News here
hirdetés

MÚLT
A Rovatból
hirdetés

"Volt, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék" – 4 érdekesség, amit eddig kevesen tudtak a lovagokról

A lovagokról az iskolában azt tanítják, hogy hősies fickók voltak, akik harcoltak a hitükért, a hűbérurukért és szívük hölgyéért. De az ő életük sem egy csodás fáklyásmenet volt.

Link másolása

hirdetés
A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.

A múzeumokban láthatjuk a mázsás páncélokat, hatalmas kardokat, és ámuldozunk, hogyan bírták ezt egyáltalán megemelni a lovagok. De vajon tényleg olyan nagyszerű és hősies dolog volt lovagnak lenni? Tényleg olyan nehezek voltak a korabeli páncélok és fegyverek?

1. Hogyan lehetett lovaggá válni?

A lovagi cím egyrészt örökölhető volt, apáról fiúra szállt, bár ebben az esetben is alapos kiképzésen kellett átesnie a lovagpalántának. Kivételes esetben néhány országban alacsony sorból is lovaggá lehetett emelkedni, ha valaki rendkívüli bátorságot tanúsított a csatamezőn. Angliában például bárkiből lovag válhatott, ha volt évi 40 fontot jövedelmező birtoka. Valójában a lovagok egy szűk elitet képeztek, mert az életmód igen költséges volt. Franciaországban a 14. században a lovagok száma nem érte el a 3700 főt, vagyis a lovasságnak csak 12%-a volt lovag.

A lovagnak szánt fiúkat családjuk elküldte egy főúri udvarba, ahol arra oktatták őket, hogyan kell a fegyvereket forgatni, megtanították nekik az udvari viselkedés szabályait, például azt, miként szolgálják urukat a lakomaasztalnál. A középkor vége felé még írni-olvasni is megtanították őket. Egy jó lovagnak erősnek, kitartónak kellett lennie, így komoly testedzést végeztettek velük. Meg kellett tanulniuk bánni karddal, kopjával, úgy lovagolni, hogy a combjuk szorításával irányítják a lovat. Tudniuk kellett úszni, nyilazni, vadászni, sakkozni és verset írni.

Amikor az ifjút elég felkészültnek találták, fegyverhordozóként szolgált egy darabig. A lovaggá ütés nem volt életkorhoz kötve, bármikor megtörténhetett, ha az illető rendelkezett a megfelelő anyagi feltételekkel. A lovaggá avatás előtt a harcosnak meg kellett gyónnia, fürdőkádban ülve hosszasan tisztálkodnia, hogy jelképesen is megtisztuljon minden bűntől. Ezután más lovagok segítettek neki beöltözni a szertartáshoz, majd hosszas virrasztás következett. A lovaggá ütést mise előzte meg, felövezték a derekát, és aki felavatta, átnyújtotta neki a kardot, megcsókolta és könnyedén a vállára ütött. Néha előfordult, hogy tömegesen végezték el az ilyen szertartásokat, sőt az is megesett, hogy egy-egy csata előtt a hosszadalmas szertartás kihagyásával is hozzá lehetett jutni a lovagi címhez. Szokás volt ugyanis, hogy a parancsnok néhány katonáját lovaggá ütötte a csata előestéjén.

hirdetés

2. Mennyire volt nehéz a páncél?

Ha láttál már múzeumban lovagi páncélt, akkor van fogalmad róla, mennyi "alkatrész" tartozott a lovag felszereléséhez. A nagyobb városokban jól képzett fegyverkovácsok készítették a páncélokat - igen szép summáért. A lovagi páncél, pajzs, fegyverzet mellett egy lovagnak szüksége volt legalább két lóra és a lovakra való felszerelésre is: fejpáncélra, díszes takaróra, de akár a lova egész testét is beboríthatta sodronytakaróval. A több falu árát érő fegyverzetről többféle tévhit is él a köztudatban. A legnagyobb tévhit, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt hordtak.

