-három órákat töltöttem a rendőrségen. Eddig tartott, amíg végre eljutottam egy olyan emberhez, aki magas rangú s beszélt angolul és meg lehetett vele értetni, hogy egyszerűen csak turista vagyok. Ilyenkor aztán két perc alatt elengednek, csak azt kell kivárni, amíg felkerülsz ehhez az illetőhöz.
- Hol a legkönnyebb, illetve legnehezebb stoppolni?
Azokban az országokban, ahol magas a bűnözés, iszonyúan nehéz. Dél-Afrikában, Kolumbiában vagy Brazíliában simán várhatsz akár napokat is, mire felvesz valaki. Afrikában nagyon sok helyen rendőri önkény van, ami szintén megnehezíti a dolgot, mert ha a rendőr látja, hogy külföldi van a kocsiban, egyből meg fogja sarcolni a sofőrt – arra gondolván, hogy ő is pénzt kért tőled. Ezt egyébként az elején tisztázni kell: nincs pénzed, viszont jó társaság vagy. Ezek után gyakran elfogadnak, mert kíváncsiak rá, hogy egy fehér ember miért áll az út szélén a semmi közepén. Aki pedig nem nyitott, az úgyis tovább hajt. Itt egyébként külön versenyelőnyt jelent, hogy a fehér bőrűekben sokkal jobban bíznak. Délkelet-Ázsiában nagyon jó stoppolni, Iránban szintén, gyakran még a kezedet sem kell kitenned hozzá. Érdekes, hogy tapasztalataim szerint a legvendégszeretőbb népek Törökország és India között vannak, ami azért a médiából nem feltétlenül jön le. Ezért sem szabad egybemosni a politikát a hétköznapi élettel, hiszen a kettő gyakran élesen különbözik.
- Más turistákkal milyen gyakran találkoztál?
Ez megint helyszínfüggő. Thaiföldön gyakorlatilag percenként tízbe belebotlasz (főleg a fővárosban és a tengerparti részeken), ugyanakkor én most öt hónapot töltöttem a közép-afrikai régióban, ami alatt összesen talán két utazóval találkoztam, akik kerékpárral mentek le Európából Dél-Afrikáig. Önálló utazók szinte egyáltalán nem jönnek arrafelé, leginkább azért, mert ár-érték arányban Afrika nagyon drága. Ha nem olyan nomád körülmények között élsz, mint én, fizethetsz például 60 dollárt egy ablak- és áramtalan lyukért, ahol ráadásul még csak aludni se tudsz a hőség miatt, mert a légkondihoz áram kellene.
- A hozzátartozóid hogy viszonyultak az életstílusodhoz?
Nyilván nincs olyan szülő, aki borzasztóan örülne neki, ha a gyereke távoli és veszélyes országokba utazik. De látták, hogy nem kizárólag a magam öröméért utazom, hanem meg is osztom a tapasztalataimat – egyrészt a honlapomon, illetve más helyeken is rengeteg cikkem, publikációm jelent meg. Ebből érezték, hogy a szórakozáson túl sokat is tanulok az utazásaimból, és ebből valamit vissza is forgatok a társadalomnak az írásaim, vetítéseim révén. Ennek tudatában pedig már sokkal jobban elfogadták.
- Tartós párkapcsolatot lehet kialakítani utazás során?
Én szeretek egyedül utazni, mivel a döntésmechanizmusokat sokkal egyszerűbbé teszi, ha nem kell senki mással egyeztetnem. Emellett konfliktushelyzetekben is előny, ha nincs ott egy további személy, akinek érzékenységére tekintettel kell lennem a megoldás során. Ha egyedül vagy, sokkal nyitottabb lehetsz az adott közegre, könnyebb interakcióba lépned a helyiekkel. A másik oldalt nézve, ha pozitív dolgok érnek, azt tök jól esik megosztani valakivel. Hosszú párkapcsolat viszont kizárólag közös utazás esetén működhet, rendszeres távollét esetén nincs jövője a dolognak. De ezt az utazó vállalja, az egész egy szabad döntés eredménye: az utazás nem kényszer, ha bármi (vagy bárki) miatt nem jó, nyugodtan abba lehet hagyni.
- Miért döntöttél úgy, hogy tizenegy év után befejezed a hosszú távú utazást?
Igazából belefáradtam, meg azért korosodom is, 43 éves leszek idén. Hozzátartozik, hogy az elmúlt hat évben mindig azt terveztem, hogy az aktuális lesz az utolsó utam, de nem könnyű leállni ezzel az életstílussal… (mosolyog) Nyilván nehéz visszailleszkedni a társadalomba ennyi idő után – én egyre inkább az újságírás, túravezetés felé orientálódom, illetve nagyon sok előadást, vetítést is tartok. Emellett indítottam egy saját kezdeményezést: olyan különleges helyekre szervezek utakat, amelyek kívül esnek az utazási irodák szokványos kínálatán. Ezek az utak konvencionálisabbak, mint amilyenekhez én hozzászoktam – hiszen egy átlagos, évi két hetes szabadságát töltő embertől nem lehet hasonlót elvárni –, de sok szempontból így is formabontóak.
A helyiekkel kapcsolatot kialakító utazás, illetve a valós, élő kultúrákkal történő találkozás prioritást élvez. Idén többek között Izrael, Közép-Ázsia, Pápua Új-Guinea, illetve India és Nepál van tervben, jövőre pedig Afrika, Grúzia és Örményország is, de sok múlik azon, melyikre mekkora lesz az érdeklődés. Az egész a résztvevőknek is előnyös, mert kapnak egy tapasztalt vezetőt, aki már járt az adott helyen és össze tudja állítani az útitervüket, ismeri a helyieket, eseményeket, szállásokat. Illetve nekem is jó, mert nem esek ki egyik napról a másikra az létformából, amiben tíz évig benne voltam.
- Könyvet tervezel írni az élményeidből?
Mindenképp kéne, elsőként nem is élménybeszámoló jellegűt, hanem a honlapom „kérdezz tőlem” szekcióját alapul véve egy kérdés-válasz alapút. Ilyenekből az évek során összegyűlt nagyjából kétszáz, az országok közötti utazásra vonatkozó praktikus tanácsok mellett a belső utazásról is. Utóbbi, vagyis saját határaid megismerése és átlépése legalább olyan fontos számomra, mint a klasszikus értelemben vett utazás.
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!