Ne menjünk el szótlanul a halála mellett! – megdöbbentünk az öngyilkos tűzoltó búcsúztatásán
Június elsején eltemették Nagy Lajos tűzoltó századost. Mi is beszámoltunk róla, hogy az ötven éves férfi, a Veszprémi Hivatásos Tűzoltó-parancsnokságnál dolgozó műszaki-biztonsági tiszt két hete a munkahelyén öngyilkos lett. A számítógépén találtak egy búcsúlevelet, amelyet a feletteseinek írt. A levél kétségbeesett és egyértelmű. Azt írta, akkora túlterhelést kapott a munkahelyén, amellyel nem tudott megbirkózni, és nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot.
Ez már önmagában végtelenül szomorú. De ami utána következett, az még szomorúbb. A sajtót bejárta a hír, aztán mély csönd. A langlovagok.hu megírta, hogy a százados temetésén a Katasztrófavédelem SEMMILYEN hivatalos formában nem képviseltette magát, a kollégák is csak civilben mentek el, a búcsúbeszédeket nyugdíjas bajtársak mondták el. Egyiküket, Sümegi Imrét szó szerint idézi a tűzoltók portálja, és bevallom őszintén, még olvasni is fájdalmas. A "Drága Barátunk! Kedves Lali" kezdetű búcsúbeszédből idéznék egy-két gondolatot:
"Hányszor hallottuk Tőled: "Parancs – értettem!" és már mentél is tovább, végezted dolgodat. Mi pedig - akik hozzászoktunk mindehhez - ritkán kérdeztünk meg, hogy bírod még?"
"Hősként viselted a Téged ért lekezelő és megalázó megjegyzéseket, a rosszindulatú piszkálódásokat és a lekezelést. Amikor már betelt a pohár - és azok, akik mind e közben lábukat lógatták, féltve az egyetlen megélhetési forrást könyököléssel, nyalizással örökre bebiztosították magukat, biztonságos magaslatról néztek le Rád – mondván Lali majd megoldja."
"Te hősiesen vállaltad hibáidat – és bár rettenetes választ adtál mindenkinek – bátorságból is példát mutattál! Tükröt állítottál azoknak, akik sem életedben, sem halálod után nem mertek, és nem is mernek belenézni és ezáltal látni önmaguk gyarlóságát, ehelyett – a szenzációra éhes bulvár sajtónak "jól értesültséget színlelve", egyértelmű felelősségüket mentve és nevük elhallgatását kérve gyalázkodásba kezdtek!"
Fájdalmas, kiábrándult mondatok. A tehetetlen düh mondatai. És én azon gondolkozom: hogy hangozhatnak el ezek ma Magyarországon egy tűzoltó sírjánál? Nem az embert nem értem, aki kimondta – ő csak őszinte volt –, hanem az okokat, amelyek kimondatták vele.
Hogy lehet, hogy egy ilyen komoly hivatást űző szervezetnél nincs senki, aki odafigyelne egy agyonterhelt emberre? Aki meghallaná a segélykiáltásait? Nincs egy pszichológus, akik észrevenné, hogy nagy baj van, segíteni kellene? Nincs egy felettes, aki legalább megpróbálná kicsit tehermentesíteni, egyenletesebben elosztani a munkát? Vagy ott is vannak olyanok, akiket "nem illik" terhelni, mert "nem azért vannak ott"?
Ezek persze csak találgatások, nem tudjuk, mi történt pontosan. Állítólag a rendőrség is nyomoz az ügyben, nem szeretnék ítélkezni. Az mindenesetre árulkodó, hogy Nagy Lajos munkáltatója – mondjuk ki – sunnyog. Nem adtak ki közleményt, amelyben legalább annyit mondanak, hogy a jövőben igyekeznek még jobban odafigyelni a tűzoltók mentális állapotára. Nem, semmi ilyesmit nem tettek. Az esetleges saját felelősségükről hallgattak, és hivatalosan nem képviseltették magukat a temetésen. A presztízst, az érdekeket, a pozícióféltést nem írta felül az emberség.
Régóta ismert pszichológiai tény, hogy egy öngyilkosság okai mindig nagyon összetettek. Nem tudhatjuk, Nagy Lajos milyen egyéb problémákkal küzdött, milyen démonok lendítették át a határon. De ember volt. Rendes, nagy munkabírású, az esetleges hibáiért felelősséget vállaló ember. Ne menjünk el szótlanul a halála mellett.
Talán nem sokat számít, de legalább én és kollégáim - és úgy gondolom, itt az olvasóink nevében is beszélhetek – ezúton küldjük őszinte részvétünket Nagy Lajos szeretteinek és barátainak, és egyúttal kifejezzük tiszteletünket minden tűzoltónak és olyan szakmában dolgozónak, akik nap mint nap kockáztatják az életüket a mi biztonságunkért.
Sümegi Imre nyugdíjas tűzoltó százados búcsúbeszéde teljes terjedelmében ide kattintva olvasható.
