„Ez egy közpénztemető, zsákutca Magyarország számára” – Győrffy Dóra közgazdászprofesszor az akkumulátoriparról
Az akkumulátorgyárakról szóló vita az egyik legforróbb téma lett 2023 elejére. Győrffy Dóra ebben a tárgyban írt tanulmánya március közepén jelenik meg a Társadalmi Szemlében. A Harvardon és a CEU-n végzett, és jelenleg a Corvinus Egyetemen tanító közgazdászt és politológust arról kérdeztük, melyek a legfontosabb megállapításai a tanulmányának, és mi lehet a tágabb oka annak, hogy a kormány akkumulátorgyártó-nagyhatalomként képzeli el Magyarországot.
– Azt veszem észre, hogy világnézeti kérdéssé vált megint egy szakmai kérdés. Főként azok ellenzik az akkumulátorgyárakat, akik a kormánnyal szemben állnak, a kormánypártiak meg védik a beruházást.
– Igazából nem tudjuk, hogy ki áll az akkumulátorgyártás mellett. A közvéleménykutatások alapján azért jóval kevesebben állnak a program mellett, mint a kormány mellett. Például Debrecenben látható, hogy még a Fidesz saját szavazói sem támogatják. Nyilván a parlamenti vitákban ez így tükröződik, de én is azt gondolom, hogy nagyon-nagyon fontos, hogy erről szakmai alapon beszéljünk, mert ennél kevés fontosabb ügy van ma Magyarországon, hiszen ez meghatározó módon befolyásolja a gazdaságszerkezet alakulását és a környezeti feltételeket, illetve Magyarország energiaszükségleteit.
– Most akkor szeressük vagy ne szeressük?
– Márciusban jelenik meg egy átfogó tanulmányom a Közgazdasági Szemlében. Tavaly júniusban kezdtem el ezt a témát alaposan kutatni, arra a következtetésre jutottam, hogy ez zsákutca Magyarország számára.
Ez a tevékenység nem magyar technológiára épül, és a gyártáshoz szükséges feltételek nem állnak rendelkezésre Magyarországon: kevés az energia, a víz, és az alacsonyan képzett munkaerő. Ennek ellenére hatalmas állami forrásokat szánnak rá, egyrészt a közvetlen támogatások révén, másrészt pedig az infrastruktúra, különösen az energiahálózat fejlesztése kapcsán, tehát ez egy közpénztemető. A gyárak megkapják a szubvenciót azért, hogy munkahelyeket teremtsenek külföldi vendégmunkásoknak, utána fel kell építeni számukra az erőműveket, több ezer milliárdból, majd újabb több száz milliárdot kell költeni a hálózat kiépítésére, és igazából mindezért a haszon erősen kérdéses. Ugyanis a haszon soha nem a gyártásban van, hanem a kutatás-fejlesztésben, illetve a felhasználásban és az értékesítésben, ezt hívják mosolygörbének.
Mosolygörbe
Az üzleti menedzsment elméletben a mosolygörbe grafikusan ábrázolja, hogy a hozzáadott érték hogyan változik a termék piacra juttatásának különböző szakaszaiban. Az értéklánc két vége, a koncepció és a marketing, magasabb hozzáadott értéket ad a termékhez, mint az értéklánc középső része, ami a tulajdonképpeni gyártás. Ha ezt a jelenséget egy olyan grafikonon mutatjuk be, amelynek Y tengelye a hozzáadott érték és az X tengely az értéklánc (termelési szakasz), a kapott, U alakú görbe „mosolyként” jelenik meg.
Forrás: Wikipédia
Magában a gyártásban van a legkisebb hozzáadott érték. Annak érdekében terelik el a közcéloktól az állami forrásokat, a magyar adófizetők pénzét, hogy itt német, illetve kínai multinacionális vállalatoknak termeljenek profitot. Az ő számukra ez nyilván nagyon megéri, nem kérdés, hogy a német autógyárak nagyon örülnek, hogy közel lesznek az akkumulátorok, és a kínai akkumulátorgyárak pedig nagyon örülnek, hogy az EU-n belül egy ilyen kiváló hídfőállást tudnak teremteni.
Tavaly december 23-án a gyógyszeriparra vetettek ki különadót, ami különösen a Richtert érintette. Magyar, magas hozzáadott értéket előállító, magyar tulajdonú, magyar fejlesztésen alapuló, sikeres multinacionális cég adóiból fizetik ázsiai gyáraknak ezeket a szubvenciókat. Ennek alapján azt gondolom, hogy gazdaságstratégiailag és gazdaságszerkezetileg ez egy teljes tévút.
– Ez nem most kezdődött el, évek óta így történik.
– Valóban már régóta működnek Magyarországon koreai akkumulátorgyárak, de a CATL debreceni tervei nagyságrendi különbséget jelentenek. Egyébként az autógyártás az ennél magasabb hozzáadott értéket jelent, nagyon jó, hogy itt van a Suzuki, meg az Audi, meg a Mercedes, nem ez a probléma, hanem az,
Ugyancsak nagyon károsnak tartanám, ha gumigyártó nagyhatalom szeretnénk lenni, de az akkumulátorgyártás is hasonló helyzetet teremt. 2021-ben és 2022-ben a külföldi működőtőke-beáramlás 60-70 százaléka a járműgyártásba és az akkumulátoriparba történt, ennek a nagyobb része az akkumulátorgyártás.
pedig a szolgáltatásokban sokkal magasabb hozzáadott értékű tevékenységek folynak, mint a gyártásban.
– Ugyanakkor sok oktatási szakértők szerint az oktatáspolitika sem épp abba az irányba megy el, hogy itt magas hozzáadott értéket teremtsünk.
– Pontosan ez a kritika lényege, és ez nem politikai, hanem közgazdasági kritika. Például a CATL támogatását is beleszámolva, a már megítélt közvetlen és infrastrukturális támogatás körülbelül 700 milliárdos nagyságrend. Az akkumulátoripar megteremtése érdekében! Miközben az oktatásra nincs pénz, pedig a gazdaság hosszú távú fejlődése szempontjából egyszerűen nem lehet kérdés, hogy az oktatásra kell fordítani a forrásainkat. Ráadásul csak az akkumulátoripar miatt 50 százalékkal növekszik Magyarország energiaszükséglete. Magyarország energiaszegény ország, tehát több ezer milliárd kell ahhoz, hogy ezt az igényt kielégítse.
Nem igaz az az érv, hogy majd ez biztosítja a munkahelyeket, hiszen a munkahelyek többsége a szolgáltató szektorban van most is, és ott is marad. A GDP 70 százalékát a szolgáltató szektor állítja elő, az ipar az ott mozog 20-25 százalékon, és ez nem változott. De a magas hozzáadott értékű szolgáltató szektorhoz az oktatást kellene fejleszteni, onnan viszont elvesznek forrásokat.
– Egyre többet hallani azt a kifejezést, hogy az ország újraiparosítása, Orbán Viktor is újraiparosításról beszélt a parlamentben. Mi lehet emögött? Milyen megfontolás?
– 2010 után volt egy olyan elképzelés, hogy a piacokat vegyük magyar kézbe. Ezek nagyon-nagyon régi elképzelések. Ezek régi, avítt elképzelések arról, hogy érték csak az lehet, ami fizikailag fogható. Egy marxista elképzelés, nem tudom máshogy megfogalmazni, egy nagyon materialista felfogása a világnak, hogy érték csak az, ami fizikai, tehát a szellemi tevékenységnek nincs értéke. Nem tekintik értéknek az olyanokat, hogy imázs, trend, szoftver, melyek szellemi termékek, vagy a magas hozzáadott értékű szolgáltatásokat, mint a pénzügyek vagy az üzleti tanácsadás.
Az igaz persze, hogy a nyugati piac kiszolgáltatottá vált kínai gyártásnak, és ez nem teljesen normális. Például az, hogy Covid idején nem volt maszk, mert Európában már nem gyártanak maszkot. Ha emiatt egyfajta újraiparosítási program megjelenik nyugaton, azt inkább ipari reneszánsznak hívjuk, és nem újraiparosításnak. És inkább annak a felismerése, hogy vannak bizonyos termékek, melyeket nem lehet kiszervezni, mondjuk Kínának, nem lehet kiszervezni diktatúráknak, mert éppen az orosz-ukrán háború, illetve a Covid mutatja azt, hogy az ilyen típusú függőségekkel visszaélhetnek az autoriter rezsimek.
– Mi a különbség az ipari reneszánsz és az újraiparosítás között?
– Miközben Magyarországon erőltetik a feldolgozóipart, Európában bizonyos stratégiai területeken megpróbálnak autonóm ellátási láncokat kiépíteni. Valóban ide tartoznak az akkumulátorok, de ez azt jelenti, hogy igyekeznek megteremteni az európai értékláncot európai kutatás-fejlesztéssel. A most megjelenő akkumulátor-cikkem zárása a svéd akkumulátoripar leírása. Teljesen más szemlélettel működik a svéd akkumulátoripar, mint a magyar. Ők is stratégiai ágazatnak tekintik, de ott egy sokkal szélesebb körű összefogásra,
Ráadásul elsősorban magánfinanszírozásból, minimális állami forrásból. Ugyanis az egy dolog, hogy szeretnénk egy ipart, az egy másik kérdés, hogy miből szeretnék. A különbség, ami az európai ipari reneszánsz és a hazai újraiparosítás között van az is, hogy itt az állam úgy érzi, hogy az ő feladata az, hogy ezt elvégezze. Hogy ő találja meg azokat a szektorokat, ahova be kell fektetni. A Közgazdasági Szemlében megjelenő cikkemben is ezt vezetem le, hogy ez a voluntarista szemlélet a klasszikus szocialista iparosítás politikájára emlékeztet.
Van együttműködés, van nyersanyag, van egy olyan gyártási telephely, ahol 100 százalékban rendelkezésre áll a megújuló energia, és kevés víz kell a hűtéshez, mert a sarkkörön van a gyár, és egyébként nagyon nagy tapasztalatuk van az újrahasznosításban is. Ez egy teljesen más stratégia.
– Ha ön szerint nincsenek meg hozzá a megfelelő adottságaink, miért erőltetheti a politika nálunk épp azokat a beruházásokat, amelyek alacsonyabb hozzáadott értéket képviselnek?
– A politikai elem annyi, hogy a magasan képzett emberek kevésbé hajlamosak a kormánypártra szavazni, mint az alacsonyabban képzettek, a tavalyi választások során ez volt a legmeghatározóbb determinánsa annak, hogy ki hova szavaz. A képzettségi szint. Minden más demográfiai szempontot felülírt ez a tényező. A másik pedig az, hogy ebben a politikai rendszerben az állam szeret mindent kontrollálni, és valamilyen módon olyan befektetéseket vonzani, melyek politikailag nem veszélyesek.
Nyugati befektetések ilyen környezetben nem nagyon érkeznek. Nem azért jönnek ide keleti befektetések, mert annyira jó lenne a magyar befektetési környezet, hanem annyira előnyös megállapodást köt a kiválasztott befektetővel a kormányzat. Egy másik világban, másik típusú rendszerben nem az állam határozza meg azt, hogy milyen szektorokat kell fejleszteni, az állam csupán biztosítja azt az intézményi környezetet, és hozzájárul a minőségi munkaerő létrehozásához, fenntartásához. Ez minőségi oktatást és egészségügyet jelent, és a piaci szereplők találják meg azokat a réseket, amiben ők versenyezni tudnak. Ezek a sikeres vállalkozások napjainkban, a kelet-közép-európai térség többi országában is, az informatikában nőnek ki, és itt van még a gyógyszeripar, egészségipar, melyek mind magasan képzett munkavállalókat igényelnek.
– Azért azt nehéz elképzelni, hogy felelős, komoly emberek leülnek egy szobában, és megbeszélik, hogy figyeljetek, nekünk nem kell fejlettnek lenni, az a lényeg, hogy hatalmon maradjunk, ezért sorvasszuk el a magas képzettséget igénylő gazdasági szektorokat.
– Ezek zsigeri reflexek is lehetnek. Hiszen nem valami új tudományos eredmény, hogy magas hozzáadott értéket kell előállítani, de egyszerűen nincs személyes igényük, gyanakvóak a tudással szemben, és még a választói preferenciák is erre tolják a politikusokat. Nem is kell feltétlenül kimondani, ezt érzik. És akkor az oktatást ennyire páriaként kezelik, ahogy történik. Egyszerűen tényleg ledöbbentő nézni, ahogy a tanárokkal bánnak. Nyilván a tudásalapú gazdaság kifejlesztése egy hosszú távú elkötelezettséget igényel, és azoktól nagyon nehéz azt várni, akiknek hirtelen azonnali eredmények kellenek. Folyamatosan a következő időszak problémáját akarták megoldani, ezért aztán prioritásból mindig hátrébb sorolódott ez a terület. 2010-ben a foglalkoztatottságot akarták azonnal emelni, erre volt válasz a közmunka.
Ami szerintem kimondásra kerül, az a rövidtáv és a gazdasági kényszer. Ott van a Covid, a háború, satöbbi, így összeáll a kép anélkül, hogy egy nagyon cinikus, gonosz beszélgetést elképzelnénk.
– Déjà vu érzésem volt, amikor arról beszélt, hogy egy ideális helyzetben az államnak nem az lenne a feladata, hogy konkrétan megszabja, hogy ezt, meg azt fogunk termelni, hanem a környezetet kell megteremtenie... Mintha ‘88-’89-ben, a rendszerváltás előtti időszakban ugyanerről lett volna szó.
– A vas és acél országáról szól a Közgazdasági Szemle-cikkem, és ez nem egy túlzás! Ha Berend T. Iván ‘64-ben írt könyvét megnézem (Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindításakor), vagy Kornai Jánosnak az Erőltetett vagy Harmonikus növekedését 1972-ből, ezek egy az egyben alkalmazhatóak. Én sem vagyok feldobva miatta.
– Az a rész ebből nekem egész kellemes, hogy mintha a fiatalságom jött volna vissza...
– Mások is mondták nekem, hogy visszatért a fiatalságuk...
– Azt mondja, hogy ez az erőltetett akkumulátor-iparosítás egy közepes fejlettségbe zárja be az országot, ráadásul ezekkel a nagy szubvenciókkal adófizetői pénzt vonunk el fontosabb állami feladatoktól. Hova lehetne eljutni, ha nem ezt a politikát folytatnák? Egyáltalán, lenne erre lehetőség?
– Igen, egy teljesen más stratégia is abszolút nyitva áll az ország előtt, csak nyilván nem azt fogja választani a kormány. Már arról beszélnek, hogy a GDP 5 százalékát akarják vállalati támogatásokra fordítani. Semmi keresnivalója nincsen a kormányzatnak ezeken a területeken.
Az Európai Unióban a magyar költségvetés vállalati támogatásokra fordított aránya az egyik legnagyobb. Ezt a sok százmilliárdot, és a még ehhez szükséges energiafejlesztéseket, a sok ezer milliárdot az állam hagyományos feladataira kellene fordítani. Az oktatás, egészségügy, szociális ellátás, és ami az egészet keretbe rendezi, egy olyan intézményrendszerre, ami kiszámítható és hiteles, mert ez biztosítja a biztonságos környezetet a vállalkozók számára. És akkor ez az egész stratégia lehorgonyozható az európai és a nyugati integrációban, ami azt jelenti, hogy ki kell tűzni az euró bevezetését, és csatlakozni kell az Európai Ügyészséghez, ami még erősebben a kiszámíthatóságot biztosítja.
A hitelességet vissza kellene szerezni, és az Európai Unió jogállamisági feltételeinek meg kellene felelni, nemcsak azért, mert ezt akarja az Európai Unió. Ez ugyanis rögtön egy kamatszint-csökkenést eredményezhet. Jelenleg minden negatív folyamat, például az, hogy a Huxit lehetőségéről kell beszélni, nagy mértékben rontja a várakozásokat, növeli a szakadékot a szövetségesekkel, aminek komoly pénzügyi költsége van. És az is komoly pénzügyi költség, hogy nem érkeznek meg az európai uniós források. Tehát egyáltalán nem igaz, hogy itt bármi is determinálva lenne. Az igaz, hogy a kormányzat nem hajlandó abba az irányba menni, amit a józan ész, és az ország érdeke diktál.
– Nem lehet, hogy busásan megtérülnek az iparra fordított támogatások?
– Végeztem megtérülési számításokat. A legjóindulatúbb számítások is körülbelül tíz évre hozzák ki, amíg nullára jön a költségvetés. Nem többletbe, csak nullára. Ebbe csak a szubvenciókat és a közvetlen infrastrukturális támogatásokat vettem bele, az erőművek és a kapcsolódó hálózat költségei nincsenek is benne. Persze lehet, hogy nem tökéletesek a számítások, mert alig van információ. Eddig semmilyen számítást nem láttunk erről. A Nemzeti Akkumulátor Stratégia, pénzügyi dolgokkal nem is foglalkozik. Nem is reflektálnak, hogy ez mennyibe kerül, és ennek milyen haszna lesz. Teljesen általános módon kijelenti, hogy sok akkumulátor kell, úgyhogy gyártsunk akkumulátort. Az, hogy ehhez rendelkezésre állnak-e a feltételek, vagy sem, azzal keveset foglalkozik, bár az akkumulátor stratégia is elismeri, hogy nincs kutatás-fejlesztés, nem állnak rendelkezésre a nyersanyagok, kevés az energia, a víz. És egyébként pedig a magyar beszállítók ebbe nem is tudnak bekapcsolódni.
– Mire lenne elegendő ez a pénz, ha nem az akkumulátoriparra fordítaná az állam?
– Abból a sok százmilliárdból, amit ezekre az akkumulátorgyárakra fordítanak, és abból a sok százmilliárdból, amit az erőművek építésére fordítanak, a gyárak szükségének kielégítésére, többszörösen rendbe lehetne tenni az oktatást. Például 400 milliárdra becsülik a tanárok béremelését. Nyugodtan lehetne itt kezdeni. Gondoljunk bele: itt van már a mesterséges intelligencia. De jelenleg egy lepusztult oktatási rendszerben a gyerekeink jövőjét ölik meg azzal, hogy erre nincs forrás, miközben soha meg nem térülő a beruházásba forgatják a pénzt.
– Lehet-e ebből egy Bős-Nagymaros?
– Sok kutatás-módszertani órát tanítok az egyetemen, és alapszabály nálam, hogy nem jósolunk, társadalomtudományi kérdés kapcsán ez általában nagyon rossz ötlet. Azt viszont gondolom, hogy nagyon-nagyon sok feszültség gyülemlett fel az országban, infláció van, a kormányzat nagyon szűk pénzügyi keretek között mozog. Mivel nem jönnek az EU-s források, brutálisan drága a külföldi hitelfelvétel.
melyek egyébként versenyeznek a lakosság infrastruktúra igényeivel. A víziközműveket a gyáraknak kiépítik, miközben a magyar víziközművek borzalmas állapotban vannak. Ha ezt belátja a lakosság, akkor azt gondolom, hogy az elégedetlenség növekedni fog, és amikor a saját bőrükön tapasztalják az emberek egyrészt az inflációt, másrészt pedig azt, hogy bármikor, bárhova bejelenthetnek egy újabb akkumulátorgyárat, hiszen a kormányzat olyan vonzó feltételeket teremtett ezeknek a gyáraknak a gigantikus szubvenciókkal, hogy nagyjából minden település akkumulátorgyár-veszélyben van, akkor ez így együtt eredményezhet egy olyan veszélyt, amit talán nem olyan könnyen győz le a propagandagépezet.