Valóban nehéz volt a páncélzat, de nem annyira borzasztó, mint ahogy azt mi hisszük. A súlya ugyanis szépen megoszlott az egész testen, és bármilyen meglepő, a lemezpáncélt könnyebb volt viselni mint a régimódi páncélinget. Egy ügyes lovag megtanulhatott teljes páncélban egyedül, segítség nélkül felszállni a lovára. Az igazi nehézséget az jelentette, hogy egy forró nyári napon többen kaptak hőgutát a fémdobozban vagy fulladtak meg a szűk sisakban mint ahányat az ellenség leterített.

A kézifegyverek sem voltak olyan nehezek, mint ahogy gondoljuk. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a harcosok kardja 6-7 kilót nyomott, valószínűbb inkább, hogy olyan kardokkal vívtak, amelyek 1,5 kilónál nem voltak nehezebbek.

3. Lovagnak lenni veszélyes munka volt

A lovagok élete tele volt veszéllyel. A régészeti feltárások azt mutatják, hogy alig ismerünk olyan lovagsírt, ahol a csontvázon ne lenne többféle sérülés. Volt, hogy a fél fogsorukat kiverték, a koponyákon több horpadást találtak, a lábszárcsontokon több vágás nyoma éktelenkedett. Szinte nem találtak olyan középkori harcost, akinek ne lett volna eltörve valamelyik bordája. Nem kellett ahhoz csatába menni, hogy megsérüljön a lovag: bőven elegendő volt, ha egy lovagi játék során lefordult a lováról. A korabeli orvosi eljárások nem sok jóval kecsegtettek: volt olyan lovag, akit nyakig trágyába temettek, hogy felélesszék...

A hadjárat sem volt olyan dicsőséges dolog, mint ahogy a lovagi irodalom leírja. Valójában kemény strapa volt, és többnyire csak az történt, hogy lovagoltak a dög melegben valami pusztaságban, az ellenség meg nem volt sehol. A lovagnak az év bármely szakaszában készen kellett állnia a hadjáratra, bár általában nyár végén került sor a legtöbb hadjáratra. Télen szakadt a hó, ősszel csak a sárt dagasztották volna az utakon, tavasszal pedig nem volt könnyű élelemhez jutni a meghódított területeken. Maradt tehát a nyár, amikor hőség volt, a páncél pedig igen kényelmetlen viselet volt a melegben.

A hadjáratokon nagy probléma volt az élelmezés, így a derék lovagoknak gyakran penészes vagy száraz kenyér jutott némi gyenge lőrével. A helyi vizet nem volt érdemes megkóstolni egy idegenbe tévedt lovagnak, mert az ismeretlen víruskészlet hamar kiűzte belőle a pocsék táplálékot. A hadseregek általában vittek magukkal sört vagy bort, így a fáradalmak elviselésének egyik módja a lerészegedés lehetett esténként.

4. Miből éltek a lovagok?

Bár a lovagi irodalom erőpróbákról, dicsőségről beszél, amelyért cserébe a lovag nem vár semmit, a valóság ettől igencsak távol állt. Csatába menni veszélyes, kockázatos volt, de mindig kecsegtetett a zsákmány és a váltságdíj reményével is. Ha egy lovag elég ügyes volt, védelmi pénzt szedhetett be az elfoglalt városoktól, falvaktól, kifoszthatta a legyőzötteket, és egész vagyonnal térhetett haza.

Külön üzleti lehetőséget jelentett, hogy a hadifoglyokért váltságdíjat lehetett kérni. Így aztán nem sok értelme volt a csatákban legyilkolni egymást, nemegyszer előfordult, hogy mindkét fél arra törekedett, hogy megkímélje az ellenség életét, és minél több, előkelőbb foglyot ejtsen. Az is megesett, hogy egy csata előtt, amikor a seregek parancsnoka azt fontolgatta, hogy megütközzön-e az ellenséggel vagy tárgyaljon, a lovagok könyörögtek neki, hogy harcoljon, mert anyagi gondokkal küzdöttek. A fogoly ejtésénél figyelni kellett arra, hogy ne sebesítsék meg nagyon az ellenséget, nehogy meghaljon a fogságban, mert akkor nem járt érte váltságdíj.

Időnként elképesztő összegek cseréltek gazdát, de olyan is előfordult, hogy a fogoly családja nem tudta kifizetni a kért összeget, így az első ár töredékéért szabadult végül a fogoly. A középkori viszonyok között lassú volt az alkudozás menete, így nem volt költséghatékony a foglyot sokáig fogságban tartani, ezért a szegényebb lovagok gyakran eladták a foglyukat egy gazdagabb lovagnak, aki aztán behajtotta a nagyobb összegű váltságdíjat.

A hadjáratok nyereségéből valójában nagyon kevés lovag gazdagodott meg. A szerencsésebbek földbirtokba fektették a pénzüket, mert az aranynak, drágakőnek könnyen lába kélt. Egy lovagnak azzal is számolnia kellett, hogy maga esik fogságba. Ha szerencsés volt, akkor a királya vagy a hívei, barátai, családja összeszedte a váltságdíjra valót. A kockázat azonban mindig nagy volt: lehet, hogy a beígért váltságdíjat nem fizették ki, a megszerzett földekre több pénzt kellett költeni, mint amennyit jövedelmeztek, a zsákmány egyharmadát minimum át kellett engedni a hűbérúrnak. Szóval szegény lovagnak gyakran tényleg csak a dicsőség maradt.

Az Emelt töri érettségi blogon nem csak az írásbeli, hanem a szóbeli érettségihez is találsz segítséget


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
MÚLT
Videó: Erzsébet királynő 1993-ban járt Magyarországon
Mutatjuk az archív felvételeket a csütörtökön elhunyt uralkodó és néhai férje magyarországi látogatásáról.

Link másolása

hirdetés

Csütörtökön délután meghalt II. Erzsébet brit uralkodó. A királynőt nemcsak az Egyesült Királyság, hanem az egész világ gyászolja most.

Talán sokan nem tudják, hogy Erzsébet Magyarországon is járt 70 évig tartó uralkodása alatt. 1993-ban utazott előbb Budapestre, majd az ország több különböző pontjára, például Kecskemétre és a Hortobágyra.

A királynőt és férjét, Fülöp herceget többek között Göncz Árpád akkori köztársasági elnök fogadta, aki díszvacsorát is adott a párnak a Parlament Vadásztermében. Az eseményen a korabeli hazai politikai és szellemi élet színe-java részt vett - emlékeztet az nlc.hu. Ekkor Erzsébet királynő méltatta Magyarországot és a magyar népet:

"Mindig szerettem volna Magyarországra jönni, így hát különleges pillanat számomra, hogy itt lehetek Budapesten. Bár a történelem nem mindig állította egyazon oldalra Nagy-Britanniát és Magyarországot Európa tragikus háborúiban, azt hiszem, népeinkben mindig eleven maradt a közös reménység. Csodálattal és örömmel figyeltük mindazt, amivel a magyarok a tudomány, a zene, a művészetek és az irodalom világát gazdagították".

A királynő halálhíre után az Országos Széchenyi Könyvtár is megosztott néhány archív felvételt arról, amikor II. Erzsébet ott volt férjével. Mint írják, "a királyi pár a könyvtár megtekintése mellett egy kifejezetten a tiszteletükre összeállított kiállítást nézett meg".

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
MÚLT
Videó a Titanicról: az eddigi legjobb minőségű felvételeken a 110 éve elsüllyedt hajó roncsa
Most először készült 8K felbontásban videó az utasszállító óceánjáró roncsáról, amelyeken eddig nem látott részletek is láthatóvá váltak.

Link másolása

hirdetés

Az eddigi legjobb minőségű felvételeket sikerült elkészítenie egy expedíciós csapatnak a Titanicról - számolt be róla a Science Alert.

Az 1912-ben, első útján elsüllyedt utasszállító óceánjáróról most először készült 8K felbontásban videó, ami elképesztő részletességgel mutatja be a roncsot.

Ennek köszönhetően pedig újdonságokat is felfedeztek a kutatók: például láthatóvá vált a kikötő horgonyon a gyártó neve.

"Évtizedek óta tanulmányozom a roncsot, több alkalommal is lemerültem, és nem emlékszem, hogy láttam volna bármilyen más felvételt, amely ennyire részletes lett volna. Izgalmas, hogy annyi év után egy olyan új részletet fedezhettünk fel, amely a régebbi kameratechnológiákkal nem volt látható"

- mondta Rory Golden, az OceanGate Expeditions Titanic-szakértője.

Azt is kiemelte, hogy a felvételeken látszik az a kazán is, amely az óceán fenekére merült, amikor a Titanic kettévált. Ez volt az a kazán, amelyet először megtaláltak, amikor 1985-ben azonosították a hajó roncsát.

A felvételeken jobban láthatóvá vált részletek segítségével a tengeri régészek tovább tanulmányozhatják a Titanic bomlási sebességét, de a roncsban és környékén élő tengeri élőlények azonosítását is megkönnyítik a tudósok számára.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
Egész életét a férjének, majd a hagyatéka gondozásának szentelte – a legodaadóbb feleség volt Hertelendy Margit
A híres Afrika-vadász és író, Széchenyi Zsigmond özvegye szinte társszerzőként segítette férjét, aztán hagyatékát is évtizedekig, tíz körömmel óvta és gondozta.

Link másolása

hirdetés

Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő” – tartja a mondás. Ez Széchenyi Zsigmondra, a magyar vadászirodalom ikonikus világutazó-írójára mindenképp igaz volt. Hiába vadászott Európában, Afrikában, Indiában és Alaszkában, itthon bukkant a legértékesebb „trófeára”, Hertelendy Margitra.

Mangika, ahogy mindenki hívta, egész tevékeny életét a férjének, majd annak halála után a hagyatéka gondozásának szentelte. Kitartó szerelmük kalandosan indult, és úgy is folytatódott.

A nemesi birtokos családból való Margit nyelvmesteri diplomát szerzett német, francia és magyar nyelvből és művészettörténetet is tanult, de hiába minden álmodozása, a világháború, majd a Rákosi-korszak üldöztetése minden számítását keresztülhúzta. Különféle megpróbáltatások után az államosított, keszthelyi Festetics-kastélyban lett végül a nemes hölgyből egyszerű takarítónő és fűtő. 1955 őszén azonban rámosolygott a szerencse, és megismerkedett (az addigra pár éve Budapestről vidékre telepített, a közeli Balatongyörökön élő) Széchenyi Zsigmonddal. Mivel akkoriban egyikőjüknek sem volt stabil háttere, földönfutóvá tette őket az élet, csak 1959-ben házasodhattak össze, de abban az évben már vissza is költözhettek Budapestre, a VI. kerületi Jókai utca 36. szám alá.

Hatalmas horderejű munka következett: az ifjú feleség gyakorlatiasan és energikusan vetette bele magát 27 évvel idősebb férje könyveinek korrektúrázásába, legépelésébe és megjelentetésébe. Akkortájt szokatlan módon Zsigmond utolsó afrikai vadászútjára is elkísérte 1964-ben, amely már a második expedíció volt.

A vadászikon ugyanis kijelentette, hogy a felesége nélkül nem megy sehova. Rengeteget fotóztak is együtt az állatvilágban. Ezeknek az utazásoknak az volt a célja, hogy pótolhassák az ’56-os budapesti harcokban leégett Magyar Természettudományi Múzeum állatpreparátumait.

Széchenyi korai halála után a Művelődési Minisztérium a fegyvereit, majd – a II. világháború után megmaradt hatalmas, élete végéig gyarapított – könyvtárát is megvásárolta a múzeum számára. Mangikát pedig munkatársként alkalmazták, sőt: ő lett a Széchenyi Vadászati Könyvgyűjtemény jogos és lelkes kezelője. Szerette felemlegetni, hogy élete során hányszor költöztette ezt a hiánypótló gyűjteményt, amely az egyik legnagyobb és legértékesebb vadászati könyvgyűjtemény Magyarországon.

Olyan gazdag régi anyagokkal van tele, mint Mária Terézia és II. József vadászati rendeletei, 18. századi vadászati kézikönyvek és vadászati szótárak, valamint egy 1696-os kötet, a könyvtár legrégebbi darabja. Mangika gyakran járt oda, és állandóan érdeklődött, hogy rendben van-e a 4-5 ezer darabos gyűjtemény. Mindig azt mondta, kezeljék őt úgy, mint a könyvtár egyik kötetét.

A szerencsére a gyönyörű kort, 96 évet megélt özvegyasszony már az 1998-ban – férje születésének 100. évfordulójára – megrendezett Széchenyi Zsigmond kiállítás szervezésében is aktívan részt vett. Ahogyan a gróf születésének 120. évfordulójára készült nagyszabású dokumentumfilm forgatócsoportját is elhalmozta rengeteg segítséggel, naplóbejegyzésekkel és pontos információkkal, méghozzá 93 évesen. Rá következő évben ott volt természetesen a Lerner János rendezte „Vadonvilág – gróf Széchenyi Zsigmond nyomában” című mozifilm bemutatóján is.

hirdetés

Külön érdekesség, hogy e cikk írójának volt szerencséje ellátogatni ahhoz a szenvedélyes gyűjtő-restaurátorhoz, Vágvölgyi Imréhez, akinek 1992-ben Hertelendy Margit eladta a „kacsáját”, azaz az 1969-es Renault 4-esét (a fenti fotó nála készült). A szépen karbantartott, eredeti színében pompázó relikvia – rengeteg old timer motor, traktor és egyéb ínyencség társaságában – máig a mesterember garázsában pihen, és nem eladó, pedig akadna rá vevő bőven.

Források: 1, 2, 3


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés
Amikor még Budapest – sőt, Ferihegy is – szőlőtermesztő vidék volt
Sok utcanév őrzi az emlékét annak, hogy a budai hegyek lankáin rengeteg szőlőt termesztettek. A Budapest Gyűjtemény képei pedig azt mutatják meg, milyen volt a szüret.
A FSzEK Budapest Gyűjteményének engedélyével. Címkép: szüret Jókai Mór házában, 1910-ben - szmo.hu
2022. szeptember 17.


Link másolása

hirdetés
Hétről hétre Budapest

2014-ben volt száz éve, hogy létrehozták a Budapest Gyűjteményt, a főváros könyvtárának várostörténeti különgyűjteményét, ahol a főváros helyismereti, helytörténeti anyagait találjátok meg. Folyamatosan gyarapodó gyűjteményükben százezer kötetnyi könyvet, kéziratot, hírlapot és folyóiratot, köztük számos régi, ritka dokumentumot tanulmányozhat bárki.

A fotótárban pedig mintegy négyszázezer fényképet őriznek, amelyek bemutatják a városkép, az infrastruktúra változásait, a hétköznapok és történelmi fordulatok jeleneteit, a hírességek és mára elfeledett városlakók arcvonásait. Facebook-oldalukon ezeket mutatják be olyan történetekkel, amikről csak nagyon ritkán hallani.

Szüret utca, Vincellér utca, Badacsonyi utca, Ménesi út, Nagyszőlős utca, Somlói út, Tarcali utca, Villányi út. A Gellérthegy környékén jó néhány utca őrzi történelmi borvidékek és a szőlőtermesztéshez kapcsolódó fogalmak nevét.

Úgy kellene kezdeni, hogy „már a rómaiak is” ismerték Buda vidéke szőlészeti adottságait, ám erről csak erős feltételezések vannak.

hirdetés
Ami azonban biztosan tudható: a középkortól kezdve a város egész Duna-jobbparti részének határait szőlők borították. Jobbára a pesti - túlparti - szomszédok birtokai, hiszen emitt, Cinkotát és Rákoscsabát leszámítva nemigen termett meg a szőlő.

Nem sok idő kellett a török hódoltság után hogy a Várnegyed illetve a Víziváros dombocskáin is holdszámra telepítsék a szőlőket. Jobbára vörösbort adó fajtákat. Az egyik ilyen vörös alapja a Szerémség felől a rácok közvetítésével elterjedt kadarka lehetett, ez volt a nemzetközi hírnevet is szerzett sashegyi vörös.

A XVIII. századtól aztán mégiscsak betelepítették - szőlőhegynek füllentve - a pesti oldal lankás határait is, Káposztásmegyertől Szentlőrincig.

Az akkoriban Puszta Szent Lőrincznek nevezett területen vett birtokot Mayerffy Ferenc birtokos és telepített majorságában egyebek mellett szőlőt. Ennek a gazdaságnak a helyén terül el az hegynek csak fejcsóválva nevezhető sík, amit Ferihegynek ismerünk. Természetesen Mayerffy Ferencről neveztetik, az utótagot pedig azért kapta, mert szőlő csak hegyen terem, pont.

Az 1869 és 1887 között készült III. katonai felmérés térképrészletén jól látható a jobb oldalon Ferihegy puszta és a szőlőültetvények.

A Mayerffy-család eleinte nem is volt annyira boros. Az atya, Franz Mayer, Bajorországból idetelepült sörfőzőmester volt, aki vagyonát ebbéli tevékenységéből szerezte. A Mayerffyaknak a Belvárosban és Lipótvárosban is több sernevelőháza volt.

Mayerffy-birtok volt még állítólag a Sashegy egész naposabbik oldala is, amiből az 1830-as években átengedett néhány hektárt bizonyos Schams Ferencnek, aki az ország első szőlőiskoláját telepítette ide. Schams a főváros története iránt érdeklődőknek elsősorban 1821-ben és 22-ben kiadott városleírása (Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungarn) miatt fontos, de a szőlészeti munkássága sem lebecsülendő. Annyira nem, hogy kortársai a szőlészet és a borászat apostolának is nevezték.

Szőlőtelepét aztán a Magyar Gazdasági Egyesület vásárolta meg, amely a közelben – a Gellérthegy délnyugati oldalán - vincellérképzőt, amolyan kertészképző iskolát alapított Entz Ferenc vezetésével.

A Mayerffy- illetve Schams-féle terület talajtanilag nem volt kielégítő a szőlőnemesítés céljaira, így Entz a fajta és borvidék szerint osztályozott ültetvényt is áttelepítette ide, a Somlói és Ménesi út közötti területre. A képző iskolaépülete - persze jócskán átépítve - ma is áll a Budai Arborétumban az egykori Kertészeti Egyetem, a mai MATE campusán.

Szüret Moritz Schwindt 1837-es metszetén

Rácvárosi szüret Ludwig Rohbock rajzán. Hunfalvy János, Magyarország és Erdély eredeti képekben c. munkájából

Pihenő szüretelő, szintén Rohbock rajzán. Hunfalvy János, Magyarország és Erdély eredeti képekben c. munkájából

Ezen az 1852-es térképen ’Majerfis Garten’-ként szerepel a Sashegy „alatti” Mayerffy-birtok

A Budai Sashegyi cimkéje 1875-ből.

Még egy Sashegyi boroscimke az 1870-es évekből.

Ezredévi Kiállítás az Iparcsarnokban. Az előtérben Dietzl József boraival, aki ugyan budafoki, de itt a Budai Sashegyit hirdeti.

A Herman Ottó úti mezőgazdasági kutatót (valamikori szép nevén: M. Kir. Központi Szőlészeti kisérleti állomás és Ampelológiai Intézet), a peronoszpóra és a filoxéra elleni védekezés kutatására hozták létre.

A Magyar Ornithológiai Központ dolgozószobája a Herman Ottó u. 15. alatt, az Ampelológiai intézet telkének IV. pavilonjában. Ezen madártani gyűjtemény sorsát a II. világháború pecsételte meg. Az újjászervezett Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület ma a Költő u. 21. szám alatt, a Jókai-kertben működik – hogy ez a kör is bezáruljon.

Erzsébetfalvi famunkások szüreti ünnepélye. 1907. szeptember 15.

Szüret u. 19. szám alatti villa. 1910 körüli felvétel

Jókai svábhegyi kertjében (II. Költő u. 21.) szüret idején. 1910.

„Közbe meg utána egy hét pohár (nem 2, hanem 7) svábhegyi karcos, parádival! Nem tudják a nagyurak, hogy mi a?” (Öreg ember nem vén ember / Első képzelt regény, VII.)

Az Auguszta-telepen így ünnepelték a szüretet 1926. szeptemberében

Útépítés a Sashegy oldalában, 1933. szeptemberében. A képen látható terület közelében lehetett a Mayerffy-birtok.

Még több régi fotót a Budapest Gyűjtemény képarchívumában találtok

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: