KULT
A Rovatból

„A nagyi karaktere mennyire hasonlított az én nagymamáméhoz” – magyar fesztivál amerikai köntösben New Yorkban

Egy hét alatt 70 művész mutatkozott be New Yorkban. A Hungary L!VE Festival marketingjét amerikaiakra bízták, sokan is voltak a programokon.


Egy igazán magyaros fesztivál, amiben nem volt sem paprika, sem gulyás, sőt még lecsó sem, mégis igazán hozta a mai hazai “ízeket”. Egy fesztivál, ami nem nélkülözte a jó filmeket, felolvasó- és táncszínházat, a drámát, a mondanivalót, a vizualitást. Egy fesztivál, ami angolul is kelet-európai volt, és ahol azért meg lehetett ingyen kóstolni egy kupica pálinkát. 70 művész, 4 évig tartó előkészítés, 7 nap, örökre szóló élmény.

Igazi országmarketing, amikor egy olyan termékcsomagot kap egy külföldi közösség (esetünkben egy államnyi lakossal rendelkező város), ami progresszív, haladó, friss, bemutatja az ország aktualitásait, és persze hívogató, magával ragadó. Én ilyennek találtam a Hungary L!VE Festival kínálatát New Yorkban a múlt héten. A véletlenek összjátéka, hogy akkor tartózkodtam a „Nagy Almában”, amikor a fesztivál zajlott, így volt szerencsém találkozni a programmal, szervezőkkel, de ami fontosabb, hogy résztvevőkkel és visszajelzésekkel is.

Az első fesztivált Boros Annáék csapata 2018-ban szervezte. A jó tapasztalatokra és az igényekre alapozva megkezdődött a 2. előkészítése, azonban a COVID, mint annyi mindent a 2020-as fesztivált is törölte. Az esemény életre hívója, Boros Anna úgy fogalmaz, hogy a sok halasztás talán még jót is tett a fesztiválnak, hiszen több idejük volt a program csiszolására, a paletta szélesítésére, és míg korábban főként a színházi produkcióra helyezték a hangsúlyt, most a társművészetekkel egy igazi szeletét kaphatta meg a budapesti kortárs jelennek a kint élő magyarság és helyi közönség.

Hogy mit is jelent ez?

Vetítették a Toxikomát, bemutatták több blokkban a MOME diákjainak rövidfilmjeit, koncertezett a Mörk énekese a Random Trippel, DJ-zett Bootsie, Gergye Krisztián és Duda Éva társulata is szerepelt.

A színházi blokkban befért a Dollárpapa gyermekei, Kelemen Kristóf darabja a Megfigyelők, de igazi kuriózumnak bizonyult, hogy 4 workshop és 3 beszélgetés is helyet kapott a sorozatban. A MOMEnts című kiállítással az egyetem illusztrátorai kaptak bemutatkozási lehetőséget, a plakátkiállítás címe pedig az Ukrajnai asszociációk címet viselte.

„A fesztivállal a célunk kettős – emeli ki a legfontosabbakat Kovács Brigitta társszervező. Egyrészt a tengerentúli magyar közösséghez szeretnénk eljuttatni a kortárs magyar kultúrát, amelyre korábbi felmérések alapján határozottan igényük van. Viszont ugyanennyire fontosnak gondoltuk, hogy a helyi lakosságot is megszólítsuk és megismertessük velük a magyar művészeti gondolkodást.

Éppen ezért döntöttünk amellett, hogy amerikai marketinges szakembert bízzunk meg az esemény népszerűsítésével, hiszen ő látja, hogy helyben mi működik, hogy hogyan lehet áttörni a New York-i kultúrzajt, és felhívni a figyelmet az eseményre” - teszi hozzá Boros.

A helyiek bevonása már a tervezési időszakban fontos szempont volt, hiszen a darabok kiválasztásában is kikérték a véleményüket és a zenei programok integrálásában is fontos szerepet játszottak.

Egy hét alatt 70 művész mutatkozott be New Yorkban. A HERE Arts Center adott helyet a színházi daraboknak, itt a 120 fős nézőtér két kivételtől eltekintve 100%-os telítettséggel futott, a koncerteknek pedig a NUBLU adott otthont, 200 fős befogadótérrel, teljes kihasználtság mellett.

A résztvevők kb. 30%-a volt angol anyanyelvű, míg 70%-a kapcsolódott valahogyan a magyarsághoz. Ez alól kivételt jelentett Göndör László előadása (Nagymamával álmodtam), ahol jelentős arányban volt jelen az angol ajkú közönség, amire az interaktív rész bekiabálásaiból következtettem. A szervezők megerősítették, hogy valóban erősebb volt ott a külföldi részvétel, ami a témaválasztásnak is köszönhető (3. generációs holokauszt-trauma feldolgozása).

A monodráma nagyobb részben angolul futott, tele volt öniróniával és a humorral az auschwitzi túlélő, hangfelvételről megidézett nagymama és az előadó unoka részéről is. Az előadás a közönséget magával ragadta, ez a reakciókból kitapintható volt.

“A nagyi karaktere mennyire hasonlított az én nagymamámhoz - hallom a folyosón. Ő 94 évesen halt meg, sosem beszélt a múltjáról. A halála után tudtam meg, hogy zsidó, így részint én is az vagyok. Azóta kiderítettem, hogy bujdosva élte túl az ostromot.”

A fesztivál fő szervezője szerint az eseménysorozat egyik csúcspontja pénteken volt, Závada Pál-Mohácsi István–Mohácsi János: Egy piaci nap című darabjának rendhagyó előadásával. Mohácsi János rendezésében 3 napig próbált Marozsán Erika, Pankovits Nikolett, Boncz Ádám és Rétfalvi Tamás mellett 9 amerikai színész, és helyben állt össze a darab. Felolvasó színházi módszerrel adták elő a művet teljes teltház mellett. A különleges teátrumi estet Boncz Ádám, a fesztivál egyik társszervezője fogta össze, aki majdnem egy évtizedet élt New Yorkban, így az ő kinti kapcsolatai révén állt össze az amerikai színészcsapat.

„A legnagyobb potenciált ebben a típusú együttműködésben látom, hiszen így lehet helyben is érdekessé és élővé tenni egy magyar darabot, ami az amerikai színészek játékával átlényegült, és még több hanggal telítődött. A jövőben a helyi színészek és zenészek bevonásával is szeretnénk folytatni az együttműködést – fogalmaz Boros Anna.

A szervezők célja egy márka építése, fesztiválcsomag összeállítása, ami akkor lenne a legütőképesebb, ha egy utazási alkalommal több helyszínen is be tudna mutatkozni. Erre vannak is erőfeszítések, hiszen a tervek szerint legközelebb a keleti part meghódítása után Los Angelesben is állomáshelyet létesítenek.

Véleményem szerint Európában (London, Berlin, Párizs) is jó fogadtatásra találna a fesztivál – vetem fel.

Nem tiltakoznak beszélgetőtársaim ellene…

A csillogó szemek nem csak a közönséget jellemezték, ahogyan hagytuk el a teret, tovább időzve kicsit a bárban, elismerő hangok hallatszottak mindenhonnan. Van, aki az egyik darab magányosságában a saját kivándorláskori magányát élte meg, időbe került, hogy új ismerősöket szerezzen. Más azt panaszolja, hogy a gyerekek mellett csak egy alkalomra tudott eljönni, de fantasztikus élmény volt, legközelebb már hosszabban tud jönni - hiszen nagyobbak lesznek a gyerekek.

Elkapok egy félmondatot, hogy sajnos nem kapott valaki értesítést és lemaradt majdnem mindenről - rákérdezek, hogyan lehet ez, a résztvevő sem érti. Minden lehetséges magyar levelező listán rajta van, mégis csak áttételesen ismerőstől értesült a programról. Örül, hogy legalább a végét elkapta. Akárhogyan is terjedt a hír, a célját elérte, hiszen ott voltak a magyaros forgatagban a fesztiválozók.

A szervezők és a fellépők is felpörögtek, holott nyilván fáradtak. Úgy fogalmaztak, hogy számos kényelmetlenséggel járt az utazás és nem volt túl fényes a szállás sem, de nagyon megérte eljönni, hiszen életre szóló élményhez jutottak. New York addiktív, amennyire én látom, így várható, hogy a csapat több tagja is még visszatér oda. Az afterpartys beszélgetések alapján az a határozott érzésem alakult ki, hogy ez a fesztivál leginkább Anna „gyermeke”. Rá is kérdezek. Elneveti magát.

„Hát igen, de nem kellene, hogy ilyen nehéz szülés legyen. Az első fesztivál költségvetése is nehezen állt össze, de most még többet kellett küzdenünk a forrásért, a darabok többsége egyénileg is pályázott, és mint fesztivál is az NKA támogatását élveztük.”

A fesztivál záróeseményének a Postmasters Gallery adott helyet, amelynek még a 80-as évek elején kivándorolt magyar tulajdonosa Banovich Tamás úgy fogalmazott, hogy 1984 óta nem érezte magát ilyen jól magyar társaságban! Tán már ezért megérte! De még miért és főleg honnan az erő, a motiváció a szervezéshez?

„Önkéntes munka az, amit tizenéve beleteszek. Az egész onnan indult, hogy egyetemistaként eljutottam nyelvet tanulni New Yorkba, ahonnan olyan magabiztossággal és boldogsággal tértem haza, amit meg akartam osztani a színész osztálytársaimmal és a későbbi alkotó társaimmal is. Többször fel akartam adni, de erősebb mindig a motiváció bennem, hogy a környezetemet alakítsam jó irányba. Jó volna főállású szervező a csapatba és kiszámíthatóság.”

A látottak alapján biztos vagyok benne, hogy lesz 3. Hungary L!ve Festivál a Nagy Almában, sőt bízom benne, hogy több helyszínre is eljutnak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
A Roxette alapítója elmondta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz engedély nélkül használta a Listen to Your Heartot
Per Gessle arról is beszélt, miért Lena Philipsson lett a zenekar énekesnője Marie Fredriksson halála után.


November 4-én Budapesten koncertezik a Roxette, ennek apropóján beszélgetett a HVG a zenekaralapító Per Gessle-vel. Elmondta, hogy miután 2019-ben Marie Fredriksson rákban meghalt, miért Lena Philipssont választották énekesnőnek. Mint kiderült, az ismeretségük a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, amikor a svéd énekesnő befutott, ugyanis Gessle írta az első slágerének a szövegét.

„Tavaly készítettem egy svéd nyelvű duettalbumot, sok-sok énekessel. Lena is köztük volt. A stúdióban voltunk, és ahogy énekelni kezdett, a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, Lenában megvan, minden, ami alkalmassá teszi, hogy a Roxette-dalokat énekelje. Meg se fordult a fejemben, hogy találhatok valakit, aki úgy tud énekelni mint Marie.

Persze Lena egészen más személyiség, mint Marie, a stílusuk sem ugyanaz, de a hangjában, az előadói attitűdjében van valami, ami passzol a Roxette-dalokhoz. És ezek nem könnyen énekelhető dalok. Ott van a Queen of Rain, az It Must Have Been Love vagy a Listen to Your Heart – ezeket nehéz rendesen előadni” – mondta a Roxette alapítója.

Azt is hozzáfűzte, hogy a koncertjükön tartanak egy kis megemlékezést Marie Fredriksson emlékére. Mint mondta: „Nem kevés kiadatlan anyagunk van, amit Marie és én együtt készítettünk, ezek majd biztosan fel fognak bukkanni alkalomadtán”.

Ha már szóba került egyik, ha nem a leghíresebb számuk, azt is elárulta, mit szól ahhoz, hogy a Fidesz a zenekar engedélye nélkül kampánydalnak használta a Listen to Your Heartot.

„Ha valaki az engedélyünk nélkül használja valamelyik dalunkat, nem vagyunk urai a helyzetnek, nem tudjuk, mi történik a számmal. Ezt én nem szeretem. És senki más sem szereti. Igen, hallottam az esetről. Ezek mindig komplikált ügyek.”

Hozzátette, hogy ez egyedi eset volt, nem tud más hasonlóról. „Ha valami jogilag nincs rendben, akkor azt leállítjuk. De ez nagyon ritka” – mondta Gessle.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nemes-Jeles László: Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét
Az Oscar-díjas rendezővel beszélgettünk arról, mennyire lehet szabad egy filmkészítő állami támogatásból, miben más gyerekszínésszel dolgozni, és megkérdeztem tőle, hogy került Iványi Gábor a filmjébe.


Néhány napja debütált a magyar mozikban Nemes-Jeles László legújabb nagyjátékfilmje, az Árva. A sajtóbemutató után beszélgettem a rendezővel.

– A három nagyjátékfilmje, a Saul fia, a Napszállta és az Árva nekem kicsit olyan, mint Kieslowski Három szín-filmjei. Többször elhangzott már a bemutató óta, hogy az Ön filmjei esetében is trilógiáról beszélhetünk. De ha trilógiának is tekinthetjük őket, csakis valami elvont, intellektuális, kulturális kapcsolat mentén.

– Ez megtisztelő. Az mindenképp fontos különbség, hogy esetemben utólag merült fel a trilógia gondolata, nem volt tudatos. De valóban van létjogosultsága az összehasonlításnak. "Az én XX. századom".

– Ami még eszembe jutott filmes előzményként az Tóth Barnától az Akik maradtak, ami a túlélők sorsán keresztül reflektál a holokausztra. De ön emelte a tétet, hiszen az Árva egyszerre posztholokauszt és poszt 56'.

– Igen, ebben van valami melankolikus, hogy már megtörténtek az események, a senki földjén maradtunk, és kezdenünk kell magunkkal valamit. Ez fontos elem ebben a filmben. Főleg, hogy egy gyerek próbálja feldolgozni a saját sorsában megjelenő történelmi traumát.

– Többször nyilatkozta, hogy az Árva a saját családja története. Mi volt a fontosabb, a történet vagy a kor bemutatása?

– Ez alapvetően családi történet, de írás közben egyre evidensebbé vált, hogy a kort is hordozza magában. A gyerek forradalma ebben a történetben valamennyire az ország forradalma is.

Ez a gyerek nem is létezett volna a nagy totalitárius rendszerek nélkül. Hallottam már apámtól, hogy Auschwitznak köszönheti az életét.

Ez a film kicsit leképezi azt a paradoxont, hogy a pusztítás is tud életeket generálni.

– Mit jelent a film Önnek, mint a családi történet hatása alatt élő magánembernek, és mit jelent a családjának? Hoz valamiféle megnyugvást?

– Nagyon remélem. Éreztem, hogy ennek a történetnek nagyon nagy a súlya. Tudtam, hogy tizenkét éves korában apám nevét megváltoztatták, ez egy súlyos beavatkozás, ezért egy idő után számomra nem volt kérdés, hogy ez túlmutat a családi történeten, érdemes vele foglalkozni.

Ez egy emberi alaptörténet, amit érdemes megmutatni az embereknek, mert talán saját magukat is meglátják benne.

– Beszélgettek az édesapjával arról, hogy ő mit hogyan képzelt el filmes szempontból?

– Igen, sokat. De nem csináltuk volna ugyanazt. Neki ötven éve volt filmre vinni, de nem tette.

Pedig szerintem ezzel kellett volna kezdenie a karrierjét, hiszen egy több generáción átívelő, nem helyhez kötött emberi történet.

Apám mégis eltartotta magától, és úgy éreztem, rám hárult ez a feladat. Sokat konzultáltam vele, segített több dialógus, jelenet megírásában.

– Volt a filmben olyan rész, ahol próbálta hommage-szerűen megidézni kicsit az ő filmes világát?

– Tudatosan biztos, hogy nem. Egyébként jó kérdés. Most hogy mondja, lehet, hogy kellett volna. De egészen más a filmes stílusunk. Ami nem baj.

– Mennyire kellett másképp dolgozni a filmen amiatt, mert a főszereplő gyerek?

– Először is kevesebb munkaóránk volt egy napban. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett tanítani neki az egész szakmát. Koreografált jelenetek vannak, nemcsak annyi a dolga, hogy gyere be, állj meg, mondd el a szövegedet, hanem sok-sok pontot kell érintenie egy-egy jelenetben, a kamerát elfelejteni, szóval elég összetett volt a feladat. Szerencsére Barabás Bojtorján született tehetség.

– A magyar filmipart mindig is átpolitizálták, de az elmúlt években szintet lépett. Sok ember ma már pártszimpátia alapján viszonyul filmekhez. Ha egy film állami támogatást kap, már gyanús, ha pedig közpénz nélkül is összejön és sikeres lesz, azt forradalmi tettnek tekintik.

– Mi kaptunk állami támogatást. Szerencsém van, mert szabad kezet kapok. Külön büszkeség számomra, hogy négy ország koprodukciójaként valósulhatott meg a film.

Nekem az a legfontosabb, hogy megmutassam, lehet így is filmet csinálni. Remélem, ez segít abban, hogy a filmekről filmekként lehessen beszélni és ne más kontextusban. Ez annál inkább is fontos, mert sajnos külföldön is egyre inkább politikai üzenőfalként tekintenek a filmekre. A fesztiválokon és a stúdió rendszerekben egyre kisebb a szabadság.

Paradox módon sokkal nagyobb szabadságom volt itt Magyarországon ebben a filmben, mint amekkorát mondjuk Amerikában kaptam volna.

– Azért abban, hogy a filmben szerepel Iványi Gábor, érzek egy kis bajuszhúzogatást a rendszer irányába. Hiszen ő most nagyon célkeresztben van.

Iványi Gábort gyerekkorom óta ismerem. Nem tudom másként látni, mint egy szent embert. Kevés olyan emberrel találkoztam, akinek olyan kisugárzása, fantasztikus tudása van, mint neki. Ráadásul jó volt a filmben, van hozzá tehetsége. Nekem egyedül az volt a fontos, hogy egy különleges embert találjak a nagypapa figurájára, és nem találtam jobbat, mint Iványi Gábor.

– Rengeteg interjút kell adnia, nyilván én is kérdezek olyat, amit már többször meg kellett válaszolnia. Van valami olyan az Árvával kapcsolatban, amit nagyon szeretne elmondani, de soha senki nem kérdezi meg?

– Hogy a VIII. kerületi önkormányzat miért tett meg mindent azért, hogy ez a film ne készülhessen el.

– Akkor megkérdezem: miért?

– Fogalmam sincs, de jó lenne megtudni tőlük, miért gáncsoltak. Ahelyett, hogy örülnének, amiért idehozunk egy filmet. Még sehol nem láttam ilyet.

– Több tervéről is lehetett olvasni. Ezek közül számomra a legizgalmasabb az Utas és holdvilág megfilmesítése. Ez mikor kerülhet filmvászonra?

– Szeretném akár másfél éven belül leforgatni, de jelen pillanatban még egy francia filmet forgatok az ellenállásról.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET: