Putyin nemcsak Ukrajnát veszítheti el, hanem azt is, ami a posztszovjet birodalomból megmaradt
A Megbonthatatlan Testvériség 2022 nevű hadgyakorlat október 10-én kezdődött volna. Hat állam: Oroszország, Fehéroroszország, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán részvételével kellett volna megtartani Kirgizisztán keleti, hegyvidéki térségeiben. A kirgizek azonban alig egy nappal a hadgyakorlat kitűzött ideje előtt indoklás nélkül lefújták az egészet.
Nem ez az egyetlen jele, hogy repedezik Moszkva szövetségi rendszere. Bár a Szovjetunió immár több mint három évtizede nem létezik, az oroszok soha nem engedték el teljes mértékben az egykori birodalmi érdekszférájának keleti részét. Közép-Ázsiában és a kaukázusi régióban továbbra is erős kontrollt gyakoroltak. Az ukrajnai háború azonban ezt a „nyugalmi” állapotot is felborította. Miután a Putyin-rezsimnek minden energiáját az ukrán harctérre kell fordítania, egyre kevesebb ereje marad a hajdani tagköztársaságok ellenőrzésére.
– olvasható a New York Times is elemzésében.
A lap szerint korábban aligha fordulhatott volna elő olyan véres határkonfliktus, mint ami Tadzsikisztán és Kirgizisztán között zajlott le az idén szeptemberben. Éppen az ilyenek megakadályozására jött létre többek között a Szovjetunió felbomlása után megalakított Független Államok Szövetségének (FÁK) katonai szövetsége, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, amely ezúttal nem tudta vállalni „békefenntartó” szerepét.
Januárban Putyin még csapatokat küldött Kazahsztánba, hogy segítsen a kormánynak letörni a zavargásokat. 2020-ban 2000 orosz katona vigyázta a Moszkva közvetítésével megkötött örmény-azeri fegyverszünetet. Ehhez képest szeptemberben Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök, Putyin korábbi szoros szövetségese hiába kért segítséget az újabb azeri támadások miatt.
Az orosz tehetetlenség miatt most Jereván azzal fenyegetőzik, hogy kilép a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéből. A kazah kormány pedig Kínához készül fordulni saját területi biztonságának megvédése ügyében, holott az ország számos területét főleg oroszok lakják és ezért az orosz nacionalisták úgy is tekintik, mint Oroszország részét.
Kirgizisztán és Tadzsikisztán között pedig a határmenti gazdák csetepatéi a múlt hónapban már valódi háborús konfliktussá fajultak, harckocsik, helikopterek és rakéták bevetésével. Kirgiz illetékesek szerint az összecsapásokban számos civil is életét vesztette és több mint 140 ezer ember kényszerült otthona elhagyására. A helyiek döbbenten tapasztalják, hogy Moszkva a kisujját sem mozdítja értük.
Érthető, hogy Kína megpróbálja kihasználni a helyzetet, de az Egyesült Államok is megragadná az alkalmat, hogy Kirgizisztánnal egy új kétoldalú megállapodást írjanak alá. Ilyen már létezett a két ország között egészen 2014-ig, amikor orosz nyomásra bezárták a főváros, Biskek közelében lévő amerikai légibázist, amely üzemanyaggal látta el az Afganisztán felett repülő gépeket.
Aszel Doolotkeldijeva, a biskeki OSCE akadémia professzora a New York Times-nak arról beszélt, az ukrajnai háborúig Kína és Oroszország nem folytatott nyílt versengést Közép-Ázsiában. „Volt köztük egyfajta hallgatólagos munkamegosztás: a biztonság Oroszországé volt, a gazdaság Kínáé. De Oroszország már képtelen megvédeni a régiót, vagy nem is akarja” – vélekedik a szakértő.
Mindazonáltal Oroszországnak még mindig óriási a befolyása a térségben. Legnagyobb külföldi támaszpontját Tadzsikisztánban tartja fenn, és van egy kis légibázisa Kirgizisztánban is, amely továbbra is erősen függ az orosz energiától, és az Oroszországban dolgozó több mint egymillió kirgiz vendégmunkás hazautalt pénzétől.
Nem csoda, ha Szadir Zsaparov kirgiz elnök óvakodik az Egyesült Államokkal való új megállapodástól. Úgy gondolja, hogy azt Moszkva, joggal, „hátba döfésnek” tekintené. Peter Leonardnak, az Eurasianet közép-ázsiai főszerkesztőjének is az a véleménye, hogy bár jelenleg Oroszország érthetően nem Közép-Ázsiára fókuszál, de ha úgy hozná a helyzet, megnehezíthetné az oroszországi vendégmunkások életét.
A kirgiz-tadzsik határháború éppen akkor tört ki, amikor Putyin a szomszédos Üzbegisztánban volt a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozóján, amelyen részt vett Hszi Csin-ping kínai elnök, továbbá India, Törökország, Azerbajdzsán és négy közép-ázsiai ország vezetője.
„Korábban jelenik meg a találkozók helyszínén az az ember, aki korábban mindenkit szándékosan megvárakoztatott. Valami történhetett” – kommentálták sokan.
Putyinnak kínosan kellett várakoznia a kamerák előtt a kínai államfőre is. Zsaparov szerint mindez nem volt szándékos, de a széles körben elterjedt videók szerint Putyin határozottan rosszul érezte magát, Narendra Modi indiai kormányfő pedig kioktatta, hogy „korunk nem a háborúké”, és az orosz elnök is elismerte, hogy Kínának vannak aggályai az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Mindezek egyértelművé tették, mennyire meggyengült a pozíciója.
„Putyin már nem az a nagy, legyőzhetetlen vezető, akivel mindenki találkozni akar. Elvesztette az auráját” – mondja Emil Dzsurajev, a Crossroads Central Asia biskeki kutatócsoport tagja. Ezzel szemben Hszi egyre magabiztosabb. Szeptemberi kazahsztáni látogatása során ígéretet tett arra, hogy a támogatja az országot „függetlenségének, szuverenitásának és területi integritásának megvédésében”, amelyet a legtöbb elemző Moszkvának szánt figyelmeztetésként értékelt. A tadzsik csapatok előretörése után néhány nappal Peking hasonló ígéretet tett Kirgizisztánnak is.
Ezt a több mint 4 milliárd dolláros tervet sokáig a fiókban tartották, nagyrészt azért, mert Kínának már volt vasútvonala Európába Kazahsztánon és Oroszországon keresztül, és nem akarták Moszkvát magukra haragítani egy alternatív útvonallal, amely csökkentheti Oroszország befolyását az eurázsiai szárazföldi szállításokra.
A nacionalista Zsaparov, aki többször kijelentette, hogy meg kell erősíteni országa szuverenitását, közölte, hogy az új vasúthoz „nem kérték Oroszország engedélyét”, és nem is mondták nekik, hogy ne tegyék. De ha mondanák is, tette hozzá, akkor is felépítenék.
