Nem bohóckodás, hanem élet pásztornak lenni a Hortobágyon – Bodnár V. Róbert Hajszra és cselőre című dokumentumfilmjéről
Nincsen délibáb, csak végtelen láthatár, felhőszerű madárrajok, rejtélyes köröknek látszó birkanyájak, vágtató lovak, roppant szürkemarha-csorda. Itt-ott egy-egy építmény, kút, másutt egy-egy ember. Semmi turistáknak való romantika. „Mi nem azért vesszük fel a kék csikósruhát, hogy bohóckodjunk. Ez az életünk” – mondja Bodnár V. Róbert Hajszra és cselőre című dokumentumfilmjének egyik szereplője, aki társaival együtt intim közelségbe hozza a legendák „magyar pusztáját”.
Ugyancsak délibábosak lehetnek azoknak az elképzelései, akik úgy gondolják: kilépnek a modern világból, mert várja őket a Hortobágyon egy szabad, természetes élet. Csakhogy a valóság kőkemény. Hamar kiderül, hogy ki bírja és ki nem. Ismerni kell az állatokat, mint saját magukat, miközben dacolni kell fáradtsággal, időjárással, számukra az ünnep, a hétvége, a munkaidő vége ismeretlen fogalom. „Ebbe bele kell születni” – mondják többen is, nemzedékről nemzedékre adják a csikós, a gulyás, a juhász mesterséget – valamikor ez volt a „pásztorrend”, a hortobágyi hierarchia, de ez már kihalófélben van, a mesterséggel együtt. Lesz-e utóda a mai huszonéveseknek? „Ez a világ kell, hogy ember legyen az emberből. Pásztorok mindig voltak és lesznek” – mondja a fiatal Pinczés Laci, akit már három éves korában kivittek a lovakhoz és el sem tudna képzelni magának más életet.
A film egy Móricz Zsigmond-idézettel kezdődik a Barbárok című híres novellájából. „Kemény pusztai emberek voltak, körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek”. A mai generációknak szinte „archaikusnak” hat ez a mondat, hát még a cím: a „hajszra” és a „cselőre” az a két szó, amellyel a gulyás a szekérhúzó ökröket irányítja. De a film szereplői szájából is igazi szép magyar beszéd szólal meg: „Jól elnótázunk, ha összefúj bennünket a szél” – mondja az egyik csikós, aki szerint „kiölik az emberekből az összetartást.” Szemtanúi vagyunk egy idősebb és egy fiatalabb csikós szkanderezésének, megtudjuk, hogy a régi pásztorok „egyenes zsivány emberek” voltak, és ha elmondtak valamit egyszer, nem mondták el többször. Látjuk, ahogy a csillagos ég alatt bográcsban hortobágyi slambucot főznek, hallunk történeteket olyanokról, akik „nem ijednek meg a saját árnyékuktól” és kiállnak az igazuk mellett, még akkor is, ha esetleg börtön a vége az összeszólalkozásnak. „Smóki” Nagy Imre gulyás a puszta közepén álló lakókocsijával, kalapjával a Vadnyugatról sem rína ki, de ő sem érti azokat, akik szerint „unalmas” a pusztai élet. Hogy is lenne, hiszen a hajtás, a takarmányozás, az elletés csak a nagyobb teendői annak a munkának, ami egész embert kíván. Nagy István gulyás pedig arról beszél, hogy „nyitott szemmel kell járni”. Ő a legkisebb mozgást is észreveszi, egy sas röptét, egy nyúl futását, de még azt is, ha idegen érkezik a pusztára.
A filmben egyetlen nőt sem látunk, de szó azért esik róluk – nem éppen a modern idők jegyében. A csikós Laci szerint kell egy asszony, aki rendben tartja őt, tiszta ruhát ad rá és fiút szül, akiből szintén csikós lesz. Egyik társa némi nosztalgiával felemlegeti azt az időt, amikor nemcsak „pásztorrend” végén álló kondásoknak volt hallgass a neve, hanem a nőknek is. Nagy István szürkemarháit terelgetve fejti ki, hogy „olyanok, mint a nők: ha sokat enged nekik az ember, ők parancsolnak”. Ugyancsak nincsenek nagy véleménnyel a mai fiatalságról, szerintük hiányzik nekik a katonaság, azért puhultak el ennyire, régen, ha az iskolában kaptak egy pofont, és elmesélték otthon, megkapták a párját is. „De mi megélünk a jég hátán is” – mondja Nagy István.
A néző úgy veszi le tekintetét a stáblistáról, hogy minden konzervativizmusuk ellenére, vagy tán éppen ezért, tiszteletet érez e pusztai emberek iránt, akik nem is érzik áldozatnak életüket, hiszen az állatok és a természet mindenért kárpótolja őket. Más koordinátarendszerben élnek, és tudásuk pótolhatatlan.
A film, amely kicsit a 70-es évek dokumentumfilmes „budapesti iskolája” szellemében szabadon hagyja beszélni szereplőit és kérdésekkel sem töri meg gondolataikat, „cselekmény-nélküliségét” remekül ellensúlyozzák Simon Tamás fantasztikus nagytotálos képei, és nem utolsósorban a zene. Maguk a pásztorok is énekelnek néhány belülről jövő népdalt („Debrecennek van egy vize”, „Kis pejlovam pányvára van kikötve”), és ezekhez szervesen illeszkedik Hrutka Róbert zenéje és főleg Tompos Kátya éneke, amelynek nyers ősisége egészen megdöbbentő. Alig néhány napja hallottam őt fellépni a Budapest Klezmer Banddel, korábban láttam a My Fair Lady-ben, hihetetlen, hogy mennyire nincsenek műfaji korlátai sem hangjának, sem stílusának.
A Hajszra és cselőre a Stardustfilm produkciójában került július elején a hazai mozikba.
