hirdetés
hajtovadaszat.jpeg

„Gusztustalan vagy, és az egész generációd is!” – neked is szólt már be nyugdíjas egy járművön utazva?

Gubán Mária; címkép: Unsplash - szmo.hu
2020. február 21.


hirdetés

Szakadt nadrág – effektus

Ezzel a névvel foglaltam össze az összes olyan támadást, amely az áldozat öltözködésére irányul.

„Mióta színes a hajam, elég sok rosszalló pillantást kapok el, aztán hallom, hogy az idősödő hölgyek azt beszélik meg, milyen ördögi erő miatt festi valaki ilyen ocsmány színűre a haját (kék-lila hajam van amúgy). Aztán az egyik felvállalja a megmondó ember szerepét.”

Az extrém külső gyakran vonja magára az idősek figyelmét. Az acélbetétes bakancstól például rögtön „semmire kellő drogos” leszel, a rózsaszín hajtól prostituált. De nem muszáj ahhoz punknak, vagy gótnak lenni, hogy valaki megkapja.

„Csak ültem a buszon, és az volt a bűnöm, hogy rajtam volt a szivárványos karkötőm, ami miatt elkezdett velem kiabálni egy idős férfi, hogy nekem Jézus kell, és hogy mennyire undoritó vagyok.” Utalva ezzel a szivárvány LMBTQ-val kapcsolatos konotációira. De már ennél kevesebb is elég. Citromsárga tornacipő és mélyen szakadt farmer párosa is tett már fiatalokat „suhanc buzivá”.

A legnagyobb sértés viszont egy Mi Hazánk mozgalmas pólót viselő fiút érte. Ő ugyanis tényleg nem volt hajlandó átadni a helyét egy nyugdíjaskorú férfinak, az pedig ezért „lelibsizte” a srácot.

A legjobban persze a következő villamoson elcsípett idézet foglalja össze a helyzetet:

„Hogy fognak ezek gyereket nevelni, ha ruházkodni sem tudnak rendesen?”

A fiatal mint zavaró tényező

Legyen bár útakadály, vagy csak viselkedésével vizuálisan zavaró elem, egy fiatal nagyon gyakran található rossz helyen a tömegközlekedési eszközön. Ez általában azonnali büntetőakciót eredményez. Ennek többféle formája is lehet. Az egyik, legnépszerűbb az idősek kerekes bevásárlást segítő eszközének, köznevén a „banyatanknak” lábon való áthúzása, de gyakori a bottal való ütlegelés is. Már ha valakinek rendelkezésére áll egy ilyen fegyvernek minősülő – egyébként rehabilitációt szolgáló tárgy.

Segédeszköz híján a megtorlásra marad a puszta verbalitás. „Nyári szünet volt, a barátaimmal mentünk strandra. Be akartam ülni a belső ülésre, véletlenül hozzáértem egy nénihez. Elkezdett üvölteni, mit képzelek magamról, hogy én itt fogdosom az idős hölgyeket nyilvánosan. Azt kiabálta, hogy pedofil.”

Az egyik válaszadó egyszer egy hölgy segítségére sietett, akit egy úr vegzált épp, mert az épp „rossz helyen” állt. Az eredmény ugyanaz lett, mintha levágnánk a Hüdra fejét. A semmiből előtűnt egy újabb idős férfi, aki a védelmezőt kezdte támadni, és felszólította, hogy adja át a helyét a történetben szereplő első idős férfinek – aki nem kérte a helyet, és egyébként is volt ott még vagy négy-öt szabad.

„A legrosszabb az ilyenkor, hogy mindig kibeszélnek, és mivel neked is vannak nagyszüleid, próbálsz arra gondolni hogy te sem örülnél, ha valaki paraszt lenne velük, ezért csendben maradsz. Végighallgattam ahogy lekurváz, pocskondiáz, elmondja milyen udvariatlan vagyok, és a buszon mindenkitől elismerő pillantásokat zsebelt be. Leszálltam és sírva mentem az egyetemre.”

Miért történhet mindez?

Tiszteld az időseket, fiam! - halljuk mióta megszülettünk. És az idősek is sokszor követelik maguknak ezt a bizonyos tiszteletet. És milyen igazuk van! Jár nekik. És kinek jár még a tisztelet? Minden egyes embernek. Mindenkitől. Még az idősektől is.

Sokszor hallani, olvasni (hála a közösségi médiának) idősektől azt, hogy a fiatal generáció problémája a tétlenség.

„Miattunk, elkényeztetett fiatalok miatt tart ott az ország, ahol. Mindenféle kütyüt nyomkodunk, játszunk útközben, ahelyett, hogy kommunikálnánk, tanulnánk, fejlődnénk. Míg a nyugatot hízlaljuk azzal, hogy agymosó eszközöket veszünk, a haza elsorvad.” – ahogy egyszer az egyik válaszoló fejéhez vágták. Bezzeg az ő idejükben még rengeteget dolgoztak, nem volt lehetőség hülyeségekre!

De nézzük csak közelebbről! Az ő idejükben még az időseknek is folyamatosan dolgozniuk kellett, ameddig csak bírták, ugyanis nem volt nyugdíjas kedvezmény, meg combino, de még Facebook sem. Szóval valószínűleg a bezzeg-időkben a nyugdíjasoknak sem volt idejük céltalanul ingyenutazni, frusztrációjukat mások unokáinak nevelésével levezetni nyilvános terekben.

Mit tehetünk?

A legfőbb célom ezzel a kutatással nem az volt, hogy egy egész korosztályt céltáblává tegyek. Épp ellenkezőleg. Fel szeretném hívni a figyelmet arra, mennyire rémes érzés, ha az embert indokolatlan műsorral megalázzák, és senki nem segít. Feladatunk egy-egy ilyen eset szemtanújaként, hogy kiálljunk az áldozat mellett, hogy érezze, nincs egyedül. Figyeljünk jobban egymásra!


hirdetés
KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
koronavirus-olaszorszag-orvos-betegek-korhaz-northfoto-1.jpg

A legrosszabb, hogy mind egyedül halnak meg – egy frontvonalban küzdő doktornő a koronavírusról

Daniela J. Lamas egy bostoni kórház intenzív osztályán küzd nap mint nap a betegek életéért. Amit lát, az lassan őt is felőrli.
Fotó: illusztráció, Northfoto, Carlo Cozzoli/Fotogramma - szmo.hu
2020. március 27.


hirdetés

A New York Times-ban felidézte, hogy neki kellett közölnie például egy lélegeztető gépre kötött asszonnyal és férjével, aki az ágya mellett ült és tartotta benne a lelket, hogy a mai találkozás végén el kell búcsúzniuk egymástól. A kórházban ugyanis a betegek védelmében látogatási tilalmat rendeltek el.

„Mint intenzív osztályos orvos, sok rossz hírt kellett már közölnöm. De erre nem voltam felkészülve"

– mondja a doktornő.

„Néztem, ahogyan elváltozott az arcuk. Páciensem légzése felgyorsult, és a lélegeztető riasztója bekapcsolt. Férje gyorsan a vállára tette a kezét, és légzése lelassult, a riasztó elhallgatott. A férfi tudta, hogyan nyugtassa meg őt. Mindvégig vele volt: amikor kórházba került rángógörcs miatt, amikor transzplantációt hajtottak végre rajta, és amikor az idegen szerv kilöködése miatt rohamai voltak. Amikor a tracheosztómiás csővel elvettük a hangját, helyette beszélt. Most azonban, hogy megvédjük betegeinket a koronavírus fenyegetésétől, az asszony egyedül maradt.”

Még magányosabban néznek szembe a halál fenyegetésével a koronavírussal fertőzöttek. Daniela J. Lamasnak volt egy férfi páciense, akit akkor kapcsoltak lélegeztetőgépre, amikor elkezdett vért köhögni.

hirdetés

„Egyedül volt a szobájában, FaceTime-on beszélgetett a lányával, amikor rájött a roham. A lánynak ez volt apjáról az utolsó képe. Telefonon többször tájékoztattam őt az állapotáról, de nem tudom, hogy mikor láthatja az apját újra, vagy egyáltalán látja-e még valaha.”

A kórház többi dolgozójának is lelki traumát okoz ez a helyzet. A doktornő megkérdezte az egyik éjszakás nővért, hogy mi bántja a legjobban.

„Az, hogy a betegek egyedül halnak meg”

– vágta rá a választ az ápolónő.

Egy másik orvos azt mesélte, hogy nemrégiben lélegeztetőgépre kellett kapcsolnia egy idős férfit és a feleségét. Mindkettejüknek súlyos légzési zavaraik voltak a koronavírustól. Lányuk megkérdezte, hogy meglátogathatja-e őket. Bár a kórház máskor kivételt tesz a haldoklókkal, ezúttal ez szóba sem jöhetett.

„Ez pedig azt jelenti, hogy ha a szülei meghalnak, egymástól elválasztott, steril kórházi szobákban halnak meg, távol minden szeretettüktől.

Csak az ápolók és az orvosok vannak ott, hogy enyhítsenek a betegek félelmén. De erre egyre kevesebb a lehetőség.

"Én az a fajta orvos vagyok, aki leül egy ágy szélére, megfogja a beteg kezét, elmagyarázza, mi történik, lassan és nyugodtan, még a lélegeztetőgépen lévő betegeknek is, mert nem tudhatom, hogy mire emlékeznek" - mondja Lamas dokornő.

Az elmúlt hetekben azonban azon kapta magát, hogy a szükségesnél egy perccel sem akar több időt tölteni a koronavírusos betegek szobáiban, még akkor sem, ha maszkban és védőöltözetben van.

„Nem akarom ugyanazt a levegőt szívni. Megteszem, amit kell, aztán kijövök. Nem maradok ott megnyugtatni őket, magyarázni nekik, vagy fogni a kezüket. Az az igazság, hogy félek” – vallja be a doktornő.

És ahogy a betegek száma egyre csak nő és nő, esélye sincs már arra, hogy ellátás után még a betegek mellett maradjon. És ez nagyon zavarja.

„A végkimerülésig dolgozunk, és félünk, hogy nincs megfelelő védőfelszerelésünk. De attól tartok, hogy ha nem találjuk meg a módját, hogy enyhítsük a vírus okozta nyomasztó elszigeteltséget, azokban is rengeteg lelki sérülés marad, akik túlélik."

A hogyanra azonban egyelőre nincs válasz.

Daniela J.Lamas azt mondja, később visszament az idős asszonyhoz, akit elválasztottak a férjétől. Amikor a beteg meglátta a doktornőt, próbált szavakat formálni.

„A férje biztosan értette volna, de az ajkai gyorsan mozogtak, és fogalmam sem volt, hogy mit akar mondani. Ideges lett. Sajnálom – mondtam neki. De elege lett. Lehunyta a szemét, és elfordult az ágya melletti üres szék felé. Még egyszer bocsánatot kértem tőle, de megszólalt a személyi hívóm, és kimentem a szobából. Otthagytam őt. Egyedül.”

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
DMARC20200325006-scaled.jpg

„800-1000 olyan fertőzött terjeszti nálunk a vírust, akik ezt nem is tudják magukról”

Sokkal többet kellene tesztelni, mondja dr. Duda Ernő biológus-immunológus, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének professzora.
Szöveg:Göbölyös N. László - Fotó: MTI, Mónus Márton - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

- Mennyire igaz, hogy a koronavírussal szemben inkább az idősebbek veszélyeztetettebbek?

- Inkább azt mondanám, hogy azok, akiknek egyéb betegségük is van, mert vannak egészséges öregemberek, és beteg fiatalok is. Most már hallottunk olyan híreket is, hogy gyerekek és fiatalok is meghaltak. Nyilvánvaló, hogy ha valakinek a szíve nincsen jó állapotban, az nagyon nehezen él túl 2-3 napot 40 feletti lázzal. És az is biztos, hogy aki egész életében dohányzott, annak a tüdejét már alaposan megviselte a bagó.

Az már kiderült, hogy nemcsak Kínában, hanem Európában is sokkal több férfi hal meg, mint nő. Ez arra vezethető vissza, hogy a férfiak többet dohányoznak.

Nagyon veszélyeztetettek még a radio-, vagy kemoterápiával kezeltek és a szervátültetettek, hiszen ők immunhiányos állapotban vannak.

- A kormány, a szakemberek, de a közösségi média is folyamatosan az otthonra maradásra szólítanak fel, különösen az időseket figyelmeztetik. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogy mintha a fiatalok fegyelmezettebbek lennének. Hogy saját családomat említsem: nagyfiam, unokámmal és menyemmel második hete önkéntes karanténban vannak.

hirdetés

- Nagyon helyes! Ha egy hónapig mindenki a fenekén maradna a lakásában, eltűnne a vírus. De ezt elég nehéz megoldani. Pedig ha a fertőzött ember nem tudja továbbadni a vírust, megszűnik a járvány. Ebből a szempontból lenne borzasztó nagy jelentősége annak, hogy a tünetmentes fertőzötteket felderítsük. Ennek pedig egyetlen módja van: rengeteg tesztet kell végezni.

Ha megnézzük a hivatalos adatokat, kiderül, hogy Magyarországon 4% felett van a halálozási arány. Az összes körülöttünk lévő országban 1% alatt van. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon rosszabb az egészségügy, többen halnak meg, hanem azt, hogy sokkal kevesebb fertőzöttről tudunk.

Vagyis körülbelül 800-1000 olyan fertőzött terjeszti a vírust, aki nem is tudja magáról, hogy fertőzött, és mások sem tudják. Ez nagyon nagy hiba.

- A legfrissebb adatok szerint  eddig alig több, mint 10 ezer tesztet csináltak.

- Számomra ez azért felfoghatatlan, mert a teszt olcsó. Ausztriában napi 5000 a cél! Gondoljon bele, hogy Dél-Koreában több mint negyedmillió szűrést végeztek! Ha egymillió embert letesztelnének, az is csak 2 milliárd forint kiadást jelentene. Miközben a gazdasági károk százmilliárdok lehetnek. Helyszínek is lennének hozzá: ismereteim szerint csak Szegeden van legalább 20 olyan labor, ahol ezt a tesztet meg lehetne csinálni. De nem is kellene ennyi: ha akkreditálnának országosan öt-tíz labort, Szegeden, Pécsett, Debrecenben, meg lehetne ezt vidéken mindenütt oldani.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
01.jpg

„Mindegy, ki a gyerek apja, a nőnek legyenek gyermekei, minél több, annál jobb” – a gyermektelen nők megbélyegzése Ghánában

Ghánában ha valaki nőként egyedülálló marad, egy idő után rossz szemmel kezdenek nézni rá ismerősei, családtagjai. A gyermekek hiánya, a meddőség pedig súlyos társadalmi következményekkel járhat.
Szöveg és képek: Supák Ágnes - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

Ahogy azt már egy ideje láthatjuk, a világ népessége folyamatos növekedésben van. Az ENSZ 2019 júniusában közzétett felmérése szerint a jövőbeli gyarapodás nagyon aránytalanul oszlik majd meg a világ különböző területein. Például Afrika szubszaharai régiójában élők 2050-re kétszer annyian lesznek, mint most, míg Európában alig számíthatunk emelkedésre a születési számokban. Mindez a statisztikákban szárazan rajzolódik ki, jelentősebb magyarázatok és emberi arcok nélkül. 2020 elején, utazásom során többek között a magas gyermekvállalási arány okait keresve kutattam a nyugat-afrikai Ghánában.

Ghána számokban

Az Our World in Data felmérése szerint Ghánában a termékenységi ráta: 3,81 (2019-es adat alapján), ami azt jelenti, hogy a ghánai nők átlagosan 3-4 gyermeket szülnek életük során. Ez nagyjából az európai átlag duplája. (Összehasonlításképpen Magyarországon ez a szám ugyanabban az évben 1,41 volt.)

Mindennek egyik oka talán az, hogy a ghánai nőkre a társadalom óriási nyomást gyakorol úgy, hogy a kultúrájukból következően a nő elsődleges feladatának azt tekinti, hogy minél több gyermeket szüljön.

Ghánában az, hogy egy nő elérte a pubertás kort és nemzőképessé vált, már hagyományosan azt jelentette, hogy felkészült a házasságkötésre. Sokan még ma is nagyon korán mennek férjhez, különösen a muszlim közösségekben. De ez a korhatár kezd kitolódni. Ezzel együtt az elrendezett házasságok száma is csökkent.

hirdetés

A ghánai nők átlagéletkora az első szüléskor mindössze 22-23 év körül van. Számukra a gyermekek nem csupán az anyaság csodáját jelentik, hanem társadalmi státuszt nyújtanak, illetve idővel munkaerőként hozzájárulhatnak a háztartás gazdaságához is.

Épp emiatt, ha valaki nőként egyedülálló marad, egy idő után rossz szemmel kezdenek nézni rá ismerősei, családtagjai. A gyermekek hiánya, a meddőség pedig súlyos társadalmi következményekkel járhat. A megbélyegzésen felül a terméketlen nők gyakran mentális szorongással és családon belüli erőszakkal szembesülnek.

Ama, akinek neve azt jelenti: szombaton született. Ghánában, egyes népcsoportoknál a csecsemőket az alapján nevezik el, hogy a hét milyen napján születtek.

Elsőként Amával, egy helyi újságíróval beszélgettem a témában. Neki bátorkodtam feltenni a kérdést: van-e egyáltalán lehetőség arra, hogy nőként valaki úgy döntsön, nem akar gyereket vállalni.

„Nem, nem, erre nincs lehetőség.

A kultúránkban mélyen gyökerezik az a tradíció, hogy a nőknek a legfőbb feladata az, hogy minél több gyereket hozzanak a világra. Az nem is igazán fontos, ha nem tudnak megfelelően törődni velük.

Egy nő értéke abban rejlik, hogy mennyire termékeny, amit pedig azzal tud kimutatni, hogy minél több gyermeket szül. Itt nincs lehetősége a nőnek, hogy úgy döntsön, ő örökké egyedülállóként fog élni, ez nálunk nem opció.”

– Mi történik abban az esetben, ha valaki nem tud teherbe esni?

„Ha egy bizonyos kor után valaki még hajadon és gyermektelen, az egy hatalmas nehézséget jelent. Lenéznek és ez megmérgezi az egész hátralévő életedet. Az esetek többségében nem fognak szemtől szembe, verbálisan vagy fizikailag bántani a falubeliek, de teljesen kiközösítenek. Az emberek kutyába se vesznek majd, levegőnek néznek. A városokban talán valamivel jobb a helyzet, de ez a berögzült szemlélet elszórtan ott is megtalálható.”

Ma már a tudományok és a technológia fejlődésének köszönhetően hozzájuk is elértek a mindenféle orvosi tesztek, amelyekkel könnyen megállapíthatóvá és bizonyíthatóvá vált, hogy sok esetben nem a nő hibája, hogy nem lehet gyereke, hanem a férje impotens. Ezt azonban a nép nagy része máig nem fogadja el, és továbbra is a nőket hibáztatják, mondván: biztos csak nem akartak eléggé teherbe esni.

„Ha egy nőnek bármi miatt nincs saját utódja, akkor rögtön elkezdődik a pletykálkodás, és kialakul a negatív megbélyegzés. A helyi szóbeszédben keresztnevük helyett „gyermektelen”, sőt „reménytelen” nőnek kezdik el hívni őket. Úgy tartják, a gyümölcstelen asszonyok erőtlenek, elveszettek a világban”

– mesélte Ama.

– Ha valakinek biológiailag nem lehet gyermeke, akkor kaphat bármilyen mentális segítséget, hogy feldolgozza ezt a traumát?

„Tudtommal erre kifejezetten nincs segítségnyújtás, hisz elég baj van így is az orvosi ellátással, de ha szerencsés az illető, és a családja nem veti meg, akkor rájuk tud támaszkodni ilyen esetben.”

Menekülés a megbélyegzés elől

A negatív beskatulyázás olykor olyan erőteljes kiközösítéshez vezethet, hogy sokan kénytelenek teljesen elszigetelődni korábbi közösségeiktől.

Ghána északi térségében gyakori eset, hogy az olyan nőkre, akiknek egy bizonyos kor után nem születik gyermekük, boszorkányként, a gonosz megtestesítőjeként kezdenek el tekinteni. Ehhez sokszor a törzsi vallás papjai is hozzájárulnak azzal, hogy felerősítik az emberekben azt a spirituális meggyőződést, mely szerint a meddőség a nő Isten iránti engedetlenségének eredménye. Erre pedig olyan megoldásokat tanácsolnak, mint a gyakori ima, bűnbánat, radikális esetben pedig a női nemi szerv megcsonkítása, mondván, hogy ez az út vezet az igazi megtisztuláshoz. (Sajnos azonban épphogy ez is eredményezhet meddőséget, számos egyéb fertőzést mellett.) Az ilyen és hasonló esetekben a nők sokszor úgynevezett „boszorkánytáborokba” költöznek, menedéket keresve az ítélkező tekintetek és a kínzás elől. Itt rajtuk kívül megtalálhatóak még mentális betegséggel küzdő emberek és olyan özvegyek is, akiket azzal vádolnak, hogy megölték a férjüket a vagyon megszerzése érdekében.

A szégyen elől menekülésnek létezhet más formája is. Beszélgetéseim során hallottam egy történetet egy ghánai nőről,

akinek egymás után több vetélése volt, idővel pedig már egyáltalán nem tudott teherbe esni. Neki abból a szempontból szerencséje volt, hogy – bár családja nem – de férje végig mellette állt és támogatta őt. Később – jó pár teszt elvégzése után - kiderült, hogy a férfinek sem voltak rendben a hímivarsejtjei.

Közösen döntöttek úgy, hogy együtt maradnak, és a megbélyegzésnek hátat fordítva kiköltöznek az USA-ba, ahol új életet tudtak kezdeni és nem kellett attól tartaniuk, hogy lenézik őket a gyermekek hiánya miatt.

Törzsi tradíciók a gyermekvállalás terén – patrilineáris & matrilineáris közösségek

Mivel [a keresztény és iszlám vallás mellett] a különböző törzsi tradíciók még itt-ott elvétve jelen vannak Ghánában, a nők a vidéki területeken eltérő kihívásokkal néznek szembe, mint azok, akik a nagyobb városokban élnek.

Az ország északi régiójában nem elég, hogy az asszonyok minél több gyereket szüljenek, még az is fontos, hogy legyen köztük fiú, mert egyes helyeken az öröklés rendszere patrilineáris, vagyis férfiágon öröklődik minden. Ha a nő nem szül fiút, akkor a férjétől jóformán nem kap semmit, sem ő, sem leánygyermekei.

Az előzővel ellentétben az Akan régióban inkább a nőágon történő öröklés a jellemző. Persze ennek is megvannak a maga hátrányai. Az egyik gyakran elforduló negatívum például az, hogy a férfiak a matrilineáris rendszerben nem vigyáznak gyermekeikre, mivel nem is igazán tekintenek magukra apaként. Nem tartoznak a teherbe ejtett nő családjához, ezért inkább a leánytestvéreik gyermekeivel foglalkoznak, mintsem a sajátjukkal. Az itt élőknek nem fontos, hogy milyen nemű gyerekek születnek, házasság sem feltétlenül szükséges – sőt az embereket még az sem érdekli, hogy ki a gyerek apja. Egyedül az számít, hogy a nőnek legyenek gyermekei – minél több, annál jobb.

A fiatalok látásmódja

Bár még mindig piedesztálra van emelve az ghánai nők körében a családalapítás szerepe, a nagyobb városokban már megindult a fiatalabb generáció körében a gyermekvállalás újradefiniálása.

A 20-as éveikben járó nők már sokkal inkább törekednek arra, hogy szerelemből kössenek házasságot, és az utódok mennyisége helyett arra fókuszálnak, hogy megfelelő jövőt tudjanak biztosítani nekik, ha tehetik továbbtanulnak, így kezd kitolódni az első gyermeket váró kismamák életkora.

Accrában, az óceánpart közeli, Művészeti Központként is emlegetett piac kellős közepén, egy csapat fiatal nővel elegyedtem beszélgetésbe a gyermekvállalás témájában.

Fiatal lányok a Művészeti Központ bazárjában, színes gyöngysorokkal a csípőjükön

Őket is megkérdeztem arról, hogy szerintük akadnak-e Ghánában olyan nők, akik nem akarnak férjhez menni és gyerekeket vállalni, mert szeretnének helyette például karriert építeni.

„Önként nem szeretnének férjhez menni, miközben meglenne rá a lehetőségük?” – kérdeztek vissza csodálkozva. „Ghánában ilyet alig találni. Az anyák, a nagyanyák is nyomást gyakorolnak lányaikra, unokáikra, azzal, hogy meg kell házasodniuk, gyerekeket kell szülniük. Persze ez már nem olyan vészes, mint korábban. Az belefér, hogy valaki 4-5 évvel később szül, mint az átlag, mondjuk mert főiskolára megy, de hogy valaki önként ne vállaljon gyereket a munka miatt, az nem szokott előfordulni. A szingli élet is csak egy ideig szórakoztató, öregen már nem az.”

– Nincs olyan ismerősötök esetleg, akinek biológiailag nem lehetett gyereke?

„Nincsen, mert mi mind ezt viseljük és a barátaink is ezt hordják” – mondták, majd megmutatták nekem a csípőjükre akasztott mindenféle színekben pompázó gyöngysorokat, amelyeket termékenységük szimbólumául hordanak, jelzésként az általuk kiválasztott férfi felé.

„Ez felfogható egyfajta modern totemként, mely szerencsét hoz az ágyban és megáldd téged sok-sok kisbabával. Olyasmi, mint az Akua'ba [fából készült, rituális termékenységi baba]. Ha ezt hordod, biztos lehetsz benne, hogy könnyen teherbe esel.” – mesélték nekem kuncogva.

Doreen a bátyja boltjában

Egy kicsivel odébb, ugyanabban a bazárban egy 22 éves lánnyal társalogtam, aki jelenleg a bátyja boltját vezeti, közben pedig informatikusnak tanul.

– Nem érzel nyomást a családod vagy a társadalom felől aziránt, hogy gyereket vállalj?

„Egyelőre még nem, mivel igyekszem a továbbtanulásra fókuszálni és ezt ők is elfogadták. Idővel persze szeretnék saját gyerekeket, de nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy ne tudjam őket eltartani. Hiszek az igaz szerelemben, és várok arra, hogy eljöjjön az a férfi, akinél majd azt érzem, hogy igen ő az, akitől gyerekeket szeretnék.”

– Tudod már, hogy hány csemetét szeretnél? Van valami, ami befolyásolja ezt?

„Hármat-négyet talán, de semmi sincs kőbe vésve. Ez függ majd attól is, hogy a leendő férjem mit szeretne. A bátyámnak van már két lánya, úgyhogy a szüleim már nagyon vágynak egy fiú unokára.

Ki tudja, lehet nekem előbb lesz fiam, mint neki, de ha lány lesz, ugyanúgy fogok neki örülni”

A riport elkészítését a Minority Rights Group International tette lehetővé.

hirdetés
KÖVESS MINKET:






hirdetés
maganyos-no-otthon.jpg

„Be kellett ismernem, hogy nem bírom el, és ez teljesen oké” – erős, független nőként a karanténban

„Félni oké. Szorongani oké. Ha fáj, ha rettegsz, ha hiányoznak a barátaid és a családod, az is oké. Emberek vagyunk. És ez most körvonalazódik igazán.”
Kirschner Petra írása; illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2020. március 28.


hirdetés

Már három hete vagyok egyedül a lakásomban.

Eleinte nem tűnt vészesnek. Persze érzékenyen érintett, ahogy meghallottam az első híreket arról, hogy itt bizony korlátozások lesznek. Az eseményeket lemondták, a koncerteken, rendezvényeken dolgozó barátaim elvesztették a munkájukat egyik percről a másikra. Elfogytak a kézfertőtlenítők. Kiüresedtek a polcok a boltokban. Mindenhol WC papírral a hónuk alatt, idegesen igyekvő embereket láttam.

Elkezdett rám szakadni az egész szépen fokozatosan. És elkezdett eluralkodni rajtam a szorongás, végül teljesen elborított. Úgy éreztem, agyonnyom, egyedül vagyok a félelmeimmel, egyedül vagyok a gondolataimmal, és nincs körülöttem senki, hogy megnyugtasson.

Legtöbb ismerősöm és családtagom eleinte egy csöppet sem izgult, bagatellizáltak illetve totál eltolták maguktól a problémát. Megnyugvást igazán senkitől nem kaptam, pedig kívülről vártam volna. Arra vártam, hogy valaki egyszerűen átöleljen, és azt mondja, itt vagyok. Nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy baj lesz, de itt vagyunk, ketten egymásnak.

Ez nem történt meg.

hirdetés

És miért nem? Mert én is független, erős, önálló self-made woman vagyok, aki nem marad benne egy rossz párkapcsolatban, nem alkuszik meg, nem akar rászorulni a családja segítségére, ha a barátai a reszketés közepén felhívják, inkább kinyomja a telefont és egy pánikroham után fél órával már ezerrel dolgozik.

Erős vagyok, kemény vagyok, kibírom egyedül. Nincs szükségem senkire.

Mondtam én akkor. Az első héten átgondoltam a dolgokat. Persze, imádok futni, futni szabad. Ha már konditerembe vagy jógaórára nem járhatok, akkor nagyokat futok majd a ligetben meg a Margitszigeten, YouTube jógavideókat nézek, megoldom. Végre kipróbálhatok egy csomó receptet, lesz időm festeni, olvasni és felkészülhetek a júniusi egyetemi felvételikre. Be is szereztem mindent, ami ezekhez a csodás, egyszerű, vagány tervekhez szükséges.

Mindennap meditáltam, mindennap sportoltam, főztem, video-chateltem, telefonáltam. Olykor-olykor elmentünk kutyát sétáltani egy-egy barátnőmmel.

Úgy éreztem, jól van Petra, menni fog ez, simán kibírod. Kibaszott kemény vagy, nem olyan nagy dolog ez, egyedül vagy egész nap, de mennyi hasznos dolgot csinálsz, és közben még jól is fogsz kinézni nyár elejére, amire ez az egész szar lemegy.

Az első pánikrohamom nagyjából egy hét után jelentkezett, ekkor már home office-ban voltam. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást, úgy éreztem, az egész világ és az életünk súlya, a rengeteg félelem és kérdés egyszerűen ellep, az életem sose lesz már olyan mint régen.

Elkezdtem megbánni, mi az, amit nem tettem meg, elkezdtem okolni magamat, hogy miért vagyok szingli, hogy miért nem voltam képes benne maradni akár egy rossz kapcsolatban is, inkább az, mint a magány, minden jobb mint egyedül, az egyedüllétet nem bírom el.

Minden ilyen sírás, kiborulás ideiglenesen nyugalmat hozott magával, hiszen a felgyülemlő stressznek szelepet adtam, hagytam, hogy a félelmeim felszínre kerüljenek, így feloldódott a feszültség.

A szabadság korlátozásának érzése, és az, hogy NEM LEHET találkozni társasággal, a barátaimmal, nem ölelhetem meg a szeretteimet, nem mehetek el egy koncertre, vagy egy buliba, vagy simán reggelizni a kedvenc helyemre. Egyszerűen az van, ami otthon van. Otthon pedig akármit is teszek, egyedül vagyok, nincsenek körülöttem emberek, nincsen körülöttem élőlény. Mivel toborzóként dolgozom, nagyjából napi 100-120 vagy több hívást intéztem az elmúlt hetekben egy nap alatt, mégsem pótolja semmi az emberi lény jelenlétét a mindennapokban.

Oké, tehát, két hét után megvizsgáltam magam. Hol tartok? Aha, most már TÉNYLEG nem ajánlatos senkivel találkozni, most már TÉNYLEG távolságot kell tartani mindenkitől, most már TÉNYLEG nem ölelhet meg senki, most már TÉNYLEG otthon kell feltalálnom magam. Aha, oké, hát ezt SIMÁN kibírom, nem olyan vészes, hiszen néha sírok egyet, de utána jobb lesz úgyis. Az egész max. 2 hónapig fog tartani, vagy kevesebb.

Napirendet készítettem magamnak, edzéstervet, étkezési naplót, recepteket gyűjtöttem, online előadásokat és koncerteket néztem, jegyeztem a meditációim során bennem felmerülő érzeteket, video-chateltem, telefonáltam, folyamatosan messengeren is chateltem és posztolgattam Fb-on. Magyarul strukturáltam, koordináta-rendszerbe szerveztem a szorongásaimat.

Elhatároztam, hogy úgy tudom kivédeni a további pánikrohamokat, hogy kizárom a világot, nem olvasok híreket, nem beszélek erről a témáról, csak amennyit nagyon muszáj. Egyszóval bezárom magam a lakásom rózsaszín buborékjába a kis napi teendőimmel.

És amikor pont kezdtem elhinni magamról, hogy jól vagyok, meg tudok én ezzel egyedül küzdeni, elkezdtem érezni magamon a változást. Elkezdtem félni az utcán. Elkezdtem félni a maszkos emberektől, minden járókelő ideges vibrálása rám telepedett és vittem magammal tovább.

Amikor egyszer-egyszer távolságot megtartva találkoztam az anyámmal, éreztem, hogy be vagyok zárkózva, szótlan vagyok, hogy nem érzem magam jól, és csak a lakásom védelmében vagyok biztonságban.

Aztán egyik nap felébredtem, a szokásos 3-4 óra alvás után (az, hogy nem tudok aludni, nagyjából a második otthon töltött hét után jelentkezett) és eluralkodott rajtam a tehetetlenség. A depresszió. Hogy megint ugyanahhoz az asztalhoz ülök le, ugyanabban a térben, ahol egész nap vagyok. Megint ugyanúgy fog kinézni az egész napom, és ugyanúgy egy kurva áldott lélekkel nem fogok találkozni.

Bizonygattam magamnak, hogy ez oké, ez oké, ez oké, majd munka után jógázom egyet, attól jobb lesz. Egyszer csak egy munkahelyi feladat során kiszakadt belőlem minden, és elkezdtem zokogni.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!