A magyar filmtörténelem egyik legnagyobb vállalkozása kétségkívül Gárdonyi Géza Egri csillagok című művének, 1968-ban bemutatott mozifilm változata volt. Cikkünkben eddig titokban maradt érdességek után nyomoztunk a Várkonyi Zoltán által, Nemeskürty István forgatókönyvéből készített film kapcsán!

1923-ban mutatták be a Gárdonyi regény első filmváltozatát, melyet Fejős Pál saját forgatókönyvéből rendezett. Fejős eredetileg kémiatanárnak tanult, ám művészi vénája az Operaházba majd Mobil Filmvállalathoz sodorta, ahol főrendezőként készítette el a némafilmet.

Bár az alkotás volt az első – filmszalagon mérve – 1000 méternél hosszabb magyar mű, mégis csúfosan elbukott. Fejős ekkor el is hagyta az országot és igazi, 1938-ig tartó filmes karrierjét az Universal Studiosnál futotta be. Az 1923-as Egri Csillagokból sajnos egyetlen kópia sem maradt fenn.

Sokan tudják, hogy Pilisborosjenőn ma is látható a forgatáshoz használt „Egri vár” nagy része. Bár annak felépítése óriási anyagi és munkaerőráfordítást igényelt, még így is olcsóbb volt, mint az eredeti várat és környezetét átalakítani. Ráadásul Eger már akkor is komoly turistaforgalmat bonyolított, melyet nem állíthattak le a filmesek. A makett várat egyébként először a Velencei tó közelében, a nadapi kőbánya közelében akarták megépíteni, ám a környezet nem felelt meg a rendező elképzeléseinek.

Mivel a képeken több, mint 10 ezer statiszta látható, a parókák elkészítése gigantikus feladatnak bizonyult. A legjobb látvány eléréséhez azonban igazi hajat használtak, melyet újsághirdetések segítségével gyűjtöttek be. Milyen szerencse, hogy akkoriban tombolt a beatkorszak Magyarországon...

Az Egri csillagok látványának megtervezésével Szász Endre festőművészt bízták meg, aki több száz képet készített a forgatás megkezdése előtt. Szintén ő festette fel a díszleteket (pl. a török tábort) a helyszínen készült fotókra, hogy a látvány már a forgatás előtt összeállhasson. Ennél a filmnél használták először hazánkban az üvegtechnikát is. Az egyik ismert jelenetben például a szultán tábora mögött az üvegre festett, de valós képet adó Budavár a háttér. A szultán elé vonuló menet első 250—300 embere élő, a többi rajzolt, de mozgáshatást keltő figura.

A távoli felvételek esetében kétezer festett, felfújható ballon alkotta a hadseregeket. Természetesen a közelebbi felvételeknél a KISZ és a honvédség statisztái láthatóak. Az egyesült magyar, török és lufihadsereg parancsnoka Bölcs Tibor alezredes volt.

A filmben Közép-Európa egyetlen bivalytenyészetének a Nagykanizsai Állami Gazdaság Kis-Balatonhoz közeli zimányi rezervátumának állatai láthatók. Ezeket már egy évvel a forgatás előtt elkezdték tanítani az igavonásra, mert korábban nem voltak járomba fogva. A seregek lovait pedig ideje korán kiválogatták néhány termelőszövetkezetben, ahol megtiltották a sörények és a farkak nyírását, mert a 1500-as években a hosszú „lobonc” volt divatban.

Noha a film költségvetése óriási volt, a rengeteg kelléken így is muszáj volt spórolni. Ennek megfelelően felsőruházatot és páncélzatot a Fővárosi Kézműipari Vállalat készítette el papírból, a kardok és egyéb fegyverek egy itthon addig nem használt műanyagból voltak. A pajzsokat, a tojástartók készítéséhez használt papíriszapból formázták meg, majd műanyagfóliával laminálták, amitől teljesen élethűnek látszottak. A felszerelések súlya és költsége így a töredéke volt mint az eredetihez hasonló anyagok használata esetében lett volna. A gyártáshoz így is egy komplett „fegyvergyárat” alakítottak ki a MAFILM Gyarmat utcai stúdiójában.

A filmben szereplő „korabeli atombombát”, a legendás tűzkereket valóban megépítették. Koltai Henrik mérnök őrnagy alkotása 5 méter magas és 3 méter széles volt, kivitelezését a Fűzfői Nitrokémiai Vállalat jegyezte. Szintén igazi tűzzel égtek a filmen lángoló katonák. Balákovics István, a Tűzoltókészülékek Gyárának főmérnöke fejlesztette ki azt a testkenőcsöt, mely távol tartotta bőrüktől az égést. Ez a találmány egyébként világszinten is az Egri csillagokban debütált.

A vár fokáról leöntött „forró ólom és kátrány” valójában nagyon is hideg volt. Mindkettőt a hozzá kevert szárazjég tette buborékolóvá és a kátrány esetében a tökéletes látvány eléréséhez egy speciális, fekete műnyagmasszát is kifejlesztettek. A távolban lángoló épületek és tárgyak valójában „hideg lánggal” égtek.

A mű készítői a közönség segítségét kérték a színészek kiválogatásához és az egyes szereplőkre leadott szavazatokat a kivágott újsághirdetéseken lehetett beküldeni. A hatalmas várakozást jól mutatja, hogy összesen 12 ezer voks érkezett a MAFILM-hez. Ebbe a filmbe valóban beleszólhatott a közönség...

Ha valaki készítene egy világot átfogó felmérést arról, ki mit csinált 2001. szeptember 11-én egyetemes idő szerint (UTC) 13 óra körül, millióféle választ kaphatnánk, de egyvalamit biztosan szinte mindenütt beleírnának: „… és akkor bekapcsoltam a tévét”.

Így történt ez aznap Budapesten is, helyi idő szerint 14:50 perckor a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében, amelynek akkor hírszerkesztő munkatársa voltam. (Az amerikai keleti parton akkor 8:50 volt). Éppen ügyeletes szerkesztői váltás volt nálunk, és a délelőttös így búcsúzott: „Valami hülye megint nekiment a New York-i World Trade Centernek”. Emlékeztünk mi is ilyen esetekre, Cessnák és hasonló kis gépek voltak. A délutános, Rácz Péter, korábbi washingtoni tudósító azonban semmit nem bízott a véletlenre, azonnal bekapcsoltatta a CNN-n. Láttuk a füstölgő felhőkarcolót, majd néhány perccel később már a szemünk előtt csapódott be a második repülőgép. Nem Cessna, hanem egy utasszállító, miként az első is az volt. „Gyerekek, ez háború” – mondta Péter, és pillanatok alatt megszervezte a teljes mozgósítást: egyikünk a tv-t figyelte, volt, aki az amerikai reakciókat, más a külföldieket, én lettem a gyorshír-felelős, egy tapasztalt kollégának jutottak a nagyobb hírösszefoglalók.

Amikor a közelmúltban visszanéztem az MTI-archívumában az aznapi kiadást, megdöbbenten láttam, hogy 56 hír és 15 visszhang ment ki délutántól késő estig. Egy olyan napon, amelyet még délután 13 órakor is „dögunalomnak” nevezett egyik munkatársunk. Olyan volt, mintha valami módosult tudatállapotban dolgoznánk. Negyvenhat éves újságírói pályafutásomnak egyik legszörnyűbb pillanata volt, amikor egyenesben láttam az Ikertornyok leomlását, máig kiver a hideg, ha rágondolok…

Voltak ugyan az előző évtizedben is bőven terrorista merényletek: elég csak az egyiptomi Királyok Völgyében német turisták ellen az 1997 novemberében végrehajtott mészárlásra, vagy az egy évvel későbbi, a nairobi és Dar-es-Salaam-i amerikai nagykövetséget ért támadásokra gondolni, nem is szólva az 1995-ös, Oklahoma City-ben elkövetett 166 halálos áldozatot követelő robbantásról, amelyet viszont amerikai szélsőségesek követtek el. De ilyen összehangolt akciót, amelynek egyik célpontja az amerikai nagyság és gazdagság szimbóluma, a WTC, a másik a Pentagon volt, és ki tudja, hogy a Pennsylvaniában lezuhant gép eredeti útiránya nem a Fehér Ház lett-e volna… Nem volt még olyan terrortámadás, amelynek ennyi, közel 3000 halottja lett volna és akik közül 1100-at a mai napig nem tudtak azonosítani.

Sokan látták és látják benne azóta is a nyugati civilizáció végóráinak kezdetét, és akik már a korábbi években a keresztény és az iszlám világ összecsapásának elkerülhetetlenségét jövendölték, most igazolni vélték elméletüket. Akadtak olyanok is, akik egyfajta „istenítéletet” láttak benne, a WTC ugyanúgy az emberi nagyravágyás jelképének látták, mint egykor a Bábel-tornyot, tehát pusztulnia kellett. És persze azonnal előkerült az ezredforduló kedvenc reneszánszkori jövendőmondója, Nostradamus, akinek 6/97. számú négysorosa így hangzik.

„Negyvenöt fokon izzik az ég

az új város felé tűz közeleg

hirtelen nagy láng szökik szerteszét

mikor a normannok tanúságot tesznek”

Ez az eredeti francia szöveg szó szerinti fordítása, amely Erika Cheetham 1973-ban megjelent könyvében olvasható. Az angol írónő mind a 100 próféciát értelmezte, a 6/97-et ő is New York bombázásaként. 9/11-et azonban nem érte meg, 1998-ban hunyt el. Ma már lehetetlen kideríteni, hogy ki kezdte el terjeszteni azt a négysorost, amelyben szinte látjuk New York-ot a terrortámadás pillanatában, de amely közönséges hamisítvány – ilyen négysoros ugyanis sehol nem szerepel Nostradamus próféciái között – ennek ellenére azóta is rendszeresen ezt idézik:

“A nagy víz másik oldalán alászáll két nagy madár

a királynő, kinek keze tüzet tart,

trónja vízből emelkedik,

s látja, amint a két ördögi torony leomlik.”

Túl voltunk már olyan látványos katasztrófafilmeken, mint A függetlenség napja (1996) vagy az Armageddon (1998), és mivel ez a műfaj a virágkorát élte, és ezek helyszínei rendszerint az Egyesült Államok nagyvárosai voltak, hihető lett volna, hogy egy újabb, még merészebb alkotással rukkol ki Hollywood. Csakhogy ezúttal hiába vártunk Will Smith-re vagy Bruce Willisre…

Bár minden ártatlan emberéletért kár – és soha nem fogjuk pontosan megtudni, hogy hányan haltak meg a tornyok leomlásakor keletkezett törmeléktől és portól, amely még hetekig a levegőben volt, valamint váltak a poszt-traumatikus stressz áldozatává – 9/11 hosszabb távú hatása még ennél, sőt a 20 évig tartó, értelmetlen afganisztáni háborúnál is súlyosabb: az emberek lelkébe világszerte befészkelődő félelem, az intolerancia, az idegengyűlölet, a korábban már számos országban beválni látszó multikulturalizmus elvetése. Olyan kiváló elmék futottak bele ebbe a csapdába, mint a korábban mindig a progresszív gondolkodás, a zsarnokság elleni küzdelem élharcosa, a legendás olasz újságírónő Oriana Fallaci, szinte gyűlöletkeltő írásával, A düh és a büszkeséggel. Vagy Samuel P. Huntington amerikai politológus, aki az események után másfél hónappal a Sunday Times-ban így írt: „A civilizációk közti törésvonalak lesznek a jövő frontvonalai” és a konfrontáció úgy élesedik, ahogy a világ egyre kisebb lesz.

Azt az Oszama bin Ladent kiáltották ki „első számú közellenségnek”, akit még a 80-as évek második felében éppen az Egyesült Államok fegyverzett fel, hogy iszlám harcosai, a mudzsahedek eredményesebben harcolhassanak az Afganisztánt megszálló szovjet hadsereg ellen. A szaúdi milliárdos család fia azonban az első, 1991-es öbölháború után szembefordult addigi támogatóival, sőt, 1997-ben nyíltan háborút hirdetett ellenük. Ennek lett következménye a már említett két afrikai nagykövetség elleni támadás, valamint 2000 októberében az adeni kikötőben a USS Cole hadihajó elleni öngyilkos merénylet. Tehát azt is lehet mondani, hogy a korábbi események logikus folytatása volt. Nem véletlen, hogy az események után hónapokig folyt az egymásra mutogatás az FBI és a CIA, valamint a katonai hírszerzés között, mert utóbb kiderült: a 19 terrorista, akik elrabolták akcióikhoz a négy utasszállítót, már legalább egy évvel korábban bejutottak az Államokba, és dossziék is készültek róluk.

Maga Oszama szeptember 16-án egy videó-üzenetben még tagadta, hogy köze lett volna a terrortámadáshoz, néhány nappal később azonban egy másik felvételen, amelyet az al-Dzsazira pánarab tv tett közzé, három al-Kaida alvezér társaságában jelent meg : „A mindenható Allah egyik létfontosságú szervén találta el Amerikát. Amerika borzadállyal telt meg északtól délig, kelettől nyugatig, és Allahnak legyen hála, most meg kell élnie a választ mindarra, amit eddig elviseltünk” – mondta, de azt nem mondta ki, hogy 9/11-et az ő szervezete követte el. Ezt nyíltan csak 2004. október 29-én, 4 nappal az amerikai elnökválasztások előtt ismerte be, amikor az Egyesült Államok polgáraihoz intézett videó-üzenetében új támadásokkal fenyegetőzött, ha Amerika továbbra is fenyegeti a muszlim országokat. Akkor harmadik éve tartott az afganisztáni, és másfél éve az iraki háború. Az első éppen a „terrorizmus elleni globális háború” nyitánya volt, amelyet George W. Bush elnök 2001. szeptember 16-án hirdetett meg, és a Bin Laden-üzenet kapóra jött neki, hogy megerősítse a választók előtt elszántságát.

Időről időre napvilágot láttak olyan hírek, hogy az amerikaiak már-már elkapták, de az utolsó pillanatban kicsúszott a kezükből, valószínűbb azonban, hogy fogalmuk sem volt róla, hol rejtőzik.

Azt, hogy pontosan mi történt 2001. szeptember 11-én New York-ban és Washingtonban, talán soha nem fogjuk pontosan megtudni. Joe Biden elnök ugyan a 20. évforduló előtt megerősítette: nyilvánosságra hoznak minden ezzel kapcsolatos dokumentumot, de még ha ez meg is történne, akkor sem biztos, hogy el tudnak oszlatni minden kételyt. 9/11 stabilan tartja magát a legnépszerűbb amerikai összeesküvés-elméletek Top 10-ében a Kennedy-gyilkosság, a holdraszállás és Roswell között. Az interneten keringő fotókkal, videókkal próbálják ezek hívei bizonyítani, hogy az, amit a híradók mutattak, nem lehet igaz.

Ezt sugallja az amerikai dokumentumfilm fenegyereke, Michael Moore nagy port felvert, Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmje, a Fahrenheit 9/11 is, amelynek hitelét nem kis mértékben rontja, hogy Moore-ról köztudott: zsigerből gyűlöli az ifjabb Busht.

9/11 médiatörténelmet is írt. Nemcsak azzal, hogy az egész világon valós időben volt látható a terrortámadás, amelynek megrázó felvételeit heteken át sulykolták a nézőkbe, hanem szintet lépett vele a digitális kommunikáció. Bár a közösségi média még nagyon gyerekcipőben járt (három évvel vagyunk a Facebook elindulása előtt), az e-mail-rendszerek már alkalmasak voltak arra, hogy a szeretteikért aggódók gyorsan kapcsolatba léphessenek akár a világ legtávolabbi pontjáról Amerikával. Ekkor történt meg először, hogy a világ nagy lapjai, amelyek már rendelkeztek internetes kiadással, „forrásként” használták fel azokat a fotókat és beszámolókat, amelyeket a helyszínen tartózkodók küldtek, ez a tragikus esemény adott nagy lökést a blogműfajnak, amelyekben mindenki megoszthatta az internetes közösséggel saját élményeit. Persze a háló teret adott a terrorakcióval kapcsolatos „fake news”-oknak is. Beteljesedett Marshall McLuhan öt évtizeddel korábbi víziója, vérben és mocsokban megszületett a „világfalu”.

Eljött a borzalmak banalizálódásának ideje…

Amikor Winston Churchill 1946 márciusában fultoni beszédében Európára leereszkedő „vasfüggönyt” emlegetett, kevesen gondolták, hogy ha nem is vasból, de kőből és téglából felhúznak a kontinens két ellentétes ideológiájú és ellentétes érdekszférába tartozó része között egy építményt, amely közel három évtizedig nem csupán szimbolizálta a megosztottságot.

A berlini fal, amelyet 1961. augusztus 13-ra virradóra kezdtek el építeni az egykori német birodalmi főváros keleti felén, egy történelmi abszurditást hozott létre: kettévágott Európa közepén egy nagy hagyományú várost, amelynek egyik fele a Nyugat által sokáig el nem ismert Német Demokratikus Köztársaság fővárosa lett, míg a másik fele egy különleges státuszú „városállam” lett, amelyet, még ha ezt a 10 évvel később született négyhatalmi megállapodás nem is fogadta el, a Német Szövetségi Köztársaság gyakorlatilag a 11. tartományának tekintett.

A berlini kérdés megértéséhez vissza kell kanyarodnunk a II. világháború befejezéséhez. Bár Berlint a szovjet csapatok foglalták el, a fővárost négy megszállási övezetre osztották: a keleti rész a szovjeteknek jutott, míg a nyugatin az amerikaiak, britek és franciák osztoztak, de volt a városnak egy négyhatalmi adminisztrációja egészen 1948-ig.

A hidegháború erősödése azonban Berlinre is kihatott: a három nyugati zóna egyesült és leszakadt a keletitől. E nyugati övezetet 1948. június 24-én blokád alá vonták a szovjet haderők, és mivel a nyugati hatalmak sem akarták feladni, légihíddal biztosították a város ellátását. Bár 39 brit, 3 amerikai és 6 német pilótát lelőttek a szovjetek, a helyzet mégsem fajult újabb háborús konfliktusig, és végül közel 11 hónap után, 1949. május 12-én feloldották a blokádot. Nyugat-Berlin enklávé helyzetét azonban tovább erősítette, hogy még abban az évben megalakult az NDK és Kelet-Berlin lett a fővárosa.

A Sztálin halála után három hónappal, 1953 júniusában kirobbant felkelés elfojtását követően 200 ezren menekültek el. 1949 és 1960 között 2,6 millió keleti lakos szökött Nyugat-Berlinen át az NSZK-ba, számuk 1961-ben is meghaladta a 200 ezret. Egészen augusztus 13-ig. Elengedhetetlen érdekévé vált a Walter Ulbricht vezette keletnémet rezsimnek e folyamat megállítása.

A nagyhatalmak vezetői még megoldhatták volna a berlini válságot. 1960 májusára Párizsba négyhatalmi csúcsot terveztek, ezt azonban meghiúsította a Szovjetunió felett lelőtt U2 amerikai kémrepülőgép esete. Végül John F.Kennedy amerikai elnök és Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1961. június 2-án Bécsben találkoztak. Kennedynek nagy szüksége volt a diplomáciai sikerre, hogy kiküszöbölje az áprilisi, kudarccal végződött kubai kaland, a Disznó-öbölbeli invázió okozta presztízs-veszteséget. Ezért is egyezett bele, hogy európai körútjába beiktatja a Hruscsovval való találkozót.

A szovjet vezető, ráérezve az amerikai elnök meggyengült pozíciójára és tapasztalatlanságára, erőfölényének tudatában érkezett a tárgyalásokra. Bár a napirenden számos fontos kérdés szerepelt a nukleáris leszereléstől az indokínai konfliktusig, Berlin ügye nyomta rá bélyegét a tanácskozásra. Hruscsov egy memorandummal érkezett, amely szerint Nyugat-Berlin demilitarizált, semleges város státusát kapna. Azzal fenyegetőzött, hogy egy szovjet-amerikai megállapodás hiányában olyan békeszerződést köt a keletnémet kormánnyal, amely elvágná a Nyugatot Nyugat-Berlintől.

Kennedyt megdöbbentette a kemény hangnem, de nem volt hajlandó engedni a szovjet nyomásnak. „Erőre erővel válaszolunk. Ha az Egyesült Államok háborút akar, az ő baja” – mondta Hruscsov. Mire Kennedy így felelt: „Akkor, elnök úr, háború lesz. Hosszú, hideg tél lesz.”

Az igazi „hideg” két hónappal a csúcstalálkozó után kezdődött: a keletnémet hatóságok a 1961. augusztus 13-ára virradó éjjel szögesdrótot húztak fel a két városrész között, majd megkezdték egy tényleges fal építését. Ulbricht még júniusban egy nyugatnémet újságírónőnek azt állította, hogy „senkinek sincsen szándékában falat építeni”. Végül azonban augusztus 5-én a Varsói Szerződés tagállamai moszkvai konferenciájukon Hruscsovval az élen megadták az engedélyt a „műszaki határzár” létrehozására.

A 20. század történelmének ikonikus felvételei közé tartoznak azok a filmrészletek, amelyeken kétségbeesett kelet-berliniek az utolsó pillanatban átugrálnak életük kockáztatásával a még alacsony falakon. Nyolcszáz civilnek és 85 katonának sikerült még elmenekülnie az építés idején. Családok szakadtak szét, sokan a munkahelyüket vesztették el. De megszakadtak a Berlin egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok, romlottak a közszolgáltatások, miután a fal építésével kettévágták az elektromos hálózatot is.

De még olyan abszurditások is előfordultak, mint a Bernauer strasse-i házak, „határvonalnak” számítottak, mivel ablakaik a nyugati zónára nyíltak. Az NDK propagandában úgy állították be, mint a „fasizmus elleni védőbástyát”, abból a hamis állításból kiindulva, hogy a II. világháború után a német földön maradt egykori háborús bűnösök mind az NSZK-ban rejtőznek. Ehhez képest a német újraegyesülés után felbukkanó neonáci csoportok szinte mind Keletről jöttek…

A 155 km hosszú, 3,6 méter magas falat és környékét szigorúan ellenőrizték, a szökni próbálókkal szemben tűzparancs volt érvényben az NDK határőrségnél. 1989-ig összesen 125-en haltak meg így. A közelében lakók csak külön igazolvánnyal közlekedhettek. Csupán néhány katonai ellenőrző pont maradt nyitva a két zóna között, amelyek közül a leghíresebb a Checkpoint Charlie lett. Itt cserélték ki Gary Powers-t, a lelőtt U2 pilótáját az Egyesült Államokban letartóztatott szovjet mesterkémre, Rudolf Abelre és itt távozhattak Nyugatra egyes szovjet ellenzékiek az 1970-es években. A négyhatalmi megállapodást követően a nyugat-berliniek már könnyebben átjárhattak Kelet-Berlinbe, de a keletiek számára továbbra is illegális maradt, egészen 1989 november 9-ig.

Nem meglepő, hogy a Fal hamarosan fontos szereplője lett a nyugati kémfilmeknek. Az egyik legelső a John Le Carré regényéből készült A kém, aki a hidegből jött volt 1965-ben Richard Burtonnel a főszerepben. Michael Caine volt a hőse a Temetés Berlinben című filmben (1966) és feltűnt a Fal több James Bond-filmben is, köztük a Casino Royale-ban és az Octopussy-ban. A kettéosztottság életérzését ragadta meg Wim Wenders a Berlin felett az ég-ben.

A német újraegyesítés után is számos híres alkotás kötődik hozzá, köztük a Goodbye, Lenin és A mások élete. De Nyugat-Berlin egyedi atmoszférája nagyon sok kortárs művészt megihletett. Lou Reed, David Bowie, Brian Eno, Nick Cave egyaránt töltött itt hosszabb-rövidebb időt, és alkottak emlékezetes lemezeket. Nyugat-berlini szubkultúra különösen a 70-es, 80-as években virágzott, az a mondás járta, hogy a helyi kávéházakban, galériákban, klubokban soha nincsen záróra.

Fontos szerep jutott Nyugat-Berlinnek a 60-as évek kontesztációs mozgalmában, miután itt lőtték le a rendőrök 1967. júniusában a Reza Pahlavi iráni sah elleni tüntetés során az egyetemista Benno Ohnesorgot. Innen indult el a teológus hallgatóból lett diákvezér Rudi Dutschke, és itt követtek el ellene végzetes kimenetelű merényletet 1968. április 11-én. Itt bontakozott ki azokban az években a „házfoglaló” mozgalom, amikor fiatalok üresen hagyott házakban, lakásokban hoztak létre közösségeket. És innen indult el politikai karrierje a később Nobel-békedíjas Willy Brandt kancellárnak, az európai enyhülés egyik vezéralakjának, aki 1957 és 1966 között Nyugat-Berlin főpolgármestere volt.

Aztán 1989 megrázta az egész világpolitikát, a kommunista világrendszer összeomlott, immár okafogyottá vált a Berlini Fal is, amelyet a városnak a szabadság extázisába került lakói gyorsabban lebontottak, mint ahogyan felépítették. Egy-egy darabja ma már történelmi ereklye, Budapestre is kerültek belőlük. Ezek sokáig a Tabánban voltak láthatók, de mivel sokan próbáltak belőle némi szuvenírt hazavinni, 2004-ben átvették őket a Máltai Szeretetszolgálat zugligeti Befogadás Kertjébe.

A Berlini Fal történetéhez hozzátartozik, hogy egy évvel annak lebontása után Rogers Waters, a Pink Floyd egykori alapítója számos világsztár zenésszel közösen a The Wall című művének látványos előadásával emlékezett meg az eseményről a helyszínen és többszáz millió tv-néző előtt. Bár a darabnak eredetileg nem volt köze a hidegháború e szégyenfoltjához, ezzel a koncerttel, majd a végén bemutatott „falomlással” örökre összefonódtak.

Szinte pontosan három évtizede, 1991. augusztus 20-án mondott szentmisét II. János Pál pápa (1978-2005) a Hősök terén, miután öt nap alatt körbejárt néhány fontos állomást az egész országban. A hivatalos pápalátogatás előfutáraként emlegetik az 1938-as budapesti XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, amelyen a pápa követe, Eugenio Pacelli – akkor még bíborosi minőségben – érkezett hozzánk.

Némi sértettséggel vegyes félreértéssel indult a történet, mivel a pápa a magyarországi utat megelőzően Csehországba és Szlovákiába látogatott, holott Magyarországra előbb hívták. A magyarázat úgy szólt, hogy ezek villámlátogatások voltak, míg nálunk egy nagyobb lélegzetvételű, lelkipásztori látogatást kíván tenni, és valóban adott is okot a megenyhülésre.

A pápa a fővároson kívül a határokon túl élő magyarokkal és a szomszédos országokban élőkkel egyaránt szervezett találkozót, illetve megjárta az ország mindkét felét és eljutott a legnagyobb görögkatolikus Mária-kegyhelyre, Máriapócsra. Ez utóbbi település olyannyira elmaradott volt, hogy új telefonközpontokat és utakat kellett kiépíteni a találkozó kedvéért.

Budapesten a XII. kerületi Gyimes utcában készült a pápai rezidencia, az Esztergomi Főegyházmegye pedig visszakapta a budai prímási palotát az Úri utcában a nemes célra. Számtalan lezárás, átirányítás és átvizsgálás előzte meg a nagy napot. Nem csoda, hogy mindenki ezen szorgoskodott: gondoljunk csak bele, hogy ekkortájt, nem sokkal a kommunizmus diktatúrájának összeomlása után, még alig tért magához az egyház. Ugyanakkor végre központi felügyelet és irányítás nélkül tudtak egyeztetni az állammal és az önkormányzatokkal.

A Szentatya, szokásához híven előtte pár hónappal meghívta a Vatikánba a Püspöki Kar elnökét és azon megyéspüspököket, akikhez készülődött. Azon a napon fogalmazott egy levelet a magyar híveknek, amelyben többek között az állt, hogy „sajátos módon is közel akar lenni” az ottani egyházi vezetőkhöz ezekben az új időkben. Nem csak magyar oldalról törték tehát magukat az érintettek, a pápa is alaposan készült a látogatásra. Az előkészületeket kissé megtörte az a szomorú esemény, miszerint Alszeghy Zoltán jezsuita atya, aki a pápai beszéd elkészítésében segédkezett, munka közben elhunyt. Az Egyházfő nagy erőkkel tanult magyarul a Rómában élő magyarajkúak segítségével, de bevallása szerint igen nehezen ment neki, hiába beszélt már sok nyelven.

1991. augusztus 16-án, délelőtt érkezett meg a pápa a Ferihegyi Nemzetközi Repülőtérre, ahol Göncz Árpád köztársasági elnök, Antall József miniszterelnök, Szabad György házelnök, Demszky Gábor főpolgármester, továbbá a teljes Püspöki Kar, Paskai László bíboros és Seregély István egri érsek, püspökkari elnök és Keresztes Szilárd megyéspüspök fogadta. Leszállva a gépről, a pápa megcsókolta a magyar földet és az alábbi biztató mondatokat fogalmazta meg: „Tudok osztozni hagyományaitokban és jelenlegi közös erőfeszítéseitekben, hogy boldogabb és emberibb jövőt építsetek, mert a lengyel nemzet fia vagyok, amelynek olyan sok közös vonása van a magyar történelemmel. Én is Európának ebből a térségéből származom, amely most egy új korszak küszöbén áll, és reméli, hogy hozzá tud járulni egy békés közösség kialakításához, amelynek nemzetei szolidárisak egymással.”

A köszöntőket egy helikopteres utazás követte Esztergomba, ahol az egyházfő megnézte a prímási palotát és a Bazilika kriptájában fejet hajtott Mindszenty József sírja előtt, végül szentmisét mondott. Ezt követően szárnyashajó vitte vissza Budapestre, a Parlament épületébe, a magyar államfőkhöz. Ott szabadkozott egy kicsit a magyar nyelv kapcsán: „Mindenekelőtt szeretném elnézéseteket kérni a rossz magyar kiejtésemért. Minden magyarnak, s főként a fővárosiaknak meg kell bocsátaniuk nekem ezért. Biztosítalak titeket, hogy amire lehetőségem volt, azt megtettem. Nyilvánvalóvá vált, hogy nyelvetek nagyon szép és nagyon igényes, valójában egy szűk kapu. Olyan szűk, mint az a kapu, amelyen át a mennyországba kell bejutnunk.”

A pápa útja a budapesti MTA székházban folytatódott, ahol a tudományos és művészeti elittel folytatott beszélgetést. Nekik kifejtette, hogy az ész és a hit szerinte ugyanazon igazságot keresi.

A harmadik napon II. János Pál pápa a máriapócsi kegyhelyre látogatott elsőként, délután pedig már a debreceni Református Nagytemplomban tartott ökomenikus istentiszteletet, és így is maradt ereje este Budapesten a főrabbival találkozni.

Másnap a szentatya Szombathelyen, majd a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomban imádkozott, este pedig megcsodálhatta a misztériumjátékot, amellyel a magyar katolikus ifjúság készült a tiszteletére a Népstadionban. Inkább elküldte a biztonsági őreit az őt fuvarozó, átlátszó ablaküveges pápamobil mellől, hogy közvetlenebbül találkozhasson fiatal híveivel.

Látogatása utolsó napján, augusztus 20-án reggel II. János Pál a Szent István-bazilikában kezdett, majd a Hősök terén 10 órától mutatott be szabadtéri szentmisét hatalmas tömeg előtt, végén az országfelajánlás imájával. Egyes becslések szerint félmillióan hallgatták végig a helyszínen. Végezetül az Úri utcai prímási palotába kísérték a Magyar Püspöki Kar tagjai.

Az 1991-es pápalátogatás igazi történelmi különlegessége, hogy egy még kommunista ország küldte a merész meghívót, melynek apropója 1988-ban Szent István király halálának 950. jubileumi éve volt. De politikai csatározások miatt három évvel később már egy demokratikus ország fogadta őt.

Források: itt és itt, valamint itt találhatók.

A körmeinket ápolni és díszíteni manapság természetes része a szépségápolási rutinnak, de érdemes végignézni az idővonalon, hogyan jutottunk el idáig.

Kínában már i.e. 3000 évvel is foglalkoztatta az embereket a körmük színe, ekkor méhviaszból, zselatinból, tojásfehérjéből és gumiarábikumból kutyultak körömfestéket, i.e. 600-ban pedig a kínai császárok aranyra és ezüstre mázolták előkelő karmaikat.

Az ókori Egyiptomban is nagy hangsúlyt fektettek erre a rituáléra, a fáraók hosszú, aranyozott pótkörmökkel akartak isteneikhez hasonlóvá válni. Kleopátra, a történelmi szépségikonok legősibb úttörője ebben is kitűnt: porcelánporból készült, ragasztóhoz hasonló anyaggal rögzített körmöket viselt. A színeknek régen megvolt a maga szimbolikája:

Az ókori római és görög népeknél először a tehetős férfiak manikűröztek, külön lábápoló rabszolgákat tartva. Ők is hennázták, illetve arannyal-ezüsttel vonták be körmeiket. Az indiai nők is feltalálták magukat: ők i.e. 500-ban kezdték el egy rovar váladékával festeni az ujjaik végét.

A középkor emberét nem izgatta a körömápolás (egyedül a Ming-dinasztia tagjai díszítették feketére és vörösre körmeiket, rizspapírral vagy selyemmel bevonva, porcelánporral erősítve), a reneszánsz korban is csak ímmel-ámmal foglalkoztak ezzel. Mondjuk nem csoda, hogy nem volt a mindennapi rutin része, hiszen az akkori körömápolási tárgyak inkább hasonlítottak kínzóeszközre, mint használati tárgyra. A 17. századi Júdeában szörnyen fájdalmas eljárással szépítették körmeiket:

A kíméletes manikűr fogalmát Franciaországban dr. Sitté, Fülöp Lajos király lábápoló orvosa vezette be az 1800-as évek elején. A királyi orvos fogászati eszközökből körömreszelőt és spatulából körömágyápolót készített, valamint rózsafa pálcikával tolta vissza a körömbőrt, a fényezésről pedig különféle pasztákkal gondoskodott.

A 20. században már elterjedt a körömvágó olló és a fémreszelő használata, sőt, a köztudatba került a fertőtlenítés intézménye is. Megjelentek a csiszolóporos reszelők, körömbőr eltávolítók, folyékony lakkok. A körömlakk az 1920-as években jött létre az autóiparnak köszönhetően, ugyanis Henry Ford autófestékjei ihlették a találmányt. Ráadásul az iparosodás miatt a gyárakban egyre több nő dolgozott, akiket zavart a folyton piszkos körmük látványa, ezért fehérre festették a körmeik végét, ez lett a francia manikűr őse. Gondoltad volna, hogy prózai praktikum állt az immár elegánsnak számító stílus mögött?

A körömlakkozás igazi forradalmát 1932-től számítjuk, ekkor dobta piacra Charles Revlon és kémikus testvére, Joseph Revlon világ első pigment tartalmú körömlakkját, amely rengeteg színben volt kapható. Ebben az esetben is autófényezésre használt, nitrocellulóz tartalmú festéket használtak erre a célra.

A modern műköröm története egy bagatell eseménnyel vette kezdetét:

Igaz, ez még kezdetlegesnek bizonyult, de némi sufni-tuninggal végül feltalálta a tip elnevezésű, saját körömre kenhető anyagot, amelyet forgalmazni is kezdett 1934-től.

A hollywoodi filmipar maximalizmusa hamar kitermelte az igényt a tartós körömpótlásra. Igen ám, de az ’50-es évek vendégköröm-ragasztásai hiába mutattak ideig-óráig jól a vásznon, hosszútávon csúfos eredménnyel jártak. A színésznők sorra sokkot kaptak, ahogy a lenőtt pótlásokat csipesszel eltávolítva meglátták alatta a besárgult, begombásodott körmeiket. Ekkor még ugyanis gyerekcipőben járt a manikűr-tudomány, és nem voltak ismertek azok az eljárások, amelyekkel a baktériumokat és nedvességet távolították el a körömfelszínről a műkörmök felhelyezése előtt.

A nagy áttörést a ’70-es években dr. Stuart Nordström fogorvosnak köszönheti a nőtársadalom, ő találta fel ugyanis azt az új technológiát, amely már ellenállt a háztartási oldószereknek és a sárgulásnak. Az ötlet – mint oly sok esetben – egy véletlen folytán született, amikor egy páciense megjegyezte a doktor úrnak, hogy a fogába behelyezett ideiglenes tömésnek pont olyan illata van, mint a porcelán körmök építéséhez használt anyagnak. Kísérletezései eredménye lett a ma is használatos, UV fényre kötő alapanyag, a zselé.

Akkoriban jöttek rá mások is, hogy a műfogsorjavító anyagok kapóra jönnek a porcelán, avagy akril műkörmök építéséhez egyaránt. Ennek lényege, hogy egy gyorsan száradó, kétkomponensű masszát visznek fel spatulával a körömre, amelyet száradás után formáznak. Hatalmas harcok kezdődtek meg az akril- és zselépiacon, de akkora volt az igény, hogy azért jutott minden gyártónak egy-egy szelet.

Magyarországon kissé késve, a ’80-as években indult be a műköröm-biznisz. Ekkor jelentek meg hazánkban az első alapanyaggyártók és forgalmazók, valamint megindultak az elméleti és gyakorlati képzések.

Az énekesnőt annyira megfogta ez a téma, hogy kitanulta a szakmát és 1986-ban megnyitotta az első magyar műkörmös szalont.

Az elmúlt három és fél évtizedben pedig annyira berobbant a köztudatba ez a szépség-tuning, hogy immár mi sem természetesebb, ha valaki különleges műkörmöket vagy géllakkot hord a kezén.